Magyarország "történelmi alkotmányát" 1949-ben "Alkotmány", majd a 2012 január 1-től a jelenleg is hatályos "Alaptörvény" váltotta fel. A társadalomtudományokban - sajnos - nem ritka jelenség, hogy a szakmai igényességet mellőzve, egy-egy politikai irányzat számára szolgálnak elméletinek tűnő megalapozással. Ez az "ideologizáló" törekvés a jogtudományokban, így az alkotmányfogalmak meghatározása területén is tetten érhető.
Az "ideologizálás" céljában három irány figyelhető meg. Az egyik lehetséges cél lehet, igazolni valaminek a létezését, ami valójában nincs is, de kívánatos lenne a fennállása. A másik irány annak a bizonygatása, hogy a vizsgált jelenség, állapot "minden világok legjobbika", az egyetlen igazi, eredeti megoldás. A harmadik gyakran tapasztalható törekvés annak az ideológiai alátámasztása, hogy a definíció tárgya gyökeresen eltér a korábbi állapottól, "forradalmi" változás mutatható ki rajta. Nem ritka persze az sem, hogy a politika kiszolgálása iránti buzgóság ezeket az "ideológiai alapokat" kombinálva jeleníti meg.
Jelen tanulmány célja, hogy a magyar közjog, állam- illetve alkotmányjog történetének legjelentősebb művei és szerzői álláspontja alapján vázoljuk azokat az irányokat, amelyek a különböző alkotmányfogalmak meghatározása kapcsán kimutathatók az elmúlt korszakoktól napjainkig Magyarországon.
A mai értelemben vett alkotmány gondolata törvényhozási szinten először az 1790-91. évi törvényekben jelent meg hazánkban. A X. törvénycikk leszögezte, hogy Magyaror-
- 101/102 -
szág független, "saját állami léttel és alkotmánnyal bíró" ország, amely "tulajdon törvényei és szokásai szerint" kormányozandó. A közjog tudományában azonban csak jóval később, a szabadságharc bukását követően, a Habsburg abszolutizmus éveiben jelent meg az alkotmányfogalmak tipizálására irányuló törekvés.
A magyar jogtudomány az osztrák jogirodalomból vette át "ideologizált" alkotmányfogalomként elsőként a "tágabb", majd ezt követően a "szűkebb"" értelemben vett alkotmány fogalmát. Az időzítés - a fogalmak tartalmából következően - nem volt véletlen.
A tágabb értelemben vett alkotmányt a szerzők lényegében az államszervezettel azonosították, aminek következtében ilyen alkotmánya minden államnak van, tehát annak léte a feudális államban és az önkényuralom időszakában is igazolható. Ezt a fogalmat a "constitutio"" legáltalánosabb jelentéséből vezették le, azt vetítették át az államra. A szó számos jelentéssel bír a különböző tudományokban, mint valaminek a felépítése, állapota, belső szervezete, berendezkedése stb. Előfordul a kifejezés továbbá a rendelkezés, rendelet, intézkedés szinonimájaként is. Ebben a széles értelemben olvasható aztán a constitutio (alkotmány) szó több alkalommal a XVIII. század politikai irodalmában a társadalom illetve az állam felépítésének, belső szervezetének a definiálására.
A szűkebb értelemben vett alkotmányon általánosságban az állami főhatalom gyakorlását szabályozó és korlátozó jogszabályok összességét értették. Ily módon ez a fogalom már feltételezte az államhatalmat gyakorló szervek tevékenységének jogi szabályozottságát és ezáltal jogi korlátozottságát is. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a definíció sem utal az alkotmány egyetlen lényeges elemére sem, megelégszik általánosságban a jogi szabályozottság puszta tényével. A szűkebb értelemben vett alkotmány fogalma akkor jelent meg a magyar jogirodalomban, amikor a császári udvar elkezdte az önkényuralom felszámolását, és óvatos lépéseket tett a két ország viszonyának jogi rendezése érdekében. A tágabb és szűkebb értelemben vett alkotmány szembeállítása Pauler Tivadar (1816-1886) későbbi igazságügyi miniszter által írt jogtudományi enciklopédia második kiadásához köthető. Az Enciklopédia negyedik kiadásában (1871)[2] már a következő meghatározásokkal találkozhatunk:
- "Alkotmány alatt tágabb értelemben az államszerkezet[3] meghatározását értjük ..."
- "Alkotmány alatt szorosabb értelemben a főhatalom gyakorlását szabályozó és korlátozó jogtételek foglalatát értjük, és ez értelemben a korlátozott (alkotmányos) kormányidomot megkülönböztetik a korlátlan vagy nem alkotmányostól."
Figyelemre méltó, hogy 1871 -ben, tehát a Kiegyezés után a szorosabb értelemben vett alkotmány fogalmában Pauler a jogilag korlátozott főhatalom igényét már összekapcsolta az "alkotmányosság" követelményével, és ezzel komoly lépést tett lényegében a formális értelemben vett "jogállamiság" felé.
A tágabb és szűkebb értelemben alkotmány fogalmi kettőse a II. Világháború végéig meghatározta a magyar közjogi irodalom szemléletét. Mielőtt ezt részletesebben is bemu-
- 102/103 -
tatnánk a történeti korszakok sorrendjében, feltétlen kiemelést igényel egy másik tipizálási mód, az anyagi és formai értelemben vett alkotmány szembeállítása. Ez utóbbi azért is elkerülhetetlen, mert ez a fogalompár főbb elemeiben szintén megjelent a kor állam- illetve alkotmányjogi munkáiban.
Szakmai szempontból egyszerűbb feladatnak minősül az alaki, vagy formális értelemben vett alkotmány definiálása. A XVIII. század végétől kibontakozó polgári alkotmányozási folyamat alapján nem volt nehéz az alaptörvények külső, formai ismertetőjegyeit meghatározni. Formális értelemben vett alkotmánynak tekintették és tekintik ma is az alkotmányjogászok azokat a törvényeket, amelyeket egyes államok kifejezetten alkotmánynak nyilvánítanak, illetve amelyek elfogadását (és módosítását) különleges eljáráshoz kötik s ezzel a jogforrások hierarchiájában a közönséges törvények fölé helyeznek.[4] A magyar közjogi munkákban - mint majd külön is szemléltetni fogjuk - az volt a legjellemzőbb, hogy a formai értelemben vett alkotmányt ún. kartális alkotmány elnevezéssel állították szembe hazánk történeti alkotmányával.
Szintén a szűkebb értelemben vett alkotmányból fejlődtek ki az anyagi értelemben vett alkotmány fogalmának különböző változatai. Az anyagi és formai értelemben vett alkotmány szembeállítása azon alapul, hogy a kétféle alkotmány általában nem fedi egymást. Gyakran kimarad a formális alkotmányból az a tárgykör, ami anyagi értelemben véve az alkotmányhoz tartozik, illetve a formális alkotmány tartalmazhat olyan szabályokat is, amelyek nem részei az anyagi értelemben vett alkotmánynak.
Az anyagi értelemben vett alkotmány fogalmának legáltalánosabb meghatározását Georg Jellinek (1851-1911) nevéhez kapcsolják a jogirodalomban. "Az alkotmány szabályként azokat a jogtételeket foglalja össze, amelyek az állam legfelsőbb szerveire vonatkoznak, rögzítik azok egymáshoz való kapcsolatát és működési körét, valamint az egyén alapvető viszonyát az államhatalomhoz."[5] A definíció annyival megy túl a szűkebb értelemben vett alkotmány fogalmán, hogy kiegészíti a jogtételek tartalmát az államszervezeti kérdéseken túl az egyén és az állam viszonyára, vagyis az egyén jogaira vonatkozó szabályokkal.
Jellinek meghatározását követően a XX. század során az anyagi értelemben vett alkotmány számos változata jelent meg a jogirodalomban, amelyek lényegében az ő fogalmának különböző elemeit variálják.[6] Ennek kapcsán külön figyelmet igényel az a tény, hogy számos szerző elhagyta az anyagi definíciójából az állampolgárok jogira, az állam és polgárai viszonyára vonatkozó szabályokat. Ez nem jelentette feltétlenül a szabadságjogok fontosságának figyelmen kívül hagyását. Az elméleti alapvetésük sok esetben az volt, hogy a szabadságjogokat jogon kívüli szférának tekintették, amelyek ily módon külön normatív szabályozást nem igényelnek. Az alapvető jogokat az állam csak akkor korlátozhatja, ha erre az alkotmány illetve a törvények felhatalmazzák. Az ún. reflexjogi szemlélet például ez alapján azt hirdette, hogy az állami szervek szervezetét és hatáskörét szabályozó normák "(negatív formában) automatikusan garantálják az állampolgári alapjogokat, illetve szabadságjogokat is."[7]
- 103/104 -
A történelmi viszonyok, vagyis az önálló, független államiság hiánya, sem 1848-49 előtt, sem azt követően nem kedveztek a magyar közjogi irodalom kibontakozásának.[8] A kül-és belpolitikai helyzet hatására a bécsi udvar az önkényuralom második időszakában (1859-67) kényszerült arra, hogy keresse a Magyarországgal való megbékélést, és elfogadja az alkotmányos reformok szükségességét.
A hazai közjog fejlődésének némi lökést adott, hogy az "októberi diploma" (1860) eredményeként 1861-től elindult a pesti egyetemen magyar nyelven a jogi oktatás is. Az első tankönyvek azonban a bizonytalan alkotmányjogi helyzetre tekintettel kevés újdonságot tartalmaztak, leginkább a korábbi latin nyelvű munkák fordításai vagy rövidített változatai voltak.[9]
Ebbe a sorba illeszkedik a Kiegyezést megelőző korszakból az általunk bemutatott első mű, Suhayda János: "Magyarország közjoga, tekintettel annak történeti kifejlődésére és az 1848-ki törvényekre" című írása.[10] A szerző már a címlapon jelzi, hogy munkája Cziráky Antalnak a Magyar Királyság közjogáról írt, végül csak 1851 -ben kiadott könyvének rendszerét követi, vagyis annak rövidített átdolgozása.[11]
Mint már korábban jeleztük, a tágabb és szűkebb értelemben alkotmány szembeállítása 1862-ben, Pauler Tivadar jogi enciklopédiájában jelent meg először fogalmi szinten a jogirodalomban. Suhajda 1861-es közjogi munkájában nem adott besorolást a definíciójának az alkotmányt illetően, de egyértelmű a meghatározásából, hogy a szűkebb értelemben alkotmány fogalmat fogadta el.
