A Gazdaság és Jog XXVII. évfolyamának 9. számában jelent meg Pfeiffer János József A végrehajtási záradék kibocsátásával kapcsolatos gyakorlati problémákról című tanulmánya. Jelen sorok szerzője mindenekelőtt előre kívánja bocsátani, hogy szilárd szakmai álláspontja az, hogy minden egyes, a témával tudományos mélységben foglalkozó mű kétségkívül üdvözlendő, mert segíti az egységes jogalkalmazás és így - visszaható módon - az átgondolt jogalkotás kialakulását. Szükség is van a tudomány hasábjain való együtt gondolkodásra, annál is inkább, mert a végrehajtási jog olykor szövevényes és - gazdasági, társadalmi igényekhez igazodása miatt - dinamikusan változó joganyagát különböző hatáskörökkel rendelkező jogalkalmazók együttesen alkalmazzák. Az olyan feladatmegosztási modellek esetében, ahol bizonyos részcselekmények különböző kezekben vannak, természetszerűek a hatásköri határok látszólagos elmosódásai, amelyek olykor szakmai véleményeket és így ellenvéleményeket is generálnak. A hivatkozott tanulmány néhány gondolata, megállapítása az alábbiakban ismertetésre kerülő reflexiókra ösztönözte jelen sorok íróját, elleplezni nem kívánva azt a talán nem lényegtelen körülményt, hogy ő maga a témával érintett okiratok esetében a végrehajtás elrendelésére feljogosított hivatásrend képviselője.
A logika alapvető elveinek érvényre juttatása érdekében, egyúttal a reflexió által vizsgált tanulmány szerkezete előtt fejet hajtva, a továbbiakban az egyes gondolatok - amelyek közül nem mind a tanulmány egyes megállapításait kívánja elemezni - annak felépítését követik.
- 12/13 -
A szerző felvezetésében - a tanulmány vizsgálódásainak a körét megjelölve - utal arra, hogy az elmúlt évek ítélkezési gyakorlatában kikristályosodott, milyen tartalommal kell rendelkeznie a végrehajtás alapjául szolgáló közjegyzői okiratnak. Álláspontom e megállapítás árnyalását javasolja, azzal, hogy a kristályosodás még nem állapítható meg, de a folyamat már elindult. A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 23/C. § (1) bekezdése, valamint a közjegyzőkről szóló 1991. XLI. törvény (a továbbiakban: Kjtv.) 112. § (1) bekezdése mindösszesen azokat az okirati kellékeket határozza meg, amelyeket a közjegyző által szerkesztett okiratnak feltétlenül tartalmaznia kell annak érdekében, hogy az okirat alapján a polgári jogi követelés közvetlen bírósági végrehajtásának helye legyen.
Megjegyzendő, hogy a gyakorlatban olykor félreértések alapjául szolgál az a téves meggyőződés, hogy a közjegyzői ügyleti okiratnak minden esetben egyúttal a végrehajtás elrendelésére is alkalmasnak kell lennie. A Kjtv. - közjogi normaként - meghatározza a közjegyzői okiratszerkesztési eljárás eljárási szabályait és a közjegyzői okirat kötelező tartalmai elemeit. E meghatározás taxatív. A Kjtv. 131. §-a pedig akképpen rendelkezik, hogy kizárólag a törvény 12. §-ában, valamint a 120-129. §-aiban foglaltak megsértésével vagy elmulasztásával készített okirat nem minősül közjegyzői okiratnak; következésképpen a végrehajtás elrendelésére nem alkalmas. A Kjtv.-nek nincs és nem is volt olyan rendelkezése, amely szerint a közjegyzői okirat végrehajtás elrendelésére alkalmas volta az okirat egyik érvényességi kelléke lenne. A közjegyzői okirat a Kjtv. 112. § (1) bekezdésének, illetve a Vht. 23/C. § (1) bekezdésének való megfelelése mindössze további attribútuma egy egyébként is érvényes közjegyzői okiratnak.
Közvetetten a közjegyzői okiratok tartalmával kapcsolatos jogalkalmazói gyakorlat bizonytalanságának megnyilvánulását tanúsítják továbbá a következő esetek.
