A Magyar Tudományos Akadémián 2011. április 7-én Vörös Imre akadémiai székfoglaló előadást[1] tartott. A székfoglaló előadás és az annak teljes szövegét tartalmazó tanulmány[2] felvetette azokat a jogalkotási, jogalkalmazási, jogértelmezési problémákat, amelyek a magyar jog és az uniós jog egymáshoz való viszonyának kezeléséből, konkurenciájuk vagy koegzisztenciájuk kérdéséből adódnak. Már a problémák felvetésének is komoly tudományos értéke van, és a jövőbeni együttgondolkodás, a tudomány és a jogalkalmazók - elsősorban az Alkotmánybíróság - által megválaszolandó kérdések kiváló kiindulópontja lehet. A felvetett kérdések összegzően úgy fogalmazhatók meg, hogy az uniós jog hogyan, milyen jogi-alkotmányjogi alapon jelenik meg a magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban. A feltett kérdés vonatkozásában is aktuálisak lehetnek egy nagy klasszikus mondatai: "Egy valóságos közösség legalábbis bizonyos sajátos kapcsolódásokat tételez fel. Országok nem szerveződnek együvé, ha nem érzékelnek egymás között valami közöset, és amiben elsősorban közösnek kell lenniük, az a bizalom egy minimális foka. Ugyancsak kell egy elemi fokú érdekközösség, ami nélkül pusztán egymás mellett élés alakulhat ki, nem pedig együttműködés. Ahhoz hogy egyetértésre jussunk és egy szoros szövetséget hozzunk létre, mód van arra, hogy bizonyos fokig megőrizzük különállásunkat, de ugyanakkor biztosnak kell lennünk benne, hogy elégséges mértékben megvannak-e a közös kapcsolatok és az eszmék. Az emberiség szolgálata éppen olyan kötelezettség, mint a haza iránti hűség. Ezen az úton haladunk egy olyan világkép felé, ahol egyre inkább annak víziója és keresése bontakozik ki, ami az egyes nemzeteket egyesíti, ami közös bennük, és amelyben elhalványul minden, ami elválasztja és szembeállítja őket. Európa keresi önmagát, tisztában van vele, hogy jövője saját kezében van. Sohasem volt még ennyire közel a célhoz. Adja Isten, hogy ne szalassza el a sorsdöntő pillanatot, boldogulásának utolsó esélyét."[3]
Ahogyan Vörös Imre Széchenyire hivatkozva rámutat: Európa nem volt, hanem lesz.[4] A jogtudomány és joggyakorlat európai útkeresésének egy irányba kell vezetnie, aminek során bizonyos fokú nemzeti különállásunk megőrzése mellett a közös európai értékek (beleértve normatív szabályokat is) tisztelete a nemzeti jogalkotás és jogalkalmazás szintjén is meg kell jelenjen. Ahhoz, hogy helyesen tudjuk kezelni a felvetett kérdéseket, az Európai Unió joga és a magyar jog viszonyát nem a konkurencia, hanem az alkotmányos garanciákkal körülvett koegzisztencia, kooperáció, az együttműködés szellemében kell értelmezni és kezelni mind a jogtudomány, mind a gyakorlati jogalkalmazás szintjén.[5]
A fogalmi egység érdekében elöljáróban szükségesnek mutatkozik némi terminológiai tisztázás az európai jog, a közösségi jog (EK-jog), illetőleg az Európai Unió joga (uniós jog) fogalmakhoz. Megítélésem szerint legtágabb értelemben az európai jog fogalmát kell használnunk, amibe beleértendő minden olyan nemzetközi jellegű jog Európában, ami az egyes államok közös érték-orientációit tartalmazza. Ha ezt a szóhasználatot alkalmazzuk, nem szükségképpen csak az Európai Unióról beszélünk, hanem az európai integráció más színtéren megmutatkozó jogi produktumait is értjük alatta. Feltétlenül beletartozik ebbe a körbe az európai emberi jogi jogvédelmi rendszer, az Európa Tanács szervezetrendszere és jogforrásai, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága (Strasbourgi Bíróság) joggyakorlata.
