A joggyakorlat és ezáltal a jogrendszer fejlődése apránként, az életviszonyokból felmerülő kérdések megválaszolása útján is történhet. Az utóbbi évek során ilyen a kötelmi és eljárás jogunk fejlődésére ható körülmény volt a deviza kölcsönszerződésekkel kapcsolatos vita. Ezen vita során kerültek a napi ítélkezés előterébe a végrehajtási záradék kibocsátásával kapcsolatos kérdések, amelyek azonban átfogó jelleggel lehetnek kihatással a követelésérvényesítés menetére és ezáltal a teljes gazdasági életre. Az az elmúlt évek ítélkezési gyakorlatában egyértelműen kikristályosodott, hogy milyen tartalommal kell rendelkeznie a végrehajtás alapjául szolgáló közjegyzői közokiratnak, ezért jelen cikkben kizárólag azzal kívánok foglalkozni, hogy milyen további feltételeknek kell a végrehajtási kérelemnek megfelelnie, illetve ezek hiányában milyen jogorvoslat vehető igénybe.
A témánk szempontjából elsődlegesen irányt mutató forrás a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 23/C. § (1) bekezdése, amely azokat az alaki kritériumokat tartalmazza, amelyek alapján a végrehajtási záradék kibocsátható. A Vht. 23/C. § (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy ha a kötelezettség feltételnek, vagy időpontnak a bekövetkezésétől függ, a végrehajthatósághoz az is szükséges, hogy a feltétel, vagy időpont bekövetkezését közokirat tanúsítsa. A 23/C. § (2) bekezdés azért bír témánk szempontjából különös jelentőséggel, mert erre a jogszabályhelyre alapítottan tartják - többnyire az adósok - indokoltnak azt, hogy a végrehajtás előfeltételeként a szerződés felmondását is közokirat tanúsítsa és ezen közokirat hiányában a végrehajtás elrendelésével szemben sikeres jogorvoslattal élhessenek. Éppen ezen feltevésre válaszul pedig a végrehajtást elrendelő közjegyzők a felmondás közokirati jellegét követelik meg. Azonban ez a gyakorlat korántsem nyugszik egyértelmű és kiforrott jogdogmatikai alapokon.
A Vht.-hez fűzött nagykommentár a Vht. 23/C. § (2) bekezdésével kapcsolatosan egyértelműen arra utal, hogy a végrehajtási törvény ezen rendelkezése azon esetekben alkalmazandó, amikor a követelés lejártának időpontja egy feltételtől, vagy időhatározástól függ
- 7/8 -
[Gyekinczky Tamás (szerk.): Nagykommentár a bírósági végrehajtásról szóló törvényhez. Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2013.]. A Vht. tehát azt az esetet szabályozza, amikor a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) alapján vállalt és feltételhez, időponthoz kötött kötelezettséget a felek közokiratba foglalták és a jogosult peres eljárás nélkül végrehajtási záradékkal kívánja igényét érvényesíteni. Tekintettel a Ptk. szigorú szabályaira a Vht. megköveteli, hogy a felek feltétel, vagy időpont bekövetkezését, tehát a követelés esedékessé válását hasonlóan az alapszerződéshez közokiratba kell foglalni. Ennek elmaradása esetén az okirat végrehajtási záradékolását meg kell tagadni. A nagykommentár szerinti indokokból fakadóan tehát a Vht. 23/C. § (2) bekezdése a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 228. § (1) bekezdés és 229. § (1)-(3) bekezdések, illetve a Ptk. 6:116-6:118. §-ainak alkalmazására utal.
Ehhez képest a nagykommentár idézi a BH 2002.491 szám alatt megjelent eseti döntést, amelyből az derül ki, hogy már az a szerződéses feltétel is teljesíti a Ptk. fenti rendelkezéseinek kritériumát, amelyben a felek a felmondási jogot - jogszabállyal egyezően - az adós súlyos szerződésszegéséhez, fizetési késedelméhez, mint jövőben eseményhez kötik.
