A 2014. március 15. napján hatályba lépett Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) a munkajogi személyiségvédelem körében is meghatározó változást idézett elő: a jogalkotó a polgári jog és a munkajog kapcsolatát még szorosabbra fűzte. Figyelemmel arra, hogy a sérelemdíj vonatkozásában kialakult bírói gyakorlatról még öt év elteltével sem beszélhetünk, a Kúria ítélkezési gyakorlatából merítve áttekintem, hogy a munkajogban a személyiségi jogok megsértése mely területeken merült fel a leggyakrabban, és megvizsgálom azokat a bírósági döntéseket, amelyekben már sérelemdíj iránti igények találhatóak. A tanulmány célja továbbá választ adni arra a kérdésre, hogy a nem vagyoni kártérítés megítélése, illetve összegszerűsége vonatkozásban az évtizedeken át alkalmazott gyakorlat a későbbiekben mérvadónak tekinthető-e, ennek megválaszolásakor a polgári jogban iránymutatónak vehető bírósági döntéseket és elvi megállapításokat is figyelembe vettem.
1. Bevezetés
2. Problémafelvetés
3. A jogalkotó szándékának felfedezése nyomában
4. A sérelemdíj polgári jogi gyakorlatának összefoglalása
4.1. A sérelemdíj megítélhetőségének feltételei
4.2. A sérelemdíj összege
5. A munkavállalók személyiségvédelmével kapcsolatos bírói gyakorlat
5.1. Emberi méltósághoz való jog megsértése
5.1.1. Kényszerítés védett korban
5.1.2. Önkényes mentesítési idő
5.2. Az élet, testi épség és az egészség megsértése
5.2.1. A késedelmes fizetés egészségügyi hatásai
5.2.2. A zöld lakat nyomában
5.2.3. A végzetes ugrás
5.2.4. A hiányzó festékesvödrök
5.3. A személyes szabadság és a magánélet megsértése
5.3.1. Bizalomvesztés után kísérő jár?
5.3.2. Kit illet meg a teljes családban éléshez való jog?
5.3.3. Az "önkéntes" telefonátadás
5.4. Becsület és jóhírnév megsértése
5.4.1. Elfogult a hírszerkesztő?
5.4.2. Sikkaszt a szakács?
5.4.3. A "patkány-eljárás"
5.5. Következtetések
5.5.1. A sérelemdíj jogalapja
5.5.2. A sérelemdíj mértéke
6. Összegzés
2014. március 15. napja előtt a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 9. § (1) bekezdése[1] a személyhez fűződő jogok védelmét általános követelményként rögzítette[2], azonban a személyhez fűződő jogok körének meghatározása elmaradt, tekintettel arra, hogy a jogalkotó szándéka azok korlátozásának speciális szabályozására[3] terjedt ki.[4] Az idézett jogszabályhely a Ptk. hatálybalépését követően megváltozott akként, hogy kizárólag a munkavállaló és a munkáltató személyiségi jogainak védelméről szól, amelyekre az Mt. eltérő rendelkezése hiányában a Ptk. 2:42-2:54. §-ait rendeli alkalmazni azzal, hogy a Ptk. 2:52. § (2) és (3) bekezdése, valamint 2:53. §-a alkalmazásakor az Mt. kártérítési felelősségre vonatkozó szabályai az irányadók.[5] A Ptk. hivatkozott §-ai alapján a munkavállalók személyiségvédelmének eszközrendszere rendkívül vegyes képet mutat: egyaránt tartalmaz objektív[6] és szubjektív[7] alapú jogkövetkezményeket. A tanulmányban kizárólag az "új" jogintézménnyel, a sérelemdíjjal foglalkozom, figyelemmel egyrészt arra, hogy a sérelemdíj bevezetése volt az, amely a polgári jogi kodifikáció egyik legnagyobb vitáját váltotta ki,
- 50/51 -
másrészt pedig arra, hogy szabályozási struktúrája sok esetben vakvágányra vitte a jogalkalmazókat.
