A történelem nem öl. A vallás nem erőszakolja meg a nőket; a vér tisztasága nem rombolja le az épületeket, és az intézmények nem buknak meg. Csak az egyén teszi ezeket a dolgokat.
Giandomenico Picco, az ENSZ főtitkár személyes képviselője a Civilizációk közötti Párbeszéd Évében (2001)[1]
Huntington óriási ismertségre szert tett műve mellett két másik fontos könyvet is meg kell említenünk, amelyek célja szintén az volt, hogy helyes válaszokat találjanak a hidegháború utáni korszak új kihívásaira. Samuel Huntington The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) című műve mellett Francis Fukuyama The End of History and the Last Man (A történelem vége és az utolsó ember) című könyve rendkívül népszerűvé vált, és máig jelentős hatást gyakorol a mai újonnan kialakult politikai renddel kapcsolatos közbeszédre. A második, John Mearsheimer A nagyhatalmi politika tragédiája című műve kevésbé ismert a nagyközönség számára, de tudományos körökben még mindig jelentős befolyással bír. Az ő érvelését, miszerint a hidegháború utáni korszakban más nagyhatalmak az USA hatalmának ellensúlyozására fognak törekedni, gyakran idézték a kutatók.[2]
A jugoszláv háború, a Szovjetunió felbomlása és 9/11 után az ISIL felemelkedése és a közelmúltbeli menekült/migrációs válságok Európában ráirányították a nemzetközi figyelmet Huntington paradigmájára. Huntington könyve azonban elsősorban válasz egykori tanítványa, Francis Fukuyama munkájára, amely a nyugati demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus teljes győzelmét jósolja, de vannak benne utalások Mearsheimer tézisére is. Ezért ez a tanulmány rövid kritikai áttekintést ad a három neves amerikai tudós által felállított tézisekről, de más megközelítések bemutatásával pontosabb válaszokat kíván adni a hidegháború utáni időszak emberi jogi kihívásaira.
Fukuyama egy 1989-ben megjelent cikkében,[3] majd később A történelem vége és az utolsó ember című könyvében (1992)[4] igen optimista elemzést adott a hidegháború utáni korszakról, azt állítva, hogy a Szovjetunió bukásával a kommunizmus megszűnt kihívást jelenteni a nyugati típusú liberális demokrácia terjedése számára, és következésképpen a demokrácia lesz "az egyetlen játék a városban".[5] Paradigmája szerint a nyugati liberális demokrácia és a szabadpiac jelenti "az emberi teljesítmény csúcspontját"; ezután már nincs mit elérni.[6] Fukuyama és más liberális gondolkodók úgy vélték, hogy a modernizáció és a fejlődés nyugati típusú szekularizmust és "toleráns, racionális, pragmatikus, progresszív, humanista" társadalmakat eredményez.[7] Víziója szerint a hidegháború utáni korszakban a nyugati intézmények fokozatosan növelnék befolyásukat, és "az egész világra kiterjednének, hogy ezáltal elősegítsék a békét, és jelezzék a történelmi fejlődés végét".[8] Összefoglalva, Fukuyama koncepciója egy Nyugat-centrikus megközelítés volt, amely azon a feltételezésen alapult, hogy a Nyugat definíció szerint fejlett, míg a többi ország elmaradott a hagyományos kultúrája és intézményei miatt; ez utóbbiakat a nyugati gyakorlatok átvétele érdekében a többieknek fel kellene adniuk.[9] Fukuyama tézise azt sugallja, hogy létezik a fejlődés és a demokrácia egyetemes paradigmája, amelyet a Nyugat biztosít, és hogy mind a Nyugat, mind a Többi Ország (the Rest) monolitikus kategóriát jelentenek. Feltételezi, hogy létezik egy "egyedülálló út a modernitáshoz", és a többi országnak nincs más választása, mint követni azt. Ez a paradigma azt jelenti, hogy a nem nyugati államok kultúrája és hagyományai nem szerepelnek fontos tényezőként az egész folyamatban.[10]
