A 2007-2008-kirobbant gazdasági válság után a válságkezelési gyakorlatok és a szabályozási-felügyeleti beavatkozások széles gyakorlati tárháza jött létre. Mindaddig azonban amíg nincs átfogó, "leülepedett" elméleti-módszertani megújulás az állampénzügyi kormányzás ideológiai alapját adó közgazdaságtanban, amig nincs a gyakorlatot (legalább) lefedő új tudományos módszertan addig az elért konszolidációs eredmények fenntarthatósága gyenge lábakon áll. Az "átmeneti", jobbára Keynesi ihletésű ideológiák újra alkalmazásával leszerveződő költségvetési-, pénzügyi jogi, bankszabályozási elemek ugyanis nem adhatnak teljes stabilitást a gazdaság működtetéséhez, míg a teljes mélységű elméleti megújulás be nem következik. 10 év elteltével is hiányzik a "harminc eufórikus év"[1] kritikus megítélése, a neoliberális gazdasági iskola önkritikája, és a gazdasági összeomlást előidéző piacgazdasági filozófia meghaladottá nyilvánítása, helyébe új tudományos rendszertan felépítése. A közgazdaságtan koncepciódeficitje a minőségi gazdasági jogalkotás új helyzethez történő illeszkedését is hátráltathatja, bizonytalansági effektusokat keletkeztet.
A gazdasági válságok idején a társadalomtudományok, különösen a gazdaság- és jogtudomány területén egy intenzív elméleti-módszertani megújulás tanúi lehettünk az elmúlt évszázadban. A még mélyebb gazdasági visszaesést elkerülendő, egyidejűleg a fellendülést segítendő új gazdasági paradigmák megalkotására, az új elméletekhez igazodóan a jogalkotás, jogalkalmazás megerősítésére rendszeresen került sor.[2] Az 1929-33-as világválság idején John Maynard Keynes tézisei lerakták a modern makroökonómia alapjait, vagyis a válságból történő kilábalás módszertanát, amely az 1970-es évek közepéig dominált, meghatározta a közgazdasági gondolkodás kereteit, és lényegében az aktív állami gazdaságpolitikai beavatkozás módszertanában, elméleti megalapozásában öltött testet.[3]
Hasonló léptékű paradigmaváltás történt az 1980-as évek fordulóján, az olajválságot követően, amely teória az angolszász jelzálogpiacokon 2007-2008-ban bekövetkezett összeomlás idejéig tartotta magát.[4] Ez az úgynevezett neoklasszikus szintézis, és a rá épülő, a Washingtoni Konszenzus elveiben[5] összefoglalható neoliberális gazdaságfilozófia uralkodóvá válását hozta magával - a kétpólusú világrend megszűntével - immár a világgazdaság egészére kiterjedően. E gazdaságfilozófia a Keynesi modellel ellentétben a piaci önkorrekció stabilizáló szerepét állította a középpontban. Általánosan elfogadottá vált a piacok önszabályozó szerepébe vetett bizalom, egyidejűleg a markánsabb szabályozás gazdasági dinamikát akadályozó voltának kinyilvánítása[6].
Az 1970-es évektől fő áramot jelentő újklasszikus[7] és új-Keynesi iskola tanaiból ötvöződő neoklasszikus szintézis képviselői jobbára a szabad piac dominanciáját, egyidejűleg az állami beavatkozás mérséklését hangsúlyozzák. Álláspontjuk szerint az államnak a gazdaság működési kereteinek kialakításában, nem pedig annak befolyásolásában kell szerepet vállalnia, mert a gazdaság "önjáró", a piac szereplői képesek az egyensúly állapotát fenntartani.
A nemzetközivé terebélyesedő válság váratlanul érte a neoliberális-neoklasszikus közgazdasági iskolát, és a tanaikból építkező kormányokat. És nem csak a válság előrejelzésében, az azt előre (nem) jelző elméleti-matematikai modelljeikkel vallottak kudarcot, hanem a válságkezelés módjában is.[8] A válságot kiváltó technikai okok, mint a bankrendszer túlhitelező működésének gazdaság dinamizáló szerepébe vetett korlátlan bizalom, az eszközárak emelkedése és hirtelen lefulladása, a piaci szereplők autonóm, más-más irányú, de összességében nem koordinált viselkedése, továbbá a korlátlan profitvágy kielégítésének szabályozókkal történő elősegítése, sőt, az ezirányú gyakorlat általánossá válása alapvetően kívül álltak a neoklasszikus iskola elemzési területén, így a válság okozta pánik következtében - jobb híján - a J. M. Keynesi tantételekhez nyúltak vissza, így kezdetben a
- 312/313 -