A bevezetőben a szerző a közjog ("jus publicum") szabályait két részre osztotta. Az egyik az "ország-alkotmány" ("constitutio") szabályozása, a másikba pedig a kormányzat ("administratio") jogviszonyai tartoznak.[12] Ezt követően, az alkotmány (constitutio) fogalmát azon "törvényes elvek és szabályok" összességeként határozta meg, "melyek által az államban a főhatalom gyakorlásának módja, terjedelme és határai" állapíttatnak meg.[13] Majd az ún. "saját kútfők" között sorolta fel azokat az ún. alaptörvényeket amelyekből a magyar közjog elvei származnak, az Aranybullától (1222) az 1791-es törvényekig.[14]
A magyar közjog aktuális elméleti problémái természetesen nem juthattak napvilágra a cenzúrának alárendelt hivatalos közjogi irodalomban. Ezek a valóságos szakmai kérdések csak az 1861. évi országgyűlés előkészítése és tárgyalásai során kerültek nyíltan előtérbe. Ebben a folyamatban kiemelkedő jelentőségre tett szert Deák Ferenc (1803-1876) munkássága. A "haza bölcse" a Magyarországot érintő ügyekben az alkotmányosságot és
- 104/105 -
törvényességet hangsúlyozta, tehát jellemzően nem politikai, hanem kifejezetten közjogi illetve alkotmányjogi összefüggéseket tartott a szeme előtt.[15]
A következőkben Deák alkotmánnyal, és alkotmányossággal kapcsolatos írásai közül az "Adalék a magyar közjoghoz" (Pest, 1865) című könyvéből idézünk néhány gondolatot.[16] A mű már a címlapján közli az olvasóval, hogy észrevételeket tartalmaz "Lustkandl Venczel munkájára: "Das ungarisch - österreichishe staatsrecht" a magyar közjog történelmének szempontjából." Lustkandl (1832-1906) magyar - osztrák államjogot tárgyaló könyve 1863-ban jelent meg Bécsben. A szerző nem hagyott kétséget afelől, hogy az osztrák - magyar viszony közjogi alapjait az osztrák államjog részeként, vagyis az egységes birodalom szemszögéből vizsgálta.
Deák Ferenc "Adalék"-a Lustkandl nézeteivel vitatkozva, lényegében az 1861. évi országgyűlésen elfogadott felirati javaslatok tételeit fejtette ki részletesebben, a közjogtudomány érveivel alátámasztva és igazolva azokat. (Ez a gondolatmenete még ugyanebben az évben hangot kapott a Pesti Naplóban április 16-án megjelent ún. Húsvéti cikkében is.)
Deák a magyar közjog történetének kiemelkedő jelentőségű történetének kiemelkedő jelentőségű törvényei alapján, mindenekelőtt a Pragmatica Sanctióra (1723), illetve az 1848. évi törvények alkotmányosságára hivatkozva igyekezett jogi érvekkel alátámasztani az önálló magyar államiság létét, és Magyarország alkotmányos függetlenségét. Lustkandl nézeteivel vitatkozva leszögezte, "hogy Magyarország alkotmányos szabadsága nem privilégiumokon, hanem törvényeken s ünnepélyes szerződésen alapszik, s épen ezért egyoldalúan visszavonhatatlan."[17] Az 1848. évi törvények, amelyek "Magyarország alkotmányát az egész nemzetre kiterjesztették"[18] jogilag tehát érvénytelennek nem tekinthetők, illetve újbóli életbe léptetésüknek nem lehet akadálya.
Deák Ferenc könyve negyedik fejezetében - a királyi jogok túlhangsúlyozásával, és változtathatatlanságával szemben - határozottan kiállt a magyar közjog évszázadokon át érvényesülő alapelve mellett, miszerint törvényt csak az országgyűlés és a király együttesen alkothat. Kifejtette, hogy a nemzet és a király közötti viszonyokat, a törvényhozásra és a kormányzatra vonatkozó kérdéseket korábban is törvények határozták meg, de ez nem fosztotta meg az államot attól a jogától, hogy ezeket szükség esetén módosítsa, vagy új törvényeket hozzon helyettük. "Alkotmányunk történelmi alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki, s a nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában időnként változásokon ment keresztül."[19]
A változás lehetősége és szükségessége kapcsán Deák példaként említette az európai alkotmányfejlődés útját. Mint írta, hajdan "Európában mindenütt szűkebb vagy tágabb rendi alkotmányok állottak fenn."[20] (A szerző tehát ismerte, noha maga nem definiálta a tág és szűk értelemben vett alkotmány fogalmát a közjogban!) A rendi alkotmányt más
- 105/106 -
országokba is "a parlamentáris kormány eszméje" nyomán a "képviselet váltotta fel", ezért nem lehet akadálya annak sem, hogy Magyarország a rendi alkotmányt a népképviselettel cserélhesse föl.[21]
A magyar törvények módosítására, változtatására Deák szerint azonban csak az alkotmányosság követelménye szerint, vagyis csak a király (fejedelem) és a nemzet együttes akaratával kerülhet sor. "Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által vagyis a fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik. ... Nincs tehát alkotmányunkban kizárva azon lehetőség, hogy akár a nemzetnek, akár a fejedelem valamely jogát módosíthassa, megszoríthassa vagy azon jog alkalmazását másképen alakíthassa a törvényhozás."[22]
Ezt a gondolatmenetet folytatva az "Adalék" később - mintegy kijelölve a Kiegyezés lehetséges alkotmányos útját - kifejtette az országgyűlés és a király hatáskörére vonatkozó törvények módosításának feltételeit. "Alkotmányos országban a király és nemzet között fennálló viszony a király és nemzet egyesült akarata által lőn megállapítva, s azt csak a kettőnek egyesült akarata változtathatja meg. Lemondhat a nemzet valamely jogáról, s azt fejedelmére ruházhatja által, lemondhat a király is valamely eddig törvényesen gyakorlott jogáról, s azt a nemzetnek visszaadhatja: de se egyik, se másik nem teheti azt, hogy ily jogot, közös egyetértés nélkül egy harmadikkal megosszon, vagy másra ruházzon."[23]
A Kiegyezést megelőző közjogi irodalomból meg lehet említeni az alkotmányfogalom alakulása szempontjából Karvassy Ágost (1809-1896) 1865-ben publikált művét az "alkotmányi és igazságügyi politika" kérdésében.[24] A szerző munkája nem előre mutató, haladó szellemisége miatt érdemel figyelmet, hanem az "alkotmányosságról" vallott "sajátos" felfogása, semmitmondó, retrográd megközelítése miatt. Szerinte ugyanis minden állam "alkotmányos ország", ha van - bármilyen - alkotmánya. Karvassynál azonban a "szélesebb értelemben vett alkotmány" is alkotmány, így tehát valójában alkotmány sem szükséges az alkotmányos állam fogalmához.[25]
Karvassy elmaradott felfogása azért is szembeötlő, mert írását megelőzően már jóval "korszerűbb" nézetek kaptak hangot a közjogi gondolkodásban. Példaként említhetjük az első magyar nyelvű lexikon (1858) alkotmányról és alkotmányosságról közzétett meghatározását. Az "Ismerettár" Tóth Lőrinc (1814-1903) kiváló író és jogtudós szerkesztésében jelent meg.[26] Eszerint:
"Alkotmány; alkotmányos rendszer. Alkotmánynak neveztetik politikai tekintetben, az uralkodó hatalom és a nép közötti viszony fő vonásait magában foglaló s meghatározó alaptörvény; alkotmányos rendszernek pedig szorosb értelemben pedig a népképviselet, vagyis: a népnek a törvényhozásban részvétele által mérsékelt monarchia."
Az alkotmány fogalma a címszóban lényegében megelőzte korának a magyar közjogi művekben közölt definícióit, amelyek 1945-ig a tágabb illetve szűkebb alkotmány keretei
- 106/107 -
között maradtak. A lexikon meghatározása ugyanis az alkotmány anyagi és formai elemére is kitér. Kiemelkedő jelentőségű továbbá az "alkotmányos rendszer" fogalmában az újkori alkotmányosság követelményének értékalapú megközelítése. A XIX. század folyamán már evidenciaként kezelték a polgári jogtudományban, hogy az alkotmányos állam nem egyenlő a - bármilyen - alkotmánnyal rendelkező állammal. Olyan társadalmi értékeknek, tartalmi elemeknek kell tükröződni az alaptörvényekben, amelyek a fejlett országok jogi kultúrája szellemében kiemelkedő jelentőségűek, mint pl. az emberi jogok tiszteletben tartása, hatalommegosztás stb. Az "Ismerettár" ilyen értéknek tekintette a népképviseletet, ami a törvényhozáson keresztül befolyásolási lehetőséget biztosít a polgároknak az állami élet alakítására.
Nem kevésbé értékállóak a címszónak az önkényuralom elítélésére irányuló megfogalmazásai, amely ellentéte az alkotmányos rendszernek. Az "alkotmányos élet érett, mívelt, kifejlett népet kíván; ... Oly nép, melynek az önkormányzásban semmi részvét sem engedtetik, elveszti érdekét a haza s a közügyek iránt, elbutul s elerkölcstelenedik. ..."
A Kiegyezést követően tovább folytatódott hazánkban a közjog feldolgozásának és bemutatásának jogtörténeti vagy más néven történeti-jogi iránya. A szerzők nem törekedtek az élő, hatályos joganyag elméleti rendszerezésére, hanem - a történeti alkotmány védelmében - a régi jogot leírva jellemzően ugyanazokat a törvényeket ismételgetve hivatkoztak korábbi közjogi vívmányainkra.[27] Ehhez az irányzathoz sorolható Korbuly Imre (1844-1876) is. Közjogi tankönyvének első kiadása (1871) még alcímében is jelezte, hogy Magyarország közjogát a "történeti fejlődésre tekintettel" írjak le.[28] A további kiadásokban már a "magyar államjog rendszere" alcím szerepelt az "ország közigazgatási szervezetével kapcsolatban."[29]
Korbuly munkájában a magyar államjog forrásai körében a törvények egy sajátos típusaként foglalkozott az alap vagy sarkalatos törvények meghatározásával. Ezek "azon törvények, melyek mint az alkotmány alapját és lényeges intézményeit meghatározók" a magyar jognak "közös kútfejét képezik", és amelyek fontosságuknál fogva válnak ki az ország törvényei közül.[30] Nyilvánvaló tehát, hogy a szerző nem az alkotmány definícióját adta meg, hanem Magyarország alaptörvények által meghatározott közjogi rendszeréből indult ki.
Korbuly Imre tankönyve további részében külön is visszatért az alaptörvények problematikájára. A szerző a korábbi definícióját némileg tovább részletezte. "Sarkalatos vagy alaptörvénynek az alkotmány legfőbb elveit és lényeges intézményeit, szóval az állami szervezetet írott törvény alakjában tüzetesen megállapító oly jogszabályokat nevezünk, melyeken az állam egész szervezete és alkotmányos rendszere, mintegy alapjain nyugszik. Az ily törvényeket tehát tartalmuknál fogva nevezzük, másféle tartalommal bíró törvényekkel szemben alaptörvénynek."[31] A megfogalmazásból egyértelműnek tűnik, hogy Korbuly lényegében a szűkebb értelemben vett alkotmány fogalmát ültette át az alaptörvényekre.
