Már a XV. századtól kezdve érzékelhető volt a törekvés Magyarországon, hogy a korabeli partikuláris joganyagot rendszerezni kell minden területen, s különösen fokozottan jelentkezett ez az igény a büntetőjogi szférában. A XV-XVI. században konkrét eredmény nem született, hiába tárgyalta az országgyűlés több ízben a jogegységesítés kérdését: 1498-ban, 1500-ban, 1507-ben, 1514-ben és 1525-ben egyaránt követelték a szokásjog, illetve a dekrétumok összegyűjtését. E korai korszak törekvéseinek eredménye Werbőczy Hármaskönyve lett, amelynek II. része a perjogra vonatkozó egyes normákat is összefoglalta, egységes szerkesztésről azonban nem beszélhetünk. A Tripartitum külön eljárásjogi részt még nem tartalmazott. Megemlítendő továbbá a XVIII. század elejéről az 1712. évi javaslat, amelyet tárgyalt, sőt elfogadott az országgyűlés, a becikkelyezése azonban elmaradt. A javaslat büntető anyagi és eljárásjogi részből állt.[1]
A büntető eljárásjog kodifikációjának történetét csupán a XVIII. század végétől számíthatjuk. A XVIII. század végén és a XIX. század első felében három országos választmányt bíztak meg a büntető jogszabályok rendszerbe foglalásával. Erre azért volt szükség, mert a bűnvádi eljárás továbbra is a nemesi vármegyerendszeren és a rendi kiváltságokon nyugodott (ami nyílt jogegyenlőtlenségekhez vezetett) és a szokásjogi úton rögzült szabályokat alkalmazták. Az 1795- re elkészült első nagy javaslat, amelyet az 1827: VIII. tc. által létrehozott új bizottság 1830- ra csak módosított, nem került az országgyűlés napirendjére. Az 1843-ra elkészült eljárásjogi törvényjavaslatot a Főrendi Tábla utasította el, a tervezetben szabályozott esküdtszéki rendszer miatt.[2]
- 5/6 -
1.1. A magyar büntetőeljárás kodifikációjának első kísérletéül az 1790. évi 57. törvénycikk által szervezett országos bizottság munkáját tekinthetjük.
Korábban ugyan - ahogyan említettük - már az 1498. évi 6. törvénycikk elrendelte az országos szokásjog összegyűjtését; és Werbőczy Hármaskönyve, illetve a később keletkezett Quadripartitum célja is az akkor érvényben volt jognak törvénykönyvbe történő rendszerezése volt; valamint ezt tekintette feladatának az 1715. évi 24. és 124. törvénycikkek által kiküldött "Systematica Comissió" is: ezek a kísérletek azonban még nem tekinthetőek egy önálló, kodifikált büntető perrendtartás létrehozására tett komoly kísérletnek.
E feladatra először az 1790. évi országgyűlés által szervezett hatodik bizottság ("Deputatio juridica") vállalkozott, amely a büntetőtörvény és büntető eljárási törvény kidolgozása céljából 1791. évi augusztus 13-án alakult meg s munkálatát 1795. február 28-án fejezte be.[3]
A javaslat II. József 1788. évi törvénykönyvének hatása alatt készült, de figyelembe vette a magyar jog hagyományait is. II. József törvényéből átvette a humánusabb szellemet, a magyar jog hagyományaiból érvényre emelte a vádelvet, amely által lényegesen eltért II. József törvényének szigorúan nyomozóelvű rendszerétől. Mellőzte a kínvallatást, és a nemesek és nem nemesek jogegyenlősége tekintetében előrehaladó lépéseket tett.[4] A tervezet a büntetőpert nyomozásra, vizsgálatra és bírósági eljárásra osztotta, és következetesen érvényre juttatta a hivatalból való eljárás elvét. A bírói vizsgálat során előírta, hogy egyaránt derítsék fel mind a terhelő, mind a mentő körülményeket. Tilos a rábeszélés, a kegyelem vagy a büntetés elengedésének ígérete; a fenyegetés, verés, illetve a durva szavak használata. Bizonyítási rendszere negatíve kötött, a bírósági eljárást pedig írásbeli vádper alapján képzeli el. A vádlott részére - ha nincs ügyvédje - védőül tiszti ügyészt kell kirendelni, és a terhelő, valamint a mentő bizonyítékok feltárásáig annyi periratot kell váltani, amennyi szükséges. Az utolsó szó joga a vádlottat illeti meg.[5] A javaslat nem vált törvénnyé, sőt a közbejött Martinovics-féle összeesküvés és egyéb történeti események a kodifikációs munkálatokat három évtizeden keresztül teljesen háttérbe szorították.[6]
1.2. A XIX. század elején történt politikai események a törvényhozás minden reformtörekvését megakadályozták, a második javaslatra hosszabb időt kellett várni. Csak az 1825/27. évi országgyűlésen vetődött fel ismét a gondolat; újabb küldöttség állt fel az 1795. évi munkálatok felülvizsgálatára. E küldöttség új javaslatot készített, amely törvényszerkesztési tekintetben különb volt ugyan az 1791. évinél, de szelleme - elődjéhez viszonyítva - mind a büntetőjogi szabadelvűség mind a rendi különbségek érvényre emelése szempontjából tudatos és határozott visszalépés volt. Túlsúlyra emelte az írásbeli, nyomozó eljárást; a rendi különbség határozott fenntartásával egyrészt a jobbá-
- 6/7 -
gyok, másrészt a nemesek elleni bűnpert teljesen eltérő elvek szerint szabályozta, és a jobbágyoknak nem adta meg a személyes szabadságjogokat.[7] A magánvád lehetőségét teljesen kizárja, az egész elővizsgálatot a rendőri közegekre bízza, a főeljárást teljes mértékben írásbelivé tette, a közvádlót pedig minden fontos ügyben fellebbezésre kötelezte.[8] Az 1827. évi javaslatot a nádor megbeszélés végett a törvényhatóságoknak küldte meg; országgyűlési tárgyalás elé nem került és törvényerőre sem emelkedett.[9]
1.3. Az országos küldöttség javaslatait az 1832-36. évi országgyűlés vette tárgyalás alá, de a büntetőjogi javaslatokra nem került sor.
Ezekben az években egyre inkább tért hódítottak a demokratikus eszmék; Széchenyi István és társai hangoztatni kezdték a törvény előtti egyenlőség elvét és azt, hogy a jobbágyok személyes szabadságának biztosítékait meg kell teremteni a bíráskodásnál felmerülő önkénnyel szemben. Mindezekhez hozzájárultak a Wesselényi Miklós, az országgyűlési ifjak, majd Kossuth Lajos ellen folytatott politikai perek tanulságai, amelyek kétségtelen bizonyítékait szolgáltatták annak, hogy a titkos eljárás és egyes szakbíróságok ítélkezése visszaélésekkel jár. Reformálni kellett a börtönügyi viszonyokat is; és el kellett érni, hogy a rendi alkotmány demokratikus alapokon alakuljon át. Mindezen célok elérésére megfelelő eszköznek bizonyult a büntetőjogi kodifikáció.[10]
Az 1832-36. évi országgyűlésen azonban nem került sor az 1827. évi munkálatok büntetőjogi részének tárgyalására, és a jobbágyok és más nem nemesek személy- és vagyonbeli bátorságáról szóló törvényjavaslatot sem fogadta el a többség.[11]
Az 1840. évi 5. törvénycikk a büntető és javító rendszer kidolgozására új országos bizottságot ("országos választmány a Btk-val válhatatlan kapcsolatban lévő büntető és javító rendszer behozása iránt") küldött ki, azzal az utasítással, hogy a külföldi jogelmélet- és gyakorlat mellett vegye figyelembe az 1827. évi küldöttség tervezetét is.[12]
Rövid idővel a választmány kiküldése után a sajtó és a nyugat-európai szabadelvű eszmék hatására a vármegyék termeiben is elfogadást nyertek azok a vélemények, amelyek az 1827-ivel éles ellentétben álló munkálat elkészítésének szükségét mellőzhetetlennek tüntették fel. [Például 1841-ben Pest vármegye Nyáry Pál főjegyző indítványára szabályrendelet útján intézkedik az iránt, hogy a jobbágyok részére védők rendeltessenek; illetve több törvényhatóság a kancellária ellenzése dacára szabályrendelet útján szintén eljárási reformokat léptetett életbe. Időközben Széchenyi, Kossuth, Dessewffy Aurél és Eötvös József a napi sajtó és röpiratok útján heves vitát folytattak több büntető anyagi jogi, büntetőeljárási és börtönügyi kérdésről. 1842-ben Szatmár vármegye rendeleteinek indítványa alapján a vármegyék többsége (28) fogadta el a következő pontot: "A büntetőtörvény új (azaz: az 1827-ikitől eltérő) szerkezete, az esküdtszék felállítása, a faggató (nyomozó) per megszüntetése, a vádper behozatala". A napisajtó és röpiratok útján többen - különösen Szalay László - követelték a nyilvánosságot, a szóbeliséget keresztkérdezéssel, a közvetlenséget, a védelem szabadságát és a törvény előtti egyenlő-
- 7/8 -
séget. Nyilvánvaló volt az országos választmány előtt, hogy a törvényhatóságok és a közvéleménynek európai látókörű irányadói ugyanazokat a gyökeres szabadelvű büntetőeljárási reformokat követelik, mint mindenütt Nyugat-Európában.[13]
A bizottság az 1827-es javaslatot tehát teljesen elvetette, nem követte az akkor még túlnyomóan inkvizitórius rendszerű német partikuláris törvényeket és javaslatokat sem, hanem a francia bűnvádi eljárást ("Code d'Instruction Criminelle") fogadta el javaslata alapjául. A szervezet kérdését azonban a fennálló törvényhatósági rendszer keretében oldotta meg.[14]
A bizottság már 1843-ban elkészült a javaslattal, amelynek II. része tartalmazta a büntető eljárást. Az 1808. évi francia Code d'Instruction Criminelle mintájára épülő javaslat jellemző sajátsága, hogy az eljárás az előkészítés stádiumában nyomozó, ezután vádelvű. A vizsgálati szakaszt a vizsgálóbíró uralja, a közvádlónak úgyszólván minden befolyása nélkül. A per akkuzatórius része ott kezdődik, amikor a vizsgálati iratok a közvádlóhoz kerülnek, s ettől kezdve annál vádelvűbb az eljárás, minél közelebb jut az ügy az ítélethez.[15] A vádat kizárólag a közvádló képviseli - a magánvádat a javaslat nem ismeri -, aki azonban csak a vizsgálóbíró által lefolytatott vizsgálat után, az ún. perbefogás (vád alá helyezés) szakaszában léphet fel. A perbefogás után az ügyész benyújtja a vádlevelet (vádiratot) és a bizonyítékok lajstromát. Az elnök ezt követően tűzi ki a tárgyalást.[16] Védő fellépését már a vád alá helyezés stádiumában megengedi; a tárgyaláson a védelmet kötelezően előírja, s ha erről a vádlott nem intézkedik, a védő hivatalból - a törvényszék által - kirendelendő. A főtárgyalás (a javaslat szerint büntető per) a szóbeliség és közvetlenség követelményeit, s a vádló és védő egyenjogúságát juttatja érvényre.[17] A bíróság csak a marasztaló ítéletet köteles indokolni.[18] A fellebbezés két-, illetőleg egyfokú attól függően, hogy az ügy a törvényszéknél vagy a Királyi Táblánál indult-e meg. A fellebbviteli tárgyalás nyilvános, de írásbeli.[19]
A bírói szervezet vonatkozásában a javaslat akként rendelkezett, hogy a nyomozásra a törvényhatóságok hivatottak (úriszékek megszüntetendők[20]); felségsértés, hűtlenség, pénzhamisítás eseteiben viszont a Királyi Tábla. A törvényhatóság perbefogó része 23 választott tagból áll, s legalább 7 tagú tanácsban határoz, táblai ügyekben a Királyi Kúria e célra választott 13 tagú tanácsa dönt. Az ítélő-bíráskodást elsőfokon a törvényhatóságnak hét tagból álló büntető törvényszéke, táblai ügyekben a Királyi Táblának 19 tagból álló tanácsa gyakorolja; másodfokon pedig a Királyi illetőleg a Báni Tábla büntető osztályának 9 tagból álló tanácsa; legfelső fokon a Hétszemélyes Tábla 21-es tanácsa ítél. A közvádlói teendőket a törvényhatósági tiszti ügyész, táblai ügyekben a koronaügyész teljesíti.