fiskális élénkítés módjára koncentráltak, majd a költségvetési deficit problémák súlyosbodásával a fiskális restrikció eszközét alkalmazták. Számos példával igazolható, ha nem a keynesi elvekkel, hanem a neoliberális elgondolásokat erőltetve történtek kísérletek a válságkezelésre, úgy fiskális megszorításokat alkalmaztak, de a válság speciális természete miatt ezek szinte kivétel nélkül a GDP és a foglalkoztatás még erősebb visszaesésével, általános társadalmi elégedetlenséggel és politikai instabilitással végződtek[9]. Új köntösbe kerültek a jegybankpolitikák is, és az évtizedeken át hangoztatott egyes, inflációs célkitűzés mandátumon túlmenően a központi bankok válságelhárító szerepe felértékelődött, így a vállalati, beruházási hitelezés fellendítésében, továbbá az állampapír piac direkt és indirekt módozatú konszolidálásában aktivizálódtak. Nem bizonyult elégségesnek az a tétel, hogy a jegybank az inflációs környezet javításával már alkalmas a gazdasági növekedés elősegítésére. Válság-periódusban ez a tétel kifejezetten cáfolható. A neoklasszikus szintézis képviselői tehát - egy idő után - ugyan hajlanak arra, hogy parciális vetületben ismerjenek el hibákat, ám azokat mindmáig megoldhatónak tartják eredeti alapkoncepciójuk keretei között, s a gazdaságot óvni kívánják az állami beavatkozástól. Vannak olyan leegyszerűsítő véleményeik is, hogy a rendszerükkel alapjaiban minden rendben van, a válság oka pedig az elméleti teóriájuk hatókörén kívül esik, így a korlátlan profitmaximalizálásban érdekelt bankárok és a döntéseik rövid távú következményeire fókuszáló pénzintézeti és kormányzati vezetés hibáztatható.[10] Mindezen felelőséghárító vélekedésnek ellentmond, hogy az üzleti szektor felfutását az állami szabályozás korlátozásának elméleti rendszerükbe ötvözésével, sőt, annak kardinális tétellé nyilvánításával biztosították. A neoklasszikusok korlátozott önkritikája a világgazdaság és benne az egyes nemzetgazdaságok helyzetének lassú normalizálódásával[11] egy idő után azonban mérséklődött, a kezdeti tudományelméleti reformlendület is alábbhagyott, így a közgazdaságtan fejlődésében az átütő reformok továbbra is váratnak magukra. Az aktív állam, mint a válság utáni gazdasági gyakorlat alapelemének tudományos rendszertanná formálódása pedig megannyi akadályba ütközik.
A világgazdaság helyzetének javulásával a közgazdaság-tudományban az átütő reformok megtorpantak. A XXI. századi térben értelmezhető modern fiskális kereslet élénkítés, az állami gazdaságbefolyásoló szerepkör kiteljesedés, a vállalati társadalmi felelősségvállalás, a pénzügyi tudatosság és a többes mandátum célkitűzésrendszert erősebben érvényesítő jegybankok kooperatív működésének tudományos rendszerré formálódása, legitimációja máig akadozik.[12]
Évtizedeken át a neoliberális közgazdasági iskola a matematika és az absztrakt modellek irányába tolta el a makroökonómiát. A legnagyobb problémát jelentő feltevés a gazdasági szereplők racionalitásának feltételezése volt, amely az információs aszimmetria okán már eleve nem volt érvényesíthető. Hasonló problémát okozott a modellekben a reprezentatív szereplők alkalmazása is, amely a sokaság egészére nehezen volt megfeleltethető. Problémásnak bizonyult a modellek egyensúly-felfogása. Az a feltevés, hogy ha rövid távon nem is, de hosszú távon a gazdaság valamennyi piaca az egyensúly irányába mozog, az egyik leggyengébb láncszemnek bizonyult. Nehéz magyarázatot adni a pénzügyi piacokon időről-időre kialakuló buborékokra, vagy a 2007-2008-as válság után a nyugat-európai, de különösen a mediterrán térségbeli munkapiacot jellemző elhúzódó, mondhatni (a még uralkodó teória mentén) megoldhatatlan magas munkanélküliségre. Súlyos problémát jelent, hogy a tartós, sőt fokozódó egyensúly-hiány a gazdaság hosszabb távú növekedési pályáját is legyengíti.
Részben az 1970-es évek gazdaságpolitikai tapasztalatai alapján, részben a racionális várakozások feltevéséből adódóan a neoklasszikus gondolkodásból szinte teljesen hiányzott az állam aktív szerepvállalásának feltérképezése. A fiskális politika többnyire csak, mint a kiadások és bevételek számviteli összhangjára törekvő intézmény, míg a monetáris politika az egyes mandátummal[13] (az árstabilitás elérése) rendelkező (kormányzattól) független szereplőként jelent meg a modelljeikben. A fejlett világ hosszú ideig stabil növekedéssel és alacsony inflációval jellemezhető időszaka sokáig erősítette a nullszaldós egyenleg felé történő fiskális konvergencia és az infláció kezelésében, ezáltal stabil makrogazdasági környezet teremtésében kimerülő jegybanki működés hitelességét. A válság azonban bebizonyította, hogy az 1990-es, 2000-es évtizedekben a pénzügyi rendszerben komoly egyensúlytalanságok épültek fel. A neoliberális paradigma alapján szabad bankolást (free banking) megvalósító pénzintézetek "túlhiteleztek", egyre nagyobb mértékben hitelképtelen adósok finanszírozására szocializálódott a rendszerük, amelyet a minimális szinten működő (megengedő) szabályo-
- 313/314 -