Tanulmányomban rámutatok azokra a jogszabályi rendelkezésekre, amelyek értelmezése során eltérő álláspontok alakultak ki, ilyen például az, hogy a személyiségijog-sértés megállapítását követően automatikusan történik-e a sérelemdíj megítélése, vagy az, hogy mekkora összegű sérelemdíj állapítható meg, valamint jogszerű-e a jelképes vagy az ún. bagatell összegű sérelemdíj. Figyelemmel arra, hogy a sérelemdíj vonatkozásában kialakult bírói gyakorlatról még öt év elteltével sem beszélhetünk, a Kúria ítélkezési gyakorlatából merítve áttekintem, hogy a munkajogban a személyiségi jogok megsértése mely területeken merült fel a leggyakrabban, és megvizsgálom azokat a bírósági döntéseket, amelyekben már sérelemdíj iránti igények találhatóak. A tanulmány célja továbbá választ adni arra a kérdésre, hogy a nem vagyoni kártérítés megítélése, illetve összegszerűsége vonatkozásban az évtizedeken át alkalmazott gyakorlat a későbbiekben mérvadónak tekinthető-e, ennek megválaszolásakor a polgári jogban iránymutatónak vehető bírósági döntéseket és elvi megállapításokat is figyelembe veszem.
A Ptk. 2:52. § (1) bekezdése kimondja, hogy "akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért". E § (2) bekezdése pedig így rendelkezik: "a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire - különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára - a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni, azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges".
A Ptk. 2:52. § (1) bekezdésének elolvasása után könnyen értelmezhető úgy, hogy az követelhet sérelemdíjat, akit személyiségi jogában megsértettek és emiatt őt hátrány érte, vagyis az (1) bekezdésből az olvasható ki, hogy a sérelemdíj megítélhetőségének két feltétele van: a személyiségi jog megsértése (jogellenesség) és a nem vagyoni sérelem. A (2) bekezdésben foglaltak szerint viszont a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges, azaz úgy tűnik, hogy az (1) bekezdésben kimondott két feltétel közül kizárólag a jogellenesség tényét, vagyis a személyiségijog-sértést kell bizonyítani.
A jogalkotó ezzel a szabályozási technikával nem kis fejtörést okozott a jogalkalmazók számára. Lábady Tamás egyik kiváló tanulmányában világított rá arra, hogy az elsőfokú bíróságok egymással ellentétes álláspontot alakítottak ki azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy "[h]ozható-e olyan ítélet, amely a személyiségi jog megsértése esetén azon az alapon utasítja el a sérelemdíj iránti keresetet, hogy a sérelmet szenvedett felet nem érte hátrány". Az egyik nézőpont szerint a bírói mérlegelés tárgya kizárólag a sérelemdíj összegének meghatározása lehet, amelynek következménye, hogy a bíróságoknak bagatell jogsértés esetén meg kell ítélnie bármilyen, akár jelképes összegű sérelemdíjat. A másik álláspontot képviselők véleménye alapján a bíróság elutasíthatja a sérelemdíj iránti keresetet, ha úgy ítéli meg, hogy a sérelmet szenvedett felet nem érte olyan immateriális sérelem, amely sérelemdíj megítélésére adhatna alapot.[8] A felvetett kérdéssel az Új Ptk. Tanácsadó Testülete (a továbbiakban: Tanácsadó Testület) is foglalkozott, véleményükben kifejtették, hogy "[a] Ptk. 2:52. § (1) bekezdés második fordulatának helyes értelmezése szerint a sérelmet szenvedett fél »az őt ért nemvagyoni sérelemért« követelhet sérelemdíjat, azaz a nemvagyoni sérelem bekövetkezése a sérelemdíj megítélésének feltétele. A Ptk. 2:52. § (2) bekezdésének a »jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges« fordulata mentesíti a felperest a hátrány bizonyításának eljárásjogi kötelezettsége alól, de nemvagyoni sérelem hiányában nem teszi lehetővé sérelemdíj követelését. A Tanácsadó Testület tagjai egyetértettek abban, hogy a sérelemdíjra marasztalás lehetőségét biztosító törvényi rendelkezések céljának az a jogalkalmazás felel meg, amely nem marasztal olyan alacsony összegű sérelemdíj megfizetésére, amely nem alkalmas sem a sérelem kompenzálására, sem pedig a jogsértéstől visszatartó preventív hatása kifejtésére."[9]
A Ptk. hatálybalépése óta foglalkoztatja tehát a jogalkalmazókat az a kérdés, hogy a jogellenesség (személyiségijog-sértés) önmagában megalapozza-e a sérelemdíjra való jogosultságot. A kérdés feltevéséből természetszerűleg következik, hogy két eltérő álláspont alakult ki a sérelemdíj megítélhetőségének feltételeivel kapcsolatban: az egyik szerint elegendő a jogsértés ténye, a másik szerint szükséges még a nem vagyoni sérelem is.
