A kártalanítás mint az ártatlanul elszenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és büntetés miatti kompenzáció történetileg a XIX. század második felében vált elfogadott intézménnyé mind a magyar jogrendszerben, mind pedig az európai országok jogrendszerében.[1]
Ez a jogintézmény a XIX. század végétől valamennyi eljárásjogi törvényünkben megjelent, fejlődött, újabb és újabb elemekkel bővült.
Jelen tanulmány a kártalanítás eredetének rövid nemzetközi kitekintésére, valamint a magyar történeti gyökereinek és a büntetőeljárási törvényekben manifesztálódó hazai szabályozás fejlődésének pozitív és negatív feltételei változásán keresztül való bemutatására törekszik.
A kártalanítás nemzetközi történetének vázlatos érintése során kiemelendő, hogy Toscana volt az első, ahol már 1786-ban állami pénzalapot hoztak létre, mégpedig azzal a céllal, hogy az ártatlanul elítélteket kártalanítsák, és ugyanez történt Szicíliában 1819-ben. Kifejezett törvényi rendelkezés Toscanában 1853-ban, majd Würtembergben 1868-ban született a kártalanításról. Érdekesség, hogy a német jogászgyűlés négy alkalommal (1873-ban, 1875-ben, 1876-ban és 1882-ben) vette napirendjére a kártalanítás kérdését, végül az 1898-ban hatályba lépett német törvény rendelkezett róla. Az 1880-as spanyol, az 1882-es japán, valamint az 1882-ben született indiai törvényjavaslatok sajátos megoldást találtak arra, hogy miként l ehet az állam kártalanítási felelőssége fölött elsiklani, amikor csupán arra biztosítottak lehetőséget, hogy az ártatlanul előzetes letartóztatást elszenvedett terhelt kártérítési igényét az őt feljelentő személlyel szemben érvényesítse. Az 1884-ben hatályba lépett portugál törvény az állam feltétlen kötelességeként állította az ártatlanul elítélt polgárok kártalanítását, csakúgy, mint az 1892-es osztrák eljárásjogi törvény, ugyanakkor az előzetes fogva tartással kapcsolatos kártalanítási kérdések azonban mindkét esetben kívül maradtak a szabályozás hatókörén. A skandináv államok közül Svédországban 1886-ban, Norvégiában 1887-ben, majd Dániában 1888-ban iktatták törvénybe, hogy nemcsak az ártatlanul szabadságvesztésre ítélt személyeknek jár állami kártalanítás, hanem azoknak is, akik ártatlanul, saját hibájukon kívül vizsgálati fogságot állottak ki.[2]
Ebben a nemzetközi környezetben született meg hazánkban a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: Bűnvádi Perrendtartás), amely kódexben a kártalanítás jogintézményének rendelkezései 14 §-on keresztül kerülnek szabályozásra.
Az Alaptörvény deklarálja a kártalanításhoz való jogot: "akinek szabadságát alaptalanul vagy törvénysértően korlátozták, kárának megtérítésére jogosult".[3]
A kártalanítási igény érvényesítésének a hatályos szabályozás szerinti meghatározó pillérei:
1. egyrészt valamely alaptalan fogva tartás megvalósulása, ami megnyilvánulhat (a személyi szabadságot érintő) kényszerintézkedésben vagy jogerős ítélet alapján végrehajtott, szabadságelvonással járó büntetésben, intézkedésben;
2. másrészt a bíróság, ügyészség vagy nyomozó hatóság különböző jogcímeken alapuló döntése
- felmentésről vagy eljárás megszüntetésről (akár rendkívüli jogorvoslat során is),
- marasztalásról, abban az esetben, ha hosszabb időtartamot töltött előzetes fogva tartásban (ekkor a kártalanítás a kiszabott büntetésen, intézkedésen felüli részre jár),
- 12/13 -
- rendkívüli jogorvoslat folytán enyhítésről (ilyenkor a kiszabott büntetésen, intézkedésen felül letöltött szabadságelvonásért jár);
3. kizáró okok fennállásának hiánya.
Az első kettő megvalósulása a kártalanítás pozitív feltételeit, a harmadik pedig a kártalanítás negatív feltételeit foglalja magában. Ez utóbbiak, ha nem állnak fenn, akkor a pozitív feltételek megvalósulásakor - igényérvényesítés esetén - kártalanítás járhat a terheltnek.
A pozitív és a negatív feltételek egymáshoz való viszonya: kártalanítási igényérvényesítés esetén a pozitív feltételeknek együttesen kell jelen lenni, míg a negatív feltételek közül egyik sem állhat fenn, mert akár egynek a megvalósulása is kizárja a pozitív feltételek megállapíthatósága ellenére is a kártalanítási igény eredményes érvényesítését.
A fenti pillérek alapjai már a Bűnvádi Perrendtartásban is megjelentek és a magyar jogfejlődés eredményeként folyamatosan erősödtek, bővültek, alkalmazkodtak a jogalkotás és a jogalkalmazás követelményeihez.
Valamennyi kódexünk vonatkozásában hangsúlyozni szükséges, hogy a kártalanítás a pozitív feltételek fennállása és a kizáró okok hiánya esetén sem jár automatikusan, ez mindig igényérvényesítéshez kötött.
A magyar jogtörténet vizsgálandó hat büntető eljárásjogi kódexe:
- a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény (a továbbiakban: 1951. évi III. törvény);
- a büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: 1962. évi 8. tvr.);
- a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: 1973. évi I. törvény);
- a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: 1998. évi XIX. törvény);
- a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.).
A XIX. század végén, illetve a XX. század első felében - azaz a maga korában - európai színvonalú és több szempontból még a XXI. században is figyelemre méltó Bűnvádi Perrendtartás az 1896. évi XXXIII. törvénycikként került a Corpus Iurisba.[4]
A Bűnvádi Perrendtartást 1896. december 4-én szentesítették, 1896. december 22-én hirdették ki és 1900. január 1-jén lépett hatályba.