zás érintetlenül-, sőt érvényesülni hagyott. A közgazdaságtan nem foglalkozott a növekvő pénzügyi feszültségekkel, hiszen a pénzügyi rendszer szerepének megértése sokáig hiányzott a neoklasszikus iskola vizsgálódási köréből. A krízis kirobbanása óta tartó évtizedben sorra jelentkeznek azon problémák, amelyek a pénzteremtést, a csőd értelmezését, a monopóliumok vizsgálatát, a természeti erőforrások kimerülését, a jövedelemeloszlás-elosztás vagy a demográfiai problémák vizsgálatának elhanyagoltságát hiányolják. E területek periferikus pozícióban tartása az alkalmazott modellek empirikus alkalmazhatóságát is gátolta. A modellek értékelésében elvárt belső konzisztencia és megoldhatóság meglehetősen kevés beépített változóra szorítkozott, aminek következtében a valóságra történő absztrakciójuk hiányos lett. Azáltal, hogy a neoliberális-neoklasszikus közgazdasági iskola módszertana és elméleti alapjai évtizedeken át lényeges előrelépést nem igazoltak, alternatívákat (eshetőségeket) nem kínáltak, így a 2007-2008-ban bekövetkező krízis jelentős pánikot okozott. Lényegében a Keynesi gazdaságpolitika reinkarnációján, és a jegybankok "ösztönből" a vállalati hitelezés és állampapír piaci szegmens felé "sodródásán" túl nem volt "B" terv, amely immár a hathatós, új elméleti keretekből felépítkező konszolidációt elindíthatta volna. Az közgazdasági elméleti fejlődés megtorpanása idősíkban tehát kettős vetületű: válság előtti és válság utáni. A válság kirobbanása utáni tíz évben a számos országban sikeres (gyakorlati térben ható "ösztönös") válságkezelési kurzusok elméleti, "tudományba vésett" alapjai máig hiányoznak, tananyag szintjén átfogóan máig nem jelennek meg, az erre irányuló "javító" törekvések pedig számos akadályba ütköznek.
A gazdaság céljáról mind szélesebb körben a társadalomnak kell dönteni, hiszen a jó gazdaságpolitika társadalmi igényekre fókuszáló. És az állampénzügyi rendszer két nagy szervezeti aggregátumát, a fiskális kormányzást és a jegybankot működésében a közjó szolgálatára kell kapacitálni, eszközökkel és módszertannal felruházni.[14] A gazdasági döntések társadalmi eredetének és vetületének primátusa előre vetíti a politika, mint a társadalmai igények és érdekérvényesítés koncentrált piacának fontosságát. A gazdasági döntések, miáltal optimális esetben társadalmi igények kielégítésére összpontosítanak, így a gazdaság és a társadalom közötti összekötő, transzmissziós mechanizmus a politika intézménye, és mint entitás a gazdaságot alakítók szempontjából a gazdaságtanba fontos integrálandó területté emelkedik, mint ahogy az emberi-társadalmi viselkedés tanulmányozása is. A mai korra érvényesítendő fenntartható gazdasági fejlődés és társadalmi béke gazdaságpolitikai intézményi alapjai máig megoldatlanok, az új típusú intézményi-elméleti rendszer hiánya, és főleg a neoklasszikus iskola képviselőinek régi koncepcióhoz ragaszkodása okán.
Az új elméleti alapok létrejöttének vajúdása közepette szignifikáns jelenségként értékelhető a katolikus egyház berkeiből érkező gazdaságfilozófia expanzió. Már az ókor legnagyobb gondolkodói - köztük elsősorban Platón és Arisztotelész - majd később Hippói Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás is foglalkoztak gazdasági kérdésekkel. Jellemző rájuk, hogy a gazdasági élet jelenségeit elsősorban erkölcsi szemszögből vizsgálták, ebből adódóan elítélték például a spekulációt. A katolikus egyház gazdasági kérdésekben történő megnyilvánulása XIII. Leó pápa Rerum novarum (Az új dolgok) enciklopédiájában (1891) már megjelenik. Ez az első szociális pápai körlevél, amelynek fő témája munkáskérdés, de foglalkozik az ember és az állam gazdasági életben betöltött szerepével is. Az ember áll a középpontban írja a pápai dekrétum (14. szakasz), de kötelességei az államnak is vannak (25-35. szakaszban). Itt a pápa azokat a liberális elveket ítéli el, amelyek szerint elégségesek a piac öngyógyító erői, és ellenzik az állam szociálpolitikai kérdésekkel való foglalkozását, vagy amelyek elutasítják, hogy az állam beleavatkozzon a társadalmi folyamatokba. Az állam legfontosabb kötelessége, hogy a "közösség és az egyének jólétét szolgálja" (26. szakasz), amelynek a megvalósításában "a munkások tevékenysége különösen hatékony és szükséges".
E nemes hagyományok, Isteni igazságok talaján éledt újra a katolikus egyház szellemi szférájából egy emberközpontú gazdaság létrehozásának igénye, és ennek előfeltételeként a 2007-es, 2008-as válság okainak feltárása, az elkövetetett hibák, ideológia tévelygések kritikus értékelése. Mert bizony ez a válság ösztönzés lehet arra az elgondolkodásra, ami valóban fontos, mert a pénz és az anyagi javak nem tudnak minket, mindent betölteni. Az ember gazdasági tevékenységhez viszonyulása tekintetében pedig Krisztus születésének időszakából származó intelem a mai kor számára zsinórmérték lehet: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a menny-
- 314/315 -
ben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el..." (Máté 6:19-21.24-33).