- 107/108 -
A továbbiakban - nyilván a magyar történelmi alkotmány létjogosultságát igazolandó - azt ecsetelte, hogy az alkotmány írásba foglalása nem feltétlenül szükséges, de feltétlenül kívánatos ugyanakkor az "alkotmány főbb elemeinek" "tüzetesen megállapított tartalommal bíró törvényekbe" rögzítése.[32] Korbuly az alkotmány, lényegében az alkotmányosság biztosítékaként meghatározta az alaptörvények szabályozási tartalmát, mintegy az anyagi értelemben vett alkotmány megközelítését vetítette rá a sarkalatosnak tekintett törvényekre. Szükségesnek látta "határozott és világos" törvényekben rögzíteni "az uralkodási és kormányalkatot, az uralkodói jogkört, és az állampolgárok politikai jogait és szabadságait."[33] Különösen előre mutató a szabályozási tárgyak körében a jogok és szabadságok kiemelése, különösen annak fényében, hogy sok évtizeddel később is számos közjogi munka megrekedt a tágabb értelemben vett alkotmány fogalmánál.
Az alaptörvény keletkezési módjára és alakjára kétféle utat mutatott be a tankönyv. Az egyetlen alkotmánylevélbe rögzített írott alkotmány (Charta, Verfassungsurkunde) mellett meghatározta a szerző a történeti fejlődés folytán alakuló alkotmányok jellegzetességeit is, amikor "az alaptörvények egyidejű eredettel nem bírnak." Ezek nem alakiságuk, hanem fontos közjogi tartalmuk alapján különböznek a közönséges törvényektől. Ennek a körülmények volt betudható Korbuly szerint az a tény, hogy az alaptörvények "elősorolásábari" az államjogi szerzők igen szerteágazó véleménnyel bírtak. (Megjegyezzük, ez a helyzet később sem változott.) Az alaptörvények "kiszűrésére" alapelvként a Pauler által felállított ismérveket ajánlotta. Eszerint alaptörvény az, amit a törvényhozás közvetlenül vagy közvetve annak tekintett, illetve az ami alkotmányos jelentőségű tartalmánál fogva annak bizonyult.[34]
A történeti-jogi irányhoz sorolható Boncz Ferenc (1829-1901) közjogi munkássága is. A magyar államjogról szóló könyvének (1877) fogalmi rendszere lényegében megegyezett Korbuly megközelítésével.[35] Boncz - a korszak számos közjogi munkájához hasonlóan - az alkotmány "kútfői" között foglalkozott a sarkalatos vagy alaptörvények meghatározásával. Ebbe a körbe szerinte csak azok a törvények tartoznak bele "melyek által az államjogok állapíttatnak meg".[36] Ezek "közül is különösen kimagasodnak azok, melyek az alkotmány alapját, a kormányzat alakját, az uralkodás módját és az állampolgároknak az állam irányábani közös és egyszersmind lényegesebb jogviszonyainak szabályzását foglalják magokban."[37] A szerző tisztában volt vele, hogy ezek száma tekintetében a jogtudósok nézetei különbözőek majd maga ezt követően - történelmi sorrendben - igen tekintélyes számú sarkalatosnak minősíthető törvényt sorolt fel rövid tartalmi ismertetővel.[38] A listáján 31 alaptörvény szerepelt az 1869. évi 4. törvénycikkel bezárólag Magyarországot illetően, de ehhez még hozzávett 15 olyan törvényt, amely Erdélyre vonatkozott.
Új utat nyitott a Kiegyezés utáni közjogtudományban Paul Laband (1838-1918) magyarországi tanítványának, Nagy Ernőnek (1853-1921) a munkássága. Az eltérő megköze-
- 108/109 -
lítést már a magyar közjog kézikönyvének szánt munkája első kiadásának (1887) az előszavában vázolta.[39] Kritikával illette az államjog tárgyalásánál az egyeduralkodó jogtörténeti szemléletet. Mint írta: "az ún. történeti módszer kizárólagos alkalmazása nem megfelelő már. Az élet, valamint a közjogi tudomány egyaránt sürgetik a dogmatikai elemzést."
Nagy Ernő a pozitivizmus analitikai ágának, a jogi dogmatizmusnak a képviselőjeként a hatályos jog és annak szabálytartalma tárgyalását tartotta szem előtt, bár tisztában volt vele, hogy a történet egészében nem mellőzhető. A szerző későbbi műveiben fokozatosan még inkább kompromisszumra lépett a történeti-jogi irányzattal.[40] Nagy Ernő az államjog kútfői között szintén csak az alaptörvények definícióját adta meg. A törvények közül - nem formai - hanem tartalmi alapon azok tartoznak ebbe a körbe, "amelyek alkotmányunk alapelveit tartalmazzák".[41] Szemléletének megfelelően - a közjogi tankönyvek szokásával szemben - nem is látta értelmét az alaptörvények "elősorolásának"
A Kiegyezést követő korszak szerzői közül kiemelkedett Concha Győző (1846-1933) politika-tudományi tevékenysége, aki a történeti-jogi irányzat szellemében határozottan védelembe vette a magyar történelmi alkotmány vívmányait, nemzeti jellegét, és lényegében egyedül célszerű voltát. Concha többek között két kötetben bemutatta a nyugati alkotmányokat is, de ezt bevallottan azzal a céllal tette, hogy a magyar alkotmány kiválóságát kiemelje, és elijesszen a külföldi példák másolásától[42]
Az alkotmány lényegével összefüggésben a következőkben vizsgáljuk meg Concha "Politika" című munkájának[43] ezzel kapcsolatos megállapításait. A szerző gondolkodásának központjában "az állam szuverén akarata" állt, fogalmi rendszere erre épült. Ez a szuverén akarat "mozzanatokra" különül el, külön szerveket képez, és ezek a mozzanatok és szervek egymással különböző viszonyra lépnek. Az "államszemélyiség egyszersmind szervezetté lesz, alkotmányt nyer."[44] Ezt a lényegében tágabb értelemben vett alkotmányfogalmat - ha nagyon óvatosan is -, de kiegészítette az "államtagok", vagyis az állampolgárok jogaira vonatkozó kérdésekkel. Az "állam alkotmánya nemcsak a szuverén akarat mozzanatainak, főszerveinek egymáshoz való viszonyát teszi, hanem a szuverén akarat saját önkorlátozása által keletkező alapjellegét is, mert ez önkorlátozás által lesz az államtagoknak több vagy kevesebb egyéni joga... Az alkotmány e szerint az állami akarat főszerveinek (törvényhozás, államfő, végrehajtás) egymáshoz való viszonya és az állam akarata önkorlátozásából folyó alapjellege."[45] Concha szerint így "minden államnak van alkotmánya, mert a szuverén akaratnak mindenütt vannak legalább főmozzanatai, az mindenütt korlátolt vagy korlátlan az állam czéljára tekintettel."[46]
Az előbbi definíciókból is kitűnik a szerző gondolkodásának konzervatív, arisztokratikus jellege. Egészen a II. Világháború végéig terjedő korszak közjogában nem ő volt az
- 109/110 -
egyetlen, aki tagadta az emberi jogok természetjogi gyökereit, és pusztán állampolgári jogokat ismertek el, azt is csakúgy, amely az állam "adományaként", saját önkorlátozásából ered, ez is jellemzően csak akkor biztosítandó, ha az illető teljesítette állampolgári kötelezettségeit.[47] Concha Politikájában erről így írt. "A szuverenitás önkorlátozása tehát annak meghatározása, mit akar az állam maga valósítani és mit bíz a társadalomban önerejével működő egyénre, mit tekint magáénak, mit az egyénének."[48] Ezek a célok (jogok és szabadságok) szerinte az állam eszméjével nem ellenkezhetnek. Számos területen Conchánál az államérdek a meghatározó, tehát teljes szabadság és egyenjogúság nem érvényesülhet.[49]
Concha Győző önálló részben (93. §) foglalkozott az államformák és alkotmányok viszonyával és fejlődésével. Kapcsolatuk alapja az, hogy mindkettő a szuverenitással függ össze. Az államformában a szuverenitás alanya, a hatalom birtokosa ölt testet, az alkotmány ezzel szemben arra ad választ, hogy a szuverén alany akarata milyen irányban (törvényhozás, végrehajtás, közigazgatás) nyilvánul meg.[50] A szerző világossá tette, hogy az államforma nem dönti el szükségképpen az alkotmányt és fordítva. Azt is kifejtette, hogy az államnak sorsa, sikere sokkal inkább függhet alkotmányuktól, mint államformájuktól.
Concha Politikájá-ból végezetül röviden vázoljuk a történelmi és az írott alkotmányok szembeállításával kapcsolatos gondolatait. Nyilvánvalóvá tette, hogy az egyetlen üdvözítő forma a történelmi alkotmány, amelyekben "történelmi korszakokon át azonos elvek húzódnak végig", míg az írott alkotmányokba a vezérelvek a megelőzővel éles ellentétben állnak. Úgy tűnik, hogy a szerző az írott alkotmányok változásának csak két útját ismerte, az államcsínyt és a forradalmat. Mindkét mód jogtalan, erőszakos és veszélyes, még akkor is, ha esetleg erkölcsileg igazolhatók.[51]
A XX. század fordulóját követően egyfajta élénkülés volt tapasztalható a közjogi irodalmunkban. Olyan összefoglaló munkák születtek, amelyek egyeztetni kívántak a különböző irányzatok között. Ezek sorából elsőként a Ferdinandy Gejza (1864-1924) 1902-ben kiadott közjogi tankönyvéből idézünk néhány témánkba vágó gondolatot.[52]
Az alkotmány meghatározásával kapcsolatos elmélkedését az állam szervezetére vonatkozó megállapításokkal indította a szerző. Az állam külső szervezet nélkül nem létezhet, és ezt csak maga az állam alkothatja meg. Az állami szervezet létesítése azon viszonyok meghatározásából áll, amelyben az államot alkotó egyesek és szervek egymáshoz állnak.[53] Ez alapján jutott el Ferdinandy - kimondva kimondatlanul - lényegében a tág értelemben vett alkotmány fogalmához. "Az államnak részint ethnikai alapon, részint önmaga alkotta szabályok által meghatározott szervezete alkotmánynak [...] neveztetik. Ebben az értelemben tehát alkotmánnyal minden államnak kell bírnia [...] egyes államok alkotmánya nem egyéb mint az államhatalom szervezete".[54]
A szerző azonban nem ragadt le ennél a meghatározásnál, nem elégedett meg a tág értelemben vett alkotmány semmitmondó fogalmával. Az államok másik csoportja kapcsán
- 110/111 -
már a szűkebb értelemben vett alkotmány definícióját olvashatjuk összekapcsolva az anyagi értelemben vett alkotmány meglehetősen előre mutató kritériumaival, sőt az alkotmányosság elvével. A szűkebb értelemben vett alkotmányoknak Ferdinandy szerint magában kell foglalnia a főhatalom korlátait is, meghatározva "az állam tagjainak szabadsági körét" az állammal szemben, befolyást biztosítva polgárainak a főhatalom gyakorlására.[55]
Ferdinandy közjogi tankönyve kapcsán végezetül azt jegyezzük meg, hogy az - a kor jellegzetességeinek megfelelően - külön is foglalkozott az alaptörvények (leges fundamentales) problematikájával, de ebben a kérdésben semmi újdonsággal nem találkozhatunk.[56]
A dualizmus korában - az átfogó közjogi művek mellett - kiemelést érdemel egy terjedelmes monográfia Joó Gyula (1876-1945) tollából. "A magyar törvény fogalma és jogi természete jogtörténeti és összehasonlító alapon" címmel.[57] A szerző munkája céljának azt tekintette, hogy tudományos eszközökkel kimutassa: Magyarország alkotmánya a törvény tekintetében mennyiben eredeti és mely részében olyan, amely "idegen recepció eredménye"[58] illetve hogyan felel meg a modern állam követelményének. A könyvön a dogmatikai jellege mellett végigvonul egy sajátos kettősség. Egyrészt az összehasonlító vizsgálatok alapján a szerző tisztában volt a modern európai megoldásokkal, ugyanakkor határozottan kiállt a magyar alkotmány ősisége, eredetisége, sőt az európai államokénál nem ritkán értékesebb volta mellett.
