A közvélemény és a kongresszus felháborodását egyaránt kiváltotta az Egyesült Államokban az AIG amerikai biztosítási és pénzügyi szolgáltatási társaság vezetői által felvett javadalmazások mértéke és főleg annak módja. Kiderült ugyanis, hogy a társaság támogatására szánt állami segélyből - így tulajdonképpen az adófizetők pénzéből - kisegített American International Group 165 millió dollár jutalmat fizetett ki 2009 márciusában vezetőinek. Sokan legalább egy millió dollárt vagy annál nagyobb összeget vettek fel.
Edward Liddy 2008 szeptemberében vette át a cég elnökvezérigazgatói posztját, amikor is az összeomlás szélén álló biztosító megkapta az első szövetségi támogatást. Az AIG megmentéséhez ezt követően újabb tőke-injekcióra is szükség volt. A washingtoni kormányzat ennek keretében összesen mintegy 180 milliárd dollár segélyt utalt ki.[1]
A "tiszteletdíjakon" túl közfelháborodást keltett az is, hogy az AIG a szövetségi támogatás egy részét - egyes hírek szerint 93, más információk szerint 120 milliárd dollárt - más intézményeknek, köztük európai bankoknak juttatott. Hatalmas összegeket kapott a Goldman Sachs bankcsoport, ezen kívül több pénzintézet. Egyebek mellett a Merrill Lynch és a Morgan Stanley vezetői is extra juttatásokban részesültek az AIG segélycsomagjából.[2]
A bónuszgate botránynak is nevezett AIG-ügyben kiderült, hogy a biztosító felügyeletét ellátó központi bank, a Fed - amely kormányzati és kongresszusi jóváhagyás nélkül hozza meg döntéseit - tudott a jutalmakról és hozzájárult azokhoz. Az AIG 80 százaléka jelenleg ugyanis állami tulajdonban van.[3]
Barack Obama elnök nyilatkozatában közölte, hogy őt is felháborította az AIG jutalmak ügye. Az elnök elsősorban etikai, erkölcsi oldalról támadta a céget, de biztosított mindekit arról, hogy a kormányának megvannak az eszközei az ilyen és ehhez hasonló visszaélések megelőzésére, kezelésére.[4]
Andrew Cuomot 2008. március 18-án, szerdán hallgatta meg a képviselőház pénzügyi bizottsága. A new york-i főügyész szerint azok a vezetők kaptak igen magas jutalmakat, akiknek a döntései óriási veszteségeket okoztak a társaságnak.
A washingtoni kongresszus alsóháza 2009. március 19-én törvényjavaslatot fogadott el arról, hogy 90 százalékos adó kivetésével az állam visszakapja az AIG által kifizetettprémium nagy részét.
A képviselőház szokatlan gyorsasággal, alig pár nap alatt döntött, a javaslatot 328-93 arányú szavazással fogadta el a testület. A 90 százalékos adó terhelné minden vállalatnál azokat a jutalmakat, amelyek meghaladják a 250 ezer dollárt, feltéve, ha az adott vállalat legalább 5 milliárd dolláros állami segélyben részesült. A szenátusnál a kérdés hasonlóképpen napirenden van.[5] Legfrissebb értesülések szerint a legtöbb prémiumot kapott vezetők elkezdték visszafizetni a jutalmakat.[6]
A bónuszgate botrány ugyanakkor úgy tűnik nem csengett le ennyivel. Egy frissen napvilágot látott vizsgálat
- 180/181 -
alapján készült jelentés rámutat arra, hogy az Egyesült Államokban az állam pénzügyi beavatkozásával megmentett pénzintézetek tekintélyes jutalmakat fizettek ki menedzsereiknek. A Wall Street eddigi egyik legrosszabb éve után a jelentés szerint legalább 4793 bankár és kereskedő kapott egymillió dollárt meghaladó jutalmat. Szintén figyelemre méltó, hogy számos állami mentőcsomagban részesült pénzintézet magasabb összértékű bónuszokat fizetett ki, mint az egész évben megszerzett nyeresége. Ennek kapcsán Andrew Cuomo new york-i főügyész nyilatkozatában kifejtette, hogy a kifizetett javadalmazás "elrugaszkodott a bankok pénzügyi teljesítményétől."[7]