A 2009-ben - Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén - kiadott Caritas in veritate című pápai enciklika gyakorlati apropója a gazdasági világválság. Hirdeti, hogy a kizárólagos profitmaximalizálás elve által hajtott gazdasági növekedés drámai problémákat okozott, amelyet kulturális megújulással, az integrált, teljes emberi fejlődés megalapozásával lehet megoldani. Az egyház társadalmi tanítása interdiszciplináris megközelítést foglal magába, szintézist a hit, a metafizika, a teológia és tudomány területei között. Az enciklika rámutat, hogy a gazdasági tevékenység végső célja a közjó, a profit pedig csak eszköz a más értékelvű célok megvalósulásához. A piac hatékony működésének alapelve a szolidaritás, a kölcsönös bizalom, továbbá a morális, lelkiismereti és társadalmi felelősség. Miáltal a vállalatok, a társadalom tagjai a piacon érintkeznek egymással, így e központi intézmény működtetésében az államnak jelentős a szerepe.
A katolikus egyházhoz kötődő szellemi műhelyekből érkező intelmek és tudományos teóriák jó alapot biztosítanak az Adam Smith tanítására[16] épülő és a máig ható kizárólagosság újra-gondolására, abban a formában is, hogy az emberközpontú gazdaság klasszikusát Antonio Genovesit[17] - három évszázadnyi szunnyadás és már a korabeli mellőzöttsége ellenére is - a mai kor elé citálják. A közgazdaságtanban az emberközpontúság hangsúlyozását jobbára Ernst Schumachernek tulajdonítják, az 1970-es évekhez kötve, ám Genovesi már évszázadokkal korábban leírta, hogy a gazdaság összekapcsolása az erkölccsel, az ember párba állítása az erénnyel elsődleges fontosságú a gazdasági axiómák között. A polgári-civil értékek, az érték-központúság, a társadalmiság, kooperativitás, a közjó, az erényetika hangsúlyozása a gazdaságban fontos, és e gondolati körhöz nagyon közel áll az arisztotelészi-tomista felfogás és a katolikus egyház társadalmi tanítási elve. Genovesi szellemi örökségét gondozó Luigino Bruni és Steafano Zamangi tollából megjelent könyv[18] a gondolkodás válság utáni horizontjának tágítását célozza. Fő tézise, hogy a társadalmi szervezetek virágzása az utóbbi évtizedekben nem pusztán véletlen, nem kivétel a kapitalista gazdaság normális fejlődése alól, hanem a kapitalista gazdaság válságának komoly tünete, egyidejűleg remény, egy új kezdet jele. Bemutatják, hogy a globalizált társadalom és gazdaság megfelelő működéséhez újra fel kell fedezni az alapvető kapcsolatot a "szerződés elve" és a "kölcsönösség elve" között. Történeti visszatekintésükben igazolják, hogy a piac akkor "civil" és "civilizáló", amikor és amennyiben a kölcsönösség jellemzi, amely egyébként Genovesi nápolyi katolikus pap-közgazdász fő üzenete is. Bruni és Zamagni úgy ítéli meg, hogy az a társadalom, amely kulturális horizontjáról száműzi a kölcsönösség elvét, képtelen lesz fennmaradni és tagjainak a boldogság iránti igényét kielégíteni. A boldogság, pontosabb és idevágó meghatározással a "köz-jóllét" a teóriájuk kulcs szava, és ez egyáltalán nem gazdaságelméleten kívül álló kategória.
Az egyházi vetületű tanítások körében már megjelennek úgynevezett kézikönyv célzatú kiadványok is, mint például Helen J. Alford O.P. és Michael J. Naughton műve,[19] ám mindenképpen szót kell ejteni a magyar Baritz Sarolta Laura O.P. domonkos szerzetes-közgazdász tudományos munkásságáról[20] és Paul W. Dembinski professzor új könyvéről is.
Laura nővér értékteremtő munkája abból a felismerésből fogan, hogy a katolikus egyház társadalmi tanításának elveire fel lehet építeni egy a fő áramtól, nevezzük nevén, a korlátlan profitszerzés céljait "alapozó" neoliberális közgazdasági iskolától eltérő, egy emberközpontú közgazdasági paradigmát. Meggyőződése, hogy a közgazdaságtant nem lenne szabad erkölcs nélkül űzni, mert a gazdaság alappillére az erkölcs, csak az teszi fenntarthatóvá. Vallja, hogy a jó cél nem a profit maximalizálása, az csupán egy részcél. A profitot tehát nem mindenáron maximalizálni, hanem optimalizálni szükséges. A gazdaság végső célja pedig az, ami eredetileg is volt: a közjónak a megvalósítása, az emberi valós szükségletek kielégítése. Hivatkozásai az ókorig, Arisztotelészig, Platónig, Ciceróig, s azon átívelően Aquinói Szent Tamásig terjednek, és hogy a jelenbe érkezzünk, érvelésébe integrálja az Anyaszentegyház vezetőinek irányadó, emberközpontú gazdaságot hirdető gondolatait.