Mielőtt rátérnék az egyes álláspontok képviselői érvelésének, valamint a bírói gyakorlat bemutatására, fontosnak tartom megvizsgálni azt, hogy a sérelemdíj bevezetésével mi lehetett a jogalkotó szándéka. A jogalkotó célja feltárásának legpraktikusabb eszköze - Magyarország Alaptörvényének 28. cikke alapján - a Ptk. előkészítőinek a törvényjavaslat indokolásában megjelölt célja.
A Polgári Törvénykönyvről szóló T/7971. sz. törvényjavaslathoz benyújtott indokolás szerint "[a] sérelemdíj a személyiségi jogok megsértésének vagyoni elégtétellel történő közvetett kompenzációja és egyben magánjogi büntetése. Erre tekintettel a törvény a sérelemdíjat nem a kártérítési jogban, hanem a személyiségi jogok megsértése esetén alkalmazandó szankciók között helyezi el. A törvény szerinti változás - az elméleti és dogmatikai tisztánlátás előmozdítása mellett - hatékonyabb védelmet biztosít a személyiségi jogaiban sértett számára, mivel a sérelemdíj megállapításához a
- 51/52 -
bíróságnak nem kell a sértett oldalán bekövetkezett hátrányt kutatnia, illetve a sértettnek azt bizonyítania." Parlagi Mátyás szerint mindebből az következik, hogy a jogszabály célja az volt, hogy a sértett magánautonómiájából fakadóan választhasson, szeretné-e, hogy az eljárás tárgya legyen a nála bekövetkezett hátrányok feltárása.[10]
Mindenekelőtt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a sérelemdíj jogintézményének polgári jogi és munkajogi megítélésében rejlő hasonlóságok okán, véleményem szerint elkerülhetetlen, hogy egy rövid kitérő erejéig ne foglalkozzunk a polgári jogászok által eddig kimunkált, de még formálódó gyakorlattal, hiszen mind az akadémia oldal jeles képviselői, mind pedig a bíróságok fogalmaztak már meg olyan elveket, amelyek a munkaügyi perekben, a munkavállaló személyiségvédelmével kapcsolatban is alkalmazásra kerülhetnek. Erre tekintettel az alábbiakban röviden ismertetem, hogy a polgári jogászok a fentiekben felvetett kérdésre milyen válaszokat adtak, továbbá kitérek arra is, hogy a sérelemdíj mértékének meghatározásakor mely körülmények fennállását vizsgálják.
Azt az álláspontot, hogy a sérelemdíj megítéléséhez a jogsértés ténye önmagában elegendő, a bírói gyakorlat oldaláról először a Fővárosi Ítélőtábla próbálta kimunkálni.