A Bűnvádi Perrendtartás a XXXI. fejezetet szenteli a "kártalanítás az ártatlanul szenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és büntetés esetében" jogintézménynek.
A Bűnvádi Perrendtartásban a kényszerintézkedésekhez kapcsolódó pozitív feltételek vonatkozásában a bíróság részéről elrendelt előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság képezhette az alapját a kártalanítás pozitív feltételeinek. Ehhez szükségeltetett a bíróság jogerős felmentő határozata vagy a bíróság által az eljárás jogerős megszüntetése. A Bűnvádi Perrendtartás meghatározta azokat a jogcímeket, amelyeken alapuló felmentés vagy eljárás megszüntetése esetére járt kártalanítás: így ha a cselekményt nem a terhelt követte el, ha elkövetve egyáltalán nem volt, illetve ha nem bűncselekmény.[5]
A Bűnvádi Perrendtartás az előzetes fogva tartásért járó kártalanítás feltételeit úgy határozta meg, hogy az csak a ténylegesen (materiálisan) ártatlan személynek járt. Ezzel a helyzettel teremtett összhangot a kártalanítás negatív feltételeinek szabályozása is. A Bűnvádi Perrendtartásban felsorolt kizáró okok feladata volt a kártalanítás megakadályozása olyan esetben, amikor a ténylegesen ártatlan személy szándékos cselekményével maga idézte elő, hogy a bíróság letartóztassa, mivel szökést kísérelt meg vagy megszökött; illetve hamis önfeljelentést vagy hamis beismerő vallomást tett, továbbá a tett nyomait elsimítani, a tanút vagy vádlott-társat hamis vallomásra, szakértőt hamis vélemény adására bírni, vagy a vallomástételtől, illetőleg a véleményadástól visszatartani törekedett.[6]
Érdekességként említendő, hogy a Bűnvádi Perrendtartás nemzetközi mintákat is irányadónak tekintett, hiszen az indokolása - amit lenyűgöző okfejtése, szóhasználata és tájékozottsága folytán valamennyi büntetőjogász számára kötelező olvasmánynak "ajánlom" - többek között például a norvég perrendtartásban foglaltakat is irányadónak tekintette a kizáró okok meghatározásakor.
Kiemelendő, hogy a kizáró okok közül a "szökést kísérelt meg vagy megszökött" fordulat végigkíséri valamennyi kódexünket, és még a hatályos szabályozásunkban is megjelenik.
A Bűnvádi Perrendtartásban a pozitív feltételek másik esetköreként jogerős ítélet alapján végrehajtott kétféle büntetés, így szabadságvesztés büntetés vagy pénzbüntetés lehetett az alapja a kártalanításnak. Ehhez olyan határozatra volt szükség, amely újrafelvétel folytán jogerős felmentést vagy a hatályon kívül helyezett ítéletben foglaltakhoz képest kisebb büntetést tartalmazott.[7]
Ezen pozitív feltételek megvalósulása esetén is szabályozásra kerültek azonban olyan kizáró okok, amikor nem járt kártalanítás. Például, ha valaki hamis önfeljelentést vagy hamis beismerő vallomást tett; továbbá aki az alapperben
- 13/14 -
tudva elhallgatta azokat a bizonyítékokat, amelyekre a bíróság az újrafelvett eljárásban ítéletét alapította; illetve aki nem élt perorvoslattal a bűnösségét megállapító alsófokú ítélet ellen; vagy aki az alsófokú bíróság ítéletében ellene megállapított szabadságvesztés büntetést az ítélet jogerőre emelkedése előtt megkezdte.[8]
A fentiekben bemutatott szabályozásból tehát kitűnik, hogy a kártalanítás abban az esetben járt az elítéltnek, ha felmentésére, vagy vele szemben a kiállotthoz képest enyhébb büntetéssel való sújtására újrafelvétel folytán, jogerős ítélettel került sor.[9]
A Bűnvádi Perrendtartás időtálló nagyságát erősíti az is, hogy a bizonyítékok alapügyben való elhallgatása, mint kártalanítást kizáró ok (az 1951. évi III. törvénytől kezdődően a tények elhallgatásával is kibővülve) szintén valamennyi későbbi kódexünkben megjelenik.
Továbbá hosszú időn keresztül jelen volt a büntető eljárásjogi törvényeinkben a perorvoslattal élés hiánya is, mint kizáró ok, egészen addig, amíg - a későbbiekben taglaltak szerint - az Alkotmánybíróság meg nem semmisítette.[10]
Mindenképpen említésre méltó, ahogy a Bűnvádi Perrendtartás miniszteri indokolása kifejti, hogy miért nem kell aggódni a visszaélésektől: "De attól sem kell tartani, hogy a gonoszok az állam megcsalására eredményesen működhetnek, mert ez aligha fogna nekik sikerülni, csábító erővel pedig még kevésbé birna. Hamis tanukra lenne ugyanis szükségök a végből, hogy az alapperben őket a bíróság elítélje. Az ujrafelvétel során ama tanuvallomások hamis voltának bebizonyítva kell lennie; s ha ez sikerül, a hamis tanukat ítélné el a biróság, a mi alighanem minden esetben a felbujtónak elítélésével is járna; ha pedig nem sikerül, az alapperbeli büntetés lenne végrehajtandó. Az ily kilátások nem kecsegtetők."[11]
A Bűnvádi Perrendtartás több mint fél évszázadon át hatályban maradt.
Az 1951. évi III. törvény váltotta a Bűnvádi Perrendtartást, amelynek a kényszerintézkedéshez kapcsolódó pozitív feltételei az alábbiak szerint kerültek meghatározásra:
Itt a Bűnvádi Perrendtartáshoz képest - a kényszerintézkedések általános szabályainak az átalakításából szükségszerűen következő módon - mindössze egy kényszerintézkedés, mégpedig az előzetes letartóztatás képezhette az alapját a kártalanítás pozitív feltételeinek. Ehhez szükségeltetett, hogy a cselekményt, amely miatt az előzetes letartóztatást elrendelték, nem a letartóztatott terhelt követte el, vagy ha az a cselekmény nem volt bűncselekmény.[12]
Az 1951. évi III. törvény a kártalanítást - a Bűnvádi Perrendtartás irányvonalát megtartva - változatlanul a bizonyított ártatlansághoz kötötte, azaz a materiális ártatlanság játszott továbbra is központi szerepet.