A gazdaság új rendező elvekre helyezése az európai földrészt is kedvezően érinthetné, hiszen térségünk a globális gazdaság térvesztő régiója lett. Szerény gazdasági dinamika, az ős európai nemzetek körében jelentős népességvesztés, a családtól, a kötöttségektől elfordulás a jellemző, ami a fejlett világ egészét, a "nyugatot" is egyaránt jellemzi, és úgy ítéli meg Baritz Sarolta Laura O.P., hogy az eddig alkalmazott metodikával nincs társadalmi, politikai megoldás, konszenzus a jövő formálására, mint azt a London School of Economics kutatói is ezt hiányolják. A gazdasági és pénzügyi válság alapja az erkölcsi válság, ezért a strukturális változás mellett az emberi értékren-
- 315/316 -
det is olyan irányba kell vinni, amelynek alapján egy élhető, fenntartható, emberközpontú gazdaság valósulhat meg.
Paul Dembinski magyarul is megjelent könyvében[21] arra utal, hogy a "harminc eufórikus év" az alkonyának vagyunk a tanúi. A neoliberális termelési mód meggyengülését az angolszász jelzálogpiacokon 2007-től kialakuló válság hozta el, amely nem elsősorban gazdasági válság, hanem az emberi önmérsékletnek a kudarca, amelynek következtében családok, vállalkozások, egzisztenciák, életek milliószámra mentek tönkre. Magyarországon is, a Millennium előtti és utáni évtizedben. A XX. századi háborúk, nagy gazdasági világválság, majd a kommunizmus bukása, illetve a jelenkori pénzügyi válság után az emberiség egy új, méltányos, ember és érték központú termelési-társadalmi módért kiállt.
Dembinski igazolást ad arra, hogy a mohó nyereségvágyra és annak korlátlan kielégítésére lehetőséget biztosító neoliberális termelési módnak van alternatívája. A katolikus egyház, a hozzá kötődő hívő tudósok, mint Dembinski professzor is, mindig is készen álltak arra, hogy az emberiséget tanítsák, tevékenységét jó irányba tereljék. Olyan irányba, amely az etikára, a felelősségre, az élet és mások tiszteletére nevel, és olyan termelési módot valósít meg, amelynek haszonélvezői a társadalom egyre szélesebb rétegei. Dembinski bizonyítja, hogy az etika és a felelősség között nincs áthidalhatatlan szakadék. Sőt, az egyik legkritikusabb területen, a bankári-banki ügyletekben kísérletet tesz arra, hogy az etikus magatartás szempontjait megvizsgálja. Dembinski álláspontja szerint az emberi lét csak akkor érdemelheti ki a "kiteljesedett" jelzőt etikai értelemben, ha másokra is tekintettel van, "másokkal együtt és másokért él". Ennek két feltétele van, Ad 1 a csoporton belüli létezés harmóniája és a kapcsolatok konfliktusmentessége. Ad 2 a szolgálat és a kölcsönösség szempontja. Kiemelendő megfogalmazás Debinskitől, hogy minden gazdasági és pénzügyi döntés azzal kapcsolatos, hogy időben és térben miként kerülnek elosztásra a vagyon és az erőforrások a piaci szereplők között.
A pénztulajdonosok etikai dilemmáit vizsgáló elemzésében lényeges megállapítás, hogy a pénzügyi rendszer csak akkor működik, ha az ígéretekért fizetnek. Ez fontos szempont a pénzt felhalmozó személyek vonatkozásában. Felhívja azonban a figyelmet, hogy a vagyon a katolikus hagyományban olyasvalami, amit azért kaptunk, hogy minden ember javára használjuk fel, ami pedig azt jelenti, hogy a vagyon felhasználásának kezdettől fogva a másokkal való törődés kötelessége szab határt.
Dembinski a pénzfelhasználók etikai dilemmáival is foglalkozik. A pénzügyi szerződések az ő ígéreteikre és kötelezettségvállalásaikra, valamint az általuk ajánlott jövőképre épülnek. A pénztulajdonosokkal (betétesekkel) kötött szerződéseik alapján, a pénzük használatáért jövedelmet (kamatot) kell fizessenek. A pénzügyi rendszer ily módon lehetővé teszi, hogy a jövedelmet és a kockázatot áthelyezzék, és miközben így tesznek, mintha a jövő már itt lenne, s megszökjenek a jelen elől. Az adós azonban csak akkor tudja "felszabadítani a jelent", ha a jövőt megterheli - írja a szerző. Érdekes gondolatmenet az információs aszimmetria tárgyalása. Amikor az ember pénzét mások használják, a végső tulajdonos és a pénz felhasználója között információs aszimmetria jön létre. Elméletileg az ilyen aszimmetria lehetőséget teremt arra, hogy visszaéljenek a finanszírozó jóhiszeműségével, a bizalommal, a garanciákkal és a tájékoztatással.
A pénzügyi közvetítés etikai dilemmáival foglakozó elemzésében azok helyzetét veszi górcső alá, akik a pénzügyi rendszer által végzett kapcsolatrendszerben szerepelnek. Az első közvetítési módot térbeli közvetítésnek nevezi, a másodikat időbelinek, a harmadik pedig a kockázati profilokkal foglalkozik. Dembinski megítélése szerint ez a hármas közvetítés teszi lehetővé, hogy a pénzügyi ágazat teljesítése kettős - a tőke és a kockázat - társadalmilag hasznossá váljon. E területre vonatkozó etikai dilemmák ismertetésekor először a makroszintre összpontosít és bemutatja, hogy melyek az etikai előfeltételei és következményei a pénzügyi szervezetek két fő hagyományának, majd azokkal a fontosabb etikai dogmákat elemzi, amelyek a szó szoros értelmében vett pénzügyi rendszerből fakadnak. Elemzéseinek érdekes színfoltja az angolszász és a rajnai hagyomány összevetése. Az angolszáz gyakorlat szerint ugyanis az emberek pénzének felhasználói és a pénz tulajdonosai viselik a felelősséget, míg a rajnai hagyomány szerint a bankoknak atyai feladatuk iránymutatással és tanácsadással szolgálni. Más a pénzügyi szereplők tipológiája is. A rajnai hagyomány három réteget különböztet meg: a kevés pénzügyi tudással rendelkező nagyközönséget, a pénzügyi szolgáltatók kiművelt "keresőit", akik képesek megbirkózni a feladattal, valamint a pénzintézetek által alkalmazott szakértőket. Az angolszász hagyományban az első két réteg egybeolvad, így csak a pénzügyi szolgáltatást nyújtó szakemberek és a szolgáltatásokat igénybe vevő ügyfelek maradnak.