A Fővárosi Ítélőtábla 1/2013. (VI. 17.) számú határozatával elfogadott kollégiumi véleményének (a továbbiakban: PK vélemény) 5. pontja kimondja, hogy: "[a] jogsértés ténye önmagában, bizonyított hátrány nélkül is azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy a személyiségi jogában megsértett személy sérelemdíjat követelhet. Az új Ptk. szerint tehát az eszmei hátrány biztosítása nem szükséges." A PK vélemény szerint különös jelentősége van annak, hogy a sérelemdíj követelése iránt indult perekben a bíróságok megkülönböztessék a személyiségi jog megsértésétől az ennek a szintjét el nem érő, szubjektív érzéseken alapuló érdeksérelmeket, a személyiségi jogot nem sértő érdeksérelem ugyanis nem járhat a sérelemdíj mint jogvédelmi eszköz alkalmazásával.
Ezt az álláspontot osztották a bíróságok abban az ügyben[11], amelyben a felperes annak megállapítását kérte, hogy az I. rendű alperes megsértette a jóhírnévhez fűződő személyiségi jogát azzal, hogy az általa üzemeltetett hírportálon a II. rendű alperessel közölt interjúban személyére nézve azt a valótlan és sértő tényt híresztelte, hogy sorkatonai szolgálata idején azért került fogdára, mert egy külső fegyverraktár őrségét elhagyva, társaival elment egy közeli kocsmába, ennek során ittasan lövöldözött és emiatt 30 nap fogdát kapott.
A felperes keresetében kérte az alperes kötelezését megfelelő elégtétel adására, valamint marasztalását 1 000 000 forint sérelemdíj megfizetésében.
Az elsőfokú bíróság mérlegelés alapján 50 000 forint sérelemdíjat ítélt meg.
A másodfokú bíróság szerint abban az esetben, ha a jogsértés megvalósul, az önmagában olyan hátrányt jelent, amit valamilyen módon szükséges kompenzálni. Emellett a sérelemdíj magánjogi büntetőeszközként is funkcionál. A jogsértés mindkét alperes esetében egyértelműen megállapítható volt. Az elsőfokú bíróság által megállapított, 50 000 forint összegű marasztalás olyan minimális összeg, amely a sérelemdíj intézményét kiüresíti, hiszen annak megfelelő kompenzációs jellege és visszatartó ereje is kell, hogy legyen. E körben szükséges a jogsértő fél felróható magatartását és a jogsértés súlyát is értékelni. A másodfokú bíróság mindezen körülmények mérlegelése alapján indokoltnak tartotta a sérelemdíj összegének felemelését az okozott sérelemmel arányban álló mértékre, azaz 600 000 forintra és késedelmi kamataira.
A Kúria szerint a nem vagyoni kártérítés helyébe lépett sérelemdíj alapvetően nem változtat azon, hogy a személyiségijogi-jogsértés vonatkozásában ezen jogintézménynek is elsődleges rendeltetése a sértett irányában kompenzáció nyújtása az őt ért sérelemért. Jelen esetben "magánjogi büntetés" kiszabására, megállapítására a Kúria az összes körülmény figyelembevételével nem látott alapot. Az I-II. rendű alperesek egyaránt 50 000-50 000 forintot és annak késedelmi kamatát kötelesek a felperes részére megfizetni. Mindez nem jelenti a jogintézmény "kiüresítését", csupán abban foglalt állást a Kúria, hogy a konkrét esetben ilyen összegeket is elegendőnek látott a konkrét jogsértés megismétlésének megakadályozására, illetve a felperest ért hátrány kompenzálására.
Az újabb bírói gyakorlat[12] viszont a Tanácsadó Testület azon véleményét támasztja alá, hogy a nemvagyoni sérelem bekövetkezése a sérelemdíj megítélésének feltétele. Az alábbiakban a Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.002/2017.[13] számú ügyben hozott ítéletének megállapításai kerülnek ismertetésre, mivel az tulajdonképpen összefoglalja az eddigi gyakorlat eredményeit.
Az ügy tényállása szerint az I. rendű felperes a II. rendű felperes gyermeke. A II. rendű felperes és az alperes fenntartásában működő bölcsőde között "megállapodási" szerződés jött létre az I. rendű felperes bölcsődei ellátására határozott időtartamban. A bölcsődei vezető levelében arról tájékoztatta a szülőket, hogy a gyermek bölcsődei ellátását megszünteti. Döntését azzal indokolta, hogy a gyermek a szakértői bizottság véleménye szerint sajátos nevelési igényű, ezért
- 52/53 -
korai fejlesztése szükséges, utalt arra is, hogy autisztikus vonások figyelhetők meg nála.
A felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy az alperes megsértette az I. rendű felperes élethez, testi épséghez, egészséghez és egyenlő bánásmódhoz fűződő személyiségi jogát azzal, hogy sajátos nevelési igénye miatt jogellenesen megszüntette bölcsődei ellátását. A személyiségijog-sértés miatt 500 000 forint sérelemdíjat igényeltek késedelmi kamatokkal növelten.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet (egyéb eljárásjogi okok miatt) elutasította.
A másodfokú bíróság rögzítette, hogy a perbeli esetben az I. rendű felperes korából és családi körülményeiből adódóan nem szenvedett el olyan hátrányt, amely személyiségére, életvitelére negatív hatást gyakorolt volna, hiszen szülei családilag, vagyis számára tulajdonképpen előnyös módon oldották meg elhelyezését, és az elsőfokú eljárás alatt a II. rendű felperes sem adott elő olyan tényállítást, amely a jogviszony megszűnésével okozati összefüggésben álló bármilyen hátrányos következmény elszenvedésére utalt volna. Nem érte tehát olyan immateriális hátrány az I. rendű felperest, amely sérelemdíjban megnyilvánuló kompenzációt igényelne.
A Szegedi Ítélőtábla a hivatkozott ítélete indokolásának [33] bekezdésében az alábbi fontos megállapításokat tette a sérelemdíjjal összefüggésben:
a) "Önmagában a személyiségi jogsértés ténye nem vonja maga után a sérelemdíj iránti kereseti kérelem megalapozottságát.
- Az objektív szankciók megítélése mellett is elutasíthatja a bíróság a sérelemdíj iránti keresetet, ha a sérelmet szenvedett felet nem érte olyan immateriális sérelem, amely sérelemdíj megítélésére adna alapot.
- A Ptk. 2:52. § (1) bekezdés második fordulatának helyes értelmezése szerint ugyanis a sérelmet szenvedett fél »az őt ért nemvagyoni sérelemért« követelhet sérelemdíjat, azaz a nemvagyoni sérelem bekövetkezése a sérelemdíj megítélésének feltétele, eltérően a személyiségi jogsértés objektív szankcióinál használt, feltételként rögzített kifejezéstől, ami a személyiségi jogsértés ténye.
b) Nem szól ez ellen a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésének »a jogsértés tényén kívüli további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges« fordulata sem, ez valójában csupán a hátrány bizonyításának eljárásjogi kötelezettsége alól mentesíti a felperest, de nemvagyoni sérelem hiányában nem teszi lehetővé sérelemdíj követelését.
c) Így a bíróság elutasíthatja a sérelemdíj iránti keresetet akár azért, mert az adott személyiségi jogsértés alkalmatlan arra, hogy nemvagyoni hátrányt okozzon, akár azért, mert köztudomású tények értékelésével arra a következtetésre jut, hogy ilyen jellegű sérelem nem állt elő a személyiségi jogában megsértett félnél.
d) Ugyancsak nem indokolt a sérelemdíjban való marasztalás, ha úgynevezett bagatell igényről van szó, a sérelemdíjra okot adó nemvagyoni hátránynak ugyanis olyan fokúnak kell lennie, amely kompenzációt és egyúttal magánjogi, preventív jellegű büntetést igényel, figyelemmel a sérelemdíj kettős funkciójára. Ha az elszenvedett sérelem nem olyan mértékű, ami a sértett fél oldaláról másnemű - adott esetben pénzbeli - ellensúlyozást, a jogsértő oldaláról pedig magánjogi szankciót igényelne, sérelemdíj alkalmazásának nincs helye."
Az elmúlt néhány év bírói gyakorlatát megvizsgálva[14] levonható az a következtetés, hogy a felsőbb bíróságok is - a fentiekben bemutatott - "második álláspontot" képviselik, valamint osztják a Tanácsadó Testület által kifejtett véleményben foglaltakat.
