"A nagykorú és döntésképes egyének személyi szabadságát az angol jog messzemenően védi a beavatkozástól. Túl sokszor voltunk tanúi, ahogy más országokban a szabadság eltűnt és nem is mindig államcsínnyel, néha csak fokozatosan elmorzsolódott: gyakran az első lépés számít. Ezért sem volna bölcs döntés akár kis engedményeket is tenni."[1]
A leköszönő Németh János vezette Alkotmánybíróság (AB) egy évtizedes várakozást követően állást foglalt az eutanázia szabályainak alkotmányosságáról.[2] Az eutanázia egyes formáinak törvényi szabályozása az első indítvány beadását követően lényegesen megváltozott: az eredetileg kifogásolt jogszabályi megoldástól eltérően az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény korlátozott körben lehetővé teszi az életmentő és életfenntartó orvosi kezelés visszautasítását (passzív eutanázia). A megosztott AB szerint az önrendelkezés alkotmányos jogával összeegyeztethető, hogy az életfenntartó és életmentő beavatkozás (kezelés) visszautasítására csak azon cselekvőképes betegek jogosultak, akik olyan gyógyíthatatlan és súlyos betegségben szenvednek, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás mellett is halálhoz vezet [20. § (3)]; a kezelés visszautasítására irányuló nyilatkozatot közjegyző előtt két tanú jelenlétében kell megtenni [20. § (2)], majd két tanú előtt meg kell ismételni [20. § (4)] és a nyilatkozó állapotáról és elhatározásának indokoltságáról háromtagú orvosi bizottság köteles meggyőződni [20. § (4)1. Az AB az öngyilkosságban való segítségnyújtást (aktív eutanázia) nem találta per se alkotmányellenesnek. Az AB szerint azonban nem sérti az emberi méltóságot, valamint az önrendelkezés alkotmányos jogát, hogy a hatályos magyar jog bünteti az emberi élet befejezéséhez történő segítségnyújtást - tekintet nélkül az érintett kérésére, szándékára, testi és lelkiállapotára, valamint a közreműködő személyére.
Az eutanázia-határozat komoly visszhangot váltott ki. A határozat kritikusai élesen bírálták az aktív és passzív eutanázia elhatárolását. Halmai Gábor szerint az AB - vitatható módon - a beteg és az orvos viszonyát alapul véve húzza meg a határt az eutanázia aktív és passzív formája között.[3] Fridli Judit, aki a döntést ellentmondásosnak találta,[4] kiemelte, hogy az AB nem vette figyelembe a magyar egészségügyi intézményekben nyújtott tényleges ellátás színvonalát, valamint a kérelemhez kötöttség elvére hivatkozva az AB az egészségügyről szóló törvény több kétes rendelkezését (így a terhes nőkre alkalmazandó korlátozást[5]) nem vizsgálta. Kis János megfigyelése szerint a napilapok úgy értékelték, hogy az AB döntését követően minden marad a régiben.[6] Meglátása szerint azonban - bár a határozat a "passzív eutanázia területén nem tartalmaz iránymutató gondolatot - az aktív eutanázia ügyében nagyot lép előre", így az AB "egyértelműen ösztönzést adott a reformfolyamatnak".
Valóban, az AB határozat kihirdetését követően Takács Albert (az egyik indítványozó, aki jelenleg az állampolgári jogok biztosának általános helyettese) azonnal átfogó vizsgálatot ígért az egészségügyi intézményekben, Bárándy Péter igazságügyi miniszter pedig egy képviselői interpellációra adott válaszában - utalva arra, hogy az AB határozat tükrében "valószínűleg nem kielégítő a jogi rendezés" - a szabályozás bürokratizmusát csökkentendő, indokoltnak találta az egészségügyi törvény rendelkezéseinek módosítását.[7] Az ombudsman és az igazságügyi miniszter megnyilvánulásai annak a Kis János által is említett kívánatos nyilvános eszmecserének a kezdetét jelenthetik, amely az eutanázia felelős törvényi (újraszabályozásának szükséges előfeltétele egy ténylegesen működő közvéleménnyel megáldott alkotmányos demokráciában. A következő elemzés nem terjed ki az eutanázia filozófiai és etikai kérdéseire és nem ad átfogó áttekintést az eutanázia külföldi szabályozásának részleteiről. Ehelyett külföldi és nemzetközi példák tükrében igyekszem áttekinteni az AB határozatában érintett főbb kérdések, illetve a határozat által felvetett problémák közül azokat, amelyek végiggondolása elengedhetetlen az eutanázia jogi kereteinek megfontolt újraszabályozásához.
Az eutanázia-határozat első lényegi megállapításaként az AB leszögezte, hogy az indítványhoz kötöttségből következően az AB csak azon szabályok alkotmányosságát vizsgálta, amelyeket az indítvány érintett,
- 106/107 -
illetve azokat is csak az indítványban felvetett szempontok alapján tekintette át. Így az AB azt vizsgálta, sérti-e az eutanázia jelenlegi szabályozása (így elsősorban a Btk., illetve az egészségügyről szóló törvény és a kapcsolódó rendeletek) az emberi méltósághoz való jogot [Alkotmány 54. § (1)].
Az eutanázia-határozatban az AB abból indult ki, hogy az eutanázia mint alkotmányossági probléma az emberi méltóság és az élethez való jog szembeállításával ragadható meg. Az AB egyértelműen leszögezte: nem tekinthető az önrendelkezési jog gyakorlásának az eutanázia azon formája, melynek során a beteg halála az orvos közreműködése eredményeként vagy valamely orvosi beavatkozás megvonása miatt, a beteg kérésének hiányában következik be. Az AB szerint a gyógyíthatatlan beteg valódi, befolyásmentes döntése az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításáról az önrendelkezési jog része. Az AB egyik legelső határozatában az önrendelkezési szabadságot az emberi méltósághoz való jogból [Alkotmány 54. § (1)] levezetett általános személyiségi jog egyik aspektusaként határozta meg.[8] Az általános személyiségi jogot az AB úgynevezett szubszidiárius alapjognak tekinti, amely csak akkor hívható fel "az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható".[9] Az AB gyakorlata szerint az emberi méltóságot és a méltósághoz való jogból levezetett önrendelkezési jogot érintő korlátozások alkotmányosságának mércéje az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint alkalmazott szükségesség-arányosság teszt, A teszt alkalmazásának kimenete/e nagyban függ attól, mit tekint az AB az önrendelkezési jog mint alapvető jog lényeges tartalmának.[10]
Határozatában az AB a súlyos, gyógyíthatatlan beteg döntését életének befejezéséről annyiban tekintette az önrendelkezési jog részének, amennyiben a beteg kérése életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására irányul (passzív eutanázia). Az AB szerint azonban a gyógyíthatatlan beteg azon kívánsága, hogy halálát az orvos halált okozó szer beadásával vagy más, hasonló eredményre vezető tevékenységgel idézze elő, nem része a beteget megillető önrendelkezési jognak, mivel ebben az esetben a halált egy másik személy tevékenysége okozza (aktív eutanázia). Az AB kiemelte, hogy az orvosi beavatkozás visszautasításának legalizálásából nem következik, hogy a parlament köteles az orvosi közreműködéssel végrehajtott öngyilkosságot is engedélyezni.
Ezzel az AB egyértelműen jelezte, hogy az eutanázia-határozatot nem tekinti a magyar jogban az eutanáziáról kimondott utolsó szónak. Érdekes párhuzam: az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának Washington kontra Glucksberg-ítéletében Rehnquist főbíró az alábbi szavakkal zárta többségi véleményét: "Az amerikaiak országszerte komoly és alapos eszmecsere tárgyává teszik az orvosi közreműködéssel végrehajtott öngyilkosság [physician-assisted suicide] erkölcsi, jogi és gyakorlati kérdéseit. A bíróság döntése nem állít akadályt ezen eszmecsere útjába, ahogy ez el is várható egy demokratikus társadalomban."[11] Kiindulásképp célszerű tehát áttekinteni, milyen alkotmányos alapra helyezte döntését az AB, és ennek ismeretében érdemes vizsgálni a külföldi és nemzetközi joggyakorlat nyújtotta további lehetőségeket.
Az AB határozat a gyógyíthatatlan beteg életének befejezésére irányuló döntését mint az emberi méltóságból levezetett önrendelkezési jog megnyilvánulását vizsgálta. Ez esetben az önrendelkezési jog gyakorlásának formája az orvosi beavatkozáshoz adott tájékoztatáson alapuló beleegyezés, illetve a beavatkozás megtagadása. Az önrendelkezés ilyen megfogalmazása az eutanázia szabályozásának alapja a legtöbb jogrendszerben.[12] Az eutanázia-határozat azonban keveset árul el az önrendelkezési jognak az eutanázia kontextusában mérvadó tartalmáról. Ugyanakkor az AB az eutanázia-határozat alapjául szolgáló önrendelkezési jogot elhatárolta a halálbüntetés- és az abortusz-határozatokban követett joggyakorlattól, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) a Pretty-ügyben hozott határozatát példaként említve megjegyezte: az indítványozók "nem hívtak fel az alkotmány által is biztosított olyan egyéb emberi jogokat, amelyekre a külföldi országok bíróságai és nemzetközi bíróságok elé terjesztett, az indítványokhoz tartalmilag hasonló panaszokban hivatkozni szoktak".
1. Az AB úgy találta; eltérően a halálbüntetés és a művi terhességmegszakítás által felvetett alkotmányossági kérdésektől, az eutanázia alkotmányossági vizsgálata során nem az emberi méltóság élethez való joggal képzett egysége a kiindulópont. Az AB szerint az emberi méltóság csak akkor képez az emberi élettel elválaszthatatlan egységet, ha az "életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátozzák" (kiemelés - U, R.). Ezzel a stratégiai fontosságú választással az AB - az indítványozóhoz hasonlóan[13] - elhatárolta az eutanázia alkotmányossági kérdését a halálbüntetés és az abortusz alkotmányjogi problémájától.
Bár az indítvány nyomán az AB nem ezt az utat választotta, az eutanázia alkotmányossági problémája felvázolható az abortusz-határozatokból már ismert gondolati séma mentén. Az érintett jogalany és az ál-
- 107/108 -
lam viszonyában az eutanázia alkotmányjogi problémája elvileg leírható mint az élethez és emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységének korlátozása, hiszen az eutanázia korlátozásával az állam - a művi terhességmegszakításhoz hasonlóan - jogszabályokkal szab gátat az élet befejezéséről való döntés kivitelezésének. Az élethez és emberi méltósághoz való jog egysége az eutanázia kontextusában akkor bontható meg, ha az eutanázia problémája mint az élethez való jog és a méltósághoz való jog kollíziója vetődik fel. Az alkotmány szövege egyik megoldást sem részesíti előnyben, mindkét értelmezési megközelítés, elfogadható lehet. Az élethez és a méltósághoz való jog ilyen módon történő szembeállításából ugyanis nem következik kényszerítően, hogy a méltósághoz való jog gyakorlásának nem képezik részét az életet, az élet folytatását vagy befejezését érintő alapvető döntések. Az önrendelkezési jog lehetséges tartalmának felderítéséhez fontos áttekinteni, milyen kimondott és vélhető megfontolások állhatnak az AB által alkalmazott elhatárolás mögött. Ez az eljárás segíthet kideríteni, pontosan mi és miért nem alkalmazható a halálbüntetés- és az abortusz-határozatok által fémjelzett alkotmánybírósági gyakorlatból, hiszen az élet és méltóság egységének megbontása éppen az eutanázia esetében a kialakult alkotmánybírósági gyakorlattól való eltérésként is felfogható.
