Családjogi vitákról, jogvitákról és azok rendezési módjairól nem lehet beszélni anélkül, hogy a közvetítésről, annak lehetséges szerepéről szó ne essen. Jelen külföldi szemle két témakörre fókuszál: az ún. kötelező mediáció megvalósulására és arra, hogy milyen tapasztalatokkal jártak a pandémia alatti megvalósított távmeghallgatások, azaz lehetne-e esély egyfajta virtuális családjogi bíróság működésére.
A mediáció kérdését két tanulmány tekinti át: az egyik egy 2023 elején végzett, huszonhét európai uniós országra kiterjedő vizsgálat eredményeit mutatja be és összegzi, a másik a Balti-államok mediációs megoldásait és vívmányait mutatja be. Míg az utóbbi egyik legfontosabb következtetése az, hogy a három szomszédos állam más-más mediációs fejlődési utat járt be, addig az előbbi - kifejezetten a családjogi mediációt kutató tanulmány - azt támasztja alá, hogy ugyan érdemes egy-egy időszakra vonatkozóan egy-egy családjogi intézményt a különböző államokban és jogrendszerekben kutatni, valójában a gyorsan változó világban ezek a kutatási eredmények nagyon időlegesek, hiszen a jogszabályi változások gyorsak. Figyelemreméltó ugyanakkor az, hogy kifejezetten a családjogi vitákban alkalmazható kötelező közvetítés különböző típusait tekintették át, megállapítva azt is, hogy számos országban a kötelező mediáció több típusa él egymás mellett, illetve a különböző vizsgált kategóriák hibrid formában valósulnak meg.
A virtuális bíróságot illetően Anglia és Wales családjogi bírósági pandémiás tapasztalatai tekintetében folytattak kutatást. Ennek során megvizsgálták azt, hogy miként tudták a családjogi bíróságok sokrétű feladataikat ellátni, és milyen módon tudtak a szakemberek úgy együttműködni, hogy senki nem tartózkodott a lezárás időszakaiban fizikailag a bíróság épületében. A kutatás során hosszabban foglalkoztak azzal is, hogy melyek voltak a távmeghallgatások eredményei. Noha az ezt a kérdést tárgyaló tanulmány a speciális angliai és walesi családjogi bírósági szervezetrendszerrel foglalkozik, a téma kontinentális jogi szemmel is feltétlenül érdekes.
A szerzők 2023 januárjában és februárjában huszonhét EU tagállam mediációban járatos szakemberével készítettek interjút annak feltárása érdekében, hogy az adott ország ismeri-e családjogi vitákban a kötelező mediáció intézményét, melyik modellt alkalmazza, illetve ha azt még nem vezették be, milyen törekvések mutathatók fel.[1]
Négy kötelező mediációs modell megvalósulását vizsgálták a kutatás során. Feltétlen kötelező mediációnak nevezték azt, amikor a vitában álló feleknek kötelezően részt kell venniük egy bíróságon kívüli közvetítői eljárásban, és megállapodás megkötésére kell törekedniük. A szerzők példának hozzák Ausztrália három államának - Dél-Ausztráliának, Victoriának és Új-Dél-Walesnek - a bírósági rendszerét, ahol a polgári eljárásjogi rendelkezések alapján a felek kötelesek mediációban részt venni. Miután ebben az esetben szinte kivétel nélküli a mediációban való részvétel kötelezettsége, a szakirodalom azért is bírálja, mert a megegyezés kényszere gyakran méltánytalan eredményekre vezethet. Miután az is vita tárgyát képezi, hogy a feltétlen kötelező mediáció erősen támogatja-e a mediációt vagy inkább túlzott beavatkozást valósít-e meg, számos jogrendszerben, ahol korábban bevezették, később mégis lehetővé tették az eltérés lehetőségét, azaz azt, hogy a felek ne vegyék igénybe a mediációt. A szerzők meghatározása szerint a mediációnak ezen formájában a felek kötelesek részt venni az első mediációs ülésen, de ezt követően elhagyhatják a mediációt.