Ez volt a többség javaslata, amellyel szemben a kisebbség - élükön Deák Ferenccel - az esküdtszéki szervezetre akarta alapítani a bűnvádi eljárást. Eszerint a vád alá helye-
- 8/9 -
zést a perbefogási esküdtszékre (vádesküdtszék), míg a tárgyalást főtárgyalási esküdtszékre (ítélő esküdtszék) kellene bízni. Az esküdtszék mellett működő szakbírákat a vármegye 2-3 évre választaná.[21] Nagy vita folyt tehát az esküdtszék kérdésében: az országos választmány többsége választott, törvényhatósági szakbíróságokat és a fellebbezés megengedését kívánta; a kisebbség viszont a vád és ítélő esküdtszék behozása és a fellebbezés eltörlése mellett nyilatkozott.[22] A Karok és Rendek is az utóbbi álláspontra helyezkedtek: az ennek megfelelően átdolgozott javaslatot, amely 1844. augusztus 6-án került tárgyalásra, el is fogadták; a főrendiház azonban - tekintettel az esküdtszék intézményére - elvetette azt.[23]
Az 1844. évi (esküdtszéki) javaslat teret nyitott a laikus elemnek a perbefogásnál és az ítélethozásnál (vád- és ítélő esküdtszék), érvényre emelte a szabad bizonyítás elvét és mellőzte a fellebbezést, de főigazító (semmítő) széket szervezett. A politikai bűnügyekben külön állami bizottság ítélt volna.
Mind az 1843. évi, mind az 1844. évi javaslat legtöbbet merített az 1808. évi francia kódexből, de - természetesen főleg szervezeti téren - tekintettel volt a hazai viszonyokra és felhasználta az angol eljárást, valamint a század elején készült német törvényhozási munkálatokat is.[24]
Az 1848/1849-es polgári átalakulás során kiemelkedő büntető eljárási jogalkotási tevékenység nem folyt - mivel sokkal több volt a sürgős tennivaló az alkotmányjog területén -, az úriszék megszüntetése mellett a sajtóesküdtszékek felállítása, valamint a felsőbíróságok átszervezése azonban a későbbiekre is kiható érvénnyel alakították a büntető eljárásjogot. Ezekben a jogszabályokban fektették le azokat a jogelveket, amelyek egy-két évtized múlva nemcsak jellemezték, de alapjaiban meg is határozták az eljárásjogot.[25]
Az 1848. április 29-én kiadott sajtóeljárási rendelet alapjait az 1844-es esküdtszéki javaslat képezte, az esküdtszéki eljárás azonban már ekkor sem tudott mély gyökeret ereszteni hazai büntető eljárásjogunkban. A sajtótörvény (1848. évi 18. tc.) 17.§- a, amely az 1844. évi Deák-féle javaslatra hivatkozással kimondta: "A sajtóvétségek fölött nyilvánosan esküdtszék ítél", és felhatalmazta a minisztériumot, hogy az esküdtszéki eljárást rendeleti úton szabályozza. Perorvoslati fórumként a "főigazgatószék" jogkörével (semmisségi panaszok elbírálása) ideiglenesen a Hétszemélyes Táblát ruházta fel.
Deák Ferenc igazságügy-miniszter sajtóesküdtszéki rendelete (1848. április 29.) - bár csupán egy részterületre kiterjedően - Magyarországon az első modern, burzsoá jellegű demokratikus perrendtartási jogszabály, amely a szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság, a kötelező védelem és az ügyfélegyenlőség, a bizonyítékok szabad mérlegelése
- 9/10 -
elvén épül fel; s nem ismer rendi különbségeket. Ez az első kodifikált és hivatalosan is alkalmazott polgári kori büntető eljárásjogi joganyag a magyar történelemben.[26] Állást foglal a törvény előtti egyenlőség, a bírák és esküdtek választása, illetve kisorolása, és a bírói függetlenség elve mellett.[27] Noha valóban érdemi működést csak a pozsonyi esküdtszék fejtett ki, mindez az esküdtbíráskodás bevezetésének elvi jelentőségét nem csökkenti.[28]
A sajtóvétségeken kívül, egyéb bűncselekmények zömében egy ideig továbbra is a régi bíróságok, a régi eljárás szerint ítéltek, de 1848 nyarától - a hadiállapotnak megfelelően - a büntetőeljárás súlypontja mindinkább a statáriális bíróságok és a rögtönítélő bíróságok működésére helyeződött át.[29]
Az 1848-as szabadságharc leverése után az osztrák abszolutizmus eltörölte a rendi bíróságokat és átmenetileg német nyelvű bíróságokat hozott létre. Ezek élén a bécsi császári és királyi legfőbb törvényszék és semmitőszék állt, amelyek megfelelő eszközök voltak a császári abszolutizmus kezében.[30] Egységes, általánosan elfogadott joganyag továbbra sem létezett hazánkban, s a régi törvények és a szokásjog mellett 1848 után az osztrák büntető jogszabályokat is bevezették (előbb az 1803. évi, majd az 1853. évi kódexet).[31]
Az Októberi Diploma alapján visszaállított magyar hatóságok nem voltak hajlandók jogszabálynak elismerni a Bach-korban kiadott pátenseket és a bevezetett osztrák törvényeket, hanem a "magyar jog" szerint kívántak eljárni. Ezért az osztrák császár felhívására az 1861. év elején gróf Apponyi György országbíró elnökletével az ún. Országbírói Értekezlet ült össze, amely megvizsgálta, mennyiben lehet az 1848 előtti magyar perjogi, büntetőjogi, magánjogi szabályokat alkalmazni, illetve milyen kiegészítő intézkedések szükségesek ezek alkalmazhatóságához. Az értekezleten a konzervatívok retrográd törekvéseinek jó részét Deák Ferenc és csoportja kivédte. (Belenyugodott azonban pl. a testi büntetés továbbéltetésébe, s így maga is szembekerült a fejlődés fontos követelményeivel.) Munkálatuk elnevezése: Ideiglenes Törvénykezési Szabályok volt, amely felölelt magánjogi, büntetőjogi és eljárási szabályokat, váltó-, csőd-, kereskedelmi, úrbéri és bányaügyi rendelkezéseket, ügyvédi, közjegyzői szervezeti szabályozást. A jogi rendezéssel az uralkodó egyetértett, a képviselőház és a főrendiház ideiglenes kisegítő gyanánt használhatónak mondta ki, de az országgyűlés váratlan feloszlatása miatt törvényerőre nem emelkedett, különben is Ferenc József nem lévén koronás király, azt nem szentesíthette. A Kúria azonban ünnepélyesen kijelentette, hogy addig, amíg az alkot-
- 10/11 -
mányos törvényhozás másképp nem rendelkezik, mindennemű törvényes eljárásaiban azonnal állandó zsinórmértékül követi. Így ez a joganyag a bírói gyakorlat útján, tehát szokásjogi alapon vált a magyar jog részévé.[32]
1861-ben rövid időre visszaállították még a régi bírósági rendszert, a megyei és városi bíróságokat, a kerületi táblákat, a Királyi és Hétszemélyes Táblát. A reform nyomán az ország legfelsőbb ítélkezési fóruma ismét a Királyi Kúria lett.[33] A nemes és nem nemes "egyenlőségét" a bíróság előtt az Országbírói Értekezlet monda ki végérvényesen, azaz a nem nemest is megilletik az elfogatás, védelem és perorvoslatok tekintetében mindazon jogok, amelyek azelőtt a nemesség privilégiumai voltak. Az Értekezlet határozatai szerint főbenjáró ítélet kiszabása iránt indított perek kivételével az eljárás sommás úton (szóbelileg) folytatandó, de a perorvoslatok e sommás úton folytatott perekben is korlátozás nélkül igénybe vehetők. Nem szabályozta azonban, hogy melyek tekintendők főbenjáró pereknek, ami zavart okozott, mert az 1848 előtti joggyakorlat - ha tényleg már nem is büntette halállal - halálos bűncselekménynek nevezte pl. a lopást is. Az új rendezés tág utat engedett tehát büntetőperekben is az írásbeliség érvényesülésének, ami a perek elhúzódását eredményezte.[34]
Ez a bírósági szervezeti rendszer és ezen eljárási szabályok azonban a kapitalizmus fejlődését nem tudták biztosítani. Olyan bíróságra és eljárásra volt szükség, amely biztosítja a gyors ítélkezést és a büntetések gyors és erélyes végrehajtását. 1871-ben formálisan is megszüntették a rendi bírósági rendszert, és új törvénykezési rendszert alakítottak ki.