Az élet és emberi méltóság egységén, illetve az önrendelkezési jogon alapuló értelmezési lehetőség közötti egyik alapvető különbség abban rejlik, hogy míg az AB megelőző joggyakorlatának megfelelően az élethez és emberi méltósághoz való jog egysége korlátozhatatlan, addig az emberi méltósághoz való jog (így az önrendelkezési jog) más alapjogok mintájára korlátozható, Ennek következtében az óvatlan megfigyelő esetleg arra a következtetésre juthat: az eutanázia problémájának önrendelkezési alapra helyezésekor az AB a korábbi joggyakorlat nyomán az elképzeltnél alacsonyabb védelmi szintre helyezte az érintett beteg jogait. Megjegyzendő azonban, hogy az AB éppen az abortusz-határozatban fogadta el az anya önrendelkezési jogának, illetve az élethez és testi épséghez való jogának korlátozását a magzati élethez fűződő állami életvédelmi kötelezettség megvalósítása érdekében.[14] Ennek a megközelítésnek egyik leggyengébb pontja, hogy az abortusz esetében az AB lehetővé teszi egy kiemelten fontos alapjog korlátozását, hivatkozással egy alapjognak nem minősülő alkotmányos érték intézményvédelmi garanciáinak megteremtésére. Emlékeztetőül: az eutanázia-határozatban az alapjogkorlátozás igazolása során az AB által alkalmazott, tisztán az önrendelkezési jog korlátozásán alapuló megközelítés is erősen épít az állam életvédelmi kötelezettségére. Az eutanázia-határozatban az AB tehát nem tartotta magát távol az állam intézményvédelmi kötelezettségének meghatározásától, bár az eutanázia esetében az állami intézményvédelem az egyén életét az egyén saját döntésétől kívánja megvédeni.
A halálbüntetés- és az abortusz-határozatokban kialakított alkotmánybírósági gyakorlattól való eltérés bizonyosan komoly okkal történt, bár az AB röviden csak azt állapította meg, hogy - eltérően a halálbüntetés és az abortusz problémájától - az eutanázia esetében az egyén életét nem más korlátozza. A határozott elvi elhatárolás hiánya elsősorban azért fájó, mert az élet és az emberi méltóság egységének mind a halálbüntetés alkotmányellenességének megállapításában, mind a művi terhességmegszakítás szabályainak kialakításában alapvető szerep jutott. A kétség árnyéka az eutanázia-határozatban vetült először ezen alkotmányos alapokra, Az elhatárolás elsősorban az abortusz-határozatokkal kapcsolatban jelent kihívást. Az AB által az eutanázia- és az abortusz-határozatokban számba vett intézményvédelmi megfontolások segítséget nyújthatnak egy lényeges különbség felismeréséhez. A második abortusz-döntésben az AB hangsúlyozta, hogy a terhességmegszakítás intézményvédelmi indíttatású szabályai nem "statisztikai sokaságot" védenek, hanem "egyedi magzati életet".[15] Az eutanázia alkotmányosságát vizsgálva azonban az AB egy sor olyan tényezőt vett figyelembe az intézményvédelmi keretek kialakításánál (például az egészségügyi intézményrendszerbe vetett bizalom), amelyek általános társadalomvédelmi megfontolásoknak tekinthetők, és csak közvetetten irányulnak az egyén életének védelmére. Ez utóbbi megállapítás arra enged következtetni, hogy azok az intézményvédelmi megfontolások, amelyek az AB alkotmányossági elemzése során döntő fontosságúnak bizonyultak a művi terhességmegszakítás szabályait elemezve, nem vagy nem teljes mértékben alkalmazhatók az eutanázia által felvetett alkotmányossági kérdések megválaszolásában.
Az intézményvédelmi kötelezettség eltérő tartalmát meghaladóan fontos kiemelni, hogy az eutanázia szabályozásának, alkotmányossági vizsgálata körében az élethez való jogra történő hivatkozás súlyát az EJEB-nek a Pretty-ügyben hozott Ítélete alapvetően megkérdőjelezi.[16] A bíróság kétséget kizáróan állapította meg, hogy a római egyezménynek az élethez való jogról szóló 2. cikke védelmi köre nem terjed ki az életminőségről és az emberi élet befejezéséről való döntésre. A bíróság szerint a 2. cikk szövegének eltorzítását eredményezné, ha az élethez való jog kiterjedne az életet alapjaiban megkérdőjelező valamely jog védelmére; a 2. cikkből nem vezethető le továbbá az emberi élet befejezéséről az önrendelkezés jogi gyakorlásaként hozott döntés.[17]
- 108/109 -
Fontos kiemelni, hogy az EJEB a Pretty-ügyben nem zárta ki az emberi élet befejezéséről hozott döntés alapjogi vagy emberi jogi védelmét, bár leszögezte, hogy ebben az esetben a jogvédelmet a római egyezmény valamely más cikke, illetve esetleg másik emberi jogi egyezmény védelmi körében kell keresni.[18] Mindezek alapján világos, hogy az élethez való jogra történő hivatkozás az eutanázia összefüggéseiben (az emberi méltósággal való elválaszthatatlan egységben vagy a méltósághoz való jogtól függetlenül), bár megfelelhet az életük befejezése mellett döntő betegek által leggyakrabban említett igazolásoknak és egy etikailag koherens álláspontot tükrözne, a római egyezmény tagállamaiban nem juthat komoly szerephez az eutanáziaszabályok alkotmányossági vizsgálatában.[19] Ami az AB által alkalmazott elhatárolást illeti, az utóbbi megállapítás az eutanázia kontextusában felvetődő sajátos intézményvédelmi megfontolások mellett talán úgy szolgáltathatott volna alkalmas alapot a halálbüntetés- és abortusz-határozatokban kialakított alkotmánybírósági gyakorlattól való eltérésre, hogy közben nem kérdőjelezi meg az elhatárolt döntésekben kialakított joggyakorlat elvi alapjait. Ez az igazolási lehetőség azért is fontos, mert bár az AB már a halálbüntetés-határozatban felhívta a figyelmet az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének belső feszültségeire,[20] az alkotmánymódosítási hullámok ezt a rendelkezést mind ez idáig kikerülték.
2. Az AB eutanázia-határozata az önrendelkezési jog körében tartotta védelemre érdemesnek az emberi életminőséggel és az élet befejezésével kapcsolatos mindazon megfontolásokat, amelyeket az EJEB kizárt a 2. cikk védelmi köréből. Ugyanakkor az AB jelezte - bár az indítványozók ezt nem vetették fel -, hogy szerinte az egyén erre irányuló döntéseinek védelme más alkotmányos alapon sem kizárható. Ebben a tekintetben az AB külön is megemlítette, hogy az EJEB előtt is megfordult Pretty-ügyben az indítványozó a római egyezményben foglalt kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmára (3. cikk), a magánélet tiszteletben tartásához való jogra (8. cikk) a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogra (9. cikk) és a hátrányos megkülönböztetés egyezményi diaimára (14. cikk) is hivatkozott.
Az EJEB az eutanáziáról való döntés és a lelkiismereti szabadság sérelme (9. cikk) közötti összefüggést komoly tartalmi elemzés nélkül lépte át a Pretty-ügyben, kijelentve, hogy az öngyilkosságról való mégoly őszinte döntés sem tartozik a 9. cikk védelmi körébe. Ez az út nem kecsegtet valódi reményekkel,[21] Korábban a tartalmi összefüggés hiányára hivatkozva a magyar AB is elutasított egy olyan indítványt, amely a lelkiismereti és vallásszabadságra való hivatkozással támadta az egészségügyi törvény beleegyezési és visszautasítási jogra vonatkozó rendelkezéseit.[22]
A Pretty-ügyben az EJEB elismerte a római egyezmény 3. cikkében foglalt kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmának mind negatív (kínzás állami alkalmazásának tilalma), mind pozitív tartalmát (állami védelem a kínzás ellen). Ezt követően a bíróság jelezte, hogy az indítványozó kérelme nehezen illeszthető bele a 3. cikk szerinti "bánásmód" fogalmába.[23] A bíróság kijelentette, hogy a 3. cikk alapján nem követelhető meg az államról, hogy a pozitív védelmi kötelezettség körében megvédje az egyént az állami szervek vagy magánszemélyek által okozott károktól, illetve különösen hogy tovább erősítse a védelem jelenlegi feltételeit és színvonalát, így a 3. cikk alapján nem kötelezhető az állam arra, hogy legalizálja az aktív eutanáziát vagy szemet hunyjon az öngyilkosságban való közreműködés felett.[24] Érdekes egybeesés, hogy a kanadai Legfelső Bíróság szintén vonakodott az orvosi közreműködéssel elkövetett öngyilkosság problémáját a kínzás tilalmának (Canadian Charter of Rights and Freedoms 12. szakasz) megszegéseként vizsgálni a Rodriguez-ügyben. Sopinka bíró szerint a bánásmód fogalma nem csak a büntetőjogi szankciókra terjed ki, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden jogszabályi tilalom a Charter 12. szakaszába ütköző bánásmód lenne.[25] A kínzás alkotmányos és emberi jogi tilalma nem nyit tehát új lehetőségeket az eutanáziaszabályok alkotmányosságának vizsgálatához. A kínzás tilalma az élethez való joghoz és a lelkiismereti szabadsághoz hasonlóan nem valószínű, hogy komoly szerephez juthat az eutanáziaszabályok alkotmányosságának megítélésében.
A Pretty-ügyben az indítványozó arra is hivatkozott, hogy a kormány eljárása diszkriminatív, különbséget tesz azok között, akik képesek önállóan öngyilkosságot elkövetni, és azok között, akik az öngyilkossághoz mások segítségére szorulnak. Az EJEB azonban indokoltnak találta a különbségtételt, és az indítványt elutasította.[26] Emlékeztetőül: a hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalmának megsértése miatt a magyar AB már korábban megsemmisítette az egészségügyi törvény egy olyan rendelkezését, amely azonos korlátozások közé szorította a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen személyek beleegyezési és visszautasítási jogát (Eütv. 16. §).[27] A határozatban Holló András előadó bíró különös aprólékossággal tekintette át a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyek döntéshozatali jogosítványairól szóló rendelkezéseket az egészségügyi törvényben, a Polgári törvénykönyvben és a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvényben,
- 109/110 -
majd megállapította, hogy az egészségügyi törvénynek a korlátozottan cselekvőképes személyek beleegyezési és visszautasítási jogára vonatkozó szabályai az önrendelkezési jog aránytalan korlátozását jelentik.[28] Az Alkotmány 70/A. §-a tehát az orvosi beavatkozás visszautasításához való jog tekintetében is hatékony jogvédelmi eszköznek bizonyulhat a magyar AB előtt mindaddig, amíg világosan meghatározható a megkülönböztetés által okozott jogsérelem, és jól azonosíthatók a joghátrány által érintett, illetve elkerült, azonos helyzetben lévő csoportok.