A Lisszaboni Szerződés hatályba lépését megelőzően indokolt volt az Európai Unió jogától megkülönböztetni az Európai Közösség jogát (közösségi jogot), amely az uniós joghoz képest szűkebb kört ölelt fel, annak alapját a három pillér elkülönítése adta. Amíg a második (Közös kül- és biztonságpolitika), illetőleg a harmadik pillér (az Amszterdami Szerződés módosításai után: Rendőrségi és igazságügyi együttműködés bűnügyek te-
- 575/576 -
rén) joganyagát a közelmúltig főként a kormányközi megállapodások tették ki, addig a közösségi pillérben egyfajta szupranacionális jog született meg, amely egyes - bár kiemelkedő fontosságú - részeiben nemzetközi jellegű, jelentős részében viszont a tagállamoktól elkülönült, önálló, közösségi szervek alkotta, s a tagállami nemzeti jogrendszerekkel szemben szupremáciát élvező jogrendszert eredményezett. Az Európai Közösség joga volt az a jogterület, amely az Európai Unió jogához képest szűkebb kört ölelt fel ugyan, viszont egyedüliként mutatta fel mindazon sajátosságokat, amelyek egy - mind a nemzetközi jogtól, mind a nemzeti jogoktól - különálló jogrendszer létjogosultságát megalapozták.[6]
Az Európai Közösség jogának rendszertani megértéséhez mindenképpen szükséges szemügyre vennünk az Európai Közösség, mint szervezet mibenlétét. Az Európai Közösséget úgy jellemezhetjük, mint valami egyedülállót a nemzetközi jogban, mint az első igazán nemzetek feletti szerveződést. Jellegét tekintve egyértelműen különbözik a többi nemzetközi szervezettől, hiszen több mint az azt alkotó államok puszta közössége. Ugyanakkor amellett, hogy nemzetközi szervezet, egy új jogrendszert is jelent.[7] Az Európai Közösség tagállamai a Közösségnek olyan nagymértékben átengedték kompetenciájukat, ami korábban szokatlan volt a nemzetközi gyakorlatban. Az is meglepő, hogy az EK joga jelentősen áthatja, és emellett részben át is fedi a tagállamok belső jogrendszereit, azokkal mintegy sajátos szerkezetet alkotva. Ezt a szerkezetet pedig a közösségi jogforrásokon túlmenően az Európai Bíróság által esetjogi módszerrel kialakított olyan doktrínák tartják össze, mint például a szupremácia, primátus, közvetlen hatály, közvetlen alkalmazhatóság, értelmezési kötelezettség (közvetett hatály), vagy a kialakulófélben levő értelmezési elsődlegesség.[8]
Az európai integráció meghatározó eszköze az autonóm jogrendszerként létező közösségi jog volt,[9] melynek normái olyan jogrendet alkotnak, amely különbözik mind a nemzetközi jogtól, mind a tagállamok belső jogrendjétől. Az Európai Közösség joga a jogszabályok olyan szervezett és strukturált rendjét jelenti, amelynek saját forrásai vannak, és amely saját intézményekkel illetve eljárásokkal rendelkezik mind a jogalkotás, mind a jogértelmezés és végrehajtás tekintetében. Az Európai Bíróság már 1963-ban a Van Gend & Loos ügyben[10] hozott ítéletében megállapította: a Közösség a nemzetközi jog egy új jogrendjét hozza létre, amelynek javára az államok - körülhatárolt területen - korlátozták szuverén jogaikat; és olyan jogalanyokat, amelyek nem csupán a tagállamokat, de az állampolgáraikat is magukba foglalják. A Bíróság a Costa-E.N.E.L ügyben[11] hozott ítéletében a Római Szerződés által alkotott jogrendszerről szólva leszögezte: A közönséges nemzetközi szerződésekkel szemben, a Római Szerződés létrehozta saját jogrendszerét, amely a Szerződés hatályba léptével a tagállamok jogrendszerének integráns részévé vált, és amelyet bíróságaik alkalmazni kötelesek. A Bíróság ítéletében azt is tisztázta, hogy honnan erednek a közösségi jog sajátos vonásai, kiemelve az Európai (Gazdasági) Közösségnek a szuverenitás korlátozásából, az állami hatáskörök átadásából eredő valódi jogalkotó hatalmát. A Közösség határozatlan időre történt létrehozása, amely együtt járt saját jogalanyiságának, saját jogképességének, saját nemzetközi képviseleti képességének, illetve elsősorban valódi hatalmának megteremtésével - ez utóbbi az állami hatáskörök körülhatárolt területen a Közösségre történő átruházásból, illetve körülhatárolt területen a tagállamok szuverén jogainak önkorlátozásából ered - a tagállamok a jog olyan területét hozták létre, amely egyaránt kötelezi őket és polgáraikat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