Előtérbe került egy újszerű büntető eljárás kodifikálása, annál is inkább, mert az eljárást a XIX. században is a szokásjog és egyes törvények szabályozták. "Rendszer és egyöntetűség hiánya, az alapelvek a rég elavult és már alig ismert hazai gyakorlatból, a részletekre nézve követett szabályok egy más, kevéssé szabadelvű törvényhozásból merítve és a helyi gyakorlat fejleményei által kiegészítve, sok irányban önkény és a legkirívóbb anomáliák - ezek az állapot jellemző vonásai."[35]
Elvileg tehát 1861. után az 1848. előtti eljárási jogszabályok érvényesültek, meghatározott területek és fórumok szerinti különbözőségével. A büntetőeljárás bizonytalan, hosszas, sőt nem egyszer megbízhatatlan volt. A zavart csak fokozta, hogy a régi, hiányos büntetőeljárási törvények elavultak, használhatatlanokká váltak. Az eljárás a gyakorlat által kialakított szabályok szerint folyt, helyenként igen különbözően, tág teret nyitva a bírói önkénynek, amely különösen az 1861. évi országgyűlés feloszlatása után,
- 11/12 -
- amikor az önérzetesebb megyei tisztviselők tömegesen lemondtak hivatalukról, és az ítélkezést többnyire gyenge, képzetlen és meggyőződéstelen alkalmazottak látták el, - különösen veszélyes volt.[36]
4.1.1. Figyelemre méltó szerepet töltött be ebben az időszakban - a büntetőeljárást tekintve is -, Pauler Tivadar Büntetőjogtan c. tankönyve (1864-1865), amelynek eljárásjogi szakaszait (II. kötet) a büntetőperekben a bíróságok általánosan használták, hiszen az ún. "Sárga Könyv"-ig egységes szerkezetbe foglalt büntetőeljárási szabály nem volt. Pauler a régi törvények idézésén és a büntetőeljárás általános elvein kívül gyakran nyúlt az osztrák büntető perrendtartás szabályaihoz, ennek folytán azonban - pl. elfogadva a kötött bizonyítás elvét -, kézikönyve szűk teret engedett a bizonyítékok szabad mérlegelésére.[37]
Fenntartották a tanúk ˝elővizsgálati˝ (collateralis) kihallgatását, és e vallomásoknak a törvényszék előtti hitelesítését (autenticatio); a tanúkat vallomástétel előtt eskették meg, és vallomásukat a törvényszék előtt büntetés nélkül visszavonhatták. A bizonyítás - ahogyan fentebb említést nyert - kötött volt, ismertek teljes és fél bizonyítékokat, bár bizonyos esetekben, szerény keretek között a bíró mérlegelhette a bizonyítékokat. Az ítéletet indokolni kellett. Általában kétfokú fellebbezést, a szolgabíró előtt indult perben azonban háromfokú fellebbezést ismertek. Perújításnak az ítélethozatal után felmerülő új bizonyíték alapján volt helye.[38]
4.1.2. Felismerve, hogy a büntetőjogi szükségletek kielégítésére sem a magyar, sem az osztrák jog nem alkalmas, 1872-ben Csemegi Károly államtitkár megbízást nyert az igazságügy-minisztertől, hogy az 1843-as joganyag korszerűsítése által a büntető eljárás ideiglenes szabályozásáról törvényjavaslatot dolgozzon ki. Az igazságügy-miniszter e munkálatot "A törvényszékek illetőségéhez tartozó bűnvádi eljárás ideiglenes szabályozásáról" cím alatt be is mutatta a képviselőháznak;[39] az országgyűlés azonban a javaslatot nem tárgyalta. Az igazságügy-miniszter a törvényjavaslat szövegét, mint "Ideiglenes eljárási szabályzatot", 1872-ben körrendelettel megküldte a bíróságoknak, s ajánlotta, hogy "az egyöntetű eljárás megállapítása tekintetéből", azaz az egységes eljárás megteremtése érdekében fogadják el zsinórmértékül. E bűnvádi eljárási szabályzat, amelyet borítólapjának színe után "Sárga Könyvnek" neveztek el, rendelkezése szerint a nyomozás és a vizsgálat, amelyet a vizsgálóbíró foganatosított, titkos volt; a vád alá helyezést a törvényszék tanácsa foganatosította a nyomozati iratok alapján; a végtárgyalás pedig a törvényszék szakbíráiból alakult hármas tanács előtt folyt le a szóbeliség, a nyilvánosság és a közvetlenség elvei alapján.[40] A bizonyítékok szabad mérlegelését nem juttatja teljesen érvényre, az esküdtszéki bíráskodásról nem szól, egyáltalán nem foglalkozik a járásbíróság előtti eljárással és a perújítás kérdésével sem, a perorvoslatokat igen hiányosan szabályozza (a felsőbb bíróságok előtti eljárás még ekkor egyébként is teljesen
- 12/13 -
írásbeli maradt). Rendelkezései azonban - bizonyos változtatásokkal - átmentek a bírói gyakorlatba és a törvényszékek 28 évig e semmiféle jogforrási erővel nem bíró szabályzatot használták. Hézagait és fogyatékosságait a 80-as évek elejétől a Kúria számos döntvénnyel igyekezett kiegészíteni, illetve pontosítani, egységesíteni.[41]
Sokat emlegették azt a titeli járásbírót, aki a perrend fogyatékosságainak kigúnyolására lopásért halálra ítélt egy vádlottat, és az állami ítéletvégrehajtó kiküldését kérte.[42]
4.2.1. A modern bűnvádi eljárás megalkotására csak a büntető törvénykönyvek életbeléptetése után került sor. Az igazságügy-miniszter ekkor ismét Csemegi Károlyt kérte fel a munkálat elkészítésére, s a "Sárga Könyv" után egy évtizeddel 1882-ben megjelent Csemegi újabb - 688 §-ból álló - tervezete a "Magyar bűnvádi eljárás a törvényszékek előtt" címmel, általános indokolás kíséretében. Az indokolás behatóan tárgyalja az igazságügyi törvényhozás viszonyát az alkotmányhoz; a bűnvádi eljárás két ellentétes rendszerét, különösen a magyar bűnvádi eljárás rendszerét; az esküdtszék mellőzésének okait; s a vádelv keresztülvitelét.
Az 1882. évi tervezet a vádelven alapul. Elfogadta a kötelező vizsgálat és kötelező vádaláhelyezés rendszerét, mint perjogi garanciákat; fenntartotta az egyfokú fellebbezést, kiegészítve a semmiségi panasz jogorvoslatával, amellyel alaki és anyagi semmiségi okok miatt lehetett a Királyi Kúriához fordulni. A közvetlenséget a fellebbviteli tárgyaláson a bizonyítékok részleges vagy teljes reprodukciójának megengedésével igyekezett érvényre juttatni. Az esküdtbíróság intézményét nem elvi okokból, hanem csak nemzetiségi viszonyainkra és a nyelvi problémákra tekintettel mellőzte.
Csemegi az indokolásban egyebek közt ezeket mondja: "Az esküdtszék intézménye mellett minden egyébtől eltekintve, egy nagy jelentőségű gyakorlati tény harczol. Az utóbbi két évtized alatt csaknem az egész művelt Európa törvénykezésében elfogadtatott; sőt több állam törvényeiben az alkotmányos garancziák sarktétele gyanánt gyökeresíttetett ez intézmény". Továbbá: "Magyarország nemzetiségi viszonyai nem teszik lehetővé, hogy minden törvényszéknél vagy legalább annyi törvényszék mellett, amennyi a bűntettek feletti bíráskodásra szükséges, az esküdtszék természetének megfelelő, az ennek elvét és létokát képező garancziák megtartása mellett, esküdtszékek szerveztessenek".[43]
E tervezet főbb elveit az igazságügy-miniszter elnöksége alatt 1885-ben szakértői testület tárgyalta, amely a következő megállapodásokra jutott:
a) a laikus elemnek - eltekintve az esküdtszéktől - a bíróságba való bevonása nem kívánatos;
b) nem helyeselhető a vádrendszerből levont azon tétel, hogy a bíróság a közvádló által indítványozottnál súlyosabb büntetést ne állapíthasson meg;
- 13/14 -
c) a kötelező elővizsgálat köre szűkebbre szorítandó és pedig akként, hogy az öt éven felüli fegyház vagy államfogház alá eső bűntetteknél is mellőzhető az elővizsgálat, ha tettenérés vagy beismerés esete forog fenn, enyhébb esetekben pedig akkor is, ha a mellőzést úgy a vádló, mint a terhelt kívánja;
d) a bírói vádhatározat csak akkor szükséges, ha a terhelt a vádirat ellen kifogással él (fakultatív vádaláhelyezés rendszere);
e) a fellebbezést a ténykérdésben a tanácskozás 8 tagja ellenezte, 7 tagja helyeselte és pedig részleges reprodukcióval.