3. Az EJEB a Pretty-ügyben úgy találta, az orvosi beavatkozás visszautasításáról való döntés a magánszféra egyezményi védelmének körébe tartozik, függetlenül attól, hogy a kezelés visszautasítása a beteg halálához vezet-e, mivel a cselekvőképes nagykorú beteg akarata ellenére elvégzett bármilyen orvosi beavatkozás olyan módon sérti az egyén fizikai integritását, amely alkalmas a római egyezmény 8. cikkének megsértésére.[29] A bíróság szerint a római egyezmény lényege az emberi méltóság és az emberi szabadság tiszteletben tartása. Az életminőségre vonatkozó döntések - anélkül, hogy az emberi élet 2. cikkben biztosított védelmét megkérdőjeleznék - a 8. cikk védelme alá tartoznak. Bár a 8. cikk értelmezése a bíróság joggyakorlatának ismeretében nem teljesen váratlan,[30] a Lordok Háza a Pretty-ügyben az EJEB döntését megelőzően hozott ítéletében kizártnak tartotta, hogy a 8. cikk alkalmazható lehet az ügyben.[31]
Ahogyan azt az AB is említi, az EJEB az így elismert jogot tartalmilag azonosnak tekinti a kanadai Legfelső Bíróság által a Rodriguez-ügyben alapvetően más alkotmányos alapon elismert önrendelkezési joggal.[32] Abban a kanadai legfelsőbb bírák a Charter 7. szakaszát alkalmazták, amely előírja, hogy "mindenkinek joga van az életre, a szabadságra és a személyi biztonságra, amelyeket csak az alapvető igazságosság elveivel [principles of fundamental justice] összhangban lehet korlátozni". A kanadai Legfelső Bíróságot megosztotta a kérdés: az öngyilkosságban való közreműködés tilalma a Charter 7. szakaszában megjelölt melyik jogalapot sérti és miért. Sopinka bíró szerint az öngyilkosságban való közreműködés a személyes szabadsággal hozható a legszorosabb összefüggésbe.[33] Bár elismerte, hogy az élet, a szabadság és a személyi biztonság versenghet egymással, nem állított fel sorrendet.[34] Ehelyett azt emelte ki, hogy a személyi biztonság magában foglalja az emberi méltóságot és az önrendelkezési jogot. Az önrendelkezési jog ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az egyén jogosult meghozni a saját testére vonatkozó döntéseket.[35] McLachlin bírónő különvéleményének ebben a részében a többségi állásponttal egyetértve szintén úgy vélte, hogy az öngyilkosságban való közreműködésre irányuló kérés a Charter 7. szakaszában biztosított személyi biztonság egyik aspektusa, az egyén saját testéről való rendelkezésének egyik módja, amely része az emberi méltóságnak és az önrendelkezésnek.[36] Mindezeket meghaladóan McLachlin bírónő (Wilson bírónőnek a Morgentaler-ítéletben elhangzott szavait ismételve) hozzátette: a Charter nem a társadalomtól elszigetelt egyén jogait óvja, ellenkezőleg: az egyént és jogait társadalmi kapcsolatainak rendszerében védi.[37] Különvéleményének ebben a részében a többségi állásponthoz csatlakozva Cory bíró is egyetértett abban, hogy a Charter 7. szakasza védi az öngyilkosságban történő közreműködésre irányuló kérést. Cory bíró azonban úgy vélte, az élet befejezésétől való döntés az élet része, a 7. szakasz éppen úgy védi az élet méltó befejezését, mint az élet egyéb vonatkozásait. Ez az érvelés nyilvánvalóan ellentétes azzal az állásponttal, amelyet az EJEB a Pretty-ügyben képviselt az élethez való jog tartalmát illetően (2. cikk). Mindazonáltal érdekes, hogy Cory bíró szerint az élethez való jog ilyen értelmezése összhangban áll az emberi életben rejlő, veleszületett méltóság védelmével, amely a Charter jogvédelmi rendszerének egészét áthatja.[38]
A Rodriguez-ügyben kifejtett álláspontok különös érdekessége, hogy bár a bírák nem egyeztek meg a jogvédelem alapjául szolgáló alkotmányos rendelkezés pontos azonosításában, abban a 7. szakaszra hivatkozó minden bíró egyetértett, hogy ez a paragrafus védi az emberi méltósággal rendelkező egyént, és ezen belül is az egyén döntési autonómiáját (önrendelkezését). Ez a megközelítés összhangban áll a kanadai Legfelső Bíróság alapjogi ügyekben követett gyakorlatával: a Charter ügyeiben a testület ugyanis gyakran hivatkozik az emberi méltóság védelmére. Mindez csupán azért lehet váratlan, mert a Charter - eltérően a magyar alkotmánytól - az emberi méltósághoz való jogot nem nevesíti.
A Rodriguez-ügyben kifejtett álláspontokat összehasonlítva az EJEB-nek a Pretty-ügyben a 8. cikk alkalmazása körében tett megállapításaival, feltűnő, hogy bár a bíróságok alapvetően más alapon hozták döntésüket, tartalmilag azonos következtetésre jutottak. Az életet, a szabadságot és a személyi biztonságot védő kanadai alkotmányos rendelkezés alkalmazása és értelmezése során a kanadai Legfelső Bíróság bírái három különböző véleményben is arra a következtetésre jutottak, hogy a Charter azért védi az öngyilkosságban való közreműködés formájában kért segítségnyújtást, mert ezt kívánja az emberi méltóságnak és az önrendelkezési szabadságnak (autonómia) az általa garantált védelme. Az Európai Bíróság szerint a római egyezmény alkalmazásában az egyén fizikai integritását érintő döntések a magánszféra vé-
- 110/111 -
delmének körébe esnek, mivel így biztosítható az emberi méltóság és szabadság védelme az egyezmény értelmében. Az iménti gondolatmenetek jól kivehetően egybeesnek az önrendelkezési jognak azzal a megfogalmazásával, amelyet a magyar AB az eutanázia-határozatban vázolt. A magyar Alkotmány rendelkezései védelemben részesítik mind a magánszférát (59. §), mind a szabadságot és a személyi biztonságot (55. §). A Pretty- és Rodriguez-ügy olvastán érdemes lehet végiggondolni, hogy a magánszféra védelmére vagy a személyi biztonságra alapuló érvelés mennyiben gazdagítaná az AB által már felvázolt önrendelkezési jog tartalmát.
A korlátozottan cselekvőképes és cselekvőképtelen személyek beleegyezési és visszautasítási jogának alkotmányossági vizsgálata során az AB fogékonynak mutatkozott arra, hogy a szabadságról és személyi biztonságról szóló alkotmányos rendelkezést az alkotmánybírósági joggyakorlatban hagyományos, jellemzően büntetőeljárási értelmezésnél tágabban fogja fel, és a mozgáshoz való jogot is bevonta az 55. § (1) bekezdése védelmi körébe. Az ügyben az AB ezen az alapon állapította meg, hogy a pszichiátriai betegekkel szemben alkalmazható kényszerintézkedésekkel kapcsolatos jogi garanciák hiányosak.[39] Az AB döntése tehát egyértelműen igazolja, hogy a magyar alkotmánybírák fogékonyak a szabadság és személyi biztonság védelmi körének kiterjesztésére az egészségügyi beavatkozások kontextusában.
A fenti összehasonlítás igazolni látszik Ronald Dworkinnak az eutanázia szabályozása, illetve a szabályozásról folytatott vitában elhangzó álláspontok vizsgálata kapcsán tett egyik fontos megfigyelését.[40] Dworkin szerint az eutanázia szabályozása három, egymástól elkülöníthető erkölcsi és politikai kérdést vet fel. Az eutanázia valamely formáját megengedő igazolások az autonómián (önrendelkezésen) alapulnak, míg a korlátozások igazolása egyrészt azon nyugszik, hogy a halál választása nem szolgálja a beteg legjobb érdekét (best interest), illetve sérti az élet szentségét. Az összehasonlításból kitűnik: az önrendelkezés védelmén alapuló érvelés könnyen összefüggésbe hozható a személyi biztonsággal, a testi integritás és a magánszféra védelmével, végső soron tehát a szabadsággal és az emberi méltósággal. Ezek a bírói gyakorlatból vett példák az eutanázia szabályozásának Dworkin által említett önrendelkezés-alapú igazolását illusztrálják. Ami az eutanázia legalizálása ellen felhozott érveket illeti, Dworkin azt állítja, hogy mindkét érvrendszerben találhatók olyan momentumok, amelyekkel az ellenérvek az eutanázia legalizálásának pártjára fordíthatók.
1. Az élet szentségének védelme, bár alapjaiban vallási indíttatású megközelítés, értelmet nyer egy szekularizált narratívában, amely az emberi életet inherensen értékesnek tekinti.[41] A fenti összehasonlító elemzésből kitűnik, hogy a bírák és a bíróságok nagyon megosztottak, amikor annak az eldöntésére kerül sor, része-e az élethez való jognak az élet befejezéséről való döntés, és ha nem, miéit. A kanadai Cory bíró már említett véleménye szerint azonban épp az emberi méltóság védelméből következik, hogy az élet befejezéséről való döntést az alkotmányos életvédelem részének kell tekinteni. Az indiai Legfelső Bíróság Gian Kaur kontra State of Punjab-ügyében Verma bíró úgy találta, a halálhoz való jog mint olyan nem férhet meg az élethez való joggal az indiai alkotmány 21. szakaszában; az élethez való jog csak az emberi méltósággal összhangban értelmezhető és nem eredményezheti az élet kioltását.[42] Az EJEB már említett álláspontja szerint ugyanazon rendelkezés értelmezésében élethez való jogról és az élet befejezéséhez való jogról beszélni Önellentmondásnak minősül. A fenti álláspontok eltérését nem lehet megmagyarázni a jogrendszerek és kultúrák különbözőségével. Ezért is lehet meglepő, hogy igen különböző országokban és eltérő egészségügyi kultúrákban végzett külföldi felmérések azt igazolják, hogy az életük befejezését kérő betegek körében az életminőség várható romlása döntően befolyásolja döntésüket.