Fukuyama paradigmája különösen erős a '90-es évek világának magyarázatában, amikor tanúi lehettünk a demokráciák elterjedésének és láthattuk, hogy egyre több állam választja a szabadpiac elveit. Ez a tendencia a 9/11 miatt teljesen megváltozott. A paradigmát Kína felemelkedése és Oroszország újjáéledése is megkérdőjelezte. A demokráciák számának közelmúltbeli csökkenése ellenére azonban 2017-ben a 195 megvizsgált államból 87 még mindig "szabadnak" számított.[11] Ez a magas szám azt bizonyítja, hogy a demokráciát sok állam még mindig az emberi kormányzás legjobb és végleges formájának tekinti. A kutatások azt is kiemelik, hogy a demokrácia a legjobb módja az államközi háborúk megelő-
- 41/42 -
zésének; a demokráciák nem harcolnak egymás ellen. Emellett a hidegháború utáni időszakban nincs egyetlen olyan különálló ideológia sem - mint a fasizmus vagy a kommunizmus volt a múltban -, amely versenyre kelhetne a liberális demokráciával és a kapitalizmussal.[12]
Mearsheimer 2001-ben megjelent, A nagyhatalmi politika tragédiája[13] című könyvében neorealista áttekintést ad a nemzetközi rendszerről (offenzív realizmus), azt állítva, hogy a nemzetközi rendszer anarchikus természete felelős az agresszív állami magatartás előtérbe kerüléséért a nemzetközi politikában, és nem feltétlenül az erkölcsi aggályok vagy egy adott vezető sajátos jellemzői. Úgy véli, hogy "a konfliktus a nemzetközi rendszer része, mert végső soron a nagyhatalmi politika dinamikája a rendszer uralmáért folytatott háborúkhoz vezet"[14]. Ahogy azt Glen M. E. Duerr helyesen értékelte, Mearsheimer tézisét két okból kifolyólag még nem tesztelték. Először is, az USA biztonsági szempontból még mindig a főszereplő Európában, és Mearsheimer előrejelzése a nagyhatalmi rivalizálás visszatéréséről Európában nem fog bekövetkezni az amerikai csapatok nagyarányú jelenléte mellett. A második, nyilvánvaló ok az, hogy az USA még mindig a világ egyetlen szuperhatalma, és egyelőre egyetlen más ország sem képes ellensúlyozni Washingtont.[15] A Krím 2014-es orosz annektálása és az Oroszország és Ukrajna közötti ellenségeskedés azonban minden bizonnyal elősegítette Mearsheimer tézisének jobb elfogadottságát. Ezeket az eseményeket Huntington paradigmája alapján nem lehetett előre látni, mivel ezek civilizáción belüli összecsapások voltak.[16]
Huntington 1993-ban a Foreign Affairsben megjelent cikkében,[17] majd később a The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order című könyvében azt jósolta, hogy a hidegháború utáni időszakban a hatalom a civilizációk alapján fog újraelosztásra kerülni. Következésképpen a konfliktusok fő forrása nem ideológiai vagy gazdasági, hanem kulturális jellegű lesz. Fontos megjegyezni, hogy Huntington ezt a könyvet nem társadalomtudományi műnek szánta, hanem a hidegháború utáni világpolitika alakulásával kapcsolatos értelmezésnek.[18] A civilizáció az ő értelmezésében "az emberek legmagasabb kulturális csoportosulása és a kulturális identitás legszélesebb szintje" volt.[19] Paradigmájában a kultúra és nem az állam áll a háború középpontjában.[20] Úgy véli, hogy a civilizációk között nem létezett lingua franca, és hogy a demokrácia és az emberi jogok nyugati értékek, amelyeknek nincs valódi jelentésük a többi ország számára.[21] Huntington azt állítja, hogy a nyugati értékek és intézmények globális elterjedésének egyik fő akadálya a többi ország "gyengesége és irracionalitása".[22] A "civilizációk összecsapása" kifejezés először Basil Matthews 1926-ban megjelent könyvében tűnt fel, amelynek címe Young Islam on Trek: A Study in the Clash of Civilizations. Huntington azonban Bernard Lewistól kölcsönözte, aki az Atlantic Monthlyban 1990-ben megjelent, The roots of Muslim Rage (A muszlim düh gyökerei) című tanulmányában használta.[23]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