Ezen kívül kimondták, hogy a járásbírósági eljárásban az állandó vádközeg alkalmazása szükséges.
4.2.2. Csemegi ezek folytán újra átdolgozta a tervezetet, amely második kiadásban 1886-ban jelent meg. E munkálat azonban csak kis részben vette figyelembe az 1885. évi szakértői testület megállapításait: továbbra is megmaradt a szélesebb körű kötelező vizsgálat, valamint a kötelező bírói vádhatározat rendszerénél. Ezért az igazságügy-miniszter 1886-ban egy bizottságot bízott meg a bűnvádi eljárás törvényjavaslatának szerkesztésével.[44] A bizottság a Csemegi-féle tervezetet szakaszról szakaszra gondosan átvizsgálta és kiegészítette azt a járásbíróságok előtti eljárás szabályozásával. Az átdolgozás több elvi kérdésre is kiterjedt és több irányban igen mélyreható volt. A bizottság csökkentette a kötelező vizsgálat eseteit és a kötelező vádhatározat helyébe a fakultatív vád alá helyezés rendszerét fogadta el; lényegesen módosította a tervezet jogorvoslati rendszerét és szerkezetileg csaknem minden szakaszt átdolgozott. A bizottság által készített javaslat - habár a járásbírósági eljárás szabályozására is kiterjedt - 484 §- ra redukálódott, és a szövegezés mindenütt tömörebbé vált. Kiváló érdeme a bizottságnak, hogy kimerítő indokolást készítettek. A munkálat szintén nem terjedt ki sem az esküdtbíróságok előtti, sem a nyomtatvány útján elkövetett bűncselekmények eseteiben követendő eljárás szabályozására, és a miniszteri indokolás - szemben a Csemegi-féle tervezetnek csupán hazai viszonyainkból merített indokaival - elvi okokból határozott állást foglalt az esküdtszék ellen. Fabiny Teofil igazságügy-miniszter 1888. december 10-én terjesztette a javaslatot a képviselőház elé, mielőtt azonban az igazságügyi bizottság megkezdte volna tárgyalásait, változás állott be a tárca vezetésében.[45]
4.2.3. Az igazságügyi tárca vezetését 1889-ben Szilágyi Dezső vette át és a Fabinyi-féle javaslatot újabb átdolgozás és kiegészítés végett visszavonta. Hangsúlyozta, hogy a bűnvádi eljárást az esküdtszék intézménye nélkül "betetőzöttnek nem tartja" s így már ez okból is vissza kellett vonnia a Fabinyi-féle javaslatot, amely az esküdtbíróságot elvi okokból mellőzte. Az új tervezet tehát az esküdtbíróság intézményének bevonásával készült el, e mellett pedig új fejezetekkel került kiegészítésre: a magánjogi igény érvényesítéséről, a kiadatási eljárásról, a nyomtatván útján elkövetett bűncselekmények eseteiben követendő eljárásról és az ártatlanul elítéltek és fogságot szenvedők kártalanításá-
- 14/15 -
ról.[46] Az új tervezet alapelveit, különösen a perorvoslatokról szóló fejezetét az 1891. év végén összehívott szakértői bizottság behatóan tárgyalta; ettől kezdve 1892. végéig az igazságügy-miniszter személyes részvételével folyt az átalakítás és szövegezés munkája.[47]
Az 1890-1894. években elkészült munkát Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter terjesztette az országgyűlés elé. Hivatali utóda: Erdélyi Sándor - újabb revízió után -, 1895. évi május hó 4-én nyújtotta be a képviselőházhoz a nagy terjedelmű indoklással ellátott törvényjavaslatot, amelyet az igazságügyi bizottság az 1895. év november havától 1896. februárig, a képviselőház plénuma pedig 1896. szeptemberében tárgyalt, általánosságban egyhangúlag, a részletekben viszont számos módosítással fogadott el.[48]
A főrendiház a törvényjavaslatnak a képviselőház által megállapított szövegéhez 1896. év szeptemberében módosítás nélkül hozzájárult.[49]
A maga korában európai színvonalú, s több szempontból még a XXI. században is figyelemre méltó Bűnvádi perrendtartás (Bp.) az 1896. évi XXXIII. törvénycikként került a Corpus Jurisba, s 1900. január 1-jén lépett hatályba. Előtte azonban az országgyűlés még megalkotta az esküdtbíróságok szervezetéről, az esküdtképességről és az esküdtek összeírásáról rendelkező 1897. évi XXXIII. törvénycikket; valamint a büntetőbíróságok hatáskörét is taglaló, a büntető perrendtartás életbe lépéséről szóló 1897. évi XXXIV. törvénycikket.[50]
Általános hatáskörű büntetőbírósággá a törvényszéket tették; bizonyos, a törvényben felsorolt, súlyosabb bűncselekmények az esküdtszék, az ugyancsak a törvényben felsorolt csekélyebb súlyú vétségek (becsületsértés, rágalmazás, könnyű testi sértés) és a kihágások nagyobb része a járásbíróság elé került. A kihágások jelentős részében továbbra is közigazgatási és rendőri hatóságok ítéltek.
A Bp. főbb alapelvei: a hivatalból történő eljárás, a közvetlenség, a szóbeliség, a nyilvánosság, az ügyfélegyenlőség, a bizonyítékok szabad mérlegelésén alapuló szabad bizonyítási rendszer, a védelem szabadsága, a személyes szabadság bizonyos garanciái - különösen az előzetes letartóztatással és a vizsgálati fogsággal összefüggésben.[51]
A törvény megteremtette a vizsgálóbíró intézményét, a vádtanácsot, az esküdtszéket.[52]
A törvényszéki eljárás négy fő szakasza: az előkészítő eljárás, a közbenső eljárás, a főtárgyalás és a perorvoslati eljárás.[53]
Az előkészítő eljárás: a nyomozás és a vizsgálat. A nyomozást az ügyészség rendeli el, és annak irányítása alatt rendőri hatóságok, és közegek végzik.[54] Célja a vádló tájé-
- 15/16 -
koztatása érdekében azoknak az adatoknak az összegyűjtése, amelyek alapján eldönthető, emeljen-e vádat. A nyomozás során kiderített adatok alapján az ügyészség vagy megszünteti a nyomozást, vagy vizsgálatot kér, vagy pedig vádindítványt tesz. A vizsgálat fakultatív jellegű: azaz nem minden ügyben kötelező, csak esküdtszéki és törvényszéki súlyosabb bűnügyekben, valamint általában a sajtóügyekben, továbbá akkor, ha a vádat egyedül a magánvádló képviseli van kivételt nem tűrően helye.[55] A vizsgálatot a törvényszék egyik bírája, a vizsgálóbíró végzi, célja az adatok általános értékelése, hogy eldönthető legyen, van-e helye a ˝főtárgyalás˝ kitűzésének vagy meg kell-e szüntetni az eljárást. A vizsgálat során csak ügyfélnyilvánosság érvényesül, azaz csak a vád és védelem képviselői lehetnek jelen, azok sem mindig. A vizsgálóbíró a vizsgálatot meg is szüntetheti, ha úgy látja, nincs alap a büntetőper lefolytatására. Megszüntető végzés ellen az ügyész vagy a magánvádló felfolyamodással (panasszal) élhet a vádtanácshoz.