Az eutanázia-határozatban az AB is említést tett Oregon, állam méltó haláltól szóló 1994. évi törvényéről (Death with Dignity Act, 1994), amely lehetővé teszi, hogy az orvos olyan készítmény birtokába juttassa a gyógyíthatatlan beteget, amellyel az öngyilkosságot követhet el. Oregon állam közegészségügyi hatóságának megállapítása szerint általában iskolázott, jő anyagi helyzetben lévő, gyakran hospice gondoskodás alatt álló betegek folyamodnak öngyilkosságuk elkövetéséhez orvos segítségéért olyanok tehát, akiket a döntés meghozatalában elsősorban függetlenségük elvesztése motivál. A betegek meghatározóan autonómiájuk elvesztése, illetve életminőségük várható romlása miatt döntenek az orvosi közreműködéssel végrehajtott öngyilkosság mellett, míg a döntés költségvonzata szinte irreleváns.[43] Bár a francia jog lehetővé teszi az életfenntartó beavatkozások visszautasítását, jelenleg nincsen hatályban olyan irányelv, amely ezt az eljárást szabályozná, így az egészségügyi dolgozók döntéseit a hagyományos paternalista orvos-beteg viszony határozza meg.[44] A francia intenzív osztályokon 2001-ben végzett reprezentatív felmérés adatai szerint az életfenntartó beavatkozás visszavo-
- 111/112 -
násának leggyakoribb oka szintén a beavatkozás folytatásának kilátástalansága, illetve a nagyon alacsony várható életminőség volt; a fizikai vagy szellemi fájdalom lényegesen kisebb mértékben játszott szerepet a döntésekben, míg a kezelés folytatásának költségei igen kevés esetben (5%) befolyásolták a beavatkozást végző orvosok döntését; a kutatók nem találtak összefüggést a visszautasított beavatkozás típusa és a visszautasítás indoklása között.[45]
A gyakorlati példák tehát igazolni látszanak azt a tételt, mely szerint a méltó halálról való döntés az érintettek megítélése szerint nem egyszerűen az élet befejezéséről vagy a halál időzítéséről, hanem az életminőségről szóló döntés. Ebben a megközelítésben azonban az élet befejezéséről szóló döntés jogilag nemcsak mint az élethez való jog gyakorlása ragadható meg, hanem mint az egyén döntési szabadságának egyik megnyilvánulása. Rehnquist főbíró az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának többsége nevében úgy fogalmazott a Cruzan-ügyben: "Az élet és a halál közötti választás egyértelműen és nyomasztóan végleges, mélységesen személyes döntés. [...] elfogadható, hogy az állam nem kíván az egyes egyének életminőségéről dönteni."[46] Rehnquist főbíró úgy találta, amennyiben az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítása a tájékoztatott beteg beleegyezésén alapul, úgy döntése a szabadság alkotmányosan védelmezett körébe tartozik. Az állam életvédelmi érdekeit az egyén ezen alkotmányosan védett szabadságával kell összeegyeztetni. Amint az más common law jogrendszerben is tetten érhető, a szabadság gyakorlásának fontos feltétele a tájékoztatáson alapuló beleegyezés.[47]
Az élet befejezéséről hozott döntést az EJEB is mint az életminőségre vonatkozó, tájékoztatáson nyugvó beleegyezésen alapuló igényt tartotta jogvédelemre érdemesnek, a magánszféra védelmének körében. Ez a megoldás nem az életvédelmen belül törekszik élet és halál antagonisztikus viszonyának feloldására, és nem kérdőjelezi meg az emberi élet értékét. Sőt, abból indul ki, hogy az egyén képes felmérni saját életének kvalitásait, és képes értékelni az életében a betegsége következtében beálló változások következményét. Az életminőségről való döntés személyes magánügy, és mint ilyen, védelmet élvez a római egyezmény 8. cikke körében, Látható tehát, hogy az emberi élet tiszteletben tartása mindaddig nem zárja ki az élet befejezésére irányuló döntés alkotmányos védelmét, amíg a döntés a tájékoztatáson alapuló beleegyezés megnyilvánulása.
A tájékoztatáson alapuló beleegyezés követelménye tehát nem az önrendelkezési jog korlátja. Ellenkezőleg; annak előfeltétele. Ha a betegnek nincsenek kielégítő ismeretei az állapotáról, a lehetséges kezelésekről és beavatkozásokról, valamint azok várható következményeiről, vagyis a gyógykezelés részleteiről és alternatíváiról, Önrendelkezési joga még akkor is csorbát szenved, ha döntését tiszteletben tartják Japánban általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a beteggel nem, csupán a családjával közlik a terminális betegségre vonatkozó diagnózist. Az információ visszatartásának célja, hogy a beteg ne adja fel a küzdelmet a betegséggel. A japán kultúrában a beteg családjának komoly szerep jut az orvosi kezelésről való döntésben (social framework paradigm). Ez a felfogás erőteljesen eltér a beteg önrendelkezésén alapuló (autonomy paradigm) nyugati hagyománytól.[48] A tájékoztatáson alapuló beleegyezés elvét a magyar egészségügyi jogszabályok ìs a betegellátás alapelveként tételezik,[49] az elv azonban nem minden esetben érvényesül a magyar gyakorlatban.[50]
A részletes elemzés igénye nélkül, példaképp érdemes röviden áttekintem egy betegek és egészségügyi szakdolgozók körében 2000-ben végzett széles körű kutatás tipikusnak mondható megállapításait.[51] Eszerint a nagykorú betegek 13,3%-a nem hallott a betegjogokról; a betegek több mint fele a médiából értesült azokról, és csupán az egynegyedük hallott jogairól egészségügyi dolgozóktól. A felmérés igazolta, hogy hazánkban a betegtájékoztatás az esetek döntő többségében szóban történik, A betegek és szakdolgozók egybehangzó állítása szerint a felvilágosítás alapvetően a kórházi betegfelvételkor zajlik; bár a szakdolgozók saját megítélésük szerint folyamatosan tájékoztatják állapotukról a betegeket, azok ezt szilire nem érzékelték. A kórházi felvételt megelőző, a kezelőben és a vizitek során kapott tájékoztatásból a betegek, saját megítélésük szerint, szintén említésre méltó mértékű információhoz jutottak (15-22%), a szakdolgozók azonban az ilyen esetekben adott tájékoztatást alacsony vagy elhanyagolható mértékűnek ítélték - ez a különbség számottevő.
Ugyanebben a felmérésében a tájékoztatás tartamát illetően mind a betegek, mind az orvosok körében az állapotról és a diagnózisról kapott/adott tájékoztatással kapcsolatos elégedettségi értékek voltak a legmagasabbak, míg az adatok az alternatív gyógymódokról való ismeretszerzésről voltak a legkedvezőtlenebbek. A betegjogok sérülésének mértékéről végzett felmérés mind a betegek, mind a szakdolgozók körében azt mutatja, hogy a kapcsolattartás joga és az ellátás visszautasításának joga sérül a legkevésbé; az önrendelkezéshez, a titoktartáshoz, az intézményelhagyáshoz és a dokumentáció megismeréséhez való jog közepesen csorbul, a legsérülékenyebb pedig az ellátáshoz való hozzáférés joga és - kiemelkedően - az emberi méltósághoz való jog. Érdemes megjegyezni, hogy az egészségügyi dolgozók e jogsé-
- 112/113 -
relmek mind egyikét komolyabbnak találták, mint a betegek.
A tájékoztatáson alapuló beleegyezés követelményének tiszteletben tartása a magyar egészségügyben tehát jócskán hagy maga után kívánnivalókat. A kérdés csupán az, van-e alkalmas fórum a magyar jogvédelmi palettán, amely képes elérni ezen alapvető garancia gyakorlati érvényesülését. Elgondolkodtató, hogy a Legfelsőbb Bíróság a közelmúltban hozott egyik eseti döntésében úgy találta, nem ütközik nyilvánvalóan a jó erkölcsbe az olyan tartási szerződés, amelyet az eltartó az eltartott gyógyíthatatlan betegségének tudatában kötött, az eltartott kifejezett kérésére, bár az eltartott nem volt tudatában saját gyógyíthatatlan betegségének.[52] A tájékoztatás hiányát a betegek tehát megtapasztalják a mindennapokban, az emberi méltóságnak a tájékoztatás elégtelenségétől nehezen függetleníthető sérelmét pedig az egészségügyben dolgozók is felismerik. Amikor a tájékoztatáson alapuló beleegyezés követelményei nem érvényesülnek a gyakorlatban, akkor éppen az életminőség védelmét szolgáló egyik legfontosabb életvédelmi megfontolás vész el az önrendelkezési jog tartalmából.
Ezen a ponton érdemes megvizsgálni, rejlenek-e további, eddig kiaknázatlan jogvédelmi lehetőségek az Alkotmány 70/D. §-ában, amely biztosítja a legmagasabb testi és szellemi egészséghez való jogot. A 70/D. § nagyon ritkán tűnik fel az AB joggyakorlatában. Korai döntéseiben megemlítette a sportolók átigazolási kérelmének szabályozása kapcsán, az emberi méltóságból levezetett általános cselekvési szabadsággal összefüggésben,[53] valamint az élethez való joggal összekapcsolva, a biztonsági övre vonatkozó szabályok vizsgálata során.[54] Ezt követően az AB rendszeresen hivatkozott a 70/D. §-ra a természetvédelem körében hozott határozataiban, szoros összefüggésbe hozva az egészséghez való jogot az egészséges környezethez való joggal (Alkotmány 18. §),[55] valamint az egészségügyi és társadalombiztosítási rendszer szervezeti rendszerét és átszervezéseit érintő szabályok alkotmányosságának vizsgálata során.