A sérelemdíj a Ptk. szerint a nem vagyoni sérelem egyszeri reparációja, ugyanis a nem vagyoni hátrányok ellensúlyozására szolgál és ezért a vagyoni hátrányokhoz kapcsolódó járadék sérelemdíj esetén nem alkalmazható.[15] Sipka Péter és Zaccaria Márton Leó egyik tanulmányukban kifejtik, hogy a munkajogi ítélkezés során továbbra is lehet majd sérelemdíjként járadékot is megállapítani, érvelésüket az Mt. 173. § (1) bekezdésére alapították, amely szerint kártérítésként járadékot is meg lehet állapítani.[16] Ezzel a felfogással nem tudok egyetérteni, véleményem szerint ugyanis ez a sérelemdíj funkciójával, céljával ellentétes jogértelmezéshez vezetne. Álláspontom szerint a sérelemdíj megállapításakor az Mt. kártérítési felelősségre vonatkozó szabályai irányadóak ugyan, azonban ezek alkalmazásának korlátját képezik azok a kártérítéssel összefüggő jogintézmények, amelyek a sérelemdíjra annak eltérő karaktere miatt nem alkalmazhatóak.[17]
A bíróságnak a sérelemdíj mértékének meghatározása során a szabad mérlegelés elvének megfelelően, az eset összes körülményére kell tekintettel lennie. Az összegszerűség előre kiszámítható keretek közé szorítását a személyiségi jogok sokszínű, kategorizálhatatlansága zárja ki.[18] A marasztalás összegszerűségének kialakításakor figyelemmel kell lenni arra, hogy a megsértett jogok között nem lehet különbséget tenni.[19]
Természetesen az egységes bírói gyakorlat kialakítása a sérelemdíj összegének megállapítása során is kívánatos, ezért
- 53/54 -
a jogalkotó nevesít néhány szempontot, amelyet a bíróság figyelembe vehet az eset körülményei közül.[20]
A jogsértés súlyossága körében értékelni kell, hogy a jogosultnak mely személyiségi joga milyen sérelmet szenvedett.[21] Fézer Tamás kiemeli, hogy a jogsértés súlyára alapított számítási mód szükségképpen magában hordoz büntetőelemeket is, hiszen ezáltal a vizsgálat középpontjába a jogsértő magatartás kerül.[22]
Vékás Lajos rámutat arra, hogy a jogsértés ismétlődő jellege - mint a sérelemdíj összege megállapításának további szempontja - egy kimondottan büntetőjogi minősítő körülmény, amelynek törvénybe iktatását a sérelemdíj funkciójára hivatkozással félreértésnek tekint, egyúttal óva inti a bíróságokat attól, hogy a büntetőelemnek adjanak hangsúlyt.[23] Fézer Tamás megjegyzi, hogy a jogsértés ismétlődő jellege csak akkor lehet hatással a sérelemdíj összegére, ha a sértett nem vagyoni sérelmének nagyságát ez a magatartás érintette.[24]
A felróhatóság mértékének figyelembevétele esetén vizsgálható, hogy adott esetben a jogsértő szándékossága vagy súlyos gondatlansága kihatással lehet-e a sérelemdíj összegének emelésére.[25]
A jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatása szintén szerepet játszhat a sérelemdíj mértékének megállapítása során. E körbe tartozik a sértett jogsértést megelőző foglalkozása, életvitele, majd ezeknek a megváltozása a jogsértés hatására.[26]
Miként a Ptk. sem tartalmaz az eset körülményeinél figyelembe vehető taxatív felsorolást, Molnár Ambrus kitér arra is, hogy szükséges "[a] kellő mértéktartás gyakorlása és annak szem előtt tartása is, hogy a sérelemdíjjal a sértett se jusson indokolatlanul magas és túlzott nyereséghez, továbbá a sérelemdíj gyakorlati alkalmazása ne vezethessen az eszmei értékek kommercializálódásához sem"[27].