- 316/317 -
Mások a pénzügyi rendszer szilárdságának biztosítékai is. A pénzügyi piacok legfontosabb eleme a pénzügyi piacok árainak igazsága és hatékonysága. A piac etikai feddhetetlensége ezért központi jelentőségű. A rajnai hagyományban, ahol a bankok megbízhatósága döntő szerepet játszik, más a helyzet. A közvetítés szakszerűsége a vagyonmérleg megbízhatóságában jelenik meg. Eltekintve a különbözőségektől, a két hagyomány közös pontja, hogy a rendszer egészsége a pénzügyi szakemberek tisztességétől és a szabályozók jó érzékelőképességétől függ. Bonyolítja a Dembinski által megfogalmazott elmélettörténeti visszatekintés alkalmazhatóságát, legalábbis iránytűként való kezelését, hogy a globalizáció következtében az európai (rajnai hagyomány szerinti) bankok működési mechanizmusai lényegében "felolvadtak" az angolszász típusú bankokban. Tehát a rajnai bankok "előnyei" jóformán mit sem érnek napjaink komplexé vált és globalizálódott bankolási ügyeleteiben (noha kívánatos lenne), amire egyébként a szerző is utal a művében.
A Dembinski a cselekvés új útjait is megfogalmazza, mintegy iránytű gyanánt. Azzal foglalkozik, hogy a pénzügyi rendszer résztvevői mennyire ismerik el az etikai kérdések létét és a megoldás szükségességét. A pénzügyi világ három évtizedes eufóriája és arroganciája után kirobbant válság világosan feltárta a helyzet paradoxon természetét. Míg a válság szakmai, számviteli, jogi és szabályozási okait tisztázták, addig az etikai dimenziókról teljesen megfeledkeztek. Dembinski célja pedig nem más, mint ok-okozati viszony szintjén meghatározni a cselekvés új útjait, amelyek kibékíthetik egymással a társadalmat, a reálgazdaságot és a pénzügyi rendszert. Nem pusztán az a célja, hogy megfordítsa a folyamatokat és kiszorítsa a pénzvilágot onnan, ahol túlságosan is átvette a hatalmat, hanem az, hogy visszaadja a pénzügyi ágazatnak az elvesztett realizmusát és józanságát, általa pedig a társadalom nagyobb javára fordítsa a pénzügyi intézmények működését. A könyv pedig bemutatja a hozzá vezető utat, a várakozások és vágyak féken tartása, a személyes kapcsolatok hangsúlyozása, a rendszer működésének egyszerűsítése és a pénzügyi tudatosság, a pénzügyi kultúra növelése által.
A 2007-ben kirobbant válság hátterében álló neoklasszikus szintézis változatlan formában történő érvényesítése a gyakorlatban kétségessé vált. A leamortizálódott elméleti rendszer helyébe azonban egy évtizede elteltével sem jött létre meghatározó társadalmi-tudományos legitimáció mellett egy új, komplex és koherens elméleti teória. Még olyan sem, amely "legalább" a gyakorlatban megvalósuló sikeres fiskális és monetáris kormányzás leképezését jelenthetné. A gazdasági teória-deficit és a máig zajló elméleti viták, a neoklasszikus iskola ellenállása negatívan befolyásolja a gazdaságelméletre épülő további társadalomtudományi ágakat, különösen a gazdasági vetületű jogtudományt, politológiát, szociológiát. A gazdaság konszolidálására meghozott törvények így ad hoc jellegűekké válhatnak, a folyamatos gyakorlati változásokhoz folyamatosan igazodókká, azaz a jogszabályok elégséges stabilitást nem mutathatnak, jobbára az elméleti alapozás hiánya miatt. A mulasztás és a várakozás egyidejűsége tág teret biztosít a módszertani pluralizmus kibontakozásának, amelybe meghatározó elemmé váltak a bibliai tanítások jelen korra történő vonatkoztatásai, a Keynesi, Genovesi korabeli tanok újra értelemzése, és főleg a katolikus egyház irányából érkező új szellemi áramlatok. Létjogosultsága van az intézményi gondolkodás megerősödésének[22], azaz a fiskális- és monetáris kormányzás újra értelmezésének, céljaik szélesebb társadalmi rétegek hasznára és gazdasági célok kielégítésére történő összpontosításának. Így a jövedelem elosztás javítása, a jegybanki működés több célkitűzésre fókuszálása, a piaci szereplők állami koordinációjának javítása, s mindezek fokozása a köz-jóllét érzetét növelheti, amely csak az intézményi keretek, sőt újra értelemezett intézményi keretek között lehetséges. Az intézmények tehát számítanak, sőt, előtérbe kerülnek. Intézmények alatt ez a közgazdasági iskola Thorstein Veblen,[23] Walton Hamilton[24] és John R. Commons[25] hagyományait követve minden olyan tényezőt ért, ami hatással van a gazdasági döntésekre: a formális szabályokat, azaz a törvényeket és az egyéb állami szabályokat, illetve az informális tényezőket, azaz a kultúrát és még a vallási hátteret is. A gazdaságra ható tényezők köre kiszélesült, azok számbavételének súlyozása megváltozott, ami pedig az intézményi kereteket sem hagyja változatlanul.