A természet- és környezetvédelmi szabályok összefüggésében az AB kijelentette, hogy "a lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog tehát önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen, az az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettségként fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség bizonyos területein alanyi jogokat határozzon meg", továbbá, hogy az "Alkotmánybíróság elvontan, általános ismérvekkel csak egészen szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezet. A szélső eseteken túl azonban az Alkotmány 70/D. §-ának nincs alkotmányos mércéje."[56]
Ez a megállapítás az egészségügyi szervezetrendszer vonatkozásban azt jelenti, hogy a "legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogosultságként meghatározott alkotmányi követelmény az államnak azt az alkotmányos kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok egészséges életmódjához és életviteléhez. [...] E rendelkezésekből azonban egyenesen nem következik az, hogy a fogorvosi, szanatóriumi stb. ellátásokat az állam a társadalombiztosítás keretében köteles a polgároknak nyújtani, illetőleg azok társadalombiztosítási fedezetéről köteles gondoskodni."[57]
Az AB szerint tehát az Alkotmány 70/D. §-a nem alapjogi rendelkezés, s bár a testi és lelki épséggel kapcsolatos intézményekről rendelkezik, nem tartalmaz alkotmányossági mércét vagy kikényszeríthető törvényhozási kötelezettséget. A korlátozott cselekvőképességű betegek jogait vizsgálva az AB ismételten eltekintett a 70/D, § érdemi alkalmazásától,[58] egy másik határozatában pedig megerősítette azt a korábbi álláspontját is, mely szerint a 70/D. §-ból nem vezethető le a szabad orvosválasztás joga,[59] Az Alkotmány 70/D. §-a alkalmazásában radikális fordulat aligha várható. Reményekre talán az adhat okot, hogy az AB a kéményseprőipari tevékenység gyakorlásának egyes szabályait vizsgálva a 70/D. § kapcsán megállapította: "Az alkotmány az élet minőségét is védi."[60] Ha tehát az AB az életminőségről hozott döntés védelméhez olyan támpontot keres, amely - legalábbis textuálisan - az élethez való jogtól [Alkotmány 54. § (1)] független textuális alapon áll, a 70/D. § szakasz ilyen irányú értelmezése érdekes árnyalatot adhat az önrendelkezési jog körében folytatott vizsgálódásnak,
2. A beteg érdekében hozott legjobb döntés problémája az eutanázia legalizálásáról folytatott eszmecsere egyik neuralgikus pontja. A Cruzan-ügyben autóbalesetet szenvedett, vegetatív állapotú fiatal nőbeteg családja kérte az életfenntartó beavatkozások megszüntetését, hivatkozással a beteg korábban, egészséges állapotában tett kijelentéseire. Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága szerint ilyen esetben az életfenntartó kezelés megszüntetésének akkor van helye, ha a beteg korábban kifejezésre juttatott szándéka egyértelműen és meggyőzően bizonyítható ("clear and convincing" standard of proof).[61] Bár a Legfelső Bíróság az alap ügyben benyújtott bizonyítékokat nem találta kielégítőnek, a döntést követően a család
- 113/114 -
új bizonyítékokat nyújtott be, amelyeket a missouri helyi bíróság meggyőzőnek ítélt; az állam nem fellebbezett az ítélet ellen. Dworkin szerint a Cruzan-ügyben egyik fél sem kérdőjelezte meg, hogy a vegetatív állapotú beteg érdekét az szolgálja a legjobban, ha véget vetnek mesterséges életben tartásának.[62]
A gyakorlatban nem példa nélküli, hogy a terminális állapotú beteg kezelésétől megkérdezése nélkül döntenek, döntésképtelennek nyilvánítva a beteget. A francia kórházakban végzett, már említett felmérés szerint az életfenntartó beavatkozás visszavonásáról szóló döntések felét a kezelést végző orvosok és nővérek közösen hozták, míg az esetek egyharmadában az orvosok az ápoló személyzet megkérdezése nélkül döntöttek. Eközben a betegek 73%-át alkalmatlannak minősítették a döntéshozatalra, kevesebb mint 0,5%-uk vett részt a döntéshozatalban, és csupán a betegek 8%-ának korábbi nyilatkozata volt ismert. A családokat az esetek 44%-ában kérdezték meg az életfenntartó beavatkozás visszavonásáról, és 13%-ban csak utólag értesítették a hozzátartozókat.[63]
Míg a Cruzan-ügyben álszent kifogáskeresésnek tűnhet a beteg akaratának kiderítésére tett, talán kétségbeesettnek tűnő kísérlet, a francia felmérés eredménye éppen azért megdöbbentő, mert az életfenntartó kezelések megszüntetéséről hozott orvosi döntések túlnyomó többségében maguk a betegek nem vettek részt, Mindkét, példa jól mutatja, hogy a beteg érdekében hozott döntés elve könnyen ellentétbe kerülhet a tájékozott beleegyezésen alapuló önrendelkezési jog védelmével. Ezt a feszültséget a legjobban azok az esetek példázzák, amelyekben a csökkent döntéshozatali képességű vagy annak nyilvánított betegeket érintő döntésekkel szembesütnek a bíróságok Elöljáróban érdemes kiemelni, hogy a "döntésképesség fogalma eltér a jogi cselekvőképesség fogalmától, hiszen olykor a jogi értelemben nem teljesen cselekvőképes beteg is képes lehet arra, hogy egészségügyi ellátásával kapcsolatban tájékozott döntést hozzon".[64] Ez a megállapítás éppúgy alkalmazható a tizenéves kiskorúak döntéshozatali képességre, mint a fájdalomcsillapítók hatása alatt álló, illetve az enyhe értelmi vagy szellemi fogyatékos betegek döntéseire (ideértve az öregkort szellemi leépülés tüneteit). A döntéshozatali képesség ilyen megközelítése az AB előtt sem ismeretlen. A korlátozottan cselekvőképes és cselekvőképtelen betegek beleegyezési és visszautasítási jogait vizsgáló határozatban Holló András előadó bíró áttekintette az ENSZ Egészségügyi Világszervezete betegjogokra vonatkozó 1994. évi nyilatkozatát, az Európa Tanács oviedói bioetikai egyezményének rendelkezéseit, valamint az Európa Tanács ajánlásait.[65]
A beteg érdekében mások által hozott döntés, amely ellentétes a beteg tájékozott beleegyezésen alapuló saját döntésével, a különböző bíróságok joggyakorlata szerint nem írhatja felül a beteg döntését. Komoly sajtóvisszhangot váltott ki a Ms B. ügye az Egyesült Királyságban,[66] A betegsége következtében nyaktól lefelé tartósan lebénult beteg szellemi képességeinek birtokában kérte az őt életben tartó lélegeztetés megszüntetését. Az ápold személyzet és a kórház vonakodása mellett két elmeszakértő is megvizsgálta a beteget, A szakértők először beszámíthatónak nyilvánították, pár nap múlva azonban mindketten megváltoztatták szakvéleményüket. Hosszas huzavonát követően, miközben a beteg ismételten és egyértelműen kérte a lélegeztetés leállítását felajánlották neki, hogy alávetik egy olyan eljárásnak, amelyet a géppel lélegeztetett betegek saját légzésének visszaállítására használnak (one-way weaning process). Az eljárás általában három hétig tart, és ha a beteg képes önállóan lélegezni, a harmadik hét végére lélegeztetőgép nélkül élhet Ms B., állapotából következően, a harmadik hét végére várhatóan megfulladt volna. Ezt az eljárást a beteg nem tekintette elfogadható alternatívának, és továbbra is kitartott eredeti kérése mellett
Az ügyben eljáró bírónő, Dame Elizabeth Butler-Sloss a beteg tájékozott beleegyezésének tiszteletben tartását tekintette irányadó szempontnak, és azt vizsgálta, döntésképes volt-e Ms B. A vizsgálat során a bírónő mértékadónak tekintette az ügyben kirendelt harmadik pszichiáter iránymutatását. Eszerint a beteg szellemi állapota vizsgálatának célja a döntéshozatali képességéről kialakítandó vélemény, nem pedig döntésének tartalmi minősítése, Ms B. esetében az orvosok képtelenek voltak elfogadni, hogy a beteg elutasította kezelési iránymutatásukat A beteg és orvosai között fennálló éles nézetkülönbség esetén azt is vizsgálni kell, hogy a beteg valóban megkapta-e a döntéshez szükséges tájékoztatást, vagy pedig a közte és orvosai között fennálló véleménykülönbség értékítéleteik különbözőségére vezethető vissza.[67]
A bírónő szerint el kell fogadnunk, hogy egy súlyosan lebénult beteg számára az élet. a halálnál is rosszabb. "A jó szándékú paternalista hozzáállás, amely képtelen elfogadni a beteg önrendelkezési jogát, különösen sérelmes lehet a súlyos fizikai fogyatékosságtól szenvedő betegek esetében."[68] Bármilyen súlyos is egy beteg állapota, amíg a betegség nem korlátozza döntéshozatali képességét, addig Önrendelkezési jogát és döntését még akkor is tiszteletben kell tartani, ha orvosai szerint nem ez a döntés szolgálja legjobb érdekét. Hasonló következtetésre jutott a Québeci Legfelső Bíróság is a Nancy B.-ügyben, amikor engedélyezte a betegsége folytán mozgásképtelen, ágy-
- 114/115 -
hoz kötött fiatai nő kérésére a lélegeztetés leállításán[69] Ezek a bíróságok a beteg saját döntésének tiszteletben tartását előnyben részesítették a beteg érdekében mások által hozott legjobb döntéssel szemben. A kimondatlan vélelem amellett szól tehát, hogy a megfelelő tájékoztatásban részesített, döntéshozatali képességei birtokában lévő beteg képes meghozni a saját érdekeit szolgáló legjobb döntést. Ez a megállapítás összhangban van az életminőség védelmének fentebb kifejtett követelményeivel.
A betegnek az életfenntartó beavatkozás visszautasítására irányuló döntését még akkor is tiszteletben kell tartani, ha a döntést a beteg a beavatkozás megszüntetésére okot adó állapot bekövetkeztét megelőzően hozta. Az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás előzetes visszautasításának világszerte egyre elterjedtebb eszköze az úgynevezett living will, amelyet közokiratba foglalva a magyar egészségügyi törvény is elismer (Eütv. 22. §). A hatályos szabályok szerint a nyilatkozat a gyógyíthatatlan beteg későbbi cselekvőképtelensége esetére szól, kétévente meg kell újítani, és alaki követelmények nélkül bármikor visszavonható [Eütv. 22. § (3)]. A cselekvőképes személy nyilatkozata csak akkor érvényes, ha pszichiáter igazolja, hogy a beteg tisztában van döntése következményeivel. E szabály - amelynek alkotmányosságát az AB az eutanázia-határozatban nem vizsgálta - a Ms B.-ügyből ismert jó szándékú paternalista szemléletet tükrözi. Ha az igazolás célja az, hogy a nyilatkozattevő tájékozott beleegyezéséről képet nyerjen a visszautasító nyilatkozat majdani címzettje, nem világos, miért nem elégséges feltétel a beteget kezelő szakorvos igazolása a beteg ismereteiről. A pszichiáter részvétele az eljárásban ugyanis azt sugallja, hogy az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást visszautasító beteg olyan döntést hoz, amelynek ésszerű volta per se megkérdőjelezendő, mintha a törvényi vélelem a döntés természete miatt a nyilatkozó beszámítási képességének hiányát tételezné. Ez a megközelítés nehezen fér meg az önrendelkezési jog korábban kifejtett tartalmával.
Az eddig említett esetekben a beteg érdekét szolgáló orvosi döntések jórészt a beteg életben tartására irányultak. A Lordok Háza a Bland-ügyben[70] arra a következtetésre jutott, hogy az állandósult vegetatív állapotú, visszafordíthatatlan agykárosodásban szenvedő fiatal férfibeteg orvosai mentesülnek a büntetőjogi felelősség alól, ha a beteg kifejezett nyilatkozata hiányában az életfenntartó kezelés megszüntetése mellett döntenek. Lord Keith szerint a mesterséges életben tartás nem szolgálja az állandósult vegetatív állapotú beteg érdekét, ezért az emberi élet védelmének elve nem sérül, ha a beteg létfenntartó kezelését megszüntetik.[71] Lord Browne-Wilkinson megfogalmazásában az orvos nem köteles fenntartani a beteg életét olyan invazív beavatkozások segítségével, amelyekhez a beteg nem járult hozzá. A bíróság egy korábbi ítéletében kimondta, hogy a szükségesség elvével (concept of necessity) összhangban az orvos a beteget beleegyezése nélkül is kezelheti, ha a kezelés a beteg érdekében áll. Amennyiben azonban az orvos felelős mérlegeléssel arra a következtetésre jut, hogy az életfenntartó kezelés nem szolgálja a beteg érdekét, jogellenes az életfenntartó kezelés további folytatása.[72] A kanadai Legfelső Bíróság azonban a Latimer-ügyben[73] egyértelműen elutasította a szükségesség elvének alkalmazását annak az apának az esetében, aki kioltotta gyógyíthatatlan betegségben szenvedő kiskorú gyermeke életét. A szükségesség elve azonban, amely lehetővé teszi a tartós vegetatív állapotú beteg életfenntartó kezelésének megvonását a beteg kifejezett kérésének hiányában is, hivatkozással a beteg érdekére, csak igen szűk körben alkalmazható.