A nyomozás és esetleg a vizsgálat adatai alapján az ügyészség vádiratot készít, és azt a törvényszék vádtanácsánál nyújtja be. Ezzel indul meg az úgynevezett közbenső, vagy vád alá helyezési eljárás. A vád alá helyezési eljárás célja annak megakadályozása, hogy olyan ügy kerüljön főtárgyalásra, amelyben előreláthatólag felmentő ítéletet vagy megszüntető végzést kell hozni. A vádirat a terheltnek is kézbesítendő, és ő arra írásban kifogásokat tehet, amellyel megindította a vád alá helyezési eljárást.[56] A vádtanács a terheltet megidézi, de a vádtanácsi tárgyalás távollétében is megtartható. A tárgyaláson is csak ügyfélnyilvánosság érvényesül. A vádtanács megszüntetheti az eljárást, vizsgálatot, vagy annak kiegészítését rendelheti el, vagy vádhatározatot hoz. A vádtanács megszüntető határozata ellen felfolyamodással lehet élni az ítélőtáblához, egyéb határozatai jogorvoslattal nem támadhatók meg. Vád alá helyezési eljárás mellőzésével közvetlenül főtárgyalásra idézésnek csak kisebb (5 éven aluli szabadságvesztéssel büntetendő) bűncselekmények esetében, tettenkapás, vagy a terhelt beismerése esetén van helye, ha ez utóbbit egyéb adatok is megerősítik. Ilyenkor is joga van azonban a törvényszék főtárgyalási tanácsának a főtárgyalás kitűzése helyett megszüntető határozatot hozni.[57]
A bűnvádi eljárás súlypontja, döntő szakasza a főtárgyalás. Az eljárás összes szakaszai csak a főtárgyalásnak, a tulajdonképpeni büntető pernek az előkészítését célozzák. Itt dől el az ügy sorsa, maradéktalanul csak itt érvényesülnek a büntetőeljárás alapelvei: a közvetlenség, a szóbeliség, a nyilvánosság, a védelem szabadsága.[58] A főtárgyalásról a nyilvánosság csak akkor zárható ki, ha az a közrendet vagy közerkölcsöt veszélyezteti. A főtárgyalás érdemi része a vád előterjesztésével kezdődik, és a bizonyítás-felvétellel - amelynek első mozzanata a vádlott kihallgatása - folytatódik. A főtárgyalás ura az elnök. Ő értékeli a bizonyítékokat, széles körű rendfenntartási jogkörén kívül a bizonyítás felvétele is az ő irányítása alatt zajlik.[59] A nyomozás és vizsgálat során már kihallgatott tanúk és szakértők a főtárgyaláson ismét kihallgatandók (a bírák, a felek, illetve a magánfél képviselője - az elnöki kihallgatás befejezését követően - közvetlenül is intéz-
- 16/17 -
hetnek kérdéseket a tanúhoz vagy a szakértőhöz, illetve a felek ezen kiegészítő kérdezési joga mellett a Bp. lehetővé teszi az angolszász rendszerű keresztkérdezést is[60]), a szemle is újból foganatosítandó. Előző tanúvallomások csak abban az esetben olvashatók fel, ha a tanú időközben meghalt stb.; hallomástanú nem megengedett. A szóbeliség és közvetlenség tehát maximális mértékben érvényesül. A bizonyítás befejezése után az ügyész vagy a magánvádló mond vádbeszédet, amelyre a védelem felel.[61] A perbeszédeket követően a bíróság ítélethozatalra vonul vissza, zárt ajtók mögött tanácskozik, és a vádlottat felmenti vagy bűnösnek mondja ki.
Súlyosabb ügyekben az ügyvédi védelem kötelező. Ha a vádlottnak ilyen ügyben sincs védője, a törvényszék hivatalból rendel védőt neki. Ugyanazon vádlottnak több védője is lehet, de ezzel a perbeszédek számát szaporítani nem lehet. A védőbeszédre a vádló felelhet, és a védő még egyszer replikázhat, de az a gyakorlatban úgyszólván soha nem fordult elő. A vádlottnak az utolsó szó jogán való felszólalását követően a bíróság határozathozatalra vonul vissza. Tanácskozása titkos, és arról csak akkor vesznek fel - zárt borítékban tartandó - jegyzőkönyvet, ha a tanács nem egyhangúan hozta meg az ítéletet, és a kisebbség különvéleményét fenntartja.[62] Az ítélet azonnal kihirdetendő, de kivételes esetekben ez legfeljebb 8 napig elhalasztható. Az ügyésznek is, a vádlottnak is az ítélet kihirdetése után azonnal nyilatkoznia kell, fellebbezéssel él-e.[63]
A járásbírósági büntetőeljárás - a törvényszék előttihez viszonyítva - a sommás (gyorsított és egyszerűsített) eljárás képét mutatja. A járásbíróságok elé egyrészt a törvényekben vagy miniszteri rendeletekben odautalt kihágások, másrészt az egy évet meg nem haladó fogházbüntetéssel büntetendő és kifejezetten a járásbíróságokhoz utalt vétségek tartoznak.[64] Itt nincs sem vizsgálat, sem vád alá helyezés, a magánvádló kérelmére vagy az ügyészségi megbízottnak a nyomozási iratokon alapuló indítványára kitűzik a tárgyalást. Ügyvédi képviselet nem kötelező, és minthogy egyesbíró jár el, ő határozathozatal céljából nem vonul vissza. Egyebekben a tárgyalás nagyjából a törvényszéki szabályok szerint folyik.[65]
A csak pénzbüntetéssel büntetendő vétségek és kihágások esetén a Bp. lehetővé teszi, hogy a járásbíróság tárgyalás mellőzésével, a nyomozás adatai alapján büntetőparanccsal pénzbüntetést szabjon ki. Ha azonban a megbüntetett tárgyalás kitűzését kéri, szabályszerű tárgyalást kell tartani.
Az esküdtszéki főtárgyaláson is nagyjából a törvényszéki főtárgyalás szabályai érvényesülnek, az eltérések csupán a törvényszék és az esküdtbíróság között lévő szervezeti különbségekből adódnak. Az esküdtbíróság ugyanis kettős bírói testületből áll: a 12 tagú esküdtszékből és a 3 tagú szakbírói tanácsból.[66]
Az esküdtszék tagjait az esküdtek szolgálati lajstromáról beidézett 30 esküdt közül sorsolják ki. Sem a vádló, sem a vádlott nem köteles indokolni, hogy melyik esküdt közreműködését milyen okból utasítja vissza. A szükséges számú esküdt kisorsolása
- 17/18 -
után az esküdtszék megalakul, a tanács elnöke felesketi őket és a tárgyalás a törvényszéki főtárgyalás mintájára folytatódik.[67]
A vádlotthoz, a tanúkhoz és a szakértőkhöz a bíróság tagjai után az esküdtek is tehetnek fel kérdéseket. A perbeszédek elhangzása után a tárgyalást vezető bíró foglalja össze a bizonyítás eredményét és a megoldandó kérdéseket (elnöki fejtegetés), majd a vád és védelem javaslata alapján a szakbírókból álló tanács fogalmazza meg az esküdtekhez intézendő kérdéseket. Az esküdtek a kérdések átvétele után visszavonulnak, maguk közül elnököt választanak, és a feltett tény- és jogkérdésekre (bűnösség, minősítés) igennel vagy nemmel szavaznak. Bizonyos jogkérdések eldöntése az esküdtek feladata, pl. hogy a vádlottak egyike bűnsegédnek, felbujtónak vagy tettestársnak minősül-e, hogy megállapítható-e a jogos védelem, szándékos cselekvésnek vagy gondatlanságnak következménye volt-e a jogsérelem stb. Fő kérdésben a marasztaló határozathoz legalább 8 szavazat kell. Az esküdtek határozata (verdikt) dönt tehát nemcsak a tények megállapítása, de a bűnösség és minősítés kérdésében is, a szakbírói tanács zárt ülésben hozott ítélete csak a büntetés kiszabásáról, az enyhítő és súlyosbító körülmények mérlegeléséről határoz.[68]
A Bp. a perorvoslatok körében elkülöníti a rendes és a rendkívüli jogorvoslatokat. Rendes jogorvoslatok: a felfolyamodás, a fellebbezés és a semmisségi panasz;[69] rendkívüli jogorvoslatok: a perorvoslat a jogegység érdekében és a perújrafelvétel.[70]
A rendes jogorvoslatok körében a járásbíróság ítélete ellen a törvényszékhez, a törvényszék, mint elsőfokú bíróság ítélete ellen az ítélőtáblához van helye fellebbezésnek, mind a vádló, mind a vádlott és a védő részéről. A fellebbezési tárgyaláson a bírói tanács egyik tagja ismerteti az iratok alapján az elsőbíróság előtt folyt eljárást és az ítéletet, a vád és védelem képviselői élőszóban nyilatkoznak. Ha a fellebbezési bíróság az elsőbíróság eljárásában valamely, a törvényben felsorolt semmisségi okot állapít meg, az elsőbíróság ítéletét megsemmisíti, és új eljárást rendel el. Ha pedig a bizonyítást hiányosnak találja, annak kiegészítését rendelheti el, és az új bizonyítékok figyelembevételével hozza meg másodfokú ítéletét.
Egyebekben érdemben megvizsgálja az előbíróság ítéletét mind tényállást megállapító, mind jogi részében, és azt vagy helybenhagyja, vagy - akár részben, akár egészben - megváltoztatja.
- 18/19 -
Az esküdtszék és a fellebbezési bíróság ítélete ellen semmisségi panasznak van helye a Kúriához, illetve ha fellebbezési bíróságként törvényszék járt el, az ítélőtáblához. A semmisségi panasz tekintetében eljáró felülvizsgálati bíróság a törvényben meghatározott alaki vagy bizonyos anyagi jogszabálysértések, semmisségi okok megállapítása estén az ítéletet megsemmisíti, és új eljárást rendel el. Egyebekben a megtámadott ítélet ténymegállapításait nem helyesbítheti, de a jogi minősítést tartalmazó és a büntetést kiszabó részek tekintetében az ítéletet meg is változtathatja. Esküdtbírósági ítélet ellen használt semmisségi panasz esetén, ha alaki semmisségi ok nincs, a felülvizsgálati bíróság az esküdtek verdiktjén nem változtathat, csak a szakbíróság által arra alapított ítéleten (büntetés kiszabása, enyhítő és súlyosbító körülménynek).
