Már a bevezetőben rögzítenem kell azt, hogy a méltányosság fogalmának megadására nem vállalkozhatok, csupán képet adhatok róla, mely kép meglehetősen összetett. Az, hogy a méltányosság jelensége "csak" illusztrálható, több okra vezethető vissza.
Egyrészt a méltányosság különféle jelentéstartalmakat hordoz a különböző történelmi korszakokban (pl. ókori Róma, mai modern jogok), a különböző jogcsaládokban (angolszász és kontinentális jogi gondolkodás), és az eltérő jogágakban. A méltányosság továbbá mást jelent egy laikus számára, és megint mást, ha jogi értelemben beszélünk róla. A köztudatban gyakran valamiféle jóindulatú elnézést, emelkedett türelmességet értenek alatta. A jog világába lépve, a méltányosság jelentheti a szigorú jog enyhítésének eszközét, például kivétel-teremtés által, különböző jogintézmények formájában, vagy a törvényhozó szándékának kutatását a jogszabály értelmezése során (akár joghézagkitöltéssel), kezelhetjük általános érvényű, korrektív jogelvként, valamint érthetünk alatta egy egész jogtestet, mint pl. az angol jogban. A méltányosság tehát a jog területén is sokféle színben tűnik fel. Egész másképp viselkedik a közjogban, mint a magánjogban, és az is valószínű, hogy egy nemzetközi jogász vagy egy jogfilozófus ismét csak más és más jellemzőket tart majd fontosnak a méltányosság lényegi megvilágításánál.
Mindebből látszik, hogy a méltányosság sokféleségét nem lehet egy átfogó definícióba beleerőltetni, sőt az egyes felfogások annyira eltérőek is lehetnek, hogy mindent számbavéve még egy lényegi "mag" sem ragadható meg.
Egyetérthetünk ezért Ződi Zsolt1 megközelítésével, amennyiben a méltányosságot tradícióként, az európai jogi kultúra egyik elemeként fogja fel, melynek megvan a maga saját, belső története. E történet több szálon fut, melyek az értelmezés, a félreértelmezés és az újraértelmezés mentén hol érintkeznek, hol átfedik vagy keresztezik egymást.
A kép kuszaságához hozzájárul, hogy a méltányosság mindig is heves viták kereszttüzében állt, azaz nemcsak mint jelenség (eszme, kategória) zavaros, hanem -talán éppen emiatt - a körülötte folyó szellemi csatározások is szövevényesek, ellentmondásosak és nem mindig a tudomány magasztos céljai vezérlik őket.
A méltányosság felfogható jogi és társadalmi kritikaként, melynek csak konkrét szituációban van értelme, tehát ha a jogon belül szemléljük mindig kell hozzá egy jogeset. A méltányosság a tipikus alóli kivételt jelenti, amikor az általános szabály olyan ellentmondásba kerül az adott esettel, hogy a szabály alkalmazását fel kell függeszteni. Az ilyen eset(ek)ben kivételt kell tenni, különben olyan elvek sérülhetnek mint észszerűség, humanitás vagy igazságosság. Ez utóbbiból is következik a méltányosság egy másik fontos jellemvonása, történetesen az, hogy erőteljesen etikai töltetű, erkölcsi értékeket hordoz, éppen ezért nevezik jogi igazságosságnak is.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a méltányosság jogon kívüli, metajurisztikus kategória, mely a jog világában értelmezhetetlen, megfoghatatlan, sőt a szabadjogi ítélkezés - mely a jogbiztonságot fenyegeti - melegágya. Windscheid2 szerint például a méltányosság nem jog, s ezért a bíró nagy hibát követne el, ha a pozitív jogot a méltányosság vagy annak kedvéért, amit ő annak tart, mellőzné. Kauser Lipót szintén bírálólag vélekedik a méltányosság kérdéséről: "...lidércláng módjára imbolygó, rejtélyes és misztikus jelenség a magánjog világának ködbevesző perifériáin felötlő és úgy látszik mind gyakrabban jelentkező méltányosság is!".3
Azt hiszem elmondható, hogy e szélsőséges felfogás hívei nem sokan vannak, és - valamilyen szinten - a többség elismeri a méltányosság jogi szükségességét. A kérdés csak az, hogy milyen szinten. Elég ha csupán "megbújik a sorok között" vagy fel kellene vállalni általános alapelvi szinten való szabályozását?