Láthatjuk tehát, hogy a Vht. nagykommentár szerinti értelmezése, illetve a kialakulóban lévő gyakorlat között némi ellentmondás látszik a tekintetben, hogy mikor és milyen magatartásról vagy történésről, tényről kell közokiratot csatolni a záradék kibocsátása iránti kérelemhez. Ezen ellentmondás pedig konkrétan abban áll, hogy a gyakorlat szerint a felmondás gyakorlása is a Ptk. 6:116-6:118. §-ai körében értelmezhető történés, míg a Vht. és a nagykommentár szerint ez nem egyértelmű. Az ellentmondás feloldásához szükséges alaposabban szemügyre venni azt a két jogintézményt, amelynek szükségszerű találkozásával állunk szemben.
A szerződés hatályának feltételtől, vagy időhatározástól való függővé tételéről Szladits Károly akként írt, hogy "ha pedig a kötelem teljesítésének ideje valamely feltétel be, vagy be nem következésével esik egybe (időhatározó feltétel), akkor egyik félnek sem szabad a feltétel be, vagy be nem következését saját érdekében elősegíteni, illetve meghiúsítani" [Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1941. 435.]. Szladits Károly előbb idézett művével egybehangzóan önálló, külön jogintézményként kezeli a feltétel és időhatározást a Ptk.-hoz fűzött kommentár is [Vékás Lajos - Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2013. 584-586.] Ehhez hasonlóan ír az 1959-es Ptk.-hoz fűzött kommentár is [Gellért György (szerk.): A polgári törvénykönyv magyarázata 1. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992. 560-563.], amikor arról ír, hogy valamely feltétel bekövetkeztének esetén a szerződés hatályossá válik és azt az abban foglalt módon teljesíteni kell. A fentiekben hivatkozottakkal egy irányba mutatóan ír Lábady Tamás is a felfüggesztő feltétel jogilag jelentős tulajdonságairól (Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialog Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2002. 265-266.). Mindebből következően, ha felek a kötelem hatályosulását, így tehát a szerződés teljesítését egy feltételtől vagy időhatározástól tették függővé, úgy ezen feltétel bekövetkezte jelenti azt az időpontot, aminek az alapulvételével a késedelembe esés bekövetkezte, tehát a végrehajtás elrendeléséhez szükséges feltétel bekövetkezte vizsgálható. Tekintve, hogy ezen feltétel vagy időhatározás a felektől független módon következik be, így szükséges annak hitelt érdemlő tanúsítása, hogy a teljesítési határidő megnyílt.
Ezzel szemben a fentebb már idézett eseti döntés szerint a felmondás jogának gyakorlása is bizonyos körülmények között feltétel tűzésének minősül. A felmondást azonban Szladits Károly az egyoldalú hatalmasságok körébe rendeli helyezni, akként, hogy a "[h]atalmasság (facultas) az olyan jogi helyzet, amelyben az erre jogosultnak hatalmában áll, hogy egyoldalú cselekvésével jogváltozást idézzen elő saját magának, avagy másnak jogának, vagy egyéb jogi helyzetében" Ugyanitt a felmondást a jogszüntető hatalmasságok csoportjába helyezik el [Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1939. 227-228.]. A felmondás pedig egy egyoldalú jogügylet, amely huzamos szerződéseket a jövőre nézve szünteti meg. A felmondási jogosultság egyik, vagy mindkét szerződő felet megállapodásból folyó fenntartás alapján, vagy törvényből folyóan illeti meg. [Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1941. 576-577.]. Az 1959-es Ptk.-hoz fűzött, fentebb már hivatkozott kommentár is akként ír a felmondásról, hogy a felmondás a másik félhez intézett olyan egyoldalú jognyilatkozat, amely a szerződést megszünteti. Ennek megfelelően rendelkezik a Ptk.-hoz fűzött kommentár is. Lábady Tamás pedig egyértelműen akként ír, hogy "[a]z alakító jog az alanyi jogok sajátos fajtája, amelynél fogva a jogosultnak hatalmában áll, hogy egyoldalú cselekvésével jogváltozást idézzen elő saját magának vagy másnak a jogában." Lábady arra is rámutat, hogy "a jogszüntető hatalmasság jogviszonyt vagy egyéb jogi köteléket, más jogi helyzetet szüntessen meg és ez ellen az alávetett a hatalmasság kiszolgáltatottja semmit nem tehet" (Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialog Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2002. 271-273.).