A kártalanítást kizáró okok megfogalmazásában azonban a törvény megszüntette a taxációt, és a szökés mellett a - későbbi - 1973. évi I. törvényben[13] is fellelhető módon, általánosabban és a jogalkalmazói mérlegelésnek nagyobb teret adva határozta meg a kártalanításból kizárás eseteit.[14]
Tehát a pozitív feltételek fennállása ellenére sem járt kártalanítás, ha a terhelt megszökött vagy szökést kísérelt meg; továbbá, ha a bűnvádi eljárás sikerének meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék.[15]
Az 1951. évi III. törvény jogerős ítéletben kiszabott büntetéshez kapcsolódó pozitív feltételei: e törvény megtartotta a Bűnvádi Perrendtartás szankcióit, így a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, illetve a jogerős ítélet alapján kifizetett vagy behajtott pénzbüntetésért tette lehetővé a kártalanítást, amennyiben a terheltet a perújítás során jogerősen felmentették vagy enyhébb büntetésre ítélték.[16]
De ebben az esetben sem tarthatott igényt a terhelt kártalanításra, ha kizáró okként került megállapításra, hogy az alapügyben tudva elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapult, vagy az elítélését tartalmazó elsőfokú ítélet ellen az alapügyben nem fellebbezett.[17] A Bűnvádi Perrendtartáshoz képest annyi módosulás történt, hogy a bizonyítékok elhallgatása mellett megjelent már a tények elhallgatásának fordulata is.
Az 1951. évi III. törvény közlönyállapota és a hatályban létének utolsó módosított állapota a kártalanítás vizsgált rendelkezéseit illetően minimálisan tér el egymástól, mindössze annyiban, hogy míg a hatálybalépéskor az ügyész, illetve a bíróság határozata alapján kiállott előzetes letartóztatás képezi a pozitív feltételek alapját, addig a módosítást követően már a nyomozó hatóság, illetve a bíróság határozatát nevesíti.[18]
Az 1962. évi 8. tvr. jelentős részében megtartotta az 1951. évi III. törvény szabályozását a kártalanítás jogintézményét illetően, így továbbra is az előzetes letartóztatás (ami a nyomozó hatóság, az ügyész vagy a bíróság határozatán alapult) képezhette az alapját a kártalanítás kényszerintézkedéshez kapcsolódó pozitív feltételeinek. Ehhez szükségeltetett szintén az 1951. évi III. törvény mintájára, hogy a cselekményt, amely miatt az előzetes letartóztatást elrendelték, nem a terhelt követte el, vagy ha a cselekmény nem volt bűntett.[19] Tehát ebből tükröződik, hogy még 1962-ben is a materiális ártatlanság játszott központi szerepet.
- 14/15 -
Az 1962. évi 8. tvr. megtartotta az 1951. évi III. törvény kizáró okait, így negatív feltételként szabályozta, ha a terhelt megszökött, szökést kísérelt meg; vagy ha a büntetőeljárás sikerének meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűntett gyanúja reá terelődjék.[20]
Az 1962. évi 8. tvr. jogerős ítéletben kiszabott büntetésekhez kapcsolódó pozitív feltételes rendelkezése a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért tette lehetővé a kártalanítást, valamint előírta a jogerős ítélet alapján kitöltött javítónevelő munka esetén a terhelt munkabéréből levont összeg, valamint a jogerős ítélet alapján kifizetett pénzbüntetés visszafizetésének a kötelezettségét abban az esetben, ha perújítás során, illetve törvényességi óvás folytán jogerősen felmentették vagy enyhébb büntetésre ítélték a terheltet.[21]
Tehát az 1962. évi 8. tvr. az 1951. évi III. törvény szankcióihoz képest már nem kettő, hanem három különböző büntetés miatt, mégpedig szabadságvesztés, javító-nevelő munka, illetve pénzbüntetés miatt tette lehetővé a kártalanítást az egyéb feltételek fennállása esetén. Az 1962. évi 8. tvr. miniszteri indokolása kifejtette, hogy arra figyelemmel, hogy a javító-nevelő munka általános jellegű fő büntetési nemmé vált, ki kellett terjeszteni az 1951. évi III. törvény büntetésekhez kapcsolódó pozitív feltételeket rendező szabályát a javító-nevelő munkára is.[22] Ugyanakkor a javító-nevelő munka, illetve a pénzbüntetés esetén a törvény nem a kártalanítás kifejezést használta, hanem arról rendelkezett, hogy a terhelt részére vissza kell fizetni a jogerős ítélet alapján kifizetett pénzbüntetés összegét, illetve a javító-nevelő munka esetén a terhelt munkabéréből levont összeget.
Továbbá a miniszteri indokolás azt is kiemelte, hogy a javító-nevelő munka, illetve a pénzbüntetés eseteiben az 1962. évi 8. tvr. nem tartalmazott olyan kizáró feltételeket, mint a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért fizethető kártalanítás esetében.[23] Tehát a negatív feltétel csak a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztéshez kapcsolódott, ez azonban a korábbi kódexekhez hasonlóan továbbra is következetesen az volt, hogy nem állapítható meg a kártalanítás abban az esetben, ha a terhelt az alapügyben tudva elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul, vagy az elítélését tartalmazó elsőfokú ítélet ellen az alapügyben nem fellebbezett.[24]
A közlönyállapot, illetve az 1962. évi 8. tvr. utolsó módosított állapota nem tér el egymástól a kártalanítás szabályait illetően.