Jelenleg az új, a mai gazdasági és társadalmi szerkezethez igazodó Polgári Törvénykönyv megszületésére várunk, melynek kapcsán a méltányosság szerepének újragondolása is egy lehet a megoldandó feladatok tengerében. A hatályos Ptk. a Bevezető rendelkezések között a méltányosságról expressis verbis nem tesz említést, ám tele van olyan különös részi szakaszokkal, ahol a méltányosság jelenléte kimutatható. Polgári jogunkban tehát a méltányosság alapelvként nem szerepel, e helyzet megváltoztatására tett javaslat - úgy gondolom - mégsem megalapozatlan, hiszen a méltányosság szükségessége nem vitatható, történeti gyökerekkel rendelkezik és a jogrendszer egészétől sem idegen.
A méltányosság jogintézményének elnevezése és az a filozófiai probléma, amely létét magyarázza, Arisztotelész nevéhez fűződik, aki szerint a méltányosság lényege, hogy a törvényt korrigálja amennyiben az általánosságra törekvés igénye miatt, alkalmazása igazságtalan (eseti) döntésre vezetne. Arisztotelésznél tehát a méltányosság a jogszabály értelmezése körében kerül elő, és azt jelenti, hogy a jogalkalmazó adott esetben eltérhet a törvénytől, ha annak alkalmazása igazságtalanságot okozna.
Az aequitas gondolata a római jogban sokkal nagyobb "karriert" fut be, bár a görög jelentéstartalomtól teljesen eltérve önálló és szerteágazó ösvényeket vág magának. Az aequitas szó a latinban kettős értelmű, egyrészt jelenti az egyenlőséget törvény és jog előtt, mint az igazságosság egyik követelményét, másrészt jelenti az egyenlőtlenség kiküszöbölésére való törekvést ott, ahol az igazságtalanságot okoz, az igazságosság másik követelményét. Az aequum értelmezése Cicero szerint: egyenlő az, ami mindenki számára igazságos. Az aequitas fogalma az idő során módosulásokon megy keresztül. Kezdetben egyenlőséget jelent, a klasszikus korban már a tételekbe nem szedett jog művészi alkalmazását, míg a iustinianusi korban emberiességet (humanitas), jóakaratot (benignitas) és méltányosságot (enyhítés a jog szigorával szemben) értenek alatta.4 Az elmélet arról szól, hogy egyrészt a szigorú ius civile nem vett figyelembe olyan mögöttes tényezőket, mint a dolus, a culpa, a mora, így alkalmatlanná vált a nemzetköziesedő kereskedelmi forgalom kielégítésére, másrészt a polgári jogegyenlőtlenség az árucsere fejlődésének további komoly gátját jelentette, ezért a szabadok közötti formális jogegyenlőség elvének kialakítására volt szükség. E cél eléréséhez alkalmasnak mutatkozott az aequitas felhasználása. E szál a méltányosság "magánjogi szála"5, mely ekkor az egy-neműsítést szolgálta (a XX. században már más célok elérésére használják).
A római jogból ered a méltányosság "közjogi szála" is, de egy másik korszakból; a posztklasszikus római jog időszakából, amikor már a keresztény filozófia is meghatározó. A posztklasszikus római jog bürokratikus és centralizált, melyet hivatalnokbírák alkalmaznak. Az uralkodó azonban nincs a joghoz kötve, így felmentést is adhat alóla. Egy keresztény uralkodó pedig a keresztény kultúra uralkodó eszméire hivatkozással ad felmentést, vagyis az emberiesség (humanitas), a könyörületesség (benignitas) és a jó akarat (benevolen-tia) nevében. A glosszátorok ezt a "szálat" viszik tovább, mert a feudális királyok számára a felmentési jog hozzátartozik a plenitudo potestatishoz6, a hatalom teljességéhez. A közjogi méltányosság táplálója tehát kezdetben az önkényúr korlátlan hatalma és a keresztény megbocsátás-tan, de jelenlegi formájában egy korlátozott (megosztott) és szekularizált hatalom áll mögötte. A felmentő, és általában az állammal szemben a gyengébb felet védő, vagyis a közjogi méltányosság valamiféleképp "kilép" a normából, félretolja azt, amíg a polgári bíró, amikor értelmezi, hogy egyedi helyzetben mit jelent a méltányosság, a törvény leglényegibb célját tartja szem előtt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