A két jogintézmény közötti különbség tehát tetten érhető egyrészről azon, hogy az időhatározás, illetőleg a felfüggesztő feltétel alkalmazása a felek szerződéses, egybehangzó akaratán nyugvó rendelkezés, ami a felek szándékos, rosszhiszemű magatartásától, így tehát a szerződésszegéstől független, mivel egy a jövőbeni bizonytalan eseménytől, időhatározás esetén pedig egy biztos, de későbbi eseménytől függ. Ezzel szemben a felmondás elsődlegesen jogszabályi rendelkezésen nyugvó, egyoldalú hatalmasság, alakító jog, amely valamelyik fél szerződésszegő magatartásának a szankciója és a jogosult további veszteségtől, kártól való megóvásának eszköze. Éppen ezért, ezen szankció alkalmazása kizárólag az erre jogosult személy döntésétől és nem valamilyen külső körülménytől függ.
- 8/9 -
E jelentős különbségek miatt arra a következtetésre lehet jutni, hogy a két jogintézmény egymástól teljesen független célt szolgál, azok egymásnak nem feleltethetőek meg, még akkor sem, ha a szerződő felek szóhasználatából esetleg erre lehetne következtetni. A Vht. 23/C. § (2) bekezdésének előírása egyértelműen a feltételtől függő hatályú szerződésekre, valamint időhatározásra vonatkozik. Ebből fakadóan kizárólag azon szerződések vonatkozásában van helye e jogszabály alkalmazásának, amelyben a szerződés hatályosulása, vagy hatályának megszűnése függ a jövőbeni bizonytalan eseménytől, vagy meghatározott időponttól. A bizonytalan jövőbeni eseményhez fűzött feltétel, illetve időhatározás, valamint a felmondás jogintézményei teljességgel eltérő módon eltérő cél magvalósulására szolgálnak. Ezen anyagi jogi eltéréseket, különbségeket, pedig az eljárásjog alkalmazása során nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Az anyagi jogi vizsgálódást követően eljárásjogi szempontból is célszerű körbe járni témánkat. A végrehajtás elrendelése, illetve foganatosítása nemperes eljárás, amiből fakadóan a végrehajtási záradék kibocsátása is nemperes eljárás. E körében pedig a BH 1997.348., a BH 2002.491. szerint is a végrehajtást kérő által előterjesztett nyilatkozatban foglalt állítások bizonyítására nincs lehetőség. Ezt orvosolandó rendelkezik a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: 1952-es Pp.) 369. §-a és a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 528. § (2) bekezdése a végrehajtás megszüntetésének speciális esetéről. A fentiekben kifejtettekre tekintettel szükséges tehát annak a megítélése, hogy eljárás jogilag bír-e bármilyen (garanciális) jelentőséggel az a körülmény, hogy a végrehajtást kérő a felmondás tényét közokirattal tudja-e igazolni.