Az 1973. évi I. törvény közlönyállapotában a kényszerintézkedéshez kapcsolódó pozitív feltételek vonatkozásában az előzetes letartóztatás és az ideiglenes kényszergyógykezelés az, amelynél a további feltételek fennállásakor biztosított a kártalanítás. Tehát a korábbi kódexekhez képest változást okozott az ideiglenes kényszergyógykezelés miatti kártalanítás lehetővé tétele. Bár maga a jogintézmény már az előző törvényben is szerepelt, de a jogalkotó az 1973. évi I. törvény kodifikációja során látta indokoltnak a szabályozás kiterjesztését.
A pozitív feltételek jogcímei közül kiemelendőek azok a releváns jogcímek, amelyek egyrészt nóvumot jelentettek, másrészt a módosítások során változást eszközöltek a törvény hatályban léte alatt.
Az 1973. évi I. törvény közlönyállapotának normaszövege is bővítette már a korábbi eljárásjogi törvényekhez képest a kártalanítás feltételeit és elismerte a kártalanítási igényt akkor is, ha a terheltet a bíróság bizonyítékok hiányában mentette fel.[25] Ez alapján megállapítható tehát, hogy az 1973. évi I. törvényben már elegendőnek mutatkozott a formális ártatlanság is.
A formális ártatlanság vonatkozásában tulajdonképpen helyesen "nem bűnösségről" beszélhetünk, hiszen előfordulhat, hogy olyan személyt mentenek fel bírósági határozattal, akinek a bűnösségét nem sikerült bizonyítani, ugyanakkor nem bizonyosodott be az ártatlansága sem.[26]
A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról szóló 1984. évi 20. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: 1984. évi 20. tvr.) által lehetővé vált a kártalanítás abban az esetben is, ha az eljárást a bíróság a terhelt bizonyított ártatlansága vagy a bizonyítékok hiánya miatti vádelejtés címén szüntette meg.[27] Ennek indoka a szabályozás ellentmondásosságának megszüntetése volt.[28] A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról szóló 1987. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1987. évi IV. törvény) által tovább bővültek a kártalanítás jogcímei, mégpedig a büntethetőséget kizáró okokkal, ugyanakkor kivételként került szabályozásra a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka és a magánindítvány hiánya.[29] Ezt pedig a jogalkotó a szabályozás elvi helytelenségével és a gyakorlatban - főként a jogos védelem címén történt felmentésnél - megmutatkozó méltánytalanságával indokolta.[30]
Itt indokolt megemlíteni, hogy az Alkotmánybíróság 1995-ben, a 30/1995. (V. 25.) AB határozatában megállapította a kártalanítás bizonyos szabályainak alkotmányellenességét. Ez az AB határozat részben az előzetes letartóztatásért járó, részben a jogerős ítélet alapján kiállt szabadságvesztés miatt igényelhető kártalanítás jogalapját érintette, miszerint a jogalkotó a magánindítvány hiányára alapított eljárás megszüntetés esetének kizárásával ténylegesen olyan helyzetbe hozta az érintett személyt, mintha a bűnösségét állapították volna meg. Ugyanezen okból sértette az ártatlanság vélelmét az a rendelkezés is, ami a kártalanítás jogcímei között nem
- 15/16 -
ismerte el az eljárás megszüntetésének a cselekmény korábbi jogerős elbírálásán alapuló esetét. Hangsúlyozandó azonban, hogy mire az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz kapcsán határozatot hozott, a jogalkotó már 1995. február 15-i hatállyal módosította az 1973. évi I. törvény vonatkozó rendelkezéseit.[31]
Így a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról szóló 1994. évi XCII. törvény (a továbbiakban: 1994. évi XCII. törvény) szélesítette a kártalanítás jogcímeit, elismerve a kártalanítási igényét annak is, akinek ügyében a magánindítvány hiánya miatt volt kizárt a büntethetőség, továbbá kiterjesztette a kártalanítást a büntethetőséget megszüntető okok közül az elévülésre, illetve a büntetőeljárás akadályai közül a cselekmény korábbi jogerős elbírálására.[32]
Tehát összegezve megállapítható, hogy míg a Bűnvádi Perrendtartás, majd az 1951. évi III. törvény és az 1962. évi 8. tvr. bizonyíték hiánya miatti felmentés esetén még nem tette lehetővé a kártalanítást, addig az 1973. évi I. törvény már biztosítja ilyen jogcím esetén is, teret adva ezzel a formális ártatlanságnak.
Az 1973. évi I. törvény kényszerintézkedésen alapuló esetkörének negatív feltételei a közlönyállapotban - a korábbi törvényekhez hasonlóan - az alábbiak voltak: egyrészt nem volt helye kártalanításnak, ha a terhelt a hatóság elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg; másrészt, ha az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék.[33] Későbbi módosítás során került a normaszövegbe az a kizáró ok, ha a terhelt felmentése esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.[34]
Továbbá módosítás következményeként 1995. február 15-i hatállyal az is rögzítésre került, hogy nincs helye kártalanításnak, ha a büntetőeljárást a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka miatt szüntették meg.[35]
Később az Alkotmánybíróság megsemmisítette azt a kizáró okot, miszerint "az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék"[36], tekintettel arra, hogy ez a kizárási ok az állami kárfelelősségnek a jogállamiságból és a személyes szabadság alkotmányos alapjogából levezetett követelményeit sértő, így alkotmányellenes korlátozásához vezet.[37]
Az 1973. évi I. törvény közlönyállapota vonatkozásában a pozitív feltételek másik csoportjában, azaz a jogerős ítéletben kiszabott büntetések tekintetében a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztés, illetve kijelölt egészségügyi intézetben végrehajtott kényszergyógykezelés volt az, ami után kártalanítás járhatott az egyéb feltételek fennállása esetén. A további pozitív feltételek közé tartozott, ha a terheltet perújítás, illetve törvényességi óvás folytán felmentették vagy enyhébb büntetésre ítélték, avagy megállapították, hogy a kényszergyógykezelését törvényes ok nélkül rendelték el.[38]
Később bővült a szankciók köre és már szigorított őrizet[39], illetve szigorított javító-nevelő munka[40] vonatkozásában is lehetővé tette a jogalkotó a kártalanítást, majd ez módosult, és a javítóintézeti nevelés[41] került a szabályok közé, illetve a módosítások eredményeként a perújítás mellett az időközben hatályát vesztett törvényességi óvás helyett bekerült a felülvizsgálat[42], illetve a törvényesség érdekében emelt jog-orvoslat[43] folytán történő felmentés, enyhébb büntetésre ítélés, próbára bocsátás, eljárás megszüntetés is.
A jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, illetőleg kényszergyógykezelésért a pozitív feltételek fennállta ellenére már a közlönyállapot normaszövege szerint sem járt kártalanítás, ha az alapügyben a terhelt elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul; vagy az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett; illetve ha felmentése esetén kijelölt egészségügyi intézetben végrehajtandó kényszergyógykezelését rendelték el.[44]
A későbbiek során a kizáró okok sokat nem változtak, annyiban követték az egyéb módosításokat, hogy "az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett" kizáró ok a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény, az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezeléséről szóló 1994. évi LXXX. törvény, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2001. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: 2001. évi XXXI. törvény) alapján a "kivéve a törvényesség érdekében emelt jogorvoslat esetét" fordulattal bővült.[45]
Az Alkotmánybíróság határozatában azonban megsemmisítette a fellebbezés hiányára alapított kizáró okot, tekintettel arra, hogy álláspontja szerint a terhelt részéről a fellebbezési jog gyakorlásának elmulasztása nem szolgálhat a kártalanításból kizárás okaként.[46]
A pozitív feltételek kényszerintézkedéshez kapcsolódó esetköre tekintetében a közlönyállapotkor - az 1973. évi I. törvényhez hasonlóan - az előzetes letartóztatásért, illetve az ideiglenes kényszergyógykezelésért járt kártalanítás a további törvényi feltételek fennállása esetén.
- 16/17 -
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény (a továbbiakban: 2006. évi LI. törvény) ugyanakkor több módosítást is eszközölt a kártalanítás szabályaiban, így talán a legjelentősebbnek értékelhető, hogy bekerült a házi őrizet is azon kényszerintézkedések közé, amelyek fennállta esetén helye lehetett kártalanításnak.[47] A 2006. évi LI. törvény miniszteri indokolása szerint erre azért volt szükség, mert a házi őrizet a terhelt mozgási szabadságát és a tartózkodási helye szabad megválasztásának jogát korlátozó olyan kényszerintézkedés, amelyet a törvény az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok biztosítására rendel alkalmazni. A házi őrizetnek pedig, mint személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedésnek a súlyát jelzi, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 99. §-a - az előzetes fogva tartás mellett - a házi őrizet teljes idejét beszámítani rendeli a kiszabott büntetésbe, és rendelkezik a beszámítás módjáról is.[48] Bár maga a házi őrizet, mint kényszerintézkedés már korábban szabályozásra került, de a jogalkotó csak 2006-ban látta szükségesnek - a fenti indokok alapján - azt, hogy a házi őrizet esetkörével is bővítse a kártalanítás lehetőségeit.
Az 1998. évi XIX. törvény közlönyállapota különbséget tett a megszüntető okok között aszerint, hogy a nyomozás megszüntetésére került sor, vagy bírói szakban az eljárás megszüntetésére. Ugyanis a bírói szakban történő eljárás megszüntetése esetén kártalanítás csak akkor járt az előzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha a bíróság a terheltet felmentette, illetve a bíróság az eljárást a büntethetőség elévülése, vádelejtés miatt, vagy azért szüntette meg, mert a cselekményt már jogerősen elbírálták. Több olyan megszüntetési ok "kimaradt" a felsorolásból, amely alapul szolgálhatott volna jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata iránti indítvány előterjesztésére, s ennek nyomán - feltehetően - az érintett jogszabályi rendelkezés alkotmányellenességének megállapítására. Ezt korrigálta - még "idejében" - a jogalkotó.[49] Így az 1998. évi XIX. törvény a 2006. évi LI. törvény[50] alapján kibővült és bekerült a kártalanítás szabályai közé, miszerint eljárás megszüntetése esetén akkor is járhat kártalanítás, ha a bíróság az eljárást magánindítvány, feljelentés vagy kívánat hiánya, illetve a törvényes vád hiánya miatt szüntette meg.[51]
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény és más büntetőjogi tárgyú törvények módosításáról szóló 2007. évi XXVII. törvény[52] (a továbbiakban 2007. évi XXVII. törvény) további esetekkel egészítette ki a kényszerintézkedés miatt járó kártalanítás pozitív feltételeit, miszerint kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért, a házi őrizetért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért akkor is, ha a bíróság a terhelt bűnösségét jogerős határozatában megállapította, de nem szabott ki szabadságvesztést, közérdekű munkát, pénzbüntetést vagy kiutasítást.[53] A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény[54] (a továbbiakban: 2012. évi CCXXIII. törvény) pedig tovább bővítette a felsorolt szankciók körét, mégpedig az elzárással, a foglalkozástól eltiltással, a járművezetéstől eltiltással, a kitiltással, illetve a sportrendezvények látogatásától való eltiltással.
A 2007. évi XXVII. törvény[55] gazdagította az 1998. évi XIX. törvény szabályozását azzal is, hogy lehetővé tette az előzetes letartóztatásért, illetve házi őrizetért a kártalanítást akkor is, ha a bíróság a terhelt bűnösségét ugyan megállapította, de a kényszerintézkedés tartama meghaladta a jogerősen kiszabott szabadságvesztés, közérdekű munka, javítóintézeti nevel és tartamát, illetve a pénzbüntetés napi tételeinek számát.[56] Majd a 2012. évi CCXXIII. törvény[57] már idesorolta az elzárás tartamát is.[58]
A fentiekre tekintettel határozottan megállapítható, hogy az 1998. évi XIX. törvényben szintén a formális ártatlanság került előtérbe, hasonlóan az 1973. évi I. törvényhez.