Az eutanázia alkotmánykonform szabályainak kialakítása során - a teljesség igénye nélkül - fontos Számba venni egy sor olyan elhatárolást és más megfontolást, amelyeket az AB is érintett.
1. Az AB az eutanázia-határozatban elsősorban a cselekvőképes betegek jogaira koncentrált. A fenti összehasonlításokból kiderül, hogy a döntéshozatali képességükben nem korlátozott betegek jogi helyzete sokkal átláthatóbb az élet befejezésére irányuló döntések szabályainak kialakítása során, mint a döntéshozatali képességükben korlátozott vagy korlátozottnak minősített betegeké. Ebből egyértelműen következik, hogy a szabályozás átgondolása során komoly hangsúlyt kell fektetni egy olyan, a gyakorlatban is alkalmazható nyilatkozattételi eljárás kidolgozására, amely a tájékozott beleegyezésen alapuló önrendelkezési jog érvényesítése körében lehetővé teszi az életfenntartó és életmentő kezelések visszautasítását a jövőre nézve, függetlenül attól, hogy a beteg milyen egészségi állapotban voit a nyilatkozattételkor. Emellett a törvényhozó feladata olyan szabályok kidolgozása, amelyek az életfenntartó és életmentő kezelések visszautasítására irányuló, korábban megtett nyilatkozatok teljesítése során nem tesznek különbséget a betegek között aktuális döntéshozatali képességük alapján. Az életminőségről szóló döntéseket tiszteletben tartó, az önrendelkezési szabadságon alapuló egészségügyi rendszerben nem mellőz-
- 115/116 -
hető a beteg tájékozott beleegyezésen alapuló nyilatkozata, hivatkozással a beteg döntéshozatali képességének a nyilatkozattételt követően bekövetkezett csorbulására.
[2] Az eutanázia jogi szabályozásának egyik központi problémája az aktív és a passzív eutanázia elhatárolása. Egy, a magyar orvosok körében végzett felmérés szerint az orvosok és egészségügyi szakdolgozók körében nem azonos az aktív és a passzív eutanázia fogalmának használata, és nincs közmegegyezés a minimálterápia fogalmáról sem. A minimálterápiát a megkérdezettek döntően passzív eutanáziaként azonosították; a folyadék- és táplálékpótlás mellett csupán az orvosok 20%-a vélte úgy, hogy a fájdalomcsillapítás is a minimálterápia része.[74]
Az aktív és passzív eutanázia elhatárolási nehézségének alapja egy szemantikai eredetű félreértés. Harri Wettstein szerint a passzív eutanázia ugyanis jóval több, mint nemtevés; a passzív eutanázia nem azonos a kezelés megszüntetésével vagy a lélegeztetőgép kikapcsolásával. A passzív eutanázia gyakorlásának fontos eleme a fájdalomcsillapítás, a gyógyíthatatlan beteg állapotának elviselhetővé tétele, a haldokló családjának támogatása - mindaz, amit az ENSZ Egészségügyi Világszervezete palliativ gondoskodásnak nevez.[75] Lényeges adalék, hogy bár általánosan elfogadott, hogy nem tesznek morális különbséget az életfenntartó kezelés visszavonása és mellőzése között, több szakmai szervezet is egyetért abban, hogy az egészségügyi szakemberek (az orvosok és az ápoló személyzet) könnyebben döntenek az életfenntartó kezelés mellőzéséről, mint a már megkezdett életfenntartó kezelés megszüntetéséről.[76]
A palliativ ellátásra a haldokló még akkor is jogosult, ha a fájdalomcsillapítás a halál bekövetkeztét sietteti. A fájdalomcsillapításnak a haldoklók gondozásában ismert kettős hatása (double effect)[77] gyakran vált ki ambivalens reakciókat. A Svájci Orvostudományi Akadémia lapja meghatározza a passzív és az aktív eutanázia fogalmát, s ez utóbbinak két formáját különbözteti meg; direkt aktív eutanáziának tekinti a beteg kérésére elkövetett emberölést, míg indirekt aktív eutanázia a fájdalomcsillapítás kettős hatása révén bekövetkezett halál.[78] A common law jogrendszerekben a bíróságok azonban egyetértenek abban, hogy a második esetben a halál oka a betegség, és nem a mégoly magas dózisban is beadott fájdalomcsillapító.[79] Az 1995-ös dél-ausztráliai Medical Treatment and Palliative Care Act ki is mondja ezt a szabályt. Ez a megoldás a magyar jog számára is megnyugtató lehet,
A folyadék és a táplálék megvonása szintén nehéz kérdéseket vet fel az aktív és a passzív eutanázia elhatárolása során, Kiindulásképp: a bíróságok a folyadék és a táplálék megvonását gyógyítási (orvosi) cselekménynek tekintik.[80] Első hallásra meglepőnek tűnhet a palliativ ellátás szakértőinek tapasztalata: fokozhatja a beteg szenvedését az is, ha csak táplálékot, és folyadékot kap. A terminális állapotú betegeknél ismert jelenség az éhség- és szomjúságérzet csökkenése, illetve a nyelési reflex kiesése; esetükben a folyadékpótlás nem növeli az életben maradás esélyeit és nem enyhíti fájdalmaikat. A természetes kiszáradás állapotában lévő legyengült vagy kómás betegnél, akinek a veseműködése még nem állt le, a folyadékpótlás olyan mértékű vizelet kiválasztással járhat, amely katéter bevezetését teszi szükségessé.[81] Az orrszondán át történő táplálás a betegnek (és hozzátartozóinak) további szükségtelen kellemetlenséget okoz. Amennyiben a beavatkozás visszavonásának célja a beteg megóvása a szükségtelen orvosi beavatkozásoktól, a folyadék és a táplálék megvonása (visszatartása) elfogadható orvosi beavatkozás. Viszont nem fogadható el azokban az esetekben, amikor az éheztetés egy nem terminális állapotú (például súlyos akut fertőzésben szenvedő) beteg halálához vezet.[82] Ilyenkor érdemes lehet a beavatkozó szándékából kiindulni.[83]
Ahogyan azonban Halmai Gábor megjegyezte, "az eutanázia két változata abban nem különbözik egymástól, hogy a betegnek önrendelkezési jogát az állammal szemben kell érvényre juttatnia".[84] Az aktív és a passzív eutanázia elhatárolása során elsősorban tehát - a gyakorlatban alkalmazott eljárások természetének figyelembevétele mellett: - az önrendelkezési jog védelméből kell kiindulni. A fogalmak tisztázása - különös tekintettel a magyar felmérés némileg meglepő adataira - kiemelten fontos, mind a jogérvényesítés, mind a jogbiztonság szempontjából. Különösen fontos, hogy a szabályozás ne tegyen különbséget a betegek azonos helyzetben lévő csoportjai között. A fenti megfigyelésekből az is következik, hogy az élet befejezéséről hozott döntések jogi környezetének átalakítása nem lehet teljes a haldoklógondozás szabályainak átgondolása nélkül. Ez utóbbi területen iránymutatással szolgálhat az Európai Parlament 1418 (1999) számú ajánlása a gyógyíthatatlan betegek jogairól. Kiemelendő: a palliativ ellátást nem helyettesíti az intenzív ellátás, a különbséget az angol Ms B. korábban ismertetett esete jól illusztrálja.
[3] Az AB eutanázia-határozata részletesen elemezte az eutanázia egyes formáit legalizáló, jelenleg is hatályos holland, belga és oregoni jogszabályokat. A törvényhozó feladata annak megítélése, szükségét érzi-e hasonló, önálló törvény megalkotásának, hiszen az eutanázia bármely formájának legalizálása történhet külön törvénnyel. A szabályozás kialakításának azonban fontos eleme egyes fennálló büntetőjogi tilalmak feloldása.
- 116/117 -
A büntető jogszabályokban engedett kivételekre a svájci jog szolgálhat útmutatással, bár az 1937. évi svájci büntető törvénykönyv[85] tiltja a méltányossági emberölést (114. szakasz[86]) és az öngyilkosságban való közreműködést (115. szakasz[87]). Az öngyilkosságban közreműködés, illetve kísérlete önző szándékot (poussé par un mobile égoïste) feltételez. A bírói gyakorlat azonban figyelembe veszi, hogy az áldozat gyógyíthatatlan beteg volt-e, kérte-e az elkövető közreműködését, illetve vizsgálja az elkövető motivációját (63. szakasz). A svájci büntetőjogi rendelkezések orvosra és magánszemélyre egyaránt vonatkoznak. Az említett rendelkezések alapján a gyakorlatban nem büntetik harmadik személyeknek a betegek öngyilkosságában való közreműködését. A 115. szakasz módosítására tett kísérletek, melyek kifejezetten megengednék az aktív eutanáziát, egyelőre nem jártak sikerrel, a közvéleményt és a szakmai szervezeteket azonban folyamatosan foglalkoztatják.[88]
Bár a büntető törvénykönyv és gyakorlati alkalmazása megengedő, a Svájci Orvostudományi Akadémia 1995. évi irányelve egyértelműen ellenzi az orvos aktív közreműködését betege halálában.[89] Az öngyilkosságban való közreműködés nem orvosi tevékenység. Az orvos köteles mindazon fizikai és lelki tüneteket enyhíteni, kezelni és csillapítani, amelyek hozzájárulhatnak a beteg öngyilkossági szándékához (az irányelv 2.2 pontja), Az akadémia álláspontja szerint sok beteg az elviselhetetlen fájdalomtól való félelmében kéri az orvos aktív közreműködését, vagy azért, mert élete végén nem kíván a családja terhére lenni; megfelelő palliativ gondoskodással és fájdalomcsillapítással azonban enyhíteni lehet az ilyen betegek fájdalmát és félelmét (a 2,2 ponthoz fűzött magyarázat).[90] Hangsúlyozandó azonban, hogy az akadémia vonatkozó irányelve szerint az orvos köteles tiszteletben tartani a betegnek a beavatkozás visszautasítására vagy az életfenntartó beavatkozás megszüntetésére vonatkozó nyilatkozatát (1.2 és 2.1 pont).