Közokiratba foglalni tény bekövetkeztét, illetőleg nyilatkozat megtételét lehet. Ennek indoka az, hogy a közokiratban rögzített tények és nyilatkozatok vita tárgyát ne képezhessék, illetve csak ellenbizonyítás útján legyen az lehetséges. Éppen ezért írja elő a Vht. 23/C. § (1) bekezdése azt, hogy milyen tartalmú közjegyzői közokiratba foglalt szerződést lehet bírósági ítélet nélkül végrehajtatni bírósági végrehajtás útján, mivel az 1952-es Pp. 192. § (1) bekezdése és a Pp. 323. § (3) bekezdése szerint is egy igen erős vélelem szól amellett, hogy a közjegyzői okiratba foglalt szerződéses nyilatkozatot a felek megtették és azok érvényesek. Ugyancsak ezen logika miatt szükséges a felfüggesztő feltétel bekövetkeztének közjegyzői közokirati igazoltsága is, mivel ezen feltétel bekövetkezte a közokiratba foglalással nyer igazolást, hiszen a közjegyzői okirat, ténytanúsítvány az ellenkező bizonyításáig megfelelő hitelességgel bizonyítja a benne foglalt tények bekövetkeztét. Ezzel pedig szükségtelen viták előzhetők meg, és oldódhatnak meg békés úton.
Ezzel szemben amennyiben a felmondás kerül közokiratba foglalásra, úgy figyelemmel a Pp. közokirati definíciójára is, a közokirat kizárólag azt fogja tanúsítani hitelesen, hogy a felmondás megtörtént. Tehát a jogosultnak azon magatartását fogja tanúsítani, miszerint felmondásra vonatkozó nyilatkozatát megtette. Azonban ezen magatartás megtörténtének igazolásához nem szükséges közokirat. Hiszen a felmondásra vonatkozó nyilatkozat a fél nyilatkozata, a fél magánautonómiájából fakadó döntésének a külvilág felé, így különösen a kötelezett irányába történő megnyilvánulása. Ezen megnyilvánulás pedig attól függetlenül tetten érhető, hogy azt közokirati, vagy magánokirati formában teszi meg a végrehajtást kérő. Sőt a felmondási jog gyakorlása - ha a szerződéses nyilatkozatokra a jogszabály vagy felek kifejezett alakiságot nem írnak elő - alakszerűtlen módon is történhet [Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1941. 576-577.].
Tehát a felmondási jogra vonatkozó nyilatkozat a fentebb kifejtettek szerint nem tekinthető bizonytalan jövőbeni eseménynek, mivel ezen nyilatkozat megtétele kizárólag valamely szerződő fél magánautonómiájából fakadó döntési szabadság eredménye. Ebből következően az is megállapítható, hogy a Vht. 23/C. § (2) bekezdésének végrehajtást kérő felmondására történő alkalmazása szükségtelen, miután a felmondás, mint egyoldalú jogalakító hatalmasság gyakorlását a végrehajtást kérő éppen úgy tudja igazolni teljes bizonyító erejű magánokirattal is, mint közokirattal. A nyilatkozat megtételét, ilyen módon való megtörténtét eredménnyel nem lehet vitatni. Ezzel szemben a már megtett jognyilatkozat, felmondás hatályosulásának vitatása vezethet eredményre, de a jognyilatkozatok hatályosulására vonatkozóan vagy jogszabály, vagy a szerződés bír rendelkezéssel, amelyet azonban - ha csak kifejezetten így nem rendelkeznek - nem befolyásol a közokirati jelleg. Tehát szükségtelen annak vitatása, hogy valamely szerződő fél megtette, vagy sem a szerződésre vonatkozó jognyilatkozatát, ha a nyilatkozat egyértelműen tőle származik. Ezen nyilatkozat megtételét és betudhatóságát éppen úgy igazolja a teljes bizonyító erejű magánokirat, mint a közokirat.
Az előzőekben kifejtetteken túl szükségesnek látszik kitérni azon tárgyalóteremben sokszor hallható véleményre, miszerint a közjegyzői közokiratba foglalt szerződést kizárólag ugyanezen alakiságok szerint lehet felmondani. Ezen érvelés kapcsán célszerű rámutatni arra, hogy az 1959-es Ptk. nem tartalmazott olyan előírást, amely szerint az írásbeli formán túl e körben további kritériumoknak is meg kell felelnie egy szerződéses nyilatkozatnak. Ebből fakadóan az ilyen rendelkezés a szerződő felek kifejezett szándékán nyugodhatott csak. Kizárólag ebben az esetben szükséges közokirati formában előadni a felmondási nyilatkozatot, de ebben az esetben sem a nyilatkozat megtételét, hanem pusztán annak érvényességét befolyásolja a közokirati jelleg. Másrészt a gyakorlat szerint a hiteljogviszonyok vonatkozásában azt megelőzően jön létre teljes bizonyítóerejű, magánokirati formában a szerződés, még mielőtt az közokirati formát öltene. Ebből fakadóan a szerződés felmondásához sem szükséges közokirati forma. Az egyoldalú tartozáselismerő nyilatkozat esetén pedig ez a kérdés eleve kizárt.
Ezzel kapcsolatosan az ítélkezési gyakorlatban ugyan többször felmerül annak a problémának a kezelése, hogy a hitelező éppen a fentebb taglaltak okán fennálló
- 9/10 -
jogbizonytalanságból fakadóan teljes bizonyító erejű magánokiratban is, majd később közokirati formában is felmondja a szerződést. Ez a magatartás önmagában nem lehet akadálya a végrehajtási záradék kibocsátásának, mert a szerződést felmondani érvényesen egyszer lehet. Ha tehát a felmondást kizárólag közokirati formában lehet a szerződés rendelkezései szerint megtenni, úgy nyilvánvaló a korábban megtett magánokirati jellegű felmondáshoz joghatály nem fűződik. Ha azonban nem tartalmaz a szerződés közokirati felmondásra vonatkozóan rendelkezést, úgy már a magánokiratban foglalt felmondás is megszünteti a szerződést. A közokiratba foglalt felmondást legfeljebb a korábbi egyoldalú hatalmasság megerősítésének tekinthető, így tehát az a végrehajtás elrendelésének akadályát nem képezheti.
A végrehajtási záradék kibocsáthatóságának vizsgálatát követően pedig röviden járjuk körbe a végrehajtási záradék törlésének feltételeit, hiszen a jogszabályi rendelkezéseknek nem megfelelően kibocsátott végrehajtási záradékkal szemben ez a jogorvoslati mód áll az adósok rendelkezésére, azonban e körben is - elsősorban eljárásjogilag - ellentmondásos gyakorlattal állhatunk szemben.
A Vht. 212. § (1) bekezdése értelmében a végrehajtást elrendelő bíróság a végrehajtási lap visszavonását, illetőleg a végrehajtási záradék törlését bármelyik fél kérelmére, a végrehajtó jelentése alapján vagy saját kezdeményezéséből végzéssel bármikor elrendelheti.
A jelenlegi ítélkezési gyakorlatban kettős annak a megítélése, hogy a közjegyzői okiratba foglalt szerződés alakiságának vitatása körében milyen fórumnak kell eljárnia. Egyrészről a korábbi gyakorlatnak megfelelően a közjegyzői közokirati jelleg meglétének vizsgálatát végrehajtás megszüntetése iránti per keretei között képzelik el, másrészről viszont mint a végrehajtási záradék Vht. 23/C. § (1) bekezdés első fordulata szerinti feltétel Vht. 212. § (1) bekezdés szerint eljárás során történő vizsgálata merülhet fel.
A korábbi gyakorlat alapjául egyértelműen a korábbi jogszabályi környezet szolgálhatott, amely alapján a bíróságok közjegyzői okirat alapján végrehajtási záradék kibocsátásra voltak jogosultak. Ilyen esetben pedig a gyakorlat akként alakult, hogy az elrendelő bíróság peres számra iktatta az adós kérelmét és perben járt el. A jogszabálymódosítás eredményeképpen ezen lehetősége a bíróságoknak megszűnt.
