Jóllehet a hosszú 19. század már az ébredező nacionalizmus kora volt,[1] egyes konkrét esetekben nem volt mindig könnyű a nemzetiség szerint különválasztani az egyes fontos közszereplőket.[2] Ez különösen igaz a magyar-szlovák viszonylatra, mert a markáns vallási különbségek és a saját közjogi autonómia hiányában a szlovákok a régi Magyarország leginkább integrált nemzeti közösségei közé tartoztak. Ezt a tendenciát tovább erősítette az északi vármegyék viszonylagos urbanizáltsága, a megfelelős színvonalú oktatási infrastruktúra és a szegény, hétszilvafásnak vagy bocskorosnak nevezett köznemes rétegek látványos jelenléte a határ menti vármegyékben.[3]
Annak ellenére, hogy az akkoriban formálódó szlovák nemzeti mozgalom gerincét alkotó értelmiségi csoportok inkább plebejus és egyházi értelmiségi gyökerekkel rendelkeztek,[4] szép számmal akadtak köztük a helyi köznemesek is. A szlovák mozgalomban aktív nemesek többsége pedig - a magyarországi vármegyei tradícióknak megfelelően - jogi végzettséggel rendelkezett és általában gyakorló jogászként dolgozott.[5]
Idesorolható az egyik legtermékenyebb realista szlovák író, Janko Jesenský (1874-1945), továbbá a legnagyobb szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921), vagy a későbbi szlovák jogtudomány olyan képviselői, mint például Adolf Záturecký (1884-1958), a későbbi csehszlovák alkotmánybíróság első szlovák származású tagja, illetve a szlovák tudósdinasztiát megalapító Štefan Luby (1910-1976) polgári jogász professzor.[6]
E társadalmi réteg egésze azonban nem vált a szlovák nemzeti mozgalom részévé, még az eredetileg szlovák ajkúak sem. Sőt részben ezen rétegek gyors szellemi, majd nyelvi elmagyarosodása negatívan érintette a modern szlovák politikai nemzetépítés esélyeit.[7] További hasonló tényezőt jelentett a városi zsidóság gyors elmagyarosodása, de ez nem alkotja a jelen írás témáját.[8] A 19. század végi szlovák nemzetiek a magyarosító budapesti államhatalom mellett emiatt sokszor éppen e két rétegben - azaz a maďarón renegátokban és a városi elmagyarosodó zsidókban - látták a legfőbb ellenségüket.
A szlovák ajkú kisnemesség megnyerésére irányuló korabeli kísérletek többnyire kudarcba fulladtak, ami miatt ez a réteg fokozatosan kikerült a szlovák nemzeti narratíva látóköréből, annak ellenére, hogy a hosszú 19. században még fontos szerepet játszott a születő szlovák irodalomban és közéletben. Az 1918 utáni csehszlovák közoktatási rendszer és szakirodalom már egyértelműen a magyar feudalizmus által elnyomott szlovák plebejus nemzet sztereotípiát erősítette. Ez folytatódott az államszocializmus éveiben is, és ez a megközelítés túlélte az 1989-es esztendőt is.