A negatív feltételek is módosultak a közlönyállapothoz képest:
A közlönyállapotban még - az 1973. évi I. törvényt irányadónak tekintve - csak három kizáró okot határozott meg a törvény, egyrészt ha a terhelt elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg; másrészt, ha az eredményes felderítés meghiúsítása végett a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék; harmadrészt pedig ha felmentése esetén kényszergyógykezelését rendelték el.
Az Alkotmánybíróság határozatában azonban megsemmisítette "az eredményes felderítés meghiúsítása végett a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék" fordulatot, így az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény[59] (a továbbiakban: 1989. évi XXXII. törvény) alapján az nem is lépett hatályba.[60]
Az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény[61] (a továbbiakban: 2003. évi CXXX. törvény) bővítette a kizárási okokat egyrészt azzal, ha a terhelt a tényállás megállapításának meghiúsítása érdekében bűncselekményt követett el és ezt jogerős ítélet megállapította; másrészt, ha a terhelt a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megtévesztésére törekedett, és ezzel neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanúja reá terelődjék és előzetes letartóztatását, illetőleg ideiglenes kényszergyógykezelését elrendeljék, meghosszabbítsák vagy fenntartsák; harmadrészt, ha a terhelt előzetes letartóztatását azért rendelték el,
- 17/18 -
mert a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet vagy az óvadék szabályait megszegte.[62]
A 2006. évi LI. törvény[63] pedig a már meglévő kizárási okokban eszközölt bővítést, egyrészt a megtévesztés esetkörébe bekerült a házi őrizet is, másrészt pedig beiktatta azt is, ha a terhelt előzetes letartóztatását a távoltartás szabályai megszegése miatt rendelték el.[64]
A pozitív feltételek másik csoportja tekintetében, tehát a jogerős ítélet alapján kitöltött büntetés, illetve intézkedés miatt járó kártalanítás vonatkozásában a rendelkezések a közlönyállapotban az alábbiak szerint alakultak:
A jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért, illetőleg kényszergyógykezelésért járt kártalanítás a terheltnek, ha perújítás vagy rendkívüli felülvizsgálat folytán vagy a jogegységi eljárásban felmentették, enyhébb büntetésre ítélték, próbára bocsátották, megrovásban részesítették, illetőleg az eljárást vele szemben megszüntették, avagy megállapították, hogy a kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el.[65]
A 2012. évi CCXXIII. törvény[66] által kibővült a szankciók köre, ugyanis beiktatásra került negyedik szankcióként az elzárás is.[67]
Továbbá a módosítások eredményeként már csak a rendkívüli jogorvoslatot, mint gyűjtőkategóriát nevezte meg a jogalkotó feltételként.[68]
A negatív feltételek tekintetében a közlönyállapot szövegéből a törvény hatályban léte alatt megmaradt két kizáró ok, egyrészt, ha a terhelt az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul; másrészt, ha felmentése esetén kényszergyógykezelését rendelték el. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság határozatában[69] megsemmisítette azt a kizáró okot magában foglaló rendelkezést, miszerint "ha a terhelt az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett, kivéve, ha a törvény a fellebbezést kizárta"[70], így ez a rendelkezés nem is lépett hatályba az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény[71] alapján.
A korábbi kódexek szabályozásához képest a Be.-ben újdonság annak az alaphelyzetnek a kifejezett rögzítése, hogy milyen esetben jogosult a terhelt kártalanításra. Ez az esetkör a Be. alapján akkor merülhet fel, amikor alaptalanul korlátozták vagy alaptalanul elvonták a terhelt szabadságát a büntetőeljárás során vagy annak eredményeként.[72]
A Be.-ben a pozitív feltételek első csoportja szintén a kényszerintézkedésekhez kapcsolódik, együttesen fenn kell állniuk az alábbiaknak:
1. alaptalan fogva tartás: ez lehet a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések közül a letartóztatás, az előzetes kényszergyógykezelés, illetve az olyan bűnügyi felügyelet, amelynek során a bíróság a terhelt számára előírta, hogy lakást, egyéb helyiséget, intézményt, vagy ahhoz tartozó bekerített helyet engedély nélkül nem hagyhat el, továbbá az ezek elrendelését megelőzően elrendelt őrizet[73];
2. határozat, ami lehet: az ügyészség vagy nyomozó hatóság eljárást megszüntető határozata; a bíróság jogerős felmentő ítélete; a bíróság eljárást megszüntető jogerős ügydöntő végzése; a bíróság eljárást megszüntető véglegessé vált nem ügydöntő végzése; a bíróság általi jogerős bűnösség megállapítása és a terhelttel szemben kizárólag próbára bocsátás, jóvátételi munka vagy megrovás alkalmazása, illetve a büntetés kiszabásának mellőzése; valamint a bíróság általi jogerős bűnösség megállapítás, ha a kiszabott szabadságvesztés, elzárás, közérdekű munka, javítóintézeti nevelés tartama, illetve a pénzbüntetés napi tételeinek a száma meghaladja a kényszerintézkedését.[74]
A Be.-ben is természetesen a formális ártatlanság elvárása jelenik meg.
Az 1998. évi XIX. törvényhez képest a kártalanítás alapjául szolgáló kényszerintézkedések többsége nem jelent érdemi változást, mindössze a jogintézmények elnevezésének módosulásából eredő különbségek fedezhetők fel. Újdonság viszont az őrizetért járó kártalanítás lehetővé tétele, noha maga az őrizet (őrizetbe vétel) már több korábbi kódexünkben is szerepelt, de a jogalkotó a Be. alkotása során érezte indokoltnak a szabályozás kiterjesztését.