5.1. A Bp. hatálybalépése, 1900. január 1. után gyökeres változások nem történtek a jogág szabályozásában egészen a polgári korszak végéig, lévén a Bp. igen precíz és részletes szabályozás, amelynek köszönhetően egészen 1952-ig volt hatályban. Természetesen a társadalmi viszonyok alakulása a bűnvádi eljárásra, illetve annak szabályaira is befolyással volt, a XX. század első évtizedében a büntető eljárás három területén sürgettek kisebb-nagyobb reformot: a perorvoslatok területén; a fiatalkorúak bíróságának felállítása; és az esküdtbírósági tárgyalás vonatkozásában. Mindhárom tárgykörben megtörtént a változás: az 1907. évi XVIII. tc.[71] (I. Bp. novella), - többek között - a törvényszék ítélete ellen beadott semmisségi panasz elbírálását a Kúria helyett a királyi Táblákra bízta. (Az esküdtszék és a táblák ítéletei elleni semmisségi panaszok tekintetében továbbra is a Kúria döntött.)[72] Ezt követte az 1913. évi VII. tc. a fiatalkorúak bíróságáról, amely a fiatalkorúak külön bíróságát honosította meg Magyarországon. Egy évre rá pedig az esküdtbírósági eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezéseket módosították.[73] Jelentős volt még a büntetőeljárást több területen - pl. a perorvoslatok terén - is egyszerűsítő II. büntetőnovella (1928. évi X. tc.), illetve - a későbbiekben tárgyalandó -, a statárium kihirdetésére feljogosító honvédelmi törvény (1939. évi II. tc.) hatálybalépése.[74]
5.2. A Bp. által az esküdtszékek tekintetében megteremtett büntető eljárásjogi rendszer a maga teljességében mindössze 14 évig érvényesült. Az 1914. évi XIII. tc. meg akarta akadályozni a kormány számára kellemetlen esküdtszéki döntések hozatalát, és az esküdtszéki ítéletekben mutatkozó hibákat az esküdtszék jogainak korlátozásával kívánta orvosolni. Az új törvény szerint az esküdtek határozathozatalát már nem közülük választott főnök, hanem a főtárgyalás elnöke vezette, akinek - bár a törvény szerint tilos volt az esküdtszék visszavonulása során véleményt nyilvánítania - közvetve mégis módja volt az esküdteket befolyásolni. Ha pedig a szakbíróság úgy találta, hogy az esküdtek
- 19/20 -
verdiktje téves, úgy nem volt köteles ítéletet hozni, hanem az ügyet új esküdtszék elé utalhatta, vagy a Kúriától bíróküldést kérhetett. Végül, ha a Kúria azt állapította meg, hogy alaki jogszabálysértés nem történt ugyan, de az esküdtek vagy a bíróság az ügy lényegében tévedett, az eljárást megsemmisíthette, és új eljárást rendelhetett el. Ezek a korlátozások az esküdtszék formai fenntartása mellett, annak célját jórészben meghiúsították. Haladás csak annyiban mutatkozott, hogy az esküdtek által maguk közül választott két tagot feljogosították az ítélethozatalban, azaz a büntetéskiszabásban való részvételre. Ők azonban a háromtagú szakbírói tanáccsal szemben kisebbségben voltak. 1919-ben, közvetlenül a Tanácsköztársaság megdöntése után, az esküdtszék működését felfüggesztették, mert politikai perekben való döntést nem mertek a kormánytól teljesen független esküdtekre bízni.[75] Többé nem is állították vissza, holott formálisan a Bp.-ből nem törölték soha.
5.3. Ezzel egyidejűleg 4039/1919. M. E. sz. rendelettel a Tanácsköztársaság szervei, megbízottai és fegyveres erejének tagjai ellen büntető perek tárgyalására minden törvényszéknél öttagú tanácsot állítottak, amely gyorsított eljárással, vizsgálat és vád alá helyezés nélkül, a fellebbezés teljes kizárásával ítélkezett. A Horthy-korszakban egyebekben is sorozatosan kihagyták a demokratikus elvek biztosítékait a Bp. rendszeréből. Korlátozták és tulajdonképpen jelentőségétől megfosztották a vád alá helyezési eljárást, a törvényszéki bűnügyek jórészét egyesbíró elé utalták (1921. évi XXIX. tc.), jelentősen kiterjesztették a rögtönbíráskodás (statárium) alá vonható bűncselekmények körét (1920. évi XXXVIII. tc.), a rögtönbíráskodást különben is gyakran rendelték el. A rögtönbíráskodás öttagú tanácsban, fellebbezés kizárásával történt. Ha a bíróság bűnösséget állapított meg olyan cselekményben, amelyre a rögtönbíráskodást elrendelték, halálos ítéletet kellett hoznia. Ha az elítéltet kegyelemre nem ajánlja, a halálos ítéletet az ítélethirdetés után két órán belül végre kellett hajtani (9.550./1915. I. M. r.).
Később tágították a büntetőparancs alkalmazási körét és általában korlátozták a perorvoslatokat (1928: X., 1930: XXXIV. tc.).
A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló törvénycikk (1930. évi XXXIV. tc.) arra is feljogosította az ügyészt, hogy ha úgy látja, az ügyben nem fognak egy évet meghaladó szabadságvesztés büntetést kiszabni, a törvényszékhez benyújtott vádirat helyett a vádlott lakóhelye szerint illetékes járásbíróságnál terjesszen elő vádindítványt. Ilyenkor az ügyet a járásbíróság tárgyalta, amelynek apparátusa sem volt komolyabb jelentőségű ügyek tárgyalására. Mindennek indokolását a törvénycikk a takarékosságban jelölte meg, azaz hogy ezzel egyfelől bírói állásokat, másrészről a törvényszék székhelyére utazó tanúk útiköltségeit lehet megtakarítani. Gyakorlatilag azonban a Bp. által az állampolgári szabadságjogok védelmére kiépített további garanciát adtak fel ezzel.[76]
Tovább tágította a rögtönbíráskodás körét a honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. E törvénycikk felhatalmazást adott a kormánynak statárium hirdetésére, a polgári (civil) büntetőbíráskodás körében. A törvénycikk alapján a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhet el bármely bűntettre, ha "az ország épségének vagy belső rendjének megóvása végett elrettentő példaadás szükséges". A kormányt ez a jogszabály felhatalmazza arra
- 20/21 -
is, hogy a büntetőeljárást az arra törvényileg hivatott bíróságoktól más büntetőbíróságokra ruházza át, és hogy a bűnvádi perrendtartási törvény szabályai helyett rendeleti úton más, különleges eljárási szabályokat állapítson meg. Noha a honvédelmi törvény kikötötte, hogy a kormány a megfelelő perorvoslatot mindenképpen biztosítsa, a kormány mégis úgy rendelkezett (4810/1942. M. E. sz. r.), hogy bizonyos büntetőügyekben a koronaügyész indítványára a Kúria jogorvoslat kizárásával első és végső fokon ítélkezhet.[77] Az így "sterilizált" eljárási jog tág lehetőségeket biztosított a bírói önkénynek, és megszüntette a személyes szabadságnak a Bp.-ben körülírt formális biztosítékait.[78]
A büntetőeljárás eddig vázolt fejlődési szakaszaiban is érvényesül az a tétel, hogy a büntetőeljárás egyik meghatározója a politikai berendezkedés és annak változásai. Fokozottan érvényesül ez a szocializmus időszakában[79]: a második világháborút követően a politikai hatalom birtokosai a büntető jogszabályokat saját érdekeik előremozdítására kívánták használni. Segítették ezt a korábbi évtizedekben végbement, az eljárás egyszerűsítését szorgalmazó szabályozások is. A vizsgálat; a terhelt kifogási joga és a vád alá helyezési eljárás jelentős korlátozása; az egyesbíráskodásnak a törvényszéki eljárás hátrányára történő kiterjesztése; és a perorvoslati jog megnyirbálása - amely jogintézményeket a XIX. század végén a jogalkotó még alkotmányossági biztosítéknak tekintett - valamint a büntetőparancs és a bíróság elé állítás eljárása megfelelt a korabeli politikai berendezkedésnek. Az 1896. évi Bp. mellett - amely már alig hasonlított eredeti önmagára - külön eljárásokat is bevezettek. Rendkívüli állapot esetére fenntartották a rögtön bíráskodást, majd a népbírósági és a munkástanácsi eljárást.[80]
Az eljárás tovább egyszerűsödött, immár szovjet mintára. Az 1949. évi XI. tc.[81] kiiktatta a büntetőeljárásból a harmadfokú felülvizsgálat lehetőségét, továbbá megszüntette a járásbíróság és a törvényszék egyesbírói jogkörét. Ezáltal a laikusok részvételének korábbi formáját, az esküdtbíráskodási rendszert (amely működését 1919-ben felfüggesztették) a népi ülnöki rendszer váltotta fel. Emellett - szintén szakítva a hagyományokkal - a fellebbviteli rendszert egyfokúvá alakították. A "perorvoslat a törvényesség érdekében" nevű jogorvoslati forma alkalmazható volt a terhelt terhére is; a vizsgálat körét pedig tovább szűkítették: immár csak a magánvádas eljárásban élt, vagy ha az ügyész arra javaslatot tett, vagy a bíróság azt szükségesnek találta. Az 1950 évi I. törvény megszüntette a vizsgálóbíró intézményét.[82]
Mivel a büntetőeljárásra vonatkozó rendelkezések már nem egy egységes kódexben voltak megtalálhatóak, hanem szétszórtan különböző törvényekben, nehézkessé vált a jogalkalmazás. Ez az állapot szükségesség tette egy új, egységes büntető perrendtartás kialakítását.