Az alaptörvénynek azokat a törvényeket tekintette "amelyek az államélet alaptételeit tartalmazzák."[59] Ezek létrejöhetnek közönséges törvények formájában (Magyarország) vagy azoktól eltérő módon. Ez utóbbiakat nevezte Joó "alaki vagy alkotmányjogi értelemben vett" alaptörvényeknek. Azok az alaptörvények pedig, amelyek az alkotmány összes alaptételeit magukban foglalják "rendszeres" alaptörvényeknek tekinthetők.
Az alaptörvények szabályozási tárgyait illetően Joó Gyula egy korát meghaladó, lényegében anyagi értelemben vett alkotmányfogalmat határozott meg. "Az alaptörvények általában az államnak az általános irányelveit, az állampolgári szabadság (alap) és politikai jogokat, az állam szerveit és hatáskörét állapítják meg, egyszóval úgy az államnak, mint az államtagoknak a legfontosabb és legkényesebb érdekeit szabályozzák."[60] Definíciójában külön is figyelemre méltó, hogy az alapjogokat az államszervezeti kérdések elé helyezte.
Éppen a századfordulón jelent meg a következő általunk bemutatandó szerző, Kmety Károly (1888-1929) közjogi kézikönyve.[61] A budapesti egyetemi tanár ezt követően tankönyvet is írt a magyar közjogról, amelynek ötödik kiadását 1911-ben publikálta.[62] A tankönyv általunk bemutatandó része tartalmilag lényegében megegyezett a kézikönyvben leírtakkal, de némiképpen precízebb megfogalmazásokat tartalmazott.
- 111/112 -
Kmety számos korábbi szerzőhöz hasonlóan nem az alkotmány, hanem az alaptörvények fogalmának a meghatározását adta meg tankönyvében. Az alaptörvények körét Pauler Tivadart követve két csoportban állapította meg. Az elsőbe tartoznak azok a törvények, amelyek "nagyjelentőségű törvényeket maga a törvényhozó nevez alaptörvényeknek".[63] Témánk szempontjából fontosabb az a második csoport amibe tartalmi fontosságuk alapján kerülhetnek - lényegében az alkotmány szabályozási tárgyainak megfelelő - törvények. Ezek azok "a.) melyek állami jogunk, alkotmányunk legfőbb, vagyis alaptételeit foglalják magukban, melyek a honpolgárok legfontosabb közkötelezettségeit és szabadságait szabályozzák, melyek tehát az államhatalom és a polgárok közti viszonyra vonatkozó nemzeti felfogás kifejezései; b) az állami hatalom szervezetének legfőbb organumait, ezek alakulását, működését, egymáshoz való viszonyát meghatározzák."[64] Ez utóbbiak, vagyis a második csoport kapcsán megjegyezte a szerző, hogy ezek körét egyrészben nem írott, hanem szokásjog szabályozza. Kmety definíciója lényegében az anyagi értelemben vett alkotmány meghatározásának felelt meg azzal a figyelemre méltó különbséggel, hogy a polgárok kötelességeire és szabadságaira vonatkozó szabályokat ő is az államszervezeti kérdések elé helyezte. Persze Kmety sem lépte túl a "nemzeti felfogás" megszokott kereteit, így a közkötelezettségek nála is megelőzték a szabadságjogokat.
A magyar közjog következő korszaka a két világháború közötti időkre tehető. Ezeket az évtizedeket a közjogban a korábbiaknál erőteljesebben befolyásolta a politikai állásfoglalás. A jelentős professzorok döntően két irányzat köré tömörültek. Az ún. "aulikusok" a kormányzói hatalom véglegesítését, intézményesítését támogatták. A másik csoportba tartozó szerzők ezzel szemben a "törvényes" - azaz Habsburg - uralkodóház újbóli trónra jutását támogatták, és Horthy rendszerét egy ideiglenes - provizórikus - jogrendnek tekintették.[65]
Az ún. aulikusok csoportjához tartozott a jelentősebb közjogászok közül Tomcsányi Móric (1878-1951, aki lényegében az egész Horthy korszakon át a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem professzora volt. Munkássága során tudományos igényességgel igyekezett igazolni az ideiglenes intézmények törvényességét és alkotmányosságát.[66] Első tankönyve "Magyar közjog - Alkotmányjog" címmel 1926-ban jelent meg.[67]
Tomcsányi alkotmányfogalmának központjában az állami szuverenitás állt. Saját megfogalmazásaiban az alkotmánynak "a szuverenitás a tengelye, e körül forog az egész alkotmány kereke."[68] Álláspontja szerint az állam alkotmányába tartozik mindaz, ami az állami szuverenitással akár szervezetileg, akár működésileg szorosabb kapcsolatban van. "Az alkotmány tehát röviden, általánosságban szólva nem egyéb, mint az állam berendezkedése a maga szuverenitásában."[69]
Azt a kérdést vizsgálva, hogy milyen ügyek tartoznak az alkotmány szabályozási tárgyai körébe, a szerző a korábbiaknál precízebb, korszerűbbnek mondható, anyagi értelemben vett meghatározást adott. Ezek - összefoglaló jelleggel - a következők:
- 112/113 -
- az állam alapelemei, a terület s a népesség alapkérdései;
- az államhatalmi fő szervek egymáshoz való viszonya;
- politikai jogok, egyeseknek a közakarat kialakításában való közvetlen és közvetett részvétele;
- egyéni szabadságjogok, alapjogok, az állam önkorlátozása folytán elismert, egyesek emberi mivoltukból folyó egyéni szabadságai;
- az állam irányában fennálló alapkötelezettségek, az állammal szembeni alávetettség, hűség, odaadási kötelezettség és engedelmesség.[70]
Tomcsányi ezt követően röviden kitért a "gyakorlati közfelfogás" szerinti alkotmányosság fogalmára is. Ez alapján alkotmányos államon azt az állami berendezkedést értették "melyben a honpolgároknak magán- és politikai szabadsága biztosítva van"...[71] A "alkotmánybiztosítékok" között említette, többek között a bírói függetlenséget, a sajtó-és gyülekezési szabadságot.
Kiemelést igényel, hogy Tomcsányi Móric a későbbiekben "Magyarország közjoga" címmel nagy terjedelmű összefoglaló műveket publikált, de ezekben az alkotmány és alkotmányosság fogalmára vonatkozó nézetei lényegében semmi változást nem mutattak. A tankönyv utolsó átdolgozott és bővített kiadása 1943-ban jelent meg.[72]
Tomcsányi első tankönyvével egyidőben jelent meg Pécsen Faluhelyi Ferenc (18861944) egyetemi tanár tankönyve.[73] A szerző nem is definiálta az alkotmány fogalmát, pusztán annyit olvashatunk nála miszerint a közjog vagy alkotmányjog tárgya az, hogy az "államot mint kész alkotmányt vizsgálja a maga álló állapotában."[74] Ez a közvetett meghatározás lényegében a tág értelemben vett alkotmánynak felel meg. Az alaptörvényekről pedig azt jelentette ki, hogy korának közjoga ilyeneket nem ismer.
A Horthy korszak legitimista közjogászainak vezető egyénisége Molnár Kálmán (1881-1961), a pécsi egyetem professzora volt. Az I. világháborút követően az új közjogi intézmények elfogadását külső kényszerrel indokolta. Az így kialakult rendkívüli jogrend, a "közjogi provizórium" feladatának azt tekintette, hogy segítséget nyújtson - az anarchia elkerülésével - az ősi alkotmányos rend restaurálásához.[75]
Molnár nagy terjedelmű, korszakos jelentőségű tankönyve legismertebb harmadik kiadása 1929-ben jelent meg.[76] A szerző a jogforrások körében foglalkozott az alaptörvények fogalmával. Definíciójában átvette a korábbi munkák jellemző meghatározását. "A magyar közjogban alaptörvényeknek azokat a törvényeket nevezzük, amelyek az alkotmány alaptételeit tartalmazzák, s így alkotmányjogi szempontból kiváló jelentőségűek."[77] Más államok írott alkotmányával szemben a magyar fontosabb "alkotmány-törvények" teljesen olyan alakiságok mellett jönnek létre, mint a "leglényegtelenebb" törvények.
- 113/114 -
Molnár szerint két formai értelemben vett alaptörvény "csúszott be alkotmányunkba".[78] Az egyik a magyar-horvát kiegyezés (1868: XXX. tc.), a másik pedig a trianoni békeparancs (1921: XXXIII. tc.). Ezek azonban már nem a magyar állam alaptörvényei, mert idegen hatalmi tényezők erőszakolták az országra.