A pozitív feltételek másik csoportja a jogerős ítélet alapján végrehajtott büntetésekhez, illetve intézkedéshez kapcsolódik, együttesen fenn kell állniuk az alábbi feltételeknek:
1. a bíróság jogerős ítélete alapján végrehajtott szabadságvesztés, elzárás, javítóintézeti nevelés, kényszergyógykezelés[75];
2. rendkívüli jogorvoslat során jogerős felmentő ítélet, jogerősen enyhébb büntetés kiszabása, jogerős próbára bocsátás, jóvátételi munka végzésének előírása vagy megrovásban részesítés, jogerős ügydöntő végzésben a terhelttel szemben eljárás megszüntetése, a terhelt esetében a kényszergyógykezelés elrendelésének mellőzése.[76]
A Be. miniszteri indokolása is hangot ad annak, hogy az 1998. évi XIX. törvény kártalanítási szabályaihoz képest logikusabb tagolást és ezáltal átláthatóbb rendszert alakít ki.[77]
A korábbi büntető eljárásjogi kódexekhez képest újdonság, hogy a kizáró okok nem külön-külön kerülnek feltüntetésre aszerint, hogy kényszerintézkedéshez vagy büntetéshez,
- 18/19 -
intézkedéshez kapcsolódnak-e a pozitív feltételek, hanem egységesen kerülnek szabályozásra, a Be. valamennyi kizáró okot azonos helyen rendezi, tehát bármely kártalanítási igényérvényesítés esetén vizsgálni kell a Be.-ben felsorolt kizáró okok mindegyikét.
A negatív feltételek tekintetében először is hangsúlyozni szükséges azokat a kizáró okokat, amelyek több mint egy évszázad távlatából is kiállták az idő próbáját és tartalmilag már a Bűnvádi Perrendtartás rendelkezéseiben is fellelhetők voltak. Így egyrészt nincs helye kártalanításnak, ha a kártalanítást igénylő megszökött vagy szökést kísérelt meg, elrejtőzött, illetve az elfogására irányuló intézkedés alól kivonta magát vagy azt megkísérelte;[78] másrészt, ha perújítás során való felmentése, enyhébb büntetésre ítélése, próbára bocsátása, számára jóvátételi munka végzésének előírása vagy megrovásban részesítése, illetve az eljárás vele szemben való megszüntetése megtörtént, de az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul.[79]
A Be. továbbá kizárttá teszi a kártalanítást, ha a kártalanítást igénylő a tényállás megállapításának meghiúsítása érdekében bűncselekményt követett el, és ezt jogerős ügydöntő határozat megállapította. Továbbá kizárt a kártalanítás akkor is, ha a kártalanítást igénylő a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság megtévesztésére törekedett a büntetőeljárás megindulásáról való tudomásszerzését követően és ezzel neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanúja reá terelődjék és őrizetét, letartóztatását, előzetes kényszergyógykezelését, illetve az olyan bűnügyi felügyeletét - amelynek során a bíróság a terhelt számára előírta, hogy lakást, egyéb helyiséget, intézményt vagy ahhoz tartozó bekerített helyet engedély nélkül nem hagyhat el - elrendeljék, meghosszabbítsák vagy fenntartsák. Végül kizárt a kártalanítás abban az esetben is, ha a kártalanítást igénylő letartóztatását vagy az olyan bűnügyi felügyeletét, amelynek során a bíróság a terhelt számára előírta, hogy lakást, egyéb helyiséget, intézményt, vagy ahhoz tartozó bekerített helyet engedély nélkül nem hagyhat el azért rendelték el, mert a távoltartás vagy bűnügyi felügyelet magatartási szabályait ismételten vagy súlyosan megszegte.[80]
A jogalkotó nóvumként bevezette a terhelt helyett a kártalanítást igénylő fogalmát, továbbá szükségesnek tartotta szabályozni, hogy a terhelt vallomásának megtagadása önmagában nem zárja ki a kártalanítást.
A Be. újdonságként szabályoz olyan további kizáró okokat, amelyek a gyakorlatban ugyan már felmerültek problémaként, de a jogalkotó korábban még nem talált rá megoldást.[81]
A Be. miniszteri indokolása szerint a törvény rendelkezik arról, hogy mi legyen a sorsa a kártalanítási eljárásnak, illetve a már kifizetett kártalanítási összegnek, ha utóbb úgy alakul az eljárás, hogy a kártalanításnak még sincs jogalapja. Ennek keretében először is meghatározásra kerültek azok az esetek, amikor egyáltalán utóbb felmerülhet a kártalanítási jogalap hiánya (a kártalanítási eljárás megkezdődik, de utóbb a nyomozás folytatódik; továbbá, ha a felfüggesztett szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani; valamint, ha utóbb a próbára bocsátást meg kell szüntetni és büntetést kell kiszabni; valamint, ha jóvátételi munka esetén utóbb büntetést szabnak ki; illetve, ha rendkívüli jogorvoslat során kártalanítást kizáró jogerős ügydöntő határozatot hoznak). Ezek bármelyikének megvalósulása esetére a Be. rögzíti, hogy nem jár kártalanítás, illetve a már kifizetett kártalanítást vissza kell fizetni.[82]
A Bűnvádi Perrendtartás miniszteri indokolása szerint: "A gyakorlati jogéletnek egyik ága sincs oly szoros kapcsolatban az alkotmánnyal és egyik sem érinti az állampolgároknak legfontosabb polgári jogait, leglényegesebb egyéni javait oly gyakran és oly közvetlenül, mint a büntető igazságszolgáltatás."[83] Természetesen a kártalanítás jogintézménye sem jelent kivételt ez alól.