A közjegyzői ügyleti okirat kötelező tartalmi eleme a jogügylet tartalma a Kjtv. 129. § d) pontja szerint, így különösen a már létrejött jogügyletek alapján elkészült egyoldalú kötelezettségvállaló nyilatkozatok esetében domborodott ki problémaként a szerződések, s így az egyes közjegyzői okiratok tartalmával kapcsolatban azon szerződéses rendelkezések érvényességének a kérdése, amelyekben az adós a szerződéskötéskor előre elismerte, hogy a jövőben bármikor fennálló tartozása a kölcsönadó saját üzleti könyvei, illetve nyilvántartása alapján megállapítható összeggel azonos. A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.901/2016/5. számú ítéletében e szerződéses rendelkezések fogyasztói szerződésben való semmisségét deklarálta (BDT 2017.3629.). A Kúria azonban akképpen foglalt állást, hogy életszerű és nem jogsértő, hogy a pénzintézet jogszabályi rendelkezés alapján a tartozás nyilvántartására köteles, és a tartozás összegének közlésekor a saját kimutatásait veszi alapul (Kúria Pfv.21.783./2016/5.). A legfőbb bírói fórum e joggyakorlatát több alkalommal is megerősítette (EBH 2018.G1., BH 2019.78., BH 2018.146.).
A Fővárosi Ítélőtábla egy ítéletében kétségbe vonta továbbá a közjegyzői okiratba foglalt egyoldalú kötelezettségvállaló nyilatkozat alapján történő közvetlen bírósági végrehajtás elrendelésének a lehetőségét (Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.20.834/2017/4/II., BDT 2018.3813.). Az ítélőtábla érvelése szerint nem felelt meg a Vht. 23/C. § (1) bekezdés a) pontjának, illetve a Kjtv. 112. § (1) bekezdés a) pontjának az olyan tartalmú közjegyzői okirat, amelyben a fél a közjegyző előtt csupán arról nyilatkozik, hogy korábban mással milyen tartalmú szerződést kötött. Mindezek alapján az eljáró bírói tanács arra a következtetésre jutott, hogy a perbeli közjegyzői okirat nem ügyleti okirat, hiszen a szolgáltatásra és ellenszolgáltatásra irányuló kötelezettségvállalás a magánokirati formában megkötött szerződésből ered, amelyhez képest a közjegyzői okirat semmilyen egyoldalú kötelezettségvállalást nem tartalmaz.
Álláspontom szerint az ítélőtábla összemosta a jogügylet anyagi jogi aspektusait annak alaki jogi szempontból releváns körülményeivel. Abban egyet kell érteni a bíróság álláspontjával, hogy a közjegyzői okiratba foglalt követelés az annak alapjául szolgáló kötelemfakasztó tényállásból, a szerződésből ered, és nem magából a közjegyzői okiratba foglalt egyoldalú jognyilatkozatból (vö. BH 2017.294.). A perbeli jogviszonyra irányadó Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 242. § (1) bekezdése szerinti tartozáselismerés ugyanis nem minősül önálló kötelezettségvállalásnak, a tartozást nem annak elismerése keletkeztette, hanem a tartozáselismerést megelőzően kötött jogügylet (BH 2012.92.).
A kötelem keletkezését tekintve tehát az ítélőtábla álláspontja helyes volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy a közjegyzői okiratba foglalt egyoldalú kötelezettségvállaló nyilatkozat egyrészt fogalmilag nem tartozáselismerés, másrészt nem önálló kötelemfakasztó tényállás. A közjegyzői okiratba foglalt egyoldalú kötelezettségvállaló nyilatkozat nem más, mint az anyagi és az alaki jogi sajátosságokkal egyszerre rendelkező önálló, sui generis, a Kjtv. fogalomrendszere szerinti jogintézmény. Az egyoldalú kötelezettségvállalás elnevezés tehát nem az anyagi jog szempontjából való kötelem keletkezésére utal, hanem az ügyleti közjegyzői okirat egy fajtájának a Kjtv. által használt elnevezésére. Az egyoldalú kötelezettségvállaló nyilatkozat tehát nem a felek között létrejött jogügylet, hanem valamelyik félnek a felek között már létrejött jogügylet alapján őt terhelő kötelezettségek teljesítésére vonatkozó kötelezettségvállalása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