Molnár Kálmán nem tette magasra a mércét az alkotmány és alkotmányosság fogalmával, kritériumaival kapcsolatban sem. "Alkotmány alatt azt a szervezetet értjük, amelyben az állam hatalmi élete lejátszódik. Így tekintve minden államnak van alkotmánya, mert minden államnak van szervezete, s a jogkörök körülhatárolását egyetlen állam sem nélkülözheti."[79] Eszerint tehát a tágabb értelemben vett alkotmány is alkotmány, sőt - ezzel a sajátos megközelítéssel - minden állam "alkotmányos" is egyben. Ezt az abszurditást azonban feloldani igyekezett Molnár a "szűkebb értelemben vett alkotmányos állam fogalmával. "Szűkebb értelemben azonban csak azt az államot nevezzük alkotmányos államnak, ahol az államhatalom gyakorlása, vagyis az állam ügyeinek intézése a polgárok részvételével történik."[80] Ahol ez nem valósul meg, ott önkényuralom valósul meg. Az állam tagjai ezekben az államokban passzív alattvalók, és nem aktív polgárok, vagyis nem állampolgárok a szó szoros értelmében. A szerző a továbbiakban azt bizonygatta, hogy a történelmi alkotmány előnyei messze felülmúlják az írott alkotmányokkal szemben az "apró technikai hátrányokat."[81]
A Horthy korszak közjogának következő kiemelkedő alakja Polner Ödön (18651961) volt, aki a közjogi dogmatikai iskola képviselőjeként számos területen jelentős munkákat alkotott.[82] Témánk szempontjából "Az államélet néhány főbb kérdése" címmel tartott akadémiai székfoglaló előadása (1931) érdemel figyelmet, ami később nyomtatásban is megjelent.[83] Polner megfogalmazásaiból elsőre úgy tűnik, hogy még mindig ő is megragadt a tág értelemben vett alkotmány fogalmánál, de azzal, hogy az állam összetétele és szervezete rendjének, vagyis az alkotmány meghatározását szabályalkotásként definiálja, lényegében tovább lépett a szűk értelemben vett alkotmány felé. Kiinduló pontja tehát az volt, hogy az állami szervezet megalkotása, az állam alkotórészeinek fenntartása szabályalkotást feltételez. Ennek keretében kerül meghatározásra Polner szerint:
- az állam összetétele és szervezetének rendje;
- az állam kikből áll és hogyan;
- kik az államnak a hatalmi szervei, mi a "hatalmi körük", és egymással miféle jogviszonyban vannak.[84]
- 114/115 -
"Az állam összetételének és szervezetének vagyis megalkotottságának eme rendje az állam alkotmánya és ezért az állam eme rendjének a meghatározása az alkotmánymeghatározás vagy röviden alkotmányozás."[85] Majd azt is külön hangsúlyozta, hogy alkotmány alatt helyesen, az állam egész szervezetének a rendjét kell érteni. Az ezt meghatározó jogszabályok alkotják az alkotmányjogot.
A II. világháború végéig terjedő időszakban összefoglaló jellegű közjogi művel jelentkező szerzők között Bölönyi József (1902-1990) munkássága igényel figyelmet, aki a legitimisták táborát erősítette. Közjogi tankönyvében[86] alaki alaptörvények és anyagi alaptörvények vagy sarkalatos törvények között különböztetett.[87] Az előbbiek a magyar jogban ismeretlen "minősített törvényhozás" útján születtek, az utóbbiak pedig tartalmuknál fogva váltak "sarkalatossá".
A magyar közjog időszerű kérdéseivel foglalkozó könyvében (1941)[88] szintén nem találkozhatunk eredeti fogalmi megközelítésekkel. Sokkal szembetűnőbb az "ideologizáló" törekvés, vagyis a magyar történelmi alkotmány "egyedülálló nagyszerűségének" a hirdetése. Az alkotmány fogalmával kapcsolatos álláspontja némi zavart tükröz, ami az Országos Vitézi Szék társadalmi bizottságában 1939. október 31-én tartott előadásában érhető tetten.[89] Többször találkozhatunk olyan meghatározásokkal az alkotmányjogi fogalmak körében, ami lényegében a szűkebb értelemben vett alkotmánynak felel meg. Bölöny szerint az alkotmány az állami élet működési rendjét, az államhatalom gyakorlásának a módját rendezi. "Meghatározza az erre jogosult szerveket, szabályozza azok hatáskörét, egymáshoz és az állampolgárokhoz való viszonyát, megállapítja működésük korlátait."[90] Definícióját ezt követően a tágabb értelemben vett alkotmánynak nevezte - mindennapi szóhasználata szerint, ami nem szükségképpen feltételez "alkotmányos uralmat". Ebben az értelemben szerinte alkotmánnyal rendelkezik tulajdonképpen az abszolút monarchia is. Ezt az alkotmányjogi abszurditást ugyanakkor a modern államjogi felfogás álláspontjával is kiegészíti, ami pedig az anyagi értelemben vett alkotmány típusához sorolható. Az "alkotmányos állam" fogalmához a mindennapi szóhasználat Bölöny szerint "nem csak az állami élet működési rendjének a meghatározását kívánja meg, hanem azt is, hogy az államhatalom gyakorlásában az állampolgárok is részesedjenek, "egyéni és politikai szabadságuk biztosítva legyen."[91]
Bölöny szélsőségesen túlértékelte a történelmi alkotmány erényeit. A magyar alkotmány legfőbb jellemvonásának azt tartotta, hogy fokról-fokra fejlődött a kor követelményei szerint, anélkül, hogy e fejlődés folytonossága erőszakos úton megszakadt volna.[92] Ezzel Magyarország alkotmánya a történelmi alkotmányok legtipikusabb példája. Az írott vagy charta alkotmányok ezzel szemben "forradalom vagy oktroj útján" lépnek szerinte életbe, és sokszor nem függnek össze a korábbi fejlődéssel. A magyar alkotmány egyedül állt a világon Bölöny álláspontja alapján abban, hogy szívósan ragaszkodott a jogfolytonosság
- 115/116 -
elvéhez. Szerinte még az angol történelmi alkotmány sem vezethető vissza "minden törés nélkül eredeti alapjára úgy, mint a magyar alkotmány."[93] Az alkotmányjogi abszurdumokat leginkább azzal tetézte, hogy a jogfolytonosságot egészen a vérszerződésig vezette vissza. Bölöny úgy látta, hogy alkotmányunk gyakran messze túlhaladta korát. "Így már a vérszerződésben megtaláljuk a mai modern alkotmányos élet alapelveit: az államhatalom közhatalmi természetét s a nemzet tagjainak abban való részesedését."[94]
Nem maradt le a magyar alkotmány dicsőítésében Egyed István (1886-1966) sem, aki "A mi alkotmányunk" című könyvében (1943) nem ismertetni, hanem jellemezni kívánta az alkotmányt.[95] Már az előszóban leszögezte, hogy nem joganyagot ad, nem tételes rendelkezésekkel kíván foglalkozni, hanem az alkotmányban a nemzet lelkét keresi, a nemzeti jellemet vizsgálja. Célja kimutatni, hogy ez az alkotmány több tekintetben különálló történeti fejlődés eredménye, a magyar nemzeti lélek hatalmas alkotása, a nemzeti kultúra értékes bizonyítéka, kimutatni, hogy a magyar alkotmány különleges helyet foglal el az alkotmányok rendszerében."[96] A szerző figyelmének központjába a magyar alkotmány "örök érvényű elveit", a jogfolytonosság nagy szerepét és a külföldi fejlődéstől való eltéréseket helyezte.[97] Már a könyv céljaiból kiderülhet, hogy Egyed a művét - nem véletlenül - az új magyar történeti iskola irányzatába helyezte. Az alkotmány fogalmáról vallott felfogása kísérteties hasonlóságot mutatott Bölöny Józsefével. "Az alkotmány a nemzet életformája, a magyar állam életének a rendje. Az alkotmány szabályozza az állam szervezetét, az államhatalom gyakorlási módját, az állampolgárok jogait és kötelességeit."[98] Rámutatott arra is, hogy míg az írott (kartális) alkotmányok csak alkotóik vagy egy nemzedék elgondolásait fejezik ki, úgy a történelmi magyar alkotmány a kontinentális államok alkotmányainál "hívebben tükrözi a nemzeti jelleget."[99]
Egyed munkájának legjellegzetesebb része a "magyar alkotmány alapelveinek" egy csokorba gyűjtése.[100] Ezek a következők:
1. a történelmi jelleg, a jogszokás jelentősége, és a jogfolytonosság alapelve;
2. a közjogi szellem;
3. az erős nemzeti vonás, amely azonban "figyelemmel volt a nemzetiségi igényekre";
4. a keresztény jelleg "benső kapcsolat a keresztény egyházakkal";
5. a királysági államforma, átruházott és korlátozott királyi hatalommal;
6. alkotmányosság, "azaz a nemzet önrendelkezése"
7. a jogállamiság, azaz az egyéni jogok és polgári szabadságok bírói védelme.
A szerző felsorolásából nyilvánvaló, hogy az alapelvek jelentős részének nem sok köze volt azok alkotmányjogi értelméhez, sokkal inkább egyfajta ideológiai hátteret kívántak biztosítani a nem túl korszerű és haladó magyar alkotmányjogi rendszer igazolására.
- 116/117 -
A II. világháború végéig terjedő korszakból az összefoglaló jellegű munkával jelentkező szerzők közül utolsóként Csekey István (1889-1963) kolozsvári egyetemi tanár 1943-ban kiadott könyvéből idézünk néhány gondolatot a magyar alkotmányról.[101] Az ideologizáló alapállás a közjogi - szakmai szabályok háttérbe szorítása, már a könyv bevezetésének első mondatából nyilvánvaló: "A magyar alkotmány a Kárpát-medence népei életének jogi alaprendje."[102] Ezt követően a magyar történelmi jellegű alkotmány egyedülálló nagyszerűségének alátámasztására néhány jellemző vonást emelt ki a szerző, szembeállítva azokat az írott alkotmányokkal. Leírása szerint a magyar történelmi alkotmány szabályai korszakonként keletkezett törvényekbe és szokásjogi megállapodásokba lettek foglalva, ami ezeréves fokozatos fejlődés eredménye. Csekey az ilyen alkotmány egyik fő erősségének tartotta, hogy nincs minden részében kodifikálva. Ennek az alkotmánynak szerinte "nem is annyira a szava, mint inkább a szelleme dönt."[103] Az írott alkotmányokat egységesen merev alkotmányoknak minősítette, noha tisztában volt azok elfogadásának és módosításának ma is ismert változataival, mint az alkotmányozó gyűlés, népszavazás, minősített többség vagy több egymást követő ülésszak jóváhagyása. Ezekkel szemben a magyar alkotmány "hajlékony", mert változtatása egyszerű törvényekkel történhetik. Ereje "hogy nem mesterségesen keletkezett, hanem a nemzeti kultúra legnagyszerűbb és legkifejezőbb alkotása. "Hű tükre a nemzet egyéniségének, lelki világának."[104]
Csekey szerint az igazi alkotmány lassan és szervesen fejlődik, ezért tartotta fontosnak, hogy a magyar alkotmány történelmi vezérfonalként vonult végig a jogfolytonosság elve. Az írott alkotmányok a szerző szemében pusztaformaságok, amelyek ha kell jogi úton, vagy ha nem lehetséges forradalmi úton illetve államcsínnyel "félretolhatók". Míg az "alaptörvénybe merevített alkotmányok" mintaképek szerint keletkeztek, addig a magyar alkotmány "mind keletkezésében, mind szellemében és jellegében egészen magyar alkotmány."[105]
Csekey István többféle megfogalmazásban, de még mindig a tágabb és szűkebb értelemben vett alkotmány definícióját vallotta sajátjának. "Mivel az alkotmány az állam szervezete, nyilvánvalóan alkotmány nélkül állam el sem képzelhető. Az abszolút monarchiának is van alkotmánya."[106] Később az alkotmányjog fogalmáról szóló részben a szerző szerint az "alkotmány az államnak az az alaprendje, amelyből minden más jog származtatható. Az alkotmány látja el az államot akaró és cselekvő szervekkel."[107] Ezt követően Csekey a politika tudomány fogalmát úgy összegezte, hogy e megközelítésből az alkotmány "a legmagasabb rendű jogi szabályok" foglalata. "Az alkotmány csak az állami főszerveket és működésüket szabályozza."[108]
Az alkotmány fogalmához hasonlóan - finoman szólva - nem egyértelmű Csekeynek a polgárok egyéni és politikai szabadságáról illetve az alkotmányos államról vallott álláspontja. Tisztában volt vele, hogy a XIX. század óta a "modern alkotmányos állam"" nem képzelhető el az állampolgárok részesedése nélkül az államhatalom működésében,
- 117/118 -
és az állampolgárok egyéni és politikai szabadságjogai biztosítása hiányában. "Az ilyen alkotmányosságnak (konstitúcionalizmusnak) ellentéte az önkényuralom (abszolutizmus, diktatúra, parancsuralom)."[109] Ugyanakkor látványosan védelmébe vette a magyar alkotmány retrográd jellegét, amely "sikeresen ellenállt" a korszellemnek, vagyis a "gyökértelen parlamentarizmus" és a "liberális demokrácia elfajulásának".[110] Ezt a "sikert" azzal támasztotta alá, hogy a magyar alkotmány nem ismerte el az egyének alapjogait, az úgynevezett alanyi közjogokat. Hasonlóan nem fogadta el Magyarország az általános, titkos választójogot, és az államhatalmi ágak merev elválasztását.[111]
Csekey a parlamentarizmus és a liberális demokrácia válságának orvoslására megértéssel és szimpátiával írt tankönyvében a fasiszta és nemzeti szocialista rendszerekről is. Álláspontja szerint a liberális államnak az volt az egyik célja, hogy biztosítsa az egyén szabadságjogait. Korának szociális állama ezzel szemben elsődlegesnek a közösséget tekintette, mivel "az egyén a közösség szolgája", és nincsenek többé az egyénnek megszerzett alapjogai. Csekey szerint a nemzeti szocializmus alkotmányfogalma közeledett a történelmi alkotmányokéhoz, mivel elvetette az alkotmánymódosítás nehezített módját.[112] A szerző a jövendő boldogulás zálogát a "dicső múltban" vélte megtalálni. "Az olasz fasizmus és a német nemzeti szocializmus megújhodott nemzeteknek nemzeti alapon való újjáéledése. Nem idegenből, hanem önmagukból termelték ki új állami és társadalmi életformáikat. Ami azonban náluk még csak kísérlet, azt mi már régen megvalósítottuk"[113] Mivel tehát a magyaroknak több évszázados jogintézményei vannak, nincs szükség arra, hogy idegenből vegye át azokat.
Még a világháború teljes befejezését megelőzően került napvilágra a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja, amely kimondta: "Az új magyar demokratikus rend megszilárdítására és betetőzésére össze kell hívni az alkotmányozó nemzetgyűlést."[114] A programot aláíró jobb és baloldali pártok elképzelésének megvalósulásához azonban nem kedveztek sem a bel-, sem a külpolitikai feltételek. Az elkövetkező bő egy évben alkotmányjogi kérdésekben csak ideiglenes, átmeneti intézkedések történtek. Nem voltak még meg egy radikális baloldali fordulat feltételei, a jobboldali pártok pedig nem kívánták a történelmi alkotmány gyökeres megreformálását. A két oldal között egyfajta kompromisszumot jelentett az alkotmányozás ügyében Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikk elfogadása, amely korlátozott tartalma alapján is lényegében alkotmányos jellegű alaptörvénynek, ideiglenes alkotmánynak volt tekinthető. A törvény elfogadását Sulyok Dezső, a napirend előadója a Nemzetgyűlésben azzal indokolta, hogy kifelé dokumentálja az ország demokratikus elszánását, befelé pedig oldja a munkáspártok és polgári alapon álló többségi párt között meglévő természetes
- 118/119 -
bizalmatlanságot.[115] Parragi György kisgazda képviselő a nemzetgyűlési vitában a törvény preambulumában rögzített emberi jogok és szabadságok kapcsán azt értékelte, hogy a "magyar történelemben elsőízben emeljük törvényerőre az emberi jogokat. Ezzel az új magyar alkotmánynak voltaképpen alapkövét fektetjük le."[116]
Radikális fordulatot vett az alkotmányozásról szóló elképzelések alakulása azzal, hogy a munkáspártok részéről 1947-től megkezdődött az egypártrendszerű proletárdiktatúra kialakításáért folyó harc. A Magyar Dolgozók Pártja az egyesítő kongresszuson a program-nyilatkozatában (1948. május 9.) megfogalmazta egy új népi demokratikus alkotmány szükségességét. Az 1949 májusában tartott első ún. népfrontválasztások után az Országgyűlés 1949 augusztus 18-án egyhangúlag fogadta el a kormány által benyújtott javaslatot, amelyet az 1949. évi XX. törvénnyel hirdettek ki augusztus 20-án. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya a kihirdetéssel hatályba is lépett. Az új alkotmány gyökeresen szakított a történelmi alkotmány minden elemével, és az 1936-os szovjet alkotmány példájára a proletárdiktatúra vezérelveit deklarálta. Az írott alkotmány elfogadásával az "ideologizáló" funkció a csúcsára érkezett.
A szocialista alkotmány elfogadását követően 1951-ben jelent meg az első egyetemi alkotmányjogi tankönyv, és egyben a magyar jogi egyetemek első olyan tankönyve, "amely a népi demokratikus jogrendszerre épülve a marxizmus-leninizmus elméletének alapján átfogóan" tárgyalta egy jogág anyagát. A könyv "dolgozó népünk alaptörvényének: Magyar Népköztársaság Alkotmányának első rendszeres tudományos jellegű feldolgozása" - írta előszavában Beér János szerkesztő.[117]
Az alkotmányjogi tankönyvnek az alkotmány fogalmával kapcsolatos fejezete Szabó Imre (1912-1991) munkája volt. Írását - az egyes 1945 előtti közjogászokhoz hasonlóan - a "legszélesebb értelemben" és a "szűkebb értelemben" vett alkotmány szembeállításával kezdte. Az alkotmány legszélesebb értelemben szerinte "egy adott állam megszervezésének, felépítésének alapelveit és módját határozza meg. ... Az állam alkotmánya alatt ez esetben állam szervezeti rendjét kell érteni, tekintet nélkül arra, hogy külön alkotmánytörvényekben kifejeződik e."[118] Ez alapján tehát minden államnak van alkotmánya, állapította meg Szabó Imre. A definíciójából egyértelmű, hogy átvette a korábbi irodalomból az ún. tágabb értelemben vett alkotmány fogalmát. A szűkebb értelemben vett alkotmány fogalmát ugyanakkor az anyagi értelemben vett alkotmány megközelítésével, és a XIX. század második felétől jellemző "alkotmányos állam" követelményével kapcsolta össze. A "burzsoázia olyan államot követelt, amelyben az állam szervezetére, a burzsoáziának az állam ügyeiben való részvételére, a "népképviseleti" parlamentre, az állampolgárok jogaira vonatkozó tételek írott formában, alkotmányban nyernek biztosítást."[119]
Szabó Imre ezt követően hosszú távra megalapozta a szocialista jogirodalom nézetrendszerét az alkotmányok formális (alaki) és materiális (tartalmi) elemeinek elkülönítésével, mivel ezek különböztetik meg azokat az állam többi törvényétől. Kiemelte, hogy a
- 119/120 -
szocialista jogtudomány a tartalmi elemekre, vagyis lényegében az állam osztálytartalmára helyezi a hangsúlyt, és ezáltal fejezi ki a polgári alkotmányokkal fennálló különbségeket. A formális értelemben vett alkotmányok külső jelek alapján, vagyis az alkotmánytörvény meghozatalának és módosításának sajátos módja szerint különböztethetők meg a közönséges törvényektől. Szabó szerint az alkotmány lényege, annak osztálytartalma. "A marxizmus-leninizmus tanítása szerint az alkotmány azért alaptörvény, mert az állam társadalmi berendezésének, osztálytartalmának, politikai szervezetének s az állampolgárok jogi helyzetének a leglényegesebb tételeit szögezi le."[120] Az alkotmány tehát nemcsak egy adott állam, hanem annak jogrendszerének is alaptörvénye. Ez az ideológia - a burzsoá és szocialista alkotmányok éles szembeállítása -, hosszú évtizedekre meghatározta az államjogi irodalom alapállását. Az egész korszakon át jellemzővé vált az alkotmány tartalmának és formai elemeinek a kiemelése.