A kártalanításnak, azon belül is a bemutatott pozitív és negatív feltételeknek, a materiális, majd a formális ártatlanság elvárásának hazai történeti fejlődése hűen tükrözi, hogy a mindenkori jogalkotó meghallotta az idők szavát, nyitott volt az új gondolatok szabályozására, a kor igényeinek megfelelő módosítások beépítésére, a jogintézmény hatékonyabbá tételére, az Alkotmánybíróság okfejtéseinek szem előtt tartására. Mindemellett a jogintézmény megőrizte történelmi alapjait is, amelyek már a XIX. században gyökeret eresztettek, és a különböző korszakok kódexein átívelve még a 2017. évben elfogadott büntetőeljárási kódexre is inspiratív hatással voltak. ■
JEGYZETEK
[1] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[2] Orosz P. Gábor: Az ártatlanul kiállott büntetésért járó kártalanítás szabályai az 1896-os Bűnvádi Perrendtartásban. Jogtörténeti szemle, 2004/3. 35-36. o.
[3] Alaptörvény IV. cikk (4) bekezdés.
[4] Fantoly Zsanett: A magyar büntetőeljárási jog kodifikációjának történeti fejlődése. Acta Universitatis Szegediensis: forum: acta juridica et politica, (3) 1. 2013, 11. o.
[5] Bűnvádi Perrendtartás 576. §
[6] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[7] Bűnvádi Perrendtartás 578. §
[8] Bűnvádi Perrendtartás 579. §
[9] Orosz: i. m. 37. o.
[10] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[11] Bűnvádi Perrendtartás miniszteri indokolása.
[12] 1951. évi III. törvény 232. § (1) bekezdés.
[13] 1973. évi I. törvény 383. § (3) bekezdés b) pont.
[14] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[15] 1951. évi III. törvény 232. § (2) bekezdés.
[16] 1951. évi III. törvény 233. § (1) bekezdés.
[17] 1951. évi III. törvény 233. § (2) bekezdés.
[18] 1951. évi III. törvény 232. § (1) bekezdés.
[19] 1962. évi 8. tvr. 293. § (1) bekezdés.
[20] 1962. évi 8. tvr. 293. § (2) bekezdés.
[21] 1962. évi 8. tvr. 294. § (1), (3) bekezdés.
[22] 1962. évi 8. tvr. miniszteri indokolása.
[23] 1962. évi 8. tvr. miniszteri indokolása.
[24] 1962. évi 8. tvr. 294. § (2) bekezdés.
[25] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[26] Herke Csongor: Az ártatlanul elszenvedett előzetes letartóztatással kapcsolatos kártalanítás feltételei, különös tekintettel a terhelt megtévesztő magatartására. In: Tóth Mihály: Büntető eljárásjogi olvasókönyv. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 492. o.
[28] 1984. évi 20. tvr. miniszteri indokolása.
[29] 1987. évi IV. törvény 67. §
[30] 1987. évi IV. törvény miniszteri indokolása.
[31] Róth Erika: Az Alkotmánybíróság döntéseinek hatása a kártalanítás szabályozására. In: Holé Katalin - Kabódi Csaba - Mohácsi Barbara: Dolgozatok Erdei tanár úrnak. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2009, 396. o.
[32] 1994. évi XCII. törvény 20. §
[33] 1973. évi I. törvény 383. § (2) bekezdés.
[34] 1987. évi IV. törvény 67. §
[35] 1994. évi XCII. törvény 20. §
[36] 1973. évi I. törvény 383. § (3) bekezdés b) pont.
[37] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[38] 1973. évi I. törvény 384. § (1) bekezdés.
[39] 1979. évi 4. törvényerejű rendelet a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról 57. §
[41] 1994. évi XCII. törvény 21. §
[42] 1992. évi LXIX. törvény a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényben a felülvizsgálati eljárás megteremtéséről 10. §
[43] 2001. évi XXXI. törvény 36. §
[44] 1973. évi I. törvény 384. § (2) bekezdés.
[45] 2001. évi XXXI. törvény 36. § (2) bekezdés.
[46] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[47] 2006. évi LI. törvény 250. § (1) bekezdés.
[48] 2006. évi LI. törvény miniszteri indokolása.
[49] Róth: i. m. 400. o.
[50] 2006. évi LI. törvény 250. § (2) bekezdés.
[51] 1998. évi XIX. törvény 580. § (1) bekezdés II. pont b) alpont.
[52] 2007. évi XXVII. törvény 60. §
[53] 1998. évi XIX. törvény 580. § (1) bekezdés III. pont.
[54] 2012. évi CCXXIII. törvény 169. § (1) bekezdés.
[55] 2007. évi XXVII. törvény 60. §
[56] 1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés.
[57] 2012. évi CCXXIII. törvény 169. § (2) bekezdés.
[58] 1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés.
[59] 1989. évi XXXII. törvény 42. § (2) bekezdés.
[60] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[61] 2003. évi CXXX. törvény 94. § (2) bekezdés.
[62] 1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés.
[63] 2006. évi LI. törvény 250. § (3)-(4) bekezdés.
[64] 1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés.
[65] 1998. évi XIX. törvény 581. § (1) bekezdés.
[66] 2012. évi CCXXIII. törvény 170. §
[67] 1998. évi XIX. törvény 581. § (1) bekezdés.
[68] 1998. évi XIX. törvény 581. § (1) bekezdés.
[69] 41/2003. (VII. 2.) AB határozat.
[70] 1998. évi XIX. törvény 581. § (2) bekezdés b) pont.
[71] 1989. évi XXXII. törvény 42. § (2) bekezdés.
[72] Polt Péter: Kommentár a büntetőeljárási törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer Hungary Kft., 2018, 1664. o.
[73] Be. 845. § (1) bekezdés.
[74] Be. 845. § (1)-(3) bekezdés.
[75] Be. 845. § (4) bekezdés.
[76] Be. 845. § (4) bekezdés.
[77] Be. miniszteri indokolása.
[78] Be. 846. § (1) bekezdés a) pont.
[79] Be. 846. § (1) bekezdés e) pont.
[80] Be. 846. § (1) bekezdés b)-d) pont.
[81] Be. 847. §
[82] Be. miniszteri indokolása.
[83] Bűnvádi Perrendtartás miniszteri indokolása.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogi ügyintéző, Igazságügyi Minisztérium, Büntető Eljárásjogi Főosztály.
Visszaugrás