Miután ismertettem a jogirodalom álláspontját arról, hogy a sérelemdíj mértékének meghatározása körében milyen szempontokat lehet figyelembe venni az eset összes körülménye alapján történő mérlegelés során, az alábbiakban röviden bemutatom, hogyan alakul a bírói gyakorlat ebben a körben..
A Szegedi Ítélőtábla egyik ügyében[28] hozott ítélete indokolásában kifejtette, hogy a sérelemdíj mértékének megállapításakor figyelembe kell venni a káreseménykori értékviszonyokat, a károsult személyi körülményeit, életkorát, a káreseménnyel összefüggő jövőbeli - várható - helyzetét, a jogsértés súlyát és következményeit, ezek alapján kell az arányos, méltányos, megfelelő kompenzációt nyújtó sérelemdíjat meghatározni. Hasonló megállapításra jutott a Pécsi Ítélőtábla, amikor a sérelemdíj összegének meghatározásánál értékelte a tanúvallomások alapján feltárt, a felpereseket ért hátrányos következményeket, és figyelemmel volt arra is, hogy a felperesi hozzájárulás beszerzésének elmulasztása miatt az alperes felróhatósága egyértelműen megállapítható volt.[29] A Fővárosi Ítélőtábla egyik ítéletében[30] kitért arra, hogy a perbeli jogsértéssel összefüggésben megállapított sérelemdíj összege nem a felperes becsületének általánosságban vett értékmérője; a sérelemdíjjal szembeni követelmény, hogy az alanyi jognak védelmet nyújtson, egyúttal a jogsértőket visszatartsa a sérelmet okozó magatartástól. A Fővárosi Ítélőtábla egy másik ügyében kimondta, hogy annak sincs akadálya, hogy a bíróság mérlegelési szempontként értékelje a sérelemdíj meghatározása során annak visszatartó erejét.[31]
A Ptk. a személyiségvédelem generálklauzulájának megerősítése, valamint a jogalkalmazás segítése érdekében példálózó jelleggel felsorolja azokat a személyiségi jogokat, amelyek már a jogalkalmazói gyakorlatban elismerést nyertek.[32] A bírói jogalkalmazás azonban - a Szegedi Ítélőtábla közelmúltban hozott egyik döntése[33] értelmében - "[n]incs elzárva attól, hogy bizonyos mértékben tágítsa azok körét, ha a nem taxatív törvényi felsorolásba nem illeszthető, mégis a személy lényegét adó tulajdonságok sérelme valósul meg általa". A hivatkozott ügyben egy autóbusz kidöntött egy beton villanyoszlopot, ami rádőlt a felperesi lakás utcafronti szakaszának falára, az ezzel együttjáró robbanásszerű zajra felébredő felperes megijedt, ettől kezdve nem mert a hálószobájában aludni, mert attól félt, hogy újabb baleset történik. A Szegedi Ítélőtábla megállapította, hogy a felperesnek a Ptk.-ban nem nevesített magánélet nyugalmához, pihenéshez fűződő joga is sérült a balesettel összefüggésben, ami pedig azt követően mindaddig fennállt, amíg az általa veszélyesnek ítélt helyzet is, azaz ameddig a megállót át nem helyezték máshová.
A fentieknek megfelelően a személyiségi jogok megsértését jelenti különösen az élet, a testi épség és az egészség megsértése; a személyes szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértése; a személy hátrányos megkülönböztetése; a becsület és a jóhírnév megsértése; a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jog megsértése; a névviseléshez való jog megsértése; valamint a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog megsértése.[34] A Ptk. a személyiségi jogokon keresztül az egyén különböző érdekeit kívánja megóvni: az egyén fizikai-biológiai létét; az egyén társadalomban való megjelenését, társadalmi megítélését; az egyén szabadságát, magánautonómiáját, illetve az egyéni önrendelkezés területét.[35]
Tekintettel arra, hogy a Ptk. hatálybalépése óta eltelt idő nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy kialakult bírói gyakorlatról beszélhessünk e vonatkozásban, az alábbiakban a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiumának 2015-2019. évek közötti ítélkezési gyakorlatából merítve áttekintem,
- 54/55 -
hogy a munkavállalók személyiségi jogainak megsértése mely területeken merült fel a leggyakrabban, továbbá az alcím végén összegzem a bíróságok elvi jellegű megállapításait.