A szocialista korszak második összefoglaló jellegű egyetemi tankönyve 1960-ban került kiadásra "Magyar államjog" címmel.[121] Ebben a könyvben az alkotmány általános fogalmáról szóló részt Beér János (1905-1966), a kötet szerkesztője írta. Beér megfogalmazásai nem hoztak új, eredeti gondolatokat, sőt a rendszerezése ismérvei teljes zavart tükröztek az irodalom addigi eredményeihez képest. Különösen igaz ez a "bővebb értelemben vett alkotmány" definíciójára. "Alkotmánynak nevezzük tehát közelebbről azoknak a jogszabályoknak az összességét, amelyek a társadalom állami rendjére, s ennek megfelelően a közhatalmat gyakorló szervekre, ezek létrehozásának módjára, jogkörükre, működésük alapelveire, valamint az állampolgári kötelékre és az állampolgárok alapvető jogaira, kötelességére vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket ölelik fel."[122] Ehhez a szerző még hozzátette, hogy ilyen értelemben "minden államnak lehet alkotmánya", holott ez nyilván nem igaz. A zavart mindenekelőtt az okozza, vagy fokozza, hogy Beér ezt
- a lábjegyzete szerint - Jellinek fogalmából merítette, aki pedig az ún. anyagi értelemben vett alkotmány atyja volt. A definícióban szereplő szabályozási tárgyak felsorolása ugyanakkor megegyezett a Szabó Imre előző könyvében szereplő listájával a szocialista alkotmányok tartalmi elemeiről. Ez persze nem lehetett véletlen, hiszen mindkettő a szovjet államjogi könyvekből származott. A különbség "pusztán" az volt, hogy Szabó "alaptörvényről" beszélt, míg Beér "jogszabályok összességét" említette. Ez utóbbi pedig nem az alkotmányok, hanem alkotmányjog mint jogágazat megfelelője. A szűkebb értelemben vett alkotmányt illetően a szerző szintén átvette Szabó álláspontját, aki ezt a fogalmat az "alkotmányossággal" azonosította, annak a már a száz évvel korábban kialakított tartalmával egyezően. Az alkotmányos állam tehát nem egyszerűen bármilyen alkotmánnyal rendelkező államot jelent, hanem kizárólag olyat, amely befolyást biztosít az állampolgároknak az állami élet vitelére, a közügyek intézésébe.[123]
A rendszerváltást megelőző évtizedekből feltétlen kiemelést igényel a korszak kiemelkedő jogtudósa, Kovács István (1921-1990) akadémikus, szegedi egyetemi tanár állam illetve alkotmányjogi munkássága. Kovács professzor abból indult ki, hogy ha az alkotmányokat az egyes országok jogrendszerének részeként tekintjük, akkor adott a lehetőség egy
- 120/121 -
általános alkotmányfogalom kidolgozására, amely összhangban van az alkotmány társadalmi szerepével. Az általa elfogadott definícióban arra törekedett, hogy az alkotmányoknak mind a tartalmi, mint pedig a formai elemei egyaránt megjelenjenek. "Az alkotmány az alkotmányjog kódexe, azaz egy adott ország alkotmányjogának legfontosabb szabályait rendszerezett formában összefoglaló törvény (esetleg több egymással összefüggő törvény, melyet a benne foglalt szabályok jelentősége, gyakorlati realitásuk különleges biztosítékai (ún. alkotmányos garanciák) az ország közönséges törvényei fölé emelnek."[124]
A szocializmus időszakában természetesen nem maradhatott el az alkotmányokkal kapcsolatban sem az ideológiai alapállás bemutatása. Ezek a kötelező feladatok a "szocialista alkotmányok tartalmi elemei" című fejezetekben öltöttek testet, úgy mint proletár diktatúra, a társadalmi tulajdon, a szocialista demokrácia elve stb.[125]
A tankönyvi meghatározások mellett feltétlen idézést érdemel a korszakban méltatlanul háttérbe szorított sokoldalú demokratikus politikai gondolkodó és kiváló jogász, Bibó István (1911-1979) álláspontja az alkotmányokat illetően. "A nemzetközi államközösség bénultsága" (1972-1976) című tanulmányában az ún. tartalmi és formai legalitás feszültségének feloldására írt egy olyan módszerről az európai és újvilági kultúrában, amely a szabályok, parancsok rendeződését jelenti fontosság és időbeli érvényesség síkján.[126] Ennek értelmében a közösségi rend bizonyos részénél helye van a vitának, a szabályok módosításának. Bizonyos, rendszerint kisebb számú szabályt, viszont elvileg nem változtatandónak, mindenki által tiszteletben tartandónak, pártharcokon felül állónak kell tekinteni. "Az államokon belüli jogrendben ezeket a szabályokat szokták az alkotmány vagy alaptörvények neve alatt összefoglalni, bár politikai mellékszempont és jogászi tudálékosság az ún. alkotmányba sok mindent beletesz, mely nyugodtan változtatható és sok mindent kihagy, ami nagyon is igényli az állandóságot."[127] Ebből az alapállásból kiindulva Bibó egy a szabályozandó elvek és szabályozási tárgyak körét felsoroló alkotmányfogalmat határozott meg. "Az igazi, lényeges alkotmányszabályok, alaptörvények azok, melyek az alapvető elvek megvalósításának, konkretizálásának, a jogszabályok alkotásának módját és eljárásait, a közügyekben való tanácskozást, a közfunkciók betöltését, a kormányzás hatáskörét és korlátait, a közösségi rend társadalomgazdasági alapintézményeit megszabják, s ezáltal közvetítik az alapvető rendező elvek igazoló hatását az egész szóban lévő közösségi rend, hatalmi szervezet, jogrend számára."[128]
A rendszerváltozáskor, 1989-ben nem került sor új alkotmány elfogadására Magyarországon, hanem a szocialista alkotmány átfogó tartalmi revíziójával lépett hatályba a "Magyar Köztársaság Alkotmánya". Az Alkotmány köztudottan politikai kompromisszum eredményeképpen jött létre, és a viták során nem merült fel az "alkotmány" elnevezés elvetése. Az ezt követő alkotmányozási kísérletek során nem került napirendre ez a kérdés.
A Köztársasági Alkotmány hatálya alatt kiadott tankönyvek alkotmányfogalmai közül kiemelést érdemel Takács Imre (1926-2001) álláspontja, aki többféle megközelítésben adott definíciókat.[129] Az alkotmány közkeletű fogalma a szerző szerint különleges törvényt
- 121/122 -
jelent, olyan alaptörvényt, amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára az alapvető jogokat, megszabja a hatalom gyakorlásának törvényes keretét és szervezetét. Az alkotmány politikai megközelítésben - az előzővel szinkronban - a társadalom és a közhatalom viszonyát fejezi ki, megállapítja a hatalom korlátait s ennek a viszonynak a másik oldalán az állampolgárok szabadságjogait. (Alapvető igény, hogy az alkotmány ne csak deklarálja a jogokat, hanem biztosítson garanciákat is azok érvényestéséhez.)
Takács Imre ezt követően az alkotmányfogalom egy sajátos kettős értelmezését adta, amely gyökeresen eltért a tágabb és szűkebb értelemben vett alkotmány addig ismert megközelítéseitől. Álláspontja szerint szűkebben az alkotmányt, mint alaptörvényt értik rajta, másfelől tágabban pedig az alkotmányosságot, azaz a jogilag szabályozott és korlátozott államhatalom követelményét. A szűkebb értelemben vett alkotmányt később a fogalom jogi megközelítésének hívta. Ez azt takarja, hogy az alkotmány a legmagasabb szintű jogszabály, a törvények törvénye, a jogforrási rendszerben elfoglalt helyét tekintve alaptörvény. Világos tehát, hogy nem a norma elnevezése, hanem jogforrási helye és tartalma alapján beszélt "alaptörvényről".
Még több kérdés merülhet fel azonban a Takács Imre által tágabb értelemben vett alkotmánynak nevezett definícióval kapcsolatban. Először is nem érthető az "alkotmány" fogalmának és az "alkotmányosság" követelményének az azonosítása. Amit az alkotmányosságról írt, az pedig nem más, mint a jogállamiság, vagyis az alkotmányosság egyik követelményének a summázata. (A tankönyvben később maga is ebben a felfogásban írt a kérdésről.)[130] Harmadsorban az állapítható meg, hogy a tágabb értelemben vett alkotmányról leírtak a XIX. század végi közjogi szerzők álláspontját tükrözik, csak ők éppen a "szűkebb értelemben" vett alkotmányt értették alatta.
Figyelemre méltó végül Takács Imre kísérlete a demokratikus alkotmány definiálására. Az "alkotmány széles körű társadalmi megegyezést kifejező alaptörvény" - írta a szerző. Ezt követően ennek tartalmi összetevőit illetően gyakorlatilag taxatív listát állított fel az alkotmány szabályozási tárgyairól.[131]
A 2010-es választásokat követően a kormányzat felhatalmazottnak nyilvánította magát egy új alkotmány elfogadására. Az Országgyűlés 2010 júniusában Alkotmány-előkészítő Eseti Bizottságot állított fel az új alkotmány kidolgozására, amely 2011 márciusában befejezte a munkáját. Az Országgyűlés elé azonban március 14-én már "Alaptörvény" elnevezéssel került javaslat a kormánypárti képviselők aláírásával. Az új Alaptörvényt az Országgyűlés 2011. április 18-án el is fogadta.
Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy mi indokolta az Alaptörvény elnevezés használatát, nem igen találhatunk valóban nyomós szakmai érveket. Európában egyedül a Német Szövetségi Köztársaságnak volt már 1949-től "alaptörvénye". Ezt a meghatározást azért választották, mert a bonni alkotmányt eredetileg "átmeneti időre" szánták. A szabályozás azt a célt szolgálta, hogy az egységes német állam alkotmánya elfogadásáig legyen az
- 122/123 -
állam alaptörvénye. A német irodalom rámutatott arra, hogy az "alaptörvény" fogalma régebben különösen fontos, tartós szabályozást jelentett, de ezt az elnevezést az alkotmá-nyozók aktuálisan az átmeneti jogalkotásra használták.[132]
Az "alaptörvény" név használata mellett indokként az a leggyakrabban felhozott érv, hogy a történelmi alkotmányra való hivatkozás is megjelenik az alapnormában. "Álláspontunk szerint azzal, hogy az alkotmányozók az Alaptörvény elnevezés mellett döntöttek egyrészt kifejezése kívánták juttatni közvetett formában a történeti alkotmány vívmányainak jelentőségét."[133] "A magyar közjogi hagyományok nem ronthatják le az Alaptörvény rendelkezéseit, hanem segítséget adnak az értelmezéshez. Az alaptörvény elnevezés pontosan azt fejezi ki, hogy történeti alkotmány értelmezési keretként megmarad."[134] Az álláspont hirdetői arra nem adtak választ azonban, hogy miért ne lehetne a történeti alkotmány vívmányaira hivatkozni és a magyar közjogi hagyományokra támaszkodni akkor, ha alkotmánynak hívnák az alkotmányt? A történeti alkotmány ugyanis nem azonos az alkotmány, mint intézmény fogalmával, hanem annak egyik - kivételes - típusa, megjelenési formája, amely az íratlan alkotmányok leírására született az írott alkotmányok ellentétpárjaként.
Megjelent további érvként az alaptörvény elnevezés indoklásaképpen egy olyan álláspont is Szájer József részéről, ami az "alaptörvény" és az "alkotmány" fogalmának sajátos elhatárolásán alapult. Véleménye szerint az alkotmány fogalma jóval szélesebb az alaptörvényénél. Az kétségtelenül igaz, hogy az alaptörvény - jelenlegi formájában - egy egységes dokumentum, de az alkotmány definíciója már erősen vitatható. "Az alkotmány szélesebb értelemben fogalmazza meg egy ország jogrendjének különböző szabályait, amelybe nemcsak a tételes jogágak, hanem az értelmezési elvek és maga a jogi hagyomány is benne foglaltatik. ... Az alkotmány magában foglalja a sarkalatos törvényeket, a történeti alkotmányt, a "hagyomány különböző elveit, az értelmezési elveket."[135] Az alkotmány fogalma valóban igen szélesre sikerült. Az első mondatban valójában a jogrendszerről, a másodikban pedig az alkotmányjogról lehet szó. Arról már nem is beszélve, hogy miként értelmezhetők jogforrási szempontból a "hagyomány különböző elvei."
A Szájer Józseffel készített interjúban végülis eljuthatunk a névválasztás "igazi" okához. Nem akartak visszaélni az alkotmány szó történelmi fogalmával, amivel az 1949. évi XX. törvény visszaélt és "bitorolta" az alkotmány nevet.[136] Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a döntés tisztán politikai - ideológiai alapon történt, ezzel kívántak elhatárolódni a korábbi rendszer állami - jogi berendezkedésétől. Az már más kérdés ha minden állam elvetné az "alkotmány" nevet, amely utólag elhatárolódik valamely történelmi korszakától, akkor valószínűleg nem sok államnak lenne alkotmánynak nyilvánított alaptörvénye.
- 123/124 -
The present article aims to introduce the different types of definitions of the terms constitution and fundamental law according to the standpoint of the most significant authors and works of the Hungarian public law's state law and constitutional law history.
The "historical constitution" of Hungary was replaced by the "Constitution" in 1949 and by the "Fundamental Law" in 2012. In social sciences, including legal sciences, it is a very common phenomenon that the abovementioned terms serve as a theoretical foundation for a political ideology, regardless of their professional meaning. Such an "ideology-making" approach can be witnessed in the field of the definitions of constitution.
The present article introduces, since the second half of the XIX[th] century, how such an ideology-making approach influenced the standpoint of the given era's authors regarding the application of the different definitions of constitution. ■
JEGYZETEK
[1] A fejezet alapjául szolgáló munkák: Kovács István: Alkotmány. In: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia. Akadémiai Kiadó. Budapest 1980. 7-43. pp. és Kovács István: Magyar alkotmányjog I. JATE Kiadó. Szeged, 1990. 240-254. pp.
[2] Pauler Tivadar: Jog- és államtudományok encyclopaediája. Pest, "Atheneum" 1871. 233-234. pp.
[3] A szerző az "államszerkezet" kifejezést vélhetően az "államszervezet" fogalmával azonosította. Az "államszerkezet" az alkotmányjogban speciális tartalommal bír, az államhatalom vertikális tagozódását (unitárius, föderális állam stb.) jelenti.
[4] Kovács 1980, 9. p.
[5] Georg Jellinek: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 1900. 461. p. - Idézi: Kovács 1980, 9. p.
[6] L. erről Kovács 1980, 9. p.
[7] Kovács 1980, 9. p.
[8] L. erről részletesebben: Kovács István: Magyar államjog II. JATE Kiadó Szeged, 1989. 122-165. pp.
[9] Kovács 1989, 168. p.
[10] Suhayda János: Magyarország közjoga, tekintettel annak történeti fejlődésére és az 1848-ki törvényekre'" Pest, 1861.
[11] Cziráky Antal (1772-1852) közjogi műve "hányatott sorsáról", a cenzúrázásával folytatott küzdelméről: l. Kovács 1989. 132. p.
[12] Suhayda 1861, 1. p.
[13] Suhayda 1861, 2. p.
[14] Suhayda 1861, 4-7. p.
[15] Deák közjogi munkásságáról l. részletesebben: Kovács 1989, 168-191. pp., továbbá: Kovács István: Deák "Adalék"-a és a magyar közjog. Utószó és jegyzetek Deák Ferenc "Adalék a magyar közjoghoz" című könyvéhez. KJK. Budapest, 1987.
[16] A munka szerint kiadása megjelent "A jogtudomány magyar klasszikusai" sorozatban. L. Kovács 1987.
[17] Deák 1865, 19. p.
[18] Deák 1865, 23. p.
[19] Deák 1865, 88. p.
[20] Deák 1865, 88. p.
[21] Deák 1865, 88-89. pp.
[22] Deák 1865, 90. p.
[23] Deák 1865, 95. p.
[24] Karvassy Ágost: Az alkotmányi és igazságügyi politika. 2. kiadás. Pest, 1865.
[25] Vö: Kovács 1980, 11. p.
[26] Tóth Lőrinc (szerk.): Ismerettár. Pest, 1858. I. kötet 171. p. Idézi: Kovács 1989, 165. p.
[27] Vö: Kovács 1989, 192-193. pp.
[28] A tankönyv négy kiadást ért meg. Halála után a negyedik kiadás (1884) Fésűs György átdolgozásában jelent meg.
[29] A továbbiakban a harmadik kiadásból idézünk: Korbuly Imre: Magyarország közjoga. Budapest, 1877.
[30] Korbuly 1877, 6-7. pp.
[31] Korbuly 1877, 52. p.
[32] Korbuly 1877, 52. p.
[33] Korbuly 1877, 52. p.
[34] Vö: Korbuly 1877, 53. p.
[35] Boncz Ferenc: Magyar államjog. Az "Athenaeum" kiadása. Budapest, 1877.
[36] Boncz 1877, 6. p.
[37] Boncz 1877, 7. p.
[38] Boncz 1877, 7-18. pp.
[39] Nagy Ernő: Magyarország közjoga. Államjog. Athenaeum kiadás. Budapest. 1887. A könyv hét kiadást ért meg, utoljára 1914-ben publikálták.
[40] Nagy Ernő és a történeti-jogi irány vitájáról l. Kovács 1989, 194-196. pp.
[41] Nagy 1887. 4. p.
[42] L. erről: Kovács 1989, 194. p.
[43] Concha Győző: Politika. I. kötet Alkotmánytan. Az Eggenberger kk. kiadása. Budapest, 1895.
[44] Concha 1895, 340. p.
[45] Concha 1895, 340. p.
[46] Concha 1895, 341. p.
[47] L. erről: Kiss Barnabás: A jog egyenlősége - az egyenlőség joga. SZEK JGYF Kiadó. Szeged, 2006. 26. p.
[48] Concha 1895. 306. p.
[49] Kiss 2006, 39. p.
[50] L. Concha 1895, 396-397. pp.
[51] L. erről Concha 1895, 401-403. pp.
[52] Ferdinandy Gejza: Magyarország közjoga (Alkotmányjog). Politzer és fia kiadása. Budapest, 1902.
[53] Ferdinandy 1902, 25. p.
[54] Ferdinandy 1902, 26. p.
[55] Ferdinandy 1902, 26. p.
[56] Ferdinandy 1902, 77-79. pp.
[57] Joó Gyula: A magyar törvény fogalma és jogi természete jogtörténeti és összehasonlító alapon. Szilágyi László könyvnyomdája. Kecskemét, 1908.
[58] Joó 1908, 4-5. pp.
[59] Joó 1908, 47. p.
[60] Joó 1908, 48. p.
[61] Kmety Károly: A magyar közjog kézikönyve. Politzer és fia kiadása. Budapest, 1900.
[62] Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve. Ötödik javított kiadás. Grill Károly Kk. Budapest, 1911.
[63] Kmety 1911, 17. p.
[64] Kmety 1911, 17-18. pp.
[65] L. erről Kovács 1989, 199-206. pp.
[66] Tomcsányi közjogi nézeteiről l. Kovács 1989, 201-206. pp.
[67] Tomcsányi Móric: Magyar közjog - Alkotmányjog. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1926.
[68] Tomcsányi 1926, 18. p.
[69] Tomcsányi 1926, 15 p.
[70] Vö: Tomcsányi 1926, 15-16. pp.
[71] Tomcsányi 1926, 16. p.
[72] Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga. Ötödik kiadás. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1943.
[73] Faluhelyi Ferenc: Magyarország közjoga. Karl Könyvesbolt kiadása. Pécs, 1926.
[74] Faluhelyi 1926, 3. p.
[75] Vö: Kovács 1989, 200-201. pp.
[76] Molnár Kálmán: Magyar közjog. Harmadik kiadás. Danubia kiadás. Pécs, 1929.
[77] Molnár 1929. 19. p.
[78] Molnár 1929, 20. p.
[79] Molnár 1929, 243-244. p.
[80] Molnár 1929, 244. p.
[81] Molnár 1929, 245. p.
[82] Vö: Kiss Barnabás: Polner Ödön (1865-1961). In: Homoki-Nagy Mária (főszerk.) Forum Acta Juridica et Politica. X. évfolyam 1. sz. Szeged, 2020. 587-605. pp.
[83] Polner Ödön: Az államélet néhány főbb kérdése. MTA Budapest. 1935.
[84] Vö: Polner 1935, 66-67. pp.
[85] Polner 1935, 67. p.
[86] Bölöny József: Magyar közjog. I. kötet. Budapest, 1842.
[87] Bölöny 1942, 46-48. pp.
[88] Bölöny József: A magyar közjog időszerű kérdései. I. kötet. (1926-1940) Budapest, 1941.
[89] Bölöny 1941, 55-69. pp.
[90] Bölöny 1941, 55-56. pp.
[91] Bölöny 1941, 56. p.
[92] Bölöny 1941, 57. p.
[93] Bölöny 1941, 63. p.
[94] Bölöny 1941, 58. p.
[95] Egyed István: A mi alkotmányunk. Magyar Szemle Társaság. Budapest, 1943.
[96] Egyed 1943, 5. p.
[97] Egyed 1943, 6. p.
[98] Egyed 1943, 36. p.
[99] Egyed 1943, 37. p.
[100] Vö: Egyed 1943, 39. p.
[101] Csekey István: Magyarország alkotmánya. Renaissance Könyvkiadó. Budapest, 1943.
[102] Csekey 1943, 5. p.
[103] Csekey 1943, 10. p.
[104] Csekey 1943, 11. p.
[105] Csekey 1943, 12. p.
[106] Csekey 1943, 16. p.
[107] Csekey 1943, 30. p.
[108] Csekey, 1943, 31. p.
[109] Csekey, 1943, 16. p.
[110] Csekey 1943, 17. p.
[111] Vö: Csekey 1943, 17-19. pp.
[112] Vö: Csekey 1943, 15. p.
[113] Csekey 1943, 20. p.
[114] Délmagyarország, 1944. december 3-i száma.
[115] Vö: Balogh Sándor (válogatás és bevezető); Földet, köztársaságot, állami iskolát! Viták a magyar parlamentben 1944-1948. Gondolat, Budapest, 1980. 150-151. pp.
[116] Balogh 1980, 243. p.
[117] Beér János (szerk.): Magyar alkotmányjog. Tankönyvkiadó, Budapest. 1951.
[118] Beér 1951, 22. p.
[119] Beér 19151, 23. p
[120] Beér 1951, 24. p.
[121] Beér - Kovács - Szamel: Magyar államjog. Tankönyvkiadó, Budapest, 1960
[122] Beér - Kovács - Szamel 1960. 26. p.
[123] Vö: Beér - Kovács - Szamel 1960. 27. p.
[124] Kovács 1990, 240-241. p.
[125] Vö: Kovács 1980, 12-13. pp.
[126] Vö: Bibó István: Különbség. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest, 1990. 192. p.
[127] Bibó 1990, 192. p.
[128] Bibó 1990, 193. p.
[129] L. ezeket: Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan I. Osiris Kiadók Budapest, 2007. 21-23. pp.
[130] Kukorelli 2007, 29-30. pp.
[131] Kukorelli 2007, 29. p.
[132] Vö: Kovács István (szerk.): Nyugat-Európa alkotmányai. KJK, Budapest, 1988. 309. p.
[133] Trócsányi - Schanda - Csink (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba. HVG-ORAC. Budapest, 2019. 60. p.
[134] Ablonczy Bálint: Az alkotmány nyomában. Elektromédia Kft. 2011. 26. p.
[135] Ablonczy 2011, 39. p.
[136] Vö: Ablonczy 2011, 39. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, SZTE Állam- és Jogtudományi Kar, Közjogi Intézet.
Visszaugrás