A jelen írás főhőse azok közé tartozott, akik semmiképp sem illeszkedtek e mély gyökereket eresztett szlovák narratívához. Sőt az első öntudatos, politikailag és tudományosan is aktív szlovák jogásznak tekinthető Štefan Marko[9] Daxnert (1822-1892) éppen abból a fent említett társadalmi rétegből származott. A származása tehát teljesen más életpályára predesztinálta őt, mint amelyet végül befutott.[10]
A svájci gyökerű Daxner család[11] a Gömör-Kishont vármegye meghatározó köznemesi famíliái közé tartozott, noha nem tűnt ki nagyobb vagyonával és inkább a köznemesség középrétegéhez tartozott.[12] Az ilyen családok viszont a felkészültségük és kapcsolataik révén általában fontos szerepet játszottak a vármegyei közéletben és igazgatásban. Štefan Marko Daxner édesapja, Ján Daxner is ilyen megyei közéleti személyiség volt. A 19. századi francia háborúk elején még nemesi felkelő volt, ügyvédi vizsgával rendelkezett, valamint különböző bírói és hivatalnoki tisztségeket töltött be Gömör vármegyében és a tiszolci evangélikus egyházközségben. Néhány jobbággyal is rendelkezett, akiktől azonban már 1848 előtt sem követelte a robotot. A pénzügyi járadékot is többször elengedte. Az uraság és a parasztok kapcsolata itt inkább patriarchális jellegű volt, legalábbis azt állította a korabeli szlovák történész, Július Botto, aki még személyesen ismerte a Daxner családot.[13]
A családfő 1847-ban viszonylag korán halt meg és a család megyei képviseletét a két fia vette át, akik közül a jelen írás főhőse a másodszülött volt. Az elsőszülött Juraj (György) azonban kevésbé volt nyitott a politiká-
- 73/74 -
ra, inkább a vadászat érdekelte és a vidéki köznemesek tipikus életét élte. Igaz, az 1850-es években ő is megyei hivatali tisztséget vállalt, de nem volt igazán ügyes és precíz adminisztrátor, ezért a hatalom hamar megvált tőle. A németeket különösebben nem kedvelte. Sokáig agglegény volt, majd megnősült és új családi kúriát épített. A testvérével és annak barátaival (különösen Ján Franciscival) végig jó kapcsolatot ápolt.[14]
Štefan Marko Daxner a vegyes nemzetiségi környezetből származó, vidéki evangélikus köznemeseknek kijáró neveltetésben részesült. A helyi és regionálisan közeli iskolák (Igló és Rozsnyó) elvégzése után 1840-ben Pozsonyba ment, ahol az ottani neves evangélikus líceumban folytatta bölcsészettudományi tanulmányait. Itt került kapcsolatba azokkal a szlovák érzelmű diákokkal, akiknek a vezéregyénisége Ľudovít Štúr nyelvújító, újságíró és politikus volt. A szlovák irodalomtörténet az ő nevével azonosítja a korai romantikus irodalmi nemzedéket, amely valóban ebből a pozsonyi oktatási intézményből indult ki. Néhány kivételtől eltekintve szinte egyöntetűen az evangélikus lelkészi, tanítói, kispolgári és ritka esetekben kisnemesi családokból származtak. Éppen az utóbbiak közé tartozott Daxner, aki azonban később sem vált irodalmárrá, ahhoz ugyanis nem érezte magában a tehetséget.
Főleg származása határozta meg a líceum utáni későbbi tanulmányait. Pozsony után ugyanis Daxner esetében - a többi pozsonyi növendéktől eltérően - nem egy-két éves németországi teológiai és filozófiai tanulmányok következtek, hanem az Eperjesi Kollégium jogakadémiája.[15] Ez volt ugyanis a magyarországi evangélikusok egyik legpatinásabb oktatási intézménye.[16] A pozsonyi minta alapján itt már ő hozta létre a szlovák érzelmű diákok önképző társaságát, ahol főleg a szlávok történetét tanította a társainak.[17]
Daxner Eperjesen töltötte az 1842/1843-as tanévet. Azután - a többi gömöri-kishonti nemesfiúhoz hasonlóan - gyakornokként Csáky Pál vármegyei fiskálisnál készült a gyakorló jogi pályára. De ebbe a közegbe már nem nagyon tudott és talán nem is akart beilleszkedni, mert teljesen más volt az addig kialakult kapcsolatrendszere, baráti köre és életprioritásai. Ebből több súrlódás keletkezett és Daxner végül úgy döntött, hogy Tiszolcra tér vissza,[18] ahol több barátja volt, akikkel együtt egy kis szlovák értelmiségi kört hoztak létre. Egyebek mellett községi könyvtárat, józansági egyletet és egy szlovák gyerekújságot is alapítottak.
A további jogászkarrierhez azonban ez nem volt elegendő és Daxner Pestre ment, hogy befejezhesse a gyakornoki éveit. Itt egy nagyon érdekes és inspiráló közegbe került, hiszen annál az Alexander Vrchovský (1812-1865) szlovák származású pesti szlovák ügyvédnél[19] lett bojtár, akinél Jókai Mór és egy rövid ideig Petőfi Sándor is dolgozott. A szlovák romantikus irodalmárok közül Janko Kráľ, a tulajdonképpeni későbbi "szlovák Petőfi" radikális költő szintén itt töltötte gyakornoki éveit. Vrchovský ugyan a táblabíróság mellett képviselte az ügyfeleit, de radikális demokrata nézeteket vallott, szimpatizált a lengyelek oroszok elleni akcióival és aktív volt a virágzó pesti szlovák evangélikus közéletben is.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
