Földi András: Néhány aktuális adalék az egyetemi autonómia történetéhez (KJSZ, 2017/2., 2-4. o.)

Horatius fogalmazta meg klasszikus formában azt a maximát, amely szerint vannak bizonyos határok, amelyeket sohasem szabad túllépni:

"Est modus in rebus, sunt certi denique fines, / quos ultra citraque nequit consistere rectum."[1]

A jogász számára is igen gyakran merül fel az a nehéz kérdés, hogy meddig szabad elmenni, hogy egy-egy konkrét esetben, pl. egy fizikailag megtámadott személy aktuális jogos védelmi helyzetében, vagy éppen a jogalkotót megillető játéktér körében pontosan hol húzódik meg a jogszerűség és a jogellenesség közötti határvonal. Az elmúlt napok közéleti-közjogi eseményei ráirányították a figyelmet arra a kérdésre, hogy a jogalkotó meddig mehet el az egyetemi autonómia korlátozásában. Ennek kapcsán az egyetemi autonómia történetéből szeretnék néhány, arbitrárius alapon kiragadott momentumot felvillantani. Mielőtt azonban a tárgyra térnék, fontosnak tartom, hogy néhány premisszát előrebocsássak.

Számomra mindig is nagyon zavaró volt, és mostanság különösen fájdalmas, hogy mennyire alacsony mértékű, sőt olykor teljesen hiányzik a hazai politikusok jelentős részéből az egyetemek, és általában a tudományos kutatás iránti tisztelet. A régi időkben, amikor a tudósok kizárólag papok voltak, a tudomány iránti megkülönböztetett tisztelet automatikusan adott volt: a tudományt már művelőinek személye miatt is szent ügynek tekintették. Némi túlzással élve a bajok akkor kezdődtek, amikor a tudomány művelésével már nemcsak papok, hanem világi személyek is, mégpedig egyre nagyobb számban elkezdtek foglalkozni. Azóta nem mindenki számára nyilvánvaló, hogy a tudomány egy szent ügy.

Ezzel a sajátságos deficittel függ össze pl. az a tény, hogy bár az ókori Rómában már a Kr. e. III. században világi jogtudósok vették át a papok (a pontifexek) szerepét a jogtudomány művelése terén, mégis mintegy 500 évvel később Ulpianus, az egyik legnagyobb római jogtudós még mindig fontosnak érezte, hogy a jogtudósokat a papokhoz hasonlítsa. Ahogy a Digesta elején álló, gyakran idézett Ulpianus-töredékben olvashatjuk:[2]

"Akár papoknak is méltán nevezhet bennünket bárki, hiszen az igazságot szolgáljuk, a jó és a méltányos ismeretét tanítjuk,[3] elválasztván a méltányost a méltánytalantól, megkülönböztetvén a megengedettet a tiltottól, és a helyesre nemcsak a büntetéstől való félelemmel, hanem különböző előnyökkel is buzdítani törekszünk. Az igazi, nem holmi hamis bölcseletre törekszünk, ha nem tévedek."[4]

Iustinianus császár 533. december 16-án kihirdetett Omnem kezdetű constitutiója nem hasonlítja ugyan a jogtudósokat a papokhoz, de nagy tisztelettel beszél az antecessorokról és a professorokról, vagyis a jogtanárokról. Ehhez képest a középkorban a tudósok iránti tisztelet megcsappant. A középkori ember a király mellett alapvetően a papokra (oratores) és a fegyverforgató nemesekre (bellatores) tudott felnézni. Persze a tudósok akkoriban úgyszólván mind papok voltak, és így papi minőségükben nekik is jutott a tiszteletből.[5]

A tudomány művelői, kiváltképpen az egyetemi tanárok a nekik "saját jogon" járó tiszteletet a felvilágosodás nyomán, alapvetően a XIX. században tudták kivívni. A tudományos kutatás, és az annak fő színhelyeként szolgáló egyetemek tekintélyének kialakulásában fontos szerepet játszott Wilhelm von Humboldt, aki a mai napig tartó érvénnyel kidolgozta a modern egyetem, vagyis a tudományegyetem, a kutatóegyetem koncepcióját.

Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az egyetem, az universitas középkori eredetű fogalom. Az ókorban egyetemek nem léteztek. Léteztek ugyan az ókorban is magasabb ismereteket oktató iskolák, de azok sokáig nem intézményesültek, inkább csak egy-egy neves tudós körül csoportosuló tanítványi kört jelentettek, mint a klasszikus görög filozófusok, vagy később a klasszikus római jogtudósok iskolái.[6] Amikor az intézményesülés a késő császárkorban előtérbe került, azzal párhuzamosan a tudományos színvonal hanyatlása volt megfigyelhető.[7] Az ókori iskoláknak hivatalos nevük sem volt, bár pl. az academia és a schola szavak már léteztek.

Az universitas fogalma bizonyos értelemben mégis ókori eredetű, konkrétan a római jogban gyökerezik. Az universitas szó az ókori római jog forrásaiban egyéb jelentései mellett kiváltképpen egyesületet jelentett, amelynek voltak tagjai, amelynek volt a tagok vagyonától elkülönült vagyona, és amely egy meghatározott cél érdekében működött. Amikor a középkorban létrejöttek az egyetemek (elsőként a bolognai egyetem, a hagyomány szerint 1088-ban), akkor irányadó ókori minta hiányában még nem volt egyértelmű, hogy azokat hogyan kell nevezni. Bolognában az egyetemet fenntartó diákegyesületeket nevezték - az előbb említett római jogi terminológiát követve - universitasnak, míg a XII. században létrejött párizsi egyetem esetében az intézményt fenntartó tanáregyesület volt az universitas.[8]

- 2/3 -

Később, de szintén még a középkorban alakult ki az universitas magistrorum et scholarium fogalma, amely a tanárok és a diákok egyetemét, alkotó közösségét jelentette. Ez a jelentés az universitas szó jelentéstörténetének tehát már a harmadik lépcsőfoka, amely ma is tovább él, pl. a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény (Nftv.) preambulumának "az egyetemi polgárrá váló fiatal nemzedékek"-re való utalásában.[9]

A vázolt fejlődési stádiumokat követően alakult ki és terjedt el az universitas litterarum vagy universitas scientiarum, a tudományegyetem fogalma, amely olyan intézményt jelöl, ahol az összes tudományt vagy legalábbis számos különböző tudományszakot művelnek.[10] E harmadik jelentésnek felel meg az újgörög nyelvben az egyetemet jelölő panepisztemio szó is, és talán említhető ebben a körben az olasz università degli studi fogalma is.

Az egyetemi autonómia fogalmának másik komponense, az autonómia szó az ókori görög nyelvben pontosan ebben a formában már létezett, és már akkor önkormányzatot, önigazgatást jelentett. Az egyetemi autonómia fogalma az ókorban természetesen még nem volt ismeretes. Ennek oka nemcsak abban keresendő, hogy az egyetem fogalma sem alakult még ki, hanem abban is, hogy az ókori (magán)iskolák természetes, ősi állapota eleve a szabadság volt. És bár idővel bizonyos állami felügyelet, ellenőrzés hellyel-közzel megjelent,[11] az iskolák ősi szabadsága általában véve megmaradt.

Az egyetemi autonómia antik gyökereit keresve fontos rámutatni arra, hogy a szabadság, a libertas az ókori rómaiak szemében a legfontosabb értéket jelentette. A római jogtudósok többször is rámutattak arra, hogy a szabadságnál értékesebb dolog nem létezik.[12] A szabadság és a tudományos kutatás fogalomtörténeti összekapcsolódásának szép példája az artes liberales, amely az ókori Rómában már a kései köztársaság korában ismert volt. Az artes liberales azok a tudományok és művészetek, amelyek a leginkább méltóak a szabad emberhez, a szabad római polgár számára pedig azok megismerése kifejezetten szükséges. Cicero az artes liberales körébe sorolta pl. a filozófiát, a grammatikát, a zenét, a matematikát, a szépirodalmat, a történelmet és a retorikát.[13] A császárkorban a legrangosabb ars liberalisnak a jogtudomány számított. Az artes liberales klasszikus római fogalmából született meg a Kr. u. V. század elején a septem artes liberales fogalma, amely oly fontos szerepet játszott a középkor művelődéstörténetében.[14]