- 21/22 -
6.1. Az 1951. évi III. törvénnyel 1952. január 1-én a Bp. hatályát vesztette és hatályba lépett helyette a II. Bp., amely azonban már szovjet minta alapján,[83] a szocialista unifikáció szellemében született. A kódex újítása volt, hogy a törvény szerkezete is megváltozott: a legelején szabályozta az alapelveket, majd bemutatta a büntető-joghatóságokat és az eljárás résztvevőit, ezt követően rögzítette az eljárási cselekmények általános szabályait, a bizonyítást, a kényszerintézkedéseket. A dinamikus részben tárgyalta a nyomozást, a vádemelést, a bírósági eljárást, végül pedig a perorvoslatokat és egyéb szabályokat. A II. Bp.-nek ez a szerkezete - amelyet későbbi kódexeink is átvettek - valójában előrelépést jelentett az eredeti francia modellhez képest, amely hagyományosan a vád bemutatásával kezdődött.[84]
Az eljárás a törvény szerint a nyomozással indult, amit a rendőrség végzett. A rendőrség fontosabb határozatait az ügyész hagyta jóvá. A bírósági tárgyalás jellegzetességei sok tekintetben megegyeztek a hatályos szabályozással. Az elsőfokú tárgyaláson a bíróság fő szabály szerint tanácsban járt el, a tanács egy szakbíróból és két (népi) ülnökből állt - ezt a rendszert az 1949. évi XI. törvény vezette be. A tárgyaláson a bizonyítást a bíróság végezte. A tárgyalás nyilvános és szóbeli volt.[85]
A szerkezeti felépítés mellett további érdemi újítás volt, hogy a tárgyalás előkészítése az ítélőbíróság feladatává vált. A perorvoslat jellemzője az egyfokú fellebbvitel volt. A védelem jogának erőteljes korlátozása arra enged következtetni, hogy inkvizitórius jellegű rendszer került bevezetésre. A fő vezérelv továbbra is az eljárás gyorsítása és egyszerűsítése volt.[86]
A II. Bp. novellája az 1954. évi V. törvénnyel (I. Bpn.)[87] született meg, amelynek alapvető rendelkezése az előkészítő ülés szocialista változatának bevezetése lett. Ez azt jelentette, hogy az előkészítő ülés feladata csupán arra korlátozódott, hogy megvizsgálja, az ügyész vádirata alapos-e. A Novella érintette a fellebbezési rendszert is: szűkítette a másodfokú bíróság reformációs jogkörét, és növelte a kasszációsat.
További változások: a hatásköri szabályok módosítása kapcsán az ügyek zömét járásbíróság elé utalta; a szabadságvesztést, mint a tanúkkal szemben alkalmazott kényszereszközt eltörölte; a nyomozás meggyorsítása; a nyomozást írásbeli határozattal rendelte el, a terheltként való felelősségre-vonás intézményét bevezette; a nyomozás anyagának a terhelt elé tárása; hangsúlyozása a nyomozó hatóságok fokozott felelősségének ; továbbá a kötelező védelem bevezetése minden olyan esetben, ha a tárgyaláson az ügyész is részt vesz.[88] A novella eltörölte a büntetőparancs kibocsátásának és a terhelt bíróság elé állításának a lehetőségét.
A második módosító novella az 1957. évi 8. sz. tvr. (II. Bpn.)[89] volt, a harmadik pedig az 1958. évi 16. sz. tvr. (III. Bpn.)[90], amely elsősorban a perorvoslatok vonatkozásában hozott változásokat.
- 22/23 -
6.2. Az 1951-es perrendtartás folyamatos "foltozgatása" már nem jelenthetett megfelelő jogalkotási formát, így 1962-ben megszületett az új eljárásjogi jogszabály: az 1962. évi 8. sz. tvr. A büntető eljárásról, az I. Be.
Ez a jogszabály a szocialista eljárásjog továbbfejlesztésének eredménye. Elnevezésében a "büntetőeljárás" szerepel, jelezve, hogy már nem a büntető perről, azaz a bírósági szakaszról, hanem annál tágabb kategóriáról: a teljes büntetőeljárásról szól.
A kódexnek "nemcsak a bírói szakaszt kell szem előtt tartania, hanem egyenlő súllyal az egész eljárást, annak elrendelésétől [...] a büntetés végrehajtásának befejezéséig." Ezért "a nyomozó hatóságokról és az ügyészről is [...] részletesebben és nagyobb nyomatékkal rendelkezik."[91]
Alapjait tekintve azonban nem volt igazán új jogszabály, hiszen a II. Bp. nagy részét - mintegy kétharmadát - szó szerint átvette, és a törvény szerkezete sem változott meg. Három területen azonban változást hozott. Az egyik az volt, hogy a nyomozás során enyhítette a terheltté nyilvánítás túl bürokratikusnak tartott szabályait. A másik módosítás az előkészítő ülés részletes szabályainak kidolgozása; a harmadik pedig az volt, hogy lehetővé tette a másodfokú bíróságnak a részbizonyítást a megalapozatlanság kiküszöbölésére.
A büntető eljárásnak egységes kódexben történő (újra) rendezését több körülmény tette szükségessé. A kódex általános indokolása négy, az új szabályozást sürgető okcsoportról tett említést. Elsőként, hogy új anyagi jogi törvényt alkottak (1961. évi V. törvény), amely automatikusan maga után vonta az eljárási jog módosítását is (átvették az 1961-es Btk. új terminus technikusait; az új, illetve módosított tényállások miatt pedig a hatásköri és illetékességi rendelkezéseket újraszabályozták). Második oknak tekinthető az 1951. évi III. törvényt módosító három novella részletszabályai között keletkezett ellentmondások kiküszöbölésének szükségessége. Harmadikként említendő, hogy további rendelkezésekkel próbálták az eljárást gyorsítani és egyszerűsíteni. (E szempontokat szolgálta pl. az, hogy az alaptalanul elrendelt nyomozások kiküszöbölése érdekében bevezették a feljelentés kiegészítését - 101. §; a terheltek nagy száma vagy egyéb ok ha nehezítette volna az ügy tárgyalását, a törvény megtiltotta az ügyek egyesítését, illetve kötelezővé tette az elkülönítést - 56. §; bevezette a "mellőzés" néhány esetét - 169. §, 179. § (2) bek., 211. §.) Negyedik okként a szocialista törvényesség követelményének továbbfejlesztése szerepelt, amelynek megerősítését legtipikusabban a garázda cselekmények elkövetőivel szembeni kemény fellépés szolgálta: az előzetes letartóztatás egyik okaként rögzítették azt, ha a terhelt szabadlábon hagyása az elkövetett bűntett jellege folytán a köznyugalmat zavarná - 120. § (1) bek. e) pont.[92]
A tvr.-nek 1966-ban (1966. évi 16. sz. tvr.) született egy novellája, amelynek legfontosabb szabálya a bíróság elé állítás bevezetése volt. A novella az eljárás egyszerűsítését és gyorsítását tűzte ki célul, ennek érdekében vezetett be új eljárási formákat.
- 23/24 -
Az szocializmusban gyorsan követték egymást a büntető eljárásjogi szabályok - amely a jogbiztonság érzetét megingatta - így e korszakban megszületett a harmadik eljárásjogi kódex is: az 1973. évi I. törvény, a II. Be. Szabályait tekintve a három jogszabály közül ez volt a leginkább kidolgozott, ezt támasztja alá az is, hogy mintegy 30 évig, 2003. június 30-ig volt hatályban. Az egyik legjelentősebb módosítása az volt, hogy az eljárást kettéosztotta vétségi és bűntetti eljárásra.[93]
Emellett az alapelvek súlya és tekintélye jelentősen megnőtt, mivel általánossá vált az a felfogás, amely szerint az alapelvek tartalma közvetítő láncszem a társadalmi-politikai rendszer és az eljárási rendszer között. A Be. megalkotásánál a jogalkotó szem előtt tartotta a törvényesség erősítését és az állampolgári jogok védelmét. Mindemellett az eljárás gyorsítását is megpróbálta kifejezésre juttatni. A két kategóriába sorolt (bűntetti és vétségi) eljárás közül az utóbbiban tovább egyszerűsödött az eljárásnak mind a nyomozati, mind pedig a bírói szakasza.[94]
A Be. a megalkotásakor nem felelt meg minden tekintetben a nemzetközi elvárásoknak, de jelentős előrelépést jelentett, és megjelenése időpontjához képest korszerű, differenciált büntető eljárási rendszert alakított ki. Természetesen hatályba lépését követően több novella, illetve később alkotmánybírósági határozat is módosította szabályait.
2003. július 1-én hatályba lépett az 1998. évi XIX. törvény, az új Be. Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása előtt korszerűsítette az eljárási szabályokat, a nemzetközi emberi jogi egyezményekkel összhangban tovább erősítette a törvényes és tisztességes büntetőeljárás biztosítékait, az állampolgári jogok védelmét. Egyúttal szem előtt tartotta a büntetőeljárás hatékony, gyors és egyszerű lefolytatásának igényét, amely eredményesebbé teszi a bűnözés elleni küzdelmet.
A kódex számos újszerű jogintézményt és az előző eljárási törvénytől eltérő szabályt vezetett be. A nyomozás során kiterjesztette az ügyész jogosítványait, emellett bővítette a bíróság (nyomozási bíró) hatáskörét, eljárási feladatait.
A terhelt jogait erősítő szabályként bevezette a szabadlábon védekezés általános elvét, az előzetes letartóztatást és más, személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedést szigorúbb feltételekkel lehet alkalmazni, mint korábban. Bevezette az óvadék jogintézményét, ezzel is csökkenteni szándékozván az előzetes letartóztatások számát.
Bővíttette a sértetti jogokat és a büntetőeljárás által érintett más személyek eljárási jogosítványait. A pótmagánvád régi intézményének újra bevezetése feljogosítja a sértet-
- 24/25 -
tet - többek között - arra, hogy a közvádló, az ügyész helyett képviselje a vádat a bíróság előtt.
A bírósági eljárás a büntetőper központi szakasza. A kontradiktórius jellegű tárgyaláson az új Be. szerint érvényesül a vád és a védelem "fegyvereinek" egyenlősége. Mindamellett az eljárás egyszerűsítése és gyorsítása érdekében a törvény az eddiginél szélesebb körben tette lehetővé az ügyek tárgyaláson kívüli elintézését, így különösen a tárgyalás mellőzésével és a tárgyalásról lemondással.[95]
Jelen tanulmány készítésének ideje alatt került felállításra egy újabb kodifikációs bizottság, amely az új Be. helyébe lépő jogszabály megalkotását kapta feladatául. Egy új törvénykönyv megalkotásánál fontos (elő) kérdés, hogy milyen vonatkozásokban és milyen okokból halaszthatatlan a hatályos jog lényeges megváltoztatása. Ha a vizsgálódás eredményeként a hatályos leglényegesebb - koncepcionális jellegű - szakmai módosításának szükségessége merül fel, elkerülhetetlen új kódex alkotása, mert ebben a helyzetben novelláris változtatások általában már nem elégségesek.[96]
A társadalmi- gazdasági fejlettséget szem előtt tartva kétségtelen, hogy büntető eljárásjogunk bizonyos vonatkozásban reformot igényel: olyan rendelkezésekre van szükség, amelyek az eljárás gyorsítását és hatékonyságát szolgálják, továbbá figyelemmel vannak nemzetközi kötelezettség-vállalásainkra, mindenkor szem előtt tartják az emberi méltóságot és az eddigiekben kikristályosodott eljárási elveket. Ugyanakkor a szakmai szempontok mellett jogpolitikai harcok is meghúzódnak: az egyes büntetőjogszabályok módosítása "kísértetiesen" kapcsolódik az uralkodó pártok programjához, politikai álláspontjához.[97] A szakmai alapok előtérbe helyezése a kodifikációs folyamatok során azonban minden jogállami demokráciában alapvető sajátosság kell legyen. ■
JEGYZETEK
[1] Kovács Judit: A magánvád szabályozásának hazai története az 1973. évi I. törvény megjelenéséig. Acta Juridica et Politica. Tomus LXII. Fasc. 13. Szeged, 2002. 9. p.
[2] Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó. Budapest, 1996. 274. p.
[3] Balogh Jenő - Edvi - Illés Károly - Vargha Ferencz: A Bűnvádi Perrendtartás magyarázata. Grill Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedése. Budapest, 1898. 18. p.
[4] Márkus Dezső (szerk.) Magyar Jogi Lexikon. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság. Budapest, 1899. 475-476. pp.
[5] Farkas Ákos - Róth Erika: A büntetőeljárás. KJK Kerszöv. Budapest, 2004. 37 - 38. pp.
[6] Magyar Jogi Lexikon. Dr. Márkus Dezső (szerk.). Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság. Budapest, 1899. 475-476. p.
[7] Márkus 1899, 476. p.
[8] Farkas Ákos - Róth Erika 2004, 38. p.
[9] Márkus 1899, 476. p.
[10] Márkus 1899, 476. p.
[11] Márkus 1899, 477. p.
[12] Balogh Jenő - Edvi - Illés Károly - Vargha Ferenc 1898, 18. p.
[13] Márkus 1899, 476. p.
[14] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 19. p.
[15] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 19. p.
[16] Farkas Ákos - Róth Erika 2004, 38. p.
[17] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 19. p.
[18] Farkas Ákos - Róth Erika 2004, 38. p.
[19] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 19. p.
[20] Márkus 1899, 477. p.
[21] Farkas Ákos - Róth Erika 2004, 38. p.
[22] Márkus 1899, 477. p.
[23] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 19. p.
[24] Márkus 1899, 477. p.
[25] Márkus 1899, 477. p.
[26] Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon (1890-1900). Dél-Alföldi Évszázadok. Szeged, 2006. 177. p.
[27] Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Multiplex Média Kiadó. Debrecen, 1998. 134-135. pp.
[28] Móra Mihály - Kocsis Mihály: A magyar büntető eljárási jog. Tankönyvkiadó. Budapest, 1961. 84. p.
[29] Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Tankönyvkiadó. Budapest, 1978. 476. p.
[30] Móra Mihály: Büntető Eljárási Jog I. kötet. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest, 1959. 103. p.
[31] Kovács 2002, 11. p.
[32] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 328. p.
[33] Stipta 1998, 119. p.; (Mezey Barna) Magyar jogtörténet. 4., átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 444. p.
[34] Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Zalaegerszeg, 1996. 243. p.
[35] Móra - Kocsis 1961, 85. p.
[36] Bónis - Degré - Varga 1996, 243. p.
[37] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 328. p.
[38] Bónis - Degré - Varga 1996, 243-244. pp.
[39] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 19. p.
[40] Móra - Kocsis 1961, 85. p.
[41] Mezey Barna (szerk). 444. p.
[42] Bónis - Degré - Varga 1996, 245. p.
[43] idézi: Balogh - Edvi- Illés - Vargha 1898, 20. p.
[44] E bizottság tagjai voltak: Schedius Lajos kuriai bíró, Tarnai János dr., akkor budapesti ügyvéd és Wlassics Gyula dr., budapesti főügyészi helyettes.
[45] Márkus 1899, 479. p.
[46] Márkus 1899, 479-480. pp.
[47] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 21. p.
[48] Márkus 1899, 481. p.
[49] Balogh - Edvi - Illés - Vargha 1898, 22. p.
[50] Mezey (szerk.) 2007., 445. p.
[51] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 480. p.
[52] Farkas Ákos - Róth Erika 2004, 38. p.
[53] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 482. p.; Mezey (szerk.) 2007. 445. p.
[54] Király Tibor: Büntető eljárási jog. Osiris Kiadó. Budapest, 2008. 54. p.
[55] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 483. p.
[56] Móra - Kocsis 1961, 85. p.
[57] Bónis - Degré - Varga 1996, 246-247. pp.
[58] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 485. p.; Király 2008, 55. p.
[59] Király 2008, 55-56. pp.
[60] Király 2008, 56. p.
[61] Bónis - Degré - Varga 1996, 247. p.
[62] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978. 486. p.
[63] Bónis - Degré - Varga 1996, 247. p.
[64] Király 2008, 67. p.
[65] Bónis - Degré - Varga 1996, 247. p.
[66] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978. 487. p.
[67] Király 2008, 56-57. pp.
[68] Bónis - Degré - Varga 1996, 248. p.
[69] A felfolyamodás az eljárás során hozott végzések ellen alkalmazható perorvoslat. A fellebbezésnek csak ítéletek ellen van helye, a fellebbezés alapján a felsőbb bíróság a büntetőpert vagy annak döntő részét érdemlegesen újra elbírálja. A semmisségi panasz a fellebbezéssel nem támadható ítéletek elleni jogorvoslat, pl. az esküdtbíróság ítélete, a törvényszék másodfokú, a Királyi Tábla első és másodfokú ítélete ellen...stb. Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978. 488-489. pp.
[70] Perorvoslattal a jogegység érdekében csak a koronaügyész élhet a Kúriánál, bármely büntetőbíróság jogerős határozata ellen, ha azt törvénysértőnek találja. Amennyiben a Kúria valóban megállapítja a törvénysértést, az elítéltet felmenti vagy enyhíti a büntetést, a vádlott terhére azonban nem változtatható meg az e jogorvoslattal megtámadott ítélet. Az újrafelvétel - korábban a feudális jogban perújításként ismert jogintézmény - a jogerős bírói ítélettel befejezett büntetőügyben, az elítélt javára vagy terhére, bizonyos szigorúan meghatározott esetekben és feltételek mellett érvényesíthető jogorvoslati forma. Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978. 489. p.
[71] "A Bp. módosítása és kiegészítése tárgyában", amely a Bp. 400. és 426. §-át módosította.
[72] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978. 492. p.
[73] 1914. évi XIII. tc.
[74] Mezey (szerk.) 2007, 457. p.
[75] Bónis - Degré - Varga 1996, 249. p.
[76] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 631. p.
[77] Csizmadia - Kovács - Asztalos 1978, 631-632. pp.
[78] Bónis - Degré - Varga 1996, 249-205. pp.
[79] Király 2008, 26-27. pp.
[80] Kovács 2002, 29. p.
[81] "A népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbvitel egyszerűsítéséről"
[82] Kovács 2002, 29. p.
[83] A miniszteri indokolás a "szocialista jogrendszer demokratizmusának példájáról" szól.
[84] Király 2008, 65-69. pp.
[85] Farkas Ákos - Róth Erika 2004, 39. p.
[86] Kovács 2002, 30. p.
[87] " A Büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény módosításáról" Magyar Közlöny 1954. évi 46. szám
[88] Móra 1959, 109. p.
[89] "Egyes büntető eljárási rendelkezések módosításáról" Magyar Közlöny 1957. évi 13. szám 43-45. p.
[90] "A büntető eljárás egyes rendelkezéseinek módosításáról" Magyar Közlöny 1958. évi 47. szám 354-358. p.
[91] Általános indokolás 2. pont
[92] Kovács 2002, 33. p.
[93] Az 1971. évi 28. sz. tvr., amely ismét bevezette a bűncselekmények súly szerinti osztályozását, szükségessé tette a büntetőeljárás ismételt felülvizsgálatát.
[94] Kovács Judit - Nagy Zsolt: A társadalmi változások hatása a büntetőeljárási szabályokra a rendszerváltozás után. www.jesz.ajk.elte/kovacs [Letöltés ideje: 2013. június 4.]
[95] Belegi József - Berkes György (szerk.) Büntetőeljárás jog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2009. 1. p.
[96] Cséka Ervin: Megjegyzések az új büntető eljárási kódex koncepciójához. Acta Juridica et Politica. Tomus LIV. Fasciculus 5. Szeged, 1998. 3. p.
[97] Kovács - Nagy: A társadalmi változások hatása a büntetőeljárási szabályokra a rendszerváltozás után. www.jesz.ajk.elte/kovacs [Letöltés ideje: 2013. június 4.]
Visszaugrás