A diszkrecionális kötelező mediáció rendszerint úgy valósul meg, hogy a bíró utalja a feleket mediációra. A szerzők akként határolják el a feltétlen kötelező és a diszkrecionális kötelező mediációt, hogy utóbbi esetében az eljáró bíró belátására bízza a jogszabály az ügy mediációra utalását. Az ügyben eljáró és azt ismerő bíró felmérheti, hogy a mediáció mennyire mutatkozik az adott ügyben valóban hatékonynak, s ezzel elősegítheti nemcsak a bírósági ügyteher csökkentését, hanem azt is, hogy a felek maguk alakítsák ki a számukra leginkább megfelelő megoldást. Harmadik modellként a részben kötelező mediációt jelölték meg, amely annyiban kötelező, hogy a jogi költségeket az a fél állja, aki észszerű indok nélkül visszautasítja a mediációban való részvételt vagy nem tanúsít együttműködést. Ennek a megoldásnak a hívei
- 27/28 -
azt emelik ki, hogy ez elősegíti a felek megegyezését, ellenzői ugyanakkor azt, hogy a tapasztalatok szerint az együttműködés értékelése során a mediációs eljárásból származó információk bekerülhetnek a bírósági eljárásba, ami nem fér össze a mediációs felfogással. A szerződéses kötelező mediáció esetében a felek előre megállapodnak abban, hogy mielőtt bírósághoz fordulnak, kísérletet tesznek a vita közvetítéssel való rendezésére, így az ügy csak akkor kerülhet bíróság elé, ha a felek bizonyítani tudják, hogy teljesítették szerződéses kötelezettségüket, és megkísérelték a mediációt. (Ez utóbbi megoldás nem jellemző a családjogi jogvitákra.)
A kutatás eredményeként a szerzők megállapították, hogy a huszonhét tagállamból húszban a fenti kötelező mediációs modellek valamelyikét már a saját tagállami jogrendszer sajátosságaihoz igazítva megvalósították. Van olyan ország, ahol az elfogadott kötelező mediációs modellt csak bizonyos családjogi vitákban alkalmazzák (például a szülői felügyelet kérdésében Ausztriában és Franciaországban), Írországban ugyanakkor a kötelező mediációt valamennyi polgári eljárásban igénybe veszik, így a családjogi eljárásokban is, s vannak olyan jogrendszerek (például a litván), ahol a kötelező mediáció többféle modelljét alkalmazzák.
A feltétlen kötelező mediáció modelljét követik Litvániában, Görögországban, Horvátországban és Máltán, valamint a kapcsolattartási ügyekre vonatkozóan Észtországban, a családi vállalkozásokkal kapcsolatos esetekre vonatkozóan pedig Olaszországban, ami azt jelenti, hogy a feleknek mindenképpen mediációt kell igénybe venniük, mielőtt benyújtanák a kereseti kérelmet. Ami a kötelező mediáció litvániai megvalósítását illeti, nem kötelező (mégsem) azt igénybe venni a bírósági eljárást megelőzően, amennyiben családon belüli erőszak áldozata fordulna a bírósághoz. Abban a tekintetben is eltér a "klasszikus" kötelező mediációtól a litván megoldás, hogy aki bírósághoz kíván fordulni, köteles megkísérelni a másik fél mediációba való bevonását, de az alperes elutasíthatja a mediációban való részvételt, igaz, hogy amennyiben indokolatlanul teszi ezt, az rá nézve eljárási szankciókat von maga után. A keresetet azonban a felperes csak akkor nyújthatja be, ha megfelelően igazolja, hogy az általa kezdeményezett közvetítés megállapodás nélkül zárult le.
Görögországban a kötelező jelleg az első mediációs ülésen való részvételre vonatkozik, de ennek nem teljesülése nem akadálya a kereset bírósági befogadásának, mindössze a per folytatásának akadálya. A szerzők kiemelik a feltétlen kötelező mediáció olasz megoldását, amelyet Európában a legsikeresebbnek tekintenek, ugyanakkor ezt nem valamennyi családjogi jogvitában alkalmazzák, csak családi vállalkozásokat érintő ügyekben - minden más családjogi ügyben a diszkrecionális kötelező mediációt követik. Máltán a feltétlen és diszkrecionális kötelező mediációt kombinálják. Noha a közvetítés kötelező jellege jogszabályon alapszik, a bíró szólítja fel a feleket a mediációban való részvételre, amely még családon belüli erőszak esetében is kötelező lehet, azaz a bíró ítéli meg a felek előtte való személyes megjelenése után, hogy elrendeli-e a mediációt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