A Vht. 224/A. § értelmében ha a bírósági végrehajtás elrendelése a közjegyző hatáskörébe tartozik, e rész rendelkezéseit az alábbi eltérésekkel kell alkalmazni: a végrehajtást elrendelő bíróságon a közjegyzőt, a végrehajtást elrendelő bíróság által hozott határozat alatt a közjegyző által hozott határozatot kell érteni;
A Vht. 224/A. § értelmében tehát egyértelműen a korábbi gyakorlattal ellentétben a záradék törlése körében annak a közjegyzőnek kell eljárnia, amelyik a végrehajtási záradékot kibocsátotta és e körben kell vizsgálnia, hogy vajon közjegyzői közokiratban szerepelnek e a felek nyilatkozatai. Ennek pedig nem lehet akadálya az, hogy a végrehajtási záradékot ugyanaz a közjegyző bocsátotta ki, aki annak felülvizsgálatára köteles a Vht. 224/A. §-a alapján. Megjegyzendő, hogy a Vht. 211. § (1) bekezdése szerinti végrehajtási lap visszavonása körében is az elrendelő bíróság jár el, tehát ezen megoldás már ismert, másrészről pedig a jogorvoslat elbírálása során - kifejezetten tiltó jogszabályi rendelkezés hiányában - rendkívül széles körű - akár tanú meghallgatásra vonatkozó - bizonyítás lefolytatására van módja.
Ezzel szemben a fenti igény polgári perben történő elbírálása két okból sem tűnik lehetségesnek. Egyrészről a Pp. 1. § (2) bekezdése szerinti jogvita nyilvánvalóan alanyi jog sérelmén nyugvó igény vonatkozásában értelmezhető. Ezzel szemben a végrehajtási záradék törlése egyértelműen és kizárólag alaki, eljárásjogi "védekezés" elbírálásra vonatkozó jogorvoslat, így tehát nem alanyi jog sérelmen nyugvó igény. Ebből következően pedig azon kérdés elbírálása, hogy közjegyzői közokiratba foglaltatott az adós nyilatkozata vagy sem nem tartozik a polgári perre, az nem lehet polgári per tárgya. (A végrehajtás megszüntetése is a teljesítéssel, elévüléssel kapcsolatos alanyi jogi igények, ellenjogok érvényesítésének fóruma.) Másrészről, ha a polgári perben annak a megállapítását kérik, hogy az adott okirat nem közjegyzői közokirat, úgy végső soron annak megállapítására kérik a bíróságot, hogy egy bizonyítási eszköz bizonyító erejének mibenlétéről döntsön (közokirat vagy egyszerű okirat) anélkül, hogy a konkrét alanyi jogi igényre vonatkozó egyéb tényállási elemeket és bizonyítékokat megismerhetné. Az ilyen kérelem alapján meghozott ítélet a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 6. §-ra is figyelemmel egy későbbi igény érvényesítésére vonatkozó perben szükségszerűen figyelembe veendő, és ezáltal az eljáró bírót az ítélet meghozatala során determinálja és a Pp. 279. § (1) bekezdésének alkalmazását korlátok közé szorítja. Ebből fakadóan pedig valamely bizonyíték bizonyító erejének - közokirati jellegének - megállapítására önállóan pert indítani nem lehet.
A fentiekben egyrészről a jogirodalom segítségével igyekeztem bemutatni azokat a különbségeket, amelyek alapján lehetőség nyílik arra, hogy a végrehajtási záradék kibocsátása során felmerülő - napjainkra jellemző - kérdéseket nagyobb biztonsággal megválaszolhassuk, másrészről pedig a már kibocsátott végrehajtási záradékkal kapcsolatos jogorvoslat elbírálására jogosult fórum kiválasztásához igyekeztem további támpontokat nyújtani. ■
Visszaugrás