A katolikus egyház szellemi megújulást hozó tanai mellett lényeges, hogy a protestantizmus ötszáz éves történelme során meghatározó szerepet játszott a modern üzleti szellem és a vele járó piacgazdaság kialakulásában. Max Weber a protestantizmus történelmi szerepét elemezve (is) megállapítja: A protestáns etika lényeges szerepet játszott a modern "kapitalista szellem" kialakulásában. A lutheri és kálvinista hivatásetika a munka
- 317/318 -
fontosságának hangsúlyozásával a gazdasági racionalitás, vagyis az üzleti szemlélet kialakulásának fontos történelmi előzménye. Ez a kelet-közép európai nemzetek számára erkölcsi alapot biztosított a szovjet típusú tervgazdasági rendszer leépítéséhez, sőt, megalapozást jelent a munka alapú gazdaságpolitikához is. Százezrek kerültek visszavezetésre a munka világába a tervgazdasági rendszer összeomlása okozta transzmissziós krízist követően, felismerve és érvényesítve, hogy az emberi létezés és a közjóllét megalapozásának alapja a becsületes munka, amely új értéket teremt, és belőle a családok képesek a tisztességes életvitelük megteremtésére, az állam pedig e munkából elvont adókkal az államműködés, és hátrányos helyzetűek szociális ellátására. Luther Márton felfogáságban Isten tetszésének elnyeréséhez egyetlen út vezet, vagyis az evilági kötelesség teljesítése, mely során az ember akkor jár el helyesen, ha megmarad hivatásában, ahova Isten állította, és törekszik tökéletesebb lenni, munkája révén előbbre jutni. Luther felfogásában a polgári jog szerinti kereskedés elfogadható, míg a mértéktelen profithajsza, az "istentelen kereskedés" már nem. Vagyis a visszaélésekkel, lopásokkal történő nyereségszerzés elvetendő, amely minden európai nemzet számára követendő etikai kívánalom. A termelési-, fogyasztási színvonal fenntartása, az életminőség javítása, az állami pénzügyi pozíciók konszolidált állapotban tartása, a társadalmi béke szavatolása legyen az keresztényi vagy keresztyéni kultúrkörből származó, akár háromszáz, ötszáz évvel ezelőtti tanokra épülő, fő követelmény, hogy az emberiség egyetemes céljait, a közjóllétet minél szélesebb körben szolgálja. ■
JEGYZETEK
* A mű a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 azonosítószámú, "A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés" elnevezésű kiemelt projekt keretében működtetett Lőrincz Lajos Professzori Program keretében, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem felkérésére készült.
[1] Paul W. Dembinski: Ethics and Responsibility in Finance, Routledge Focus, 2017. Dembinski kedvenc kifejezését átemelve.
[2] Például: J. M. Keynes elméleti munkásságát, gyakorlatba történő transzformálását Vö. a Glass Steagal, az 1933-as amerikai banktörvény hatályba léptetésével.
[3] Bővebben J. M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (The General Theory of Employment, Interest and Money) 1936
[4] Kecskés András - Halász Vendel: A siker díja vagy a bukás ára? A vállalati vezetők javadalmazásának elmélete a pénzügyi válság tükrében. Jogtudományi Közlöny 2010. 4. sz. 180-191. o.
[5] A dereguláció preferálása, az állami tulajdon szerepének háttérbe szorítása, a tőke-pénzműveletek szabadsága, protekcionista intézkedések mellőzése, a derivatív ügyletek korlátozásmentessé tétele.
[6] Bill Clinton kormányzása idején (az üzleti élet szárnyalása idején) törlik el - az üzleti lobbi nyomására - a Glass Steagall utolsó passzusait. A bankszektor úgy látta, hogy az állami kötöttségek akadályozzák a jó üzletet. Lásd Kecskés András - Bujtár Zsolt: Az árnyékbankrendszer jogi szabályozása az Egyesült Államokban és az Európai Unióban. Jura 2017. 1. sz. 266-277. o.
[7] Alapja a Say-dogma (1803), miszerint a kereslet és a kínálat egyensúlyának létrejötte a piac természetéből adódik. "Mivel a javak előállítói azok eladása révén pénzt, jövedelmet szereznek, és ezt más javak vásárlására fordítják, összgazdasági szinten az áruk (termelési tényezők is), kereslete és kínálata egyenlő kell, hogy legyen" - írja Jean-Baptiste Say Értekezés a politikai gazdaságtanról (Traité d'Économie Politique) című, 1803-ban megjelent munkájában.
[8] Kecskés András: A befektetések jogi és gazdasági elmélete. Jura 2017. 2. sz. 79-90. o.