A 2007-ben kirobbant pénzügyi válság hatalmas érdeklődésre tartott számot és hatásait tekintve globális gazdasági válsággá mélyült. Az ezredfordulót követően azonban nem ez az első nagy volumenű recesszió a világ tőzsdéin. 2002-ben az amerikai dotcom buborék kipukkadásával világossá vált, hogy az addig megállíthatatlannak tűnő növekedést felmutató informatikai szektor papírjai már túlértékeltek az értékpiacokon. Az ágazati buborék (tech bubble) kipukkadásának globális kiterjedésű tőzsdeválság lett az eredménye, ami igen nagy részben köszönhető annak, hogy a legnagyobb pénzintézetek és vagyonkezelők hatalmas pénzeket fektettek e szektor papírjaiba. Az Egyesült Államokban a legnagyobb vállalatok közé tartozó Enron és Worldcom vagyonkezelők is alkalmaztak ilyen befektetéseket, emellett pénzügyi beszámolóik meghamisításával sokáig el is tudták tűntetni veszteségeiket befektetőik elől. A leányvállalatokkal folytatott üzletek és áttekinthetetlen tranzakciók hátterében a minél magasabb profit kimutatásának szándéka állt. Ugyanis csak ez alapozhatta meg a vállalat részvényeinek tőzsdei szárnyalását, amely elengedhetetlen volt a vállalati felsővezetőknek ahhoz, hogy részvényeseik bizalmát elnyerjék és hatalmas bonuszaikat és juttatásaikat elfogadtassák velük.
A 2002-es amerikai dotcom buborék hangos kipukkadását követően a globális értékpapír-piacok konjunktúrája 2007 nyarán érte el csúcspontját. Ezen a nyáron azonban a növekedő trend már visszafordult, mivel az Egyesült Államok másodlagos jelzáloghitel piacáról rossz hírek érkeztek, amelyek végül elvezettek a világszerte nagy tőzsdei pánikot okozó "sub-prime válságig", amely 2008 őszére globális pénzügyi válsággá nőtte ki magát.
A válság kiindulásának hátterében az Egyesült Államok ingatlanpiacán folytatott liberális hitelezési gyakorlat állt.
Az optimizmus azon a téves meggyőződésen alapult, hogy az addig meredeken felfelé ívelő ingatlanárak továbbra is hasonló ütemben fognak növekedni. Ez a pénzintézeteket arra ösztönözte, hogy az egyszer már jelzáloggal terhelt ingatlanra további, - másodlagos -jelzálogkölcsönt bocsássanak rendelkezésre, amelynek fedezetét az ingatlan jövőbeni érték növekedése képezte volna. Itt ki kell térnünk a kockázatelemzés és a hitelminősítés kudarcára is, hiszen az ilyen kölcsönök címzettjei között nagy számban akadtak olyan alacsony jövedelmű ügyfelek, akik más esetben nem minősültek volna hitelképesnek. Az így rendelkezésre bocsátott kölcsönök jogosultjai a pénztöbbletet igen nagy arányban próbálták tőzsdei befektetések formájában kamatoztatni, illetve fogyasztásra szánták. Tulajdonképpen - a széles körben elterjedt nézetet osztva - azt is mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok lakossága többet költött, mint amennyit megkeresett, ezt pedig részben jelzálogkölcsönökből finanszírozta.
A hiteleket folyósító pénzintézetek ezeket a követeléseiket értékpapírosították, majd pénzügyi termékeiket piacra dobták likviditásuk további növelése érdekében. Az értékpapírok minősítését elvégző hitelminősítő cégek (pl. S&P, Moody's, Fitch) tevékenységét azóta súlyos kritika érte. Ok ugyanis készek voltak a legjobb minősítést is megadni a jelzáloghitelen alapuló értékpapírokra, vizsgálatuk azonban nem volt kellőképpen körültekintő. Az sokszor csak a kibocsátók által készített - és utólag tévesnek bizonyult - kockázatelemzésen alapult.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
