Az elmúlt időszak[1] sajtójában nem számított nagy horderejű hírnek, hogy a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. vezetősége úgy rendelkezett, hogy 2011. június 9-től a szelektív hulladékgyűjtés sajátos módját alkalmazzák Budapesten: többé nem kell szétválogatni a műanyag és a fémhulladékot, együtt is be lehet préselni azokat a konténerekbe. A hivatalos kommentár szerint a kétféle hulladék különválogatását ezután a cég végzi el - miután a fémhulladékot is naponta el fogják szállítani, a műanyag hulladékhoz hasonlóan -, továbbá gondoskodnak az újrahasznosításukról is. A társaság nem titkolta, hogy ezzel az intézkedéssel "azt szeretné elérni, hogy ne borítsák fel a tartályokat a visszaváltható alumíniumdobozok megszerzése érdekében, és ezáltal nagyobb tisztaság és nyugalom uralkodjék a fővárosban".[2]
Nem előzmény nélküli jelenséggel állunk szemben: a szabályozás jól illeszkedik abba a 2011-től kezdődően megfigyelhető fővárosi közterület-ellenőrzési koncepcióba, amelynek állomásait a Fővárosi Közgyűlés és egyes kerületi önkormányzatok rendeletei és rendeletmódosításai jelentik. Az intézkedés hátterében az a hosszú idő óta megoldatlan probléma áll, amely több jogág, szakma és szakterület képviselőit készteti folyamatos vitára arról, hogy rendészeti vagy inkább szociális intézkedésekkel érhető el, hogy közterületeink élhető és használható állapotban legyenek, vagy tovább gondolva: kinek a hatásköre és felelőssége a közterületek rendjének biztosítása, és a hatályos, az épített környezet védelmére vonatkozó jogi normák miként befolyásolják a közterület-használat általános rendjét.
Az egységes közterületi-használati szabályozás kidolgozását azonban némileg nehezíti, hogy a közterület fogalma nem mindenki számára bír azonos jelentéstartalommal. Leszögezhetjük, hogy a közterületek használatára vonatkozó jogszabályok nem függetlenek attól a társadalmi-kulturális környezettől, amelyben születtek, és amelyet keretbe kívánnak foglalni.[3] A közterületek rendjét a tehetősebb rétegek számára megóvni kívánó előírásokat már a XVIII-XIX. századi, az iparosodás miatt növekvő lakosságú európai nagyvárosok történelméből is ismerünk. A társadalom tagjai már a korábbi évszázadokban is rendszerint a terület funkciója alapján próbálták meg azonosítani ezeket a helyeket. Így az átlagállampolgár számára közterület az, ahol "akárki akármit csinálhat", "ahol mindenkinek joga van megfordulni", "ahol az emberek járnak-kelnek, találkoznak", egy "olyan ápolt, tiszta, lehetőleg szép hely, ahova a kismama nyugodtan leviheti levegőzni a kisbabáját, ahova egy gyerek nyugodtan mehet játszani, ahol lehet ücsörögni, olvasni és beszélgetni, ahol pihenhetnek az öregemberek". Tehát ezen a területen a közmegegyezés szerint "mindent szabad, ami az erkölcsi érzékünket nem bántja és nem zavarja, és ami törvénybe nem ütközik". Azt viszont, hogy mit minősítünk erkölcsi érzéket zavaró, kellemetlen, nemkívánatos magatartásnak, szintén elsősorban érzelmi alapon definiáljuk, ha a közterületekről van szó: "a köztér mindenkié, de akkor mindenki vigyázzon is rá. Miért csak az ... és az ... tér néz ki úgy, ahogy? Mindenhova tenni kéne egy közterest, hogy vigyázzon a köztérre." "A köztér elvileg az, ami teljesen korlátlanul használható. Na de most itt a ... sarkán van egy játszótér, ami kerítéssel van körülvéve, hogy ne lehessen bemenni..."