A huszadik század második felében a robbanásszerű műszaki, technológiai fejlődés új távlatokat nyitott nemcsak a gazdasági, kereskedelmi, kulturális kapcsolatokban, de gyökeresen átalakította a mindennapi élet érintkezési viszonyait is. Az idő és a tér szerepének átértékelődése, a földrajzi távolságok, nemzeti határok relatívvá válása, az intézmények és az egyének hagyományos kapcsolatának a megváltozása jelezte egy új korszak kezdetét.
A közszektor szerte Európában és más kontinenseken is korábban sohasem látott kihívásokkal szembesül, amelyek teljesítőképességének a határait feszegetik. Nem megalapozatlan az a jóslat, amely szerint vélhetően a jövőben a turbulens események olyan formában fordulnak majd elő, amelyek jelenleg még el sem képzelhetők.
A bizonyítékok számottevőek. Az egyre mélyülő gazdasági, társadalmi különbségek miatt felerősödött a földrészek és országok közötti migráció. A klímaválság nyomán kiterjedt árvizek, éhínséget okozó szárazságok jelzik válságövezetek kialakulását. A gazdasági recesszió és az ezzel járó társadalmi feszültségek immáron nemcsak a fejlődő országokban érzékelhetők, de jelen vannak az európai kontinensen is.
A krízist, a válságot,[1] illetőleg annak újabb, és korábban elképzelhetetlennek tartott extrém megnyilvánulásait mi se mutatja jobban, mint a több évtizeden át tartó béke megbontása, és lokális, de következményeiben azon messze túlmutató háború kirobbantása Európa szívében.
A hagyományos közigazgatás[2] gyakran eszköztelen ezekkel a fejleményekkel szemben, mivel a komplexitás mellett ezek a jelenségek váratlanok, megjósolhatatlanok, és kiszámíthatatlanok kialakulásukat és következményeiket illetően. Ezek a jellemzők kizárják a sematikus, félkész megoldások alkalmazását.
Nem véletlen, hogy a jó kormányzás elméletének propagálói[3] a bürokráciától való eltávolodást vagy az azzal való szakítást hangoztatva az alternatív formák és eljárások alkalmazásnak a szükségességét fogalmazták meg. A bürokrácia fogalmát a nehézkes, konvencionális szervezettel és az alacsony hatékonyságú működéssel azonosították.
Új pillanat a történelemben, amikor több a kérdés, mint a válasz. Ami világos, hogy számos összefüggő kihívás áll a nemzetek előtt. Ezek közül néhány új, míg mások meglehetősen régiek. A klasszikus gazdasági, társadalmi problémákra[4] még élesebb fény vetül válság idején, mivel a krízis negatív következményei hatványozottabban jelentkeznek egyes, jól körülhatárolható társadalmi csoportok esetében.
Az bizonyos, hogy ebben a rendhagyó helyzetben a sokasodó társadalmi és gazdasági problémák miatt nem elegendő a szokásos szükségállapoti tervek aktiválása, az állami apparátus[5] mozgósítása. A gyarapodó komplex társadalmi problémák[6] megfelelő kezelése a merev szektorhatárok átlépését, újfajta szemléletet, összefogást, módszertani sokszínűséget, rendhagyó eljárásokat igényel.
Sajátos módon a társadalmi emlékezet kognitív disszonanciája jótékony homályban tartja a nagyobb kataklizmák[7] történéseit, így a jelenkori reakciók[8] nem, vagy csak részben támaszkodnak azokra az eszközökre és módszerekre, amelyek a múltban már eredményesnek bizonyultak. A kérdés persze az, hogy a tapasztalatok feleződése összhangban van-e az újabb és újabb tünetek megjelenések gyorsaságával.
A turbulenciával kapcsolatos kutatások[9] megerősítik azt, hogy a globalizáció, az új technológiák, és a médiumok által uralt kommunikáció olyan világot hozott létre, ahol az események, az igények és a válaszok interakciója változatos, és gyakran kiszámíthatatlan.
