Vitathatatlan, hogy Péter László tudományos érdeklődésének középpontjában Magyarország jogállami fejlődése és a civil társadalom állapota állt. Több tanulmányában is megfogalmazott központi tézise szerint nálunk és térségünkben a kommunista hatalomváltás azért mehetett viszonylag gyorsan végbe a második világháború után, mert a civil társadalom gyenge volt a központi politikai akarattal szemben. Az 1956-tól Londonban élő tudós valójában ennek a személyes életrajzi élményének a tudományos feldolgozására vállalkozott.[2] Péter hipotézise szerint ezen erőtlenség azonban nem 20. századi fejlemény, hanem sajátos módon évszázados politikai kultúránkból és alkotmányos tradícióinkból fakad. Ugyanis az (idegen) uralkodóval folytatott állhatatos (ha nem is szakadatlan) politikai párbeszéd, a király és a rendek országgyűlési alkudozása (dietalis tractatus) egyrészt korlátozott belpolitikai önállóságot biztosított, amely akadályt képzett az osztrák abszolutizmus beolvasztó törekvései előtt, másrészt erős közjogi szemléletet és alkotmányos öntudatot alakított ki a fejekben. Az ország jogainak tartós védelme miatt "Lengyelország felosztása után a magyar alkotmány bizonyult a leghatékonyabbnak Közép- és Kelet-Európában".[3] Az alkotmányos szabadság azonban nem jelentette az állampolgár szabadságát is. Péter ezt nevezi egyik tanulmányában Montesquieu paradoxonjának, utalva a francia gondolkodó Törvények szelleméről c. munkájának néhány passzusára.[4] A magyar alkotmányosság ugyanis meglehetősen szűk körű volt, az egymást követő országgyűlések csak néhány kérdésben hallathatták hangjukat, az állam és a polgárok életét érintő legtöbb ügy az uralkodó kizárólagos fennhatósága alá tartozott. Ez csak annyiban változott 1848-ban és 1867-ben, hogy az alkudozás, majd a külső kényszer hatására a király jogai egy részének gyakorlását a felelős kormányra bízta, a polgár azonban nem szabadult fel az állam ellenőrzése alól, nem lett tevékeny.[5]
Az állampolgár szabadságát általános érvénnyel és deklaratív módon csak néhány törvény bővítette 1867 után. A szabadságjogokat szabályozó későbbi törvények csupán eseti jelleggel és korlátozott módon adtak újabb jogokat a polgárok bizonyos csoportjainak (lásd például a vallásszabadság vagy a nemzetiségi jogok alakulását, amely problémáknak Péter külön tanulmányokat szentelt). A magyar - és Péter szerint a térségbeli - jogrend nem a polgár oldalán állt, sőt éppen fordítva: az államnak biztosított nagyobb szabadságot, védelmet saját polgárai autonómiájával szemben. Jogvita esetén a panaszos polgárnak kellett igazát bizonyítania az állammal szemben tételes jogszabályokra hivatkozva. Péter szerint Nyugat-Európában az állam csak azt tehette meg, amit a törvény számára megengedett, az Elbától keletre viszont az állam korlátlan cselekvésének csak a polgárt védő néhány törvény szabott határt. Csakhogy az Elbától keletre sem mindenhol volt azonos mértékű az állam mozgástere: a Habsburg Birodalom osztrák felén ugyanis a liberális erők a kiegyezést követően az állampolgár szabadságát több törvénnyel igyekeztek körülbástyázni és kiépítették a jogállamot (Rechtstaat).