Közismert, hogy Svájcban több civil szervezet jelenleg is segít öngyilkosságot elkövetni a súlyos betegeknek. Az egyik legismertebb svájci szervezet az EXIT.[91] 1996-ban az EXIT 119 beteg öngyilkosságában működött közre, a betegek közel fele daganatos megbetegedésben szenvedett; a releváns időszakban Svájcban évente több mint 60 000 öngyilkosságot követtek el.[92] Nem hivatalos számítások szerint évente hozzávetőleg 200 öngyilkosságot követnek el hasonló segítséggel (a cselekmény nem minősül bűncselekménynek, így nem készül hivatalos kimutatás).[93] Egy 2003-ban közzétett felmérés szerint Svájcban az elhalálozások több mint felében kimutatható az aktív vagy a passzív eutanázia valamely formája, ami meghaladja a holland, a dán és a belga esetek aranyát.[94]
Az EXIT saját eljárási szabályai szerint[95] 18. életévüket betöltött svájci betegeknek segít, akik elviselhetetlen betegségben szenvednek és az eljárást saját maguk kérik. A kérelmező feladata meggyőzően igazolni, hogy döntését nem kényszer hatására vagy harmadik személy befolyására hozta meg. Az EXIT nevében a kérelemről egy orvos dönt, kétes esetekben egy bizottság is részt vesz az értékelésben (a bizottság tagja egy második orvos, egy jogász és egy pszichiáter).[96] A kérelem befogadása esetén az EXIT munkatársa olyan gyógyszerekkel látja el a beteget, amelyek hatására mély álomba merül, A halál általában a gyógyszerek beadását követő két órán belül áll be. A beteg maga veszi be a szert tabletta formájában. A halál beálltáig az EXIT munkatársa és egy tanú (általában családtag) mindig a beteg mellett marad. A halál beálltakor a rendőrséget haladéktalanul értesítik; a rendőrség megkeresésére a helyszínre érkező hivatalos személyek (ügyész, halottkém stb.) meggyőződnek arról, hogy történt-e jogszabálysértés.
2000-ben Zürich város hatóságai lehetővé tették, hogy az EXIT az otthonokban lakd, gondozás alatt álló időskorú betegek öngyilkosságában is segédkezzen.[97] A zürichi városi rendelet egyértelműen kiköti, hogy az EXIT orvosat és az otthon munkatársai nem lehetnek jelen és nem vehetnek részt az eljárásban. A rendelek hatálya nem terjed ki a kórházakra. Megjegyzendő, hogy Svájcban a lakosság hetede betöltötte 65. életévét. A halállal végződő betegségek jelentős része krónikus degeneratív betegségből ered.[98] Nem váratlan tehát, hogy 2003 nyarán a Svájci Orvostudományi Akadémia vázolta a nem önállóan élő időskorú betegek orvosi ellátásáról szóló új irányelvtervezet alapvonalait, amelyeket az akadémia szakértői csoportok bevonásával dolgozott ki.[99] A koncepció hangsúlyozza az időskorú személyek jogait, kiemelve önrendelkezésüket. Az eutanázia lehetőségéről szólva a koncepció abból indul ki, hogy az idősek ellátására szakosodott intézményeket a svájci társadalom nem a halál helyszínének, hanem az élet egyik színterének tekinti. A koncepció nem zárja ki az eutanáziát azokban az esetekben, amelyekben ez az időskorú beteg befolyásolástól mentes döntésének következménye, azonban egyértelműen támogatja az időskorú betegek megfelelő szakmai színvonalú palliativ ellátását.
Hangsúlyozandó, hogy az EXIT által felállított és a gyakorlatban alkalmazott feltételrendszer nem egy aktív eutanáziára vonatkozó törvényi rendelkezést tükröz. A svájci jog nem rögzíti az aktív eutanázia gyakorlásának feltételeit. Az EXIT által alkalmazott feltételrendszer a svájci büntető törvénykönyv hatálya alá nem tartozó, tehát bűncselekménynek nem minősülő cselekmények ismérveinek nem hivatalos,
- 117/118 -
pozitív felsorolása. Az EXIT munkatársai ellen a szervezet megalakulása óta nem indítottak büntetőeljárást öngyilkosságban való közreműködés miatt.[100] Megjegyzendő, hogy az öngyilkosságban közreműködés feltételeinek átalakítása mellett, a koherencia megteremtése érdekében szükséges lehet a segítségnyújtás elmulasztása szabályainak áttekintése.
Az öregedő nyugati társadalmakban - és ez alól Magyarország sem kivétel - az öregedés és a halál medikalizálódik, miközben invazív orvosi eljárások képesek az emberéletet kíméletlenül hosszú ideig fenntartani.[101] Az eutanázia szabályozása, függetlenül attól, hogy az eutanázia mely formájának legalizálását tűzi ki célul, tipikusan információhiányban, ingatag empirikus ismeretek birtokában történik.[102] Ha az eutanázia valamely formája jogellenes vagy marginálisan megtűrt cselekmény az adott jogrendszerben, akkor igen kicsi az esély a torzításmentes felmérésekre. Az adatfelmérés eredménye azonban még azokban az országokban sem mindig tökéletes, amelyek bejelentési kötelezettség mellett legalizálták az eutanázia egyes formáit.[103]
Bármilyen szabályozási modellt választ is a törvényhozó, bizonyos alapvető elveket nem hagyhat figyelmen kívül. Az eutanázia szabályozása a beteg önrendelkezési jogának érvényesítése, A beteg jogérvényesítésének egyik legfontosabb előfeltétele, hogy döntéséhez megkapja a lehető legszélesebb körű tájékoztatást. Ezt követően önrendelkezési jogának érvényesítése azon múlik, milyen mértékű támogatás kap(hat) döntésének megvalósításához. Az állam életvédelmi kötelezettsége nem csak az eutanázia egyes formáinak tiltásával valósulhat meg. Az élet végén az egészségügyi ellátás feladata már nem egyszerűen a gyógyítás, hanem a méltó elmúlás körülményeinek biztosítása, Egy, az Egyesült Államok minden onkológusára kiterjedő felmérés szerint (adatfelvétel: 1997-98) azok az orvosok, akik korábban arról számoltak be, hogy betegeik megfelelő színvonalú ellátásában adminisztratív, anyagi vagy egyéb akadályokba ütköztek, később sokkal inkább hajlottak eutanázia végrehajtására vagy a beteg öngyilkosságában való segítségnyújtásra.[104] Ez a felmérés is figyelmeztet: az állam nem akkor hanyagolja el életvédelmi kötelezettségét, amikor lehetővé teszi az öngyilkosságban való közreműködést, hanem akkor, amikor nem fektet kellő hangsúlyt a haldoklógondozásra. Amikor az állam szabályozza az emberi élet befejezésére vonatkozó döntés intézményi kereteit, a beteg érdekeinek érvényesülésén túl az orvos helyzetét sem hagyhatja figyelmen kívül: bármilyen döntés kivitelezésében is jogosult a beteg orvosi segítségre, az orvost lelkiismerete ellenére nem lehet orvosi beavatkozás végrehajtására vagy mellőzésére kényszeríteni.
A fenti elemzésekben használt külföldi példák tanulságos útmutatással szolgálhatnak. Tagadhatatlan azonban, hogy ezek sikerességének megítélése még saját közegükben is ellentmondásos lehet, hiszen a minősítés mindig függ a sikeresség mércéjétől. Az étet és halál kérdéseiben, valamint az orvos-beteg viszony megítélésében komolyan figyelembe kelt venni az interkulturális különbségeket. A kulturális eltéréseket azonban nem csak az összehasonlító elemzések értékelésénél célszerű figyelembe venni; a szabályozás kialakításánál is alapvető szem előtt tartani a társadalom egyes csoportjainak a többségi hagyománytól vagy az általánosan elfogadott európai mércétől eltérő, meghatározó hagyományait és kulturális kódjait, Michel Stewart például megállapítja, "a romák szemében nincs jó halál. A romák szemléletéből hiányzik az életnek mint a halál felé tartó kérlelhetetlen menetelésnek a képzete. [...] Őrültség megkísérteni a halált azzal, hogy felkészülünk rá."[105] Berta Péter pedig kimutatta a keresztény lelkipásztori hatalom befolyását és következményeit az öngyilkosság megítélésére a magyar paraszti hagyományban.[106] Kiemelten fontos tehát a jogalkotó és a jogalkalmazók tájékoztatása a kulturális különbségek gyakorlati jelentőségéről, ami nemcsak a bíróságokra vonatkozik, hanem a jogszabályok elsődleges alkalmazóira, az egészségügyi dolgozókra is.
Az eutanázia jogi szabályainak újragondolása nem puszta jogtechnikai kérdés. A párbeszédben a jogászokon és orvosokon, jogvédőkön és palliatív szakembereken túl fontos az egészségügyi dolgozók, így elsősorban a nővérek részvétele. Szociológus és antropológus szakemberekre marad olyan felmérések elvégzése, amelyek nélkül sem a jogászok, sem az orvosok nem alkothatnak képet a jogszabályok érvényesülésének szélesebb összefüggéseiről. Az eutanázia jogi szabályozása ugyanis azt tükrözi, milyen képe van egy jogrendszer befolyásos szereplőinek a legkiszolgáltatottabbakról: a haldoklókról. ■
JEGYZETEK
[1] S. versus McC.; W. versus W. (1972) AC 25, 43, Lord Re- id. [A szerző fordítása.] Az ügyben az volt a jogi kérdés, hogy az apasági eljárásban alávethető-e az érintett gyermek vérvizsgálatnak. Azóta Lord Reid álláspontját az angol felsőbíróságok az önrendelkezési jog klasszikus megfogalmazásaként kezelik.
- 118/119 -
[2] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat.
[3] Halmai Gábor: Eutanázia: az élethez való jog része vagy korlátozása?, Élet és Irodalom, 2003. május 9., 4.
[4] Fridli Judit: A haldokló magányossága, Beszélő, 2003, május, 28.
[5] Az 1997. évi CLIV. törvény 20. § (6) és 20. § (1) bekezdése.
[6] Kis János: Eutanázia: nem minden marad a régiben, Magyar Hírlap, 2003. május 24.
[7] Gusztos Péter (SZDSZ) interpellációja. Országgyűlési Napló, 2003. április 30 (69. ülésnap), 73. felszólalás.
[8] 8/1990. (IV. 23.) AB határozat.
[9] 8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 45.
[10] Az önrendelkezési jog tartalmának bizonytalanságára lásd Győrfi Tamás: Az önrendelkezési jog értelmezésének alternatívái, in A megtalált alkotmány? A magyar alapjogi bíráskodás első kilenc éve, szerk. Halmai Gábor, Budapest, INDOK, 2000, 227-254,
[11] 521 US 702, 735 (1997). [A szerző fordítása.]
[12] Danuta Mendelson: A Comparative Study of the Law of Palliative Care and End-of-Life Treatment, Journal of Law, Medicine & Ethics, Spring 2003.
[13] Takács Albert és Kmetty Ildikó módosított beadványát lásd Fundamentum, 2003/1, 125-133, 128.
[14] Lásd különösen 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 343.
[15] 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 343.
[16] Pretty versus United Kingdom, Application, no. 2346/02, 29 April 2002 (a továbbiakban; Pretty-ügy).