Az állami szervek működése döntő jelentőségű a megfelelő társadalmi reakciók kialakulásában. Azonban a közelmúlt fejleményei arra utalnak, hogy nem biztos, hogy készen állnak a feladatra. Amikor igazán nagy léptékű, rendkívül komoly gazdasági, társadalmi, egészségügyi, szociális és környezeti stb. kihívásokkal kell szembenézni - úgy tűnik, a közigazgatás lassú, körülményes, vagy nem képes kielégítő/értelmezhető válaszokat adni - fogalmazódik meg a közkeletű kritika.[10]
Vajon akkor, amikor a kormányok céljaik elérése érdekében egyre inkább függővé válnak a társadalmi aktoroktól, a lehetséges kiutat, a sokasodó dilemmák megoldását, a többszereplős, erőforrásokat mobilizáló, szektorhatárokat átlépő, újító szellemű, partneri együttműködés alternatívája jelenti?
Valószínűsíthető, hogy az interszektorális megközelítés megoldás lehet az ágazati szemlélet merev határokban gondolkodó, egysíkú módszereket alkalmazó és csak féligazságokig jutó szemléletével szemben. Komplex, integrált és összefüggő válaszokra van szükség, eltérő szakértelem, különböző aktorok és diszcip-
- 11/12 -
línák mozgósítása révén. Mindennek gyakorlati megvalósítása azonban korántsem egyszerű és problémamentes[11] folyamat.
A társadalmi alrendszerek kapcsolata, és dinamikája a kölcsönös függőségek és meghatározottságok rendszerével írható le, amelyben a politikai intézmények szerepével kapcsolatban két szélsőséges, és gyakran alkalmazott - de leegyszerűsített - álláspont fogalmazódik meg.
Newton első törvénye alapján a tehetetlenség axiómája[12] érvényesül. Az intézmények, és így a politikai intézmények is, hasonlóan más materiális képződményekhez statikusak, illetve állandó sebességgel mozognak mindaddig, amíg valamilyen erő ki nem mozdítja őket a megszokott pályáról.
Külső erő híján ezek a szervezetek ragaszkodnak a status quo fenntartásához, rutinszerű, monoton, kevésbé látványos, de szükségszerű fejlődési pályát írnak le, amely a legkülönbözőbb irányú lehet.
A politikai gondolkodásban hasonló elfogadottsága van annak az értelmezésnek, amely a törvényes rend, az autoritás, és a szabályok jelentőségét hangoztatja. A stabilitás és a rendezett kapcsolatok hálója relatív állapot, amelyet folyamatosan fenyeget a szervezetlenség, a káosz, az entrópia, amely veszélyezteti a tulajdont és az életet. Hérakleitosz[13] szerint minden mozgásban van a változó körülmények között. Így az intézmények, szervezetek is állandóan változnak, és így értelmetlen a politikai, társadalmi rend megteremtésére irányuló általános erőfeszítés.
Mivel legalább annyira nehéz az intézményi stabilitást elérni, mint a változást előidézni, a folyamatosan napirenden levő, aktuális dilemma a folyamatosság, a zavarmentes fejlődés, valamint a radikális átalakulás, illetve a hirtelen összeomlás megbízható értelmezése.
A stabilitás és a változás ugyanannak az éremnek két oldala, így a két fogalom szembeállítása valójában nem ellentmondást jelent, sokkal inkább azoknak a feltételeknek, eljárásoknak stb. a megismerésével kapcsolatos igényt, amelyek révén fenntartható vagy megváltoztatható a status quo.
Évszázadokon keresztül elfogadott axióma volt, hogy a stabilitás fontos eleme a közigazgatás működésének, a jó teljesítménynek. Meghatározó jellemzők, mint a szabályozottság, standard eljárások, a döntési jogosítványok szintek közötti, hierarchikus megoszlása igazolták ezt a tételt. A stabilitás, a kiszámíthatóság gyakorlatilag a sine qua non ja volt a bürokráciának.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