[6] Ezzel szemben a magyar politikai elit - egyre fokozódó mértékben - gondolta úgy, hogy a magyarság vezető szerepének fenntartása érdekében és éppen a gyenge társadalmi öntevékenység pótlására az államot kell megerősítenie. A liberális kormányok legfeljebb bármikor módosítható rendeletekben szabályoztak alapjogokat érintő kérdéseket. Péter ezt az autokratikus alapelv érvényesülésének nevezi, azaz az igazgatási bürokrácia "szabad belátása", a szinte korlátlan hatalmi logika formálta a hazai jogrendszert. Péter ugyan nem idézi munkájában, de hipotézisét jól alátámasztja az a korabeli visszaemlékezés, amelyben egy belügyminisztériumi hivatalnok a rendőrség szokásos eljárását ekképp örökítette meg: "Én mint fiatal munkaerő, midőn Jekelfalussy [Lajos miniszteri tanácsos] osztályában szolgáltam, a rendészeti ügykörben is lehetőleg konkrét jogszabályok szerint törekedtem intézkedni, és ahol csak lehetett, törvényre vagy kormányrendeletre hivatkoztam, ami nem volt könnyű dolog, mert a rendészet - mint említettem - még nagyon kevéssé volt kodifikálva. Egyik elintézésemben megnyugvással hivatkoztam a fővárosi rendőrségi törvény egy szakaszára, amely teljesen ráillett az eldöntés alatt álló ügyre. Az öreg Jekelfalussy behivatott és azt mondta: »Öcsém, tanuld meg, hogy a rendőr sohasem hivatkozik törvényre« és vette az aktát és áthúzta a konkrét törvényhelyre való hivatkozást, s annak helyébe azt írta, hogy »a fennálló szabályok értelmében«."[7]
Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy a Péter László által pontosan leírt autokratikus jogelv működé-
- 30/31 -
se a dualizmus hatalmi szerkezetének megszilárdítását követő nyugalmi periódusban nem járt a társadalmi öntevékenység és a szólásszabadság jelentős korlátozásával, jól jelzi ezt az egyesületek működése, valamint a városi tömeggyűlések tekintélyes, illetve a politikai jellegű bűncselekmények miatt letartóztatottak viszonylag csekély száma (tehát valamiféle rendőrállam létrejöttéről nem beszélhetünk).
Mindazonáltal a politikusi beszédekben, majd pedig a jogi szövegekben egyre gyakrabban bukkant fel az állam szó, amely a magyarság szupremácia- és szuverenitás-igényének a kifejezője lett a soknemzetiségű Monarchia keretei között.[8] Péter szerint a dualizmus utolsó két évtizedének legnagyobb kudarca az volt, hogy nem tudott kifejlődni egy új, a hitelességüket vesztett hagyományos eliteket felváltó társadalmi csoport, az államhatalomtól független polgárság, amely a modernizáció motorja lehetett volna. Az űrt a 20. században "a hivatalállam, azaz a kelet-európai tekintélyelvű állam" igyekezett pótolni.[9] Az állam tehát pótléka volt a társadalmi kohéziónak, az öntevékeny polgárságnak, a politikai rendszer(ek) legitimitásának, a magyarság tényleges vezető szerepének. Ugyanakkor a 19. század második felében a politika nyelve mégis nyugatosodott, a nyilvánosság szélesedett, a parlament jogai erősek voltak. A parlamenti tradíció és az autokratikus jogelv együtt, részben egymást mérsékelve hatott nálunk.
Végül kritikaként annyit fogalmazhatunk meg, hogy Péter László nem végzett komolyabb kelet-európai összehasonlítást a kérdéssel kapcsolatban, így nem derülhet ki tanulmányai olvasói számára, hogy az autokratikus jogelv határa hol húzódott keleten, de valójában nem eléggé árnyalt az általa használt Nyugat-Európa fogalom sem. Ha a Balkán törvénytárait nézzük, akkor úgy tűnhet, Magyarország hátul kullog az alkotmányos alapelvek és a szabadságjogok kodifikálását illetően.[10] Formálisan tehát a jogállam sok helyen kiépült, ugyanakkor nem vagyok meggyőződve arról, hogy a mindennapok gyakorlatában az ott élő emberek szabadságfoka nagyobb volt, mint a Ferenc József-i Magyarország polgárainak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