[4] A köztér mibenlétének értelmezésekor tehát kulturális-társadalmi szűrőn át vizsgáljuk a fogalom elemeit. Antropológiai szempontból talán az a megállapítás a leghelytállóbb, amelyet a Közterület Társaság 2004-es beszélgetéssorozatán tettek: "A köztér szimbolikus találkozóhely. Emberek fizikai, a város terében létező találkozóhelye és demokratikus, politikai találkozóhely, annak közügyekkel való foglalkozás értelmében. A köztér olyan tér, amelyhez mindenki egyenlő hozzáféréssel bír [...] a köztér városi értelme (utcák, parkok, sarkok) és a demokratikus társadalmi rend is egyaránt erre a megkérdőjelezhetetlen alapra épül. E helyeken lépünk túl a privát szféránk határain s hozunk létre közösségeket [...] A köztereknek olyan sokszínűeknek kell lenniük, mint annak a társadalomnak, amely befogadja őket. A közterek célja e pluralitás közvetítése, amelyek megvalósításába bárki bekapcsolódhat."[5]
A közterületek használatának gyakorlati rendje azonban korántsem mutat ilyen ideális és homogén képet. Egyrészt nem feledkezhetünk meg arról, hogy a közterületek és a magánterületek mellett kialakulóban van az ún. kollektív tér fogalma, amely felöleli mindazon közösségi funkciójú tereket és létesítményeket, amelyek magántulajdonban levőként szolgálják például a szórakozásra vágyókat, de magántulajdon jellegükből adódóan a tulajdonosuk vagy üzemeltetőjük nem kötelezhető arra, hogy mindenki számára biztosítsa a diszkriminációmentes hozzáférést a területhez vagy a létesítményhez.[6] Másrészt a közterületek használatára vonatkozó szabályok megalkotása is - ahogy arra a későbbiekben kitérünk - meglehetősen nagy szabadságot biztosít a városok vezetői számára; kis túlzással, napjainkban minden jogszabályi feltétele adott annak, hogy egy városvezetés a "cuius regio"-elv mintájára a saját képére formálja a települését.
A városarculat egységesítésére több jogszabályi lehetőség is kínálkozik. Az említett vezetői szándék nyomon követésére rendkívül jó példa, ha áttekintjük azokat a közterület-használati előírásokat, amelyeket az utóbbi években alkottak a fővárosban.
Már az is tanulságos, ha elöljáróban megpróbálunk utánanézni, hányféle jogszabályban foglalt közterület-definícióval találkozik az, aki jogi kontextusban érdeklődik a közösségitér-használat iránt.
Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény értelmében közterület minden olyan közhasználatra szolgáló állami vagy önkormányzati tulajdonban álló földterület, amelyet az ingatlan-nyilvántartás ekként tart nyilván.
A közterület-felügyeletről szóló 1999. évi LXIII. törvény viszont jóval részletesebb fogalomhasználattal él, amikor úgy rendelkezik, hogy közterületnek minősül minden olyan, közhasználatra szolgáló állami vagy önkormányzati tulajdonban levő terület, amelyet rendeltetésének megfelelően bárki használhat, ideértve a közterületnek közútként szolgáló és a magánterületnek a közforgalom számára a tulajdonos (használó) által megnyitott és kijelölt részét, továbbá az a magánterület is közterület, amelyet azonos feltételekkel bárki használhat. A közterületen azonban kötelező a közterületi rend fenntartása, vagyis a terület rendeltetésszerű használatára, igénybevételére vonatkozó jogszabályok megtartása.
Részben a fenti két definíció ötvözetét találhatjuk a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvényben, amely közterületnek tekint minden olyan, közhasználatra szolgáló magán-, állami vagy önkormányzati tulajdonban álló területet, amely mindenki számára korlátozás nélkül igénybe vehető, ideértve a közterületnek közútként szolgáló és a magánterületnek a közforgalom elől el nem zárt részét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