[17] Uo., para 39.
[18] Uo,
[19] Lásd Dan Morris: Assisted Suicide under the European Convention on Human Rights. A Critique, European Human Rights Law Review, 2003/1, 65-91, 68.
[20] 23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 93.
[21] Pretty-ügy, para 82.
[22] 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 253-254.
[23] Pretty-ügy, para 52-54.
[24] Uo., para 55.
[25] Rodriguez versus British Columbia (Attorney General), (1993) 3 SCR 519, 610-612, (a továbbiakban: Rodriguez-ügy), Sopinka.
[26] Pretty-ügy, para 89. A Rodriguez-ügyben a kanadai Legfelső Bíróság főbírája. Lamer szintén a diszkrimináció felöl közelítette meg az orvos közreműködésével elkövetett öngyilkosság tilalmának alkotmányosságát, ezzel azonban kisebbségben maradt. Rodriguez-ügy, 544-550.
[27] 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 254-262. Ebben a tekintetben Harmathy Attila és Tersztyánszkyné Vasadi Éva bíró különvéleménnyel élt.
[28] 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 258-259.
[29] Pretty-ügy, para 63.
[30] Erre a lehetőségre az EJEB a Pretty-ügyben hozott döntését megelőzően felhívta a figyelmet, például David Feldman: The Developing Scope of Article 8 of the European Convention on Human Rights, European Human Rights Law Review, 1997, 265, 270.
[31] R. (Pretty) versus DPP and Secretary of State for the Home Department (2001) UKHL 61; (2001) 3 WLR, 1598; (2002) 1 All ER 1, paras 23, 61, 100. Idézi Morris: I. m., 78.
[32] Pretty-ügy, para 66.
[33] Rodriguez-ügy, 583, Sopinka.
[34] Uo., 585, Sopinka.
[35] Uo.. 588, Sopinka.
[36] Uo., 618, McLachlin.
[37] Uo.
[38] Uo., 603, Cory.
[39] 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 271-273.
[40] Ronald Dworkin: Life's Dominion. An Argument about Abortion, Euthanasia and Individual Freedom, New York, Vintage/Random House, 1994, 190-196.
[41] Uo., 195-196.
[42] Gian Kaur versus State of Punjab (1996) 2 SCC 648, para 20. Idézi S. James Vincent: Aids Patients and their Fundamental Right to Medicai Services (1997) 6 SCC (Jour) 21; http://www.cbc-india.com/lawyer/articles/97v6a4.htm,
[43] Raphael Cohen-Almegor: Euthanasia and Physician-assisted Suicide in the Democratic World. A Legal Overview, New York International Law Review 1, 13-14 (2003).
[44] Edouard Ferrand, François Lemaire, Pierre Ingrand, René Robert: Withholding and Withdrawal of Life Support in Intensive-care Units in France. A Prospective Survey, The Lancer, 6 January 2001, (a továbbiakban: FERRANO at al.), 9-14.
[45] Uo., 4. táblázat,
[46] Cruzan versus Director, Missouri Department of Health, 497 US 261 (1990) 281 (a továbbiakban: Cruzan-ügy).
[47] Mendelson: I. m.
[48] Az irodalomban széles körben ismertetett megállapítás empirikus igazolására lásd például Gregory W. Ruhnke: Ethical Decision Making and Patient Autonomy. A Comparison of Physicians and Patients in Japan and the United States, CHEST 2000; 118:1172-1182 (October 2000).
[49] Lásd egészségügyi törvény 13. (tájékoztatás tartalmi követelményei), 15. (beleegyezés), 20. (beavatkozás visszautasítása), 159. (1) e) (emberen végzett kutatáshoz való írásbeli beleegyezés).
[50] A betegtájékoztatás orvos etikai problémáinak vizsgálata meghaladná e tanulmány kereteit.
[51] Kovácsné Tóth Ágnes: Szakdolgozók és betegek véleménye a betegjogok érvényesüléséről, különös tekintettel a felvilágosításra, http://vega.medinfo.hu/weblap/nover/0006TEXT.htm.
[52] BH 2002.267.
[53] 27/1990. (XI. 22.) AB határozat.
[54] 60/1993. (XI. 29.) AB határozat.
- 119/120 -
[55] Lásd 28/1994. (V. 20) AB határozat. 27/1995. (V. 15.) AB határozat, 29/1995. (V. 25.) AB határozat, 14/1998. (V. 8.) AB határozat, 30/2000. (X. 11.) AB határozat, 37/2000. (X. 31.) AB határozat.
[56] 37/2000. (X. 31.) AB határozat, ABH 2000, 297.
[57] 56/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 270; 54/1996. (XI. 30.) AB határozat; 38/1996. (IX. 25.) AB határozat; 38/2000. (X. 31.) AB határozat.
[58] 36/2000. (X. 27.) AB határozat.
[59] 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527, 529. Az orvosválasztást érintő korábbi határozat: 261/B/1997. AB határozat.
[60] 58/1994. (XII. 14.) AB határozat, ABH 1994, 337, Zlinszky.
[61] Cruzan-ügy, 282, Rehnquist.
[62] Dworkin: I. m., 194.
[63] Ferrand at al.
[64] TASZ. közokiratok. A TASZ az eutanáziáról, http://www.tasz.hu.
[65] 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 260-261.
[66] Ms B versus An NHS Hospital Trust, 2002 WL 347038 (Fam Div) (2002) 2 All ER 449 (2002), High Court of Justice Family Division (a továbbiakban: Ms B.-ügy).
[67] Uo., para 78-79.
[68] Uo., para 94.
[69] Nancy B versus Hötel-Dieu de Québec et al. (1992) 86 DLR (4th) (a továbbiakban: Nancy B.-ügy), 385.
[70] Airedale NHS Trust versus Bland (1993) AC (a továbbiakban: Bland-ügy), 789.
[71] Uo., 859, L. Keith.
[72] Uo., 882-884, L. Browne-Wilkinson.
[73] R. versus Latimer (2001) 1 SCR 3.
[74] Fábián Katalin: Az eutanázia megítélése aneszteziológusok, intenzív szakdolgozók és orvosok körében, http://www.medinfo.hu/weblap/nover/nov0005.html.
[75] Harri Wettstein: On Pain, Palliative Care and Values. A Discussion of Some Paradigmatic Examples, http://www.datadiwan.de/SciMedNet/library/articles/9708031835.htm.
[76] Nagy-Britannia: Intensive Care Society (UK), guidelines for limitation of treatment for adults requiring intensive care, 2. ("Etnics), illetve Svájc: Une aide aux mourants ou pour mourir?, Bulleting ASSM [a Svájci Orvostudományi Akadémia. - Académie Suisse des Sciences Médicales - lapja], 2000/2. és Ferrand at al. 9-14.
[77] A problémát ismerteti Kis János: Az állam semlegessége, Budapest, Atlantic, 1997, 311-312.
[78] Une aide aux mourants ou pour mourir?, Bullering ASSM, 2000/2.
[79] R. versus Adams (1957) Crim. LR 365; Airedale NHS Trust versus Bland (1993) AC 789; R. (Pretty) versus the DPP. (2001) UFKHL 61.
[80] Lásd például Nancy B. - és Bland-ügy.
[81] Mary Bliss geriátriai szakértő szerkesztői megjegyzése British Medical Journal, 1999. május 22.
[82] James Paul: Backdoor Euthanasia, British Medical Journal,22 May 1999.
[83] Uo.
[84] Halmai: I. m.
[85] Code pénal suisse du 21 décembre 1931, http://www.admin.ch/ch/f/rs/311_0/index.html,
[86] 114. szakasz: Emberölés az áldozat kérésére. Aki méltányolható okból, különösen szánalomból, mást megül az áldozat azonnali és megfontolt kérésére, szabadságvesztéssel büntetendő. [A szerző fordítása.]
[87] 115. szakasz: Öngyilkosságra buzdítás és öngyilkosságban való közreműködés. Aki önző szándékkal mást öngyilkosságra bír rá vagy annak elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot elkövetik vagy megkísérlik, öt évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő. [A szerző fordítása.]
[88] Publication des premiers résultants de l'étude MELS, Bulletin ASSM, 2003/3.
[89] Lásd Directives médico-éthiques sur l'accompagnement médical des patients en fin de vie ou souffrant de troubles cérébraux extremes, 1995.
[90] Az akadémia az eutanáziával kapcsolatos legutóbbi törvénymódosítási kísérlet kapcsán is emlékeztetett az 1995. évi irányelv tartalmára, Lásd Assistance au décès: les directives de l'ASSM de 1995 restent valides, http://www.samw.ch/content/f_Medien.htm#RLStetbe.
[91] Lásd http://www.exit.ch (a szervezet német nyelvű honlapja).
[92] Ismerteti angolul az EXIT elnöke, Meinrad Schaer: The Practice of Assisted Suicide in Switzerland, http://www.finalexit.org/swissframe.html.
[93] Derek Humphry: Swiss Assisted Suicide Branching Out, http://www.finalexit.org/swissframe.html.
[94] Agnes van der Heide et al.: End-of- life decision-making in six European countries: descriptive study, The Lancet, 2 August 2003.
[95] Schaer: I. m.
[96] Az EXIT 1996-ban az esetek 16%-ában nem fogadta be a kérelmet, mert a kérelmező nem volt beszámítható, illetve az öngyilkossági szándék nem volt egyértelműen megállapítható. Schaer: I. m.
[97] Zurich allows assisted suicide in komes far the elderly, International Task Force on Euthanasia and Assisted Suicide, IAETF Update, 2000/3; http://www.intemationaltaskforce.org/iua22.html,
[98] Raphael Cohen-Almagor: Euthanasia and Physician-assisted Suicide, 16 New York International Law Review 1, 22-23 (2003) és Arthur L. De; Munitiz: Assisted Suicide in Switzerland, DMD Bulletin 43 June 1997, http://personal2.redestb.cs/admd/dnews-43.html.
- 120/121 -
[99] Directives et recommandations pour le traitement et la prise en charge des personnes âgées en situation de dépendance. Bulletin ASSM, 2003/2. Objectif: icillir dans la dignité.
[100] Schaer: I. m.
[101] Pretty-ügy, para 65.
[102] Ezekiel Emanuel: What is the Great Benefit of Legalizing Euthanasia or Physician-Assisted Suicide?, Ethics, April 1999, 629.
[103] Lásd No Rush to Death, Euthanasia in the Netherlands, The Economist, 16 August 2003, 25. (Nincs magyarázat a holland eutanázia-statisztikák eltérésére a The Lancet-ben, illetve a British Medical Journalban közzétett tanulmányokban.)
[104] Emanuel: I. m., 629, 639; 33. jegyzet.
[105] Michael Stewart: A magyarországi romák halotti szokásai, in Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből, I, szerk. Berta Péter, Budapest, Janus/Osiris, 2001, 295.
[106] Berta Péter: Hatalom, halálkép, normativitás, in Uo., 117-142.
Visszaugrás