[9] Tipikus példaként említhető a mediterrán térség szinte napjainkig tartó válságkezelési metodikája és a 2008-2010-es magyar fiskális beavatkozások köre.
[10] Az amerikai kongresszus 2011 januárjában adta ki a jelentését, amely a válság okait volt hivatott feltárni. The Financial Crisis Inquiry Report. Final Report of the National Commission on the Causes of the Financial and Economic Crisis in the United States. Official Government Edition. US Congress, Washington DC, 2011. A vizsgálat egyértelműen rámutat az azóta már közismert hibákra, a szabályozó hatóságok mulasztásaira és a "rendszerfelügyelet" hiányosságaira. Sőt, 2010-ben (a vizsgálat befejezte előtt egy évvel) már kiadásra került a Dodd-Frank törvény, amely a pénzpiacok regulációját hivatott helyreállítani. Igaz, az amerikai gyakorlat szerint a törvény végrehajtási rendeleteken keresztül realizálódik, amelyek kiadását az üzleti lobby már "kétségek közepette" szemlélt, főleg a gazdasági helyzet javulása közegében. Az objektív vizsgálatok, átfogó jogalkotási munka ellenére azonban elméleti-gazdasági alapozás máig nem történt meg, még a törekvések legitimációja is akadozik.
[11] Ami nagymértékben fakadt a gazdaság mély visszaeséséből adódó kezdeti "könnyű" felkapaszkodásnak is, a schumpeteri teremtő rombolás erőinek.
[12] Tekintve, hogy az írás magyarul születik és így elsősorban magyaroknak szól, említést kell tenni a közgazdaságtani, állampénzügyi tudományos katasztert építőkre és a felsőoktatási alkalmazásra nehezedő - sokszor a régi egyéni státuszokat is konzerválni óhajtók - kiszorítási ("be nem engedési"), annulálási törekvéseiről. De a mellőzöttséget és a közgazdaságtan megújulásának elmaradását róják fel a London School of Economics kutatói is a 2017. december 12-én közzétett petíciójukban. Álláspontjuk szerint a gazdaságtan karanténba zárt, így az új társadalmi igényeknek és gazdasági szempontoknak csak korlátozottan tesz eleget a mai, konzervált állapotában.
[13] Az egyes mandátum célkitűzés jobbára csak a kontinentális európai térség jegybankjait jellemezte, az angolszász rendszerét, főleg a Fed-ét azonban nem.
[14] Kecskés András: A szuverén alapok jogi háttere és nemzetgazdasági szerepvállalása. Pro Futuro 2016. 2. sz. 151-169. o.
[15] Természetesen nem alul értékelve a reformáció eszmerendszerének gazdaság megújításában betöltött szerepét, amelynek kifejtése e dolgozatban - a terjedelmi korlátok miatt - csak limitált módon történik.
[16] A fő áram emblematikus figurája Adam Smith, a Nemzetek Gazdaságának szerzője. Jóllehet egy még korábbi műve, Az erkölcsi érzelmek elmélete rokon vonásokat mutat a 18. századi olasz polgári közgazdaságtannal. Sőt, mi több, a két könyve közötti tartalmi különbözőség jelentős. Az utókor, a liberális paradigma azonban csak a Nemzetek gazdaságtanát hasznosította.
[17] Antonio Genovesi: Lezioni di commercio o sia di economica civile 1765-1769. Magyarul kiadva: Értekezések a kereskedelemről, avagy a polgári gazdaságról, válogatott részletek, Kairosz Kiadó 2016
- 318/319 -
[18] Lugigino Bruni - Stefano Zamagni: Civil Economy, Efficiency, Equity, Public Happiness - Peer Lang AG, Bern 2007 (magyarul megjelent: Civil gazdaság, hatékonyság, méltányosság, közjóllét. L'Harmattan Kiadó, 2013
[19] Helen. J. Alford O.P. - Michael Naughton: Managing as if Faith Mattered Christian Social Principles in the Modern Organization, Univeristy of Notre Dame, 2001.; magyarul megjelent: Menedzsment, ha számít a hit - Keresztény társadalmi elvek a modern korban, Kairosz Kiadó és Mária Rádió Kiadó, 2009
[20] Baritz Sarolta Laura op: Háromdimenziós gazdaság. Kairosz Kiadó, 2016.
[21] Paul W. Dembinski: Ethics and Responsibility in Finance, Routledge Focus, 2017.; magyarul megjelent: Etika és felelősség a pénzügyi életben, Kairosz Kiadó, 2018
[22] Lentner Csaba: New Concepts in Public Finance After the 2007-2008 Crisis. In. Economics & Working Capital, Law and economy, Science Journal, Year 2017. 1-4. issues, pp. 2-8.
[23] Veblen, Thorstein: A dologtalan osztály elmélete, 1975, KJK, Budapest.
[24] Hamilton, Walton H.: The Instituional Approach to Economic Theory, in American Economic Review 1919/1, 309318. o.
[25] Commons, John R.: Institutional Economics, in The American Economic Review. Supplement, Papers and Proceedings of the Forty-eighth Annual Meeting of the American Economic Association, 1936/1, 237-249. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, intézetvezető, NKE Államtudományi és Közigazgatási Kar, Közpénzügyi Kutatóintézet.
Visszaugrás