Az alperesi kft. a védett korú felperes munkavállaló munkaviszonyát felmondással megszüntette. A felmondás a felperes védett korával összefüggésben személyre szabott nyilatkozatot nem tartalmazott. Az átadott okirat a munkaviszony megszüntetésének indokolásán túlmenően a felmondási tilalmakra vonatkozó sablonnyilatkozatokat tartalmazott, ezek között szerepelt az is, hogy "a rám irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt több, mint 5 év elteltével töltöm be". A felperes a felmondás közlésekor jelezte, hogy védett korban van. A jelen lévő HR-dolgozó közölte a felperessel, hogy húzza alá a rá leginkább vonatkozó részt, erre a felperes a fenti nyilatkozatot húzta alá, és emellett feltüntette a születési dátumát.
A felperes keresete a munkaviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményeire irányult, valamint 500 000 forint sérelemdíj megfizetését kérte. Az igényét arra alapította, hogy az alperes magatartásával megsértette az emberi méltóságát, és arra kényszerítették, hogy nyilvánvalóan valótlan tartalmú nyilatkozatot húzzon alá a felmondási iraton.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, a sérelemdíj iránti igényt megalapozatlannak találta. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság megalapozottan utasította el a felperes sérelemdíj iránti igényét is, mert az ebben a körben felhozottak a személyiségi jog megsértése szintjét el nem érő szubjektív érzéseken alapuló sérelmek voltak..
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet nem találta megalapozottnak, ezért a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
A felperes közalkalmazotti jogviszonyban állt az alperessel, majd kérte az alperest, hogy a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 25. § (2) bekezdés e) pontja szerinti felmentéssel szüntesse meg közalkalmazotti jogviszonyát, és felmentési ideje mértékét a Kjt. 33 § (2) bekezdésére figyelemmel hat hónapban határozza meg, tekintettel arra, hogy nyugdíjasnak minősül. Erre figyelemmel az alperes felmentéssel megszüntette a felperes közalkalmazotti jogviszonyát, felmentési idejének mértékét hatvan nap plusz négy hónapban állapította meg.
A felperes keresetében kártérítés mellett 2 500 000 forint sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Állítása szerint az alperes megsértette a Kjt. 33. § (3) bekezdésében foglalt azon rendelkezést, miszerint a mentesítési idő legalább felének megfelelő időtartamban az ő kívánságának megfelelő időben és részletekben kellett volna mentesíteni a munkavégzés alól. Az alperes a felmentés közlése előtt e vonatkozásban nem egyeztetett vele, a felmentést követően írt levelére nem kapott választ. A felperes érvelése szerint "az általa követelt összeg lenne alkalmas arra, hogy kizökkentse a munkáltatót közönyös magatartásából".
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a munkáltató nem tanúsított olyan magatartást és nem terheli olyan mulasztás sem, amellyel a felperesnek az emberi méltósághoz fűződő jogát sértette volna, vagy egyéb személyiségi jogának sérelmével járt volna, így a sérelemdíj iránti igénye nem volt megalapozott.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmét nem találta megalapozottnak. A felülvizsgálati kérelem kellő alap nélkül állította, hogy az alperes eljárásával sérült a felperes személyiségi joga. A felperes azon hivatkozása, hogy a Kjt. 33. § (3) bekezdésében foglaltak be nem tartásával megsértette emberi méltóságát és önrendelkezési jogát, alaptalan, mert ezen állítását bizonyítékokkal nem támasztotta alá. A Kúria továbbá utalt az EBH 2007.1598. számú döntésre, amely szerint az, hogy valakinek valamilyen sérelme van, nem jelenti azt, hogy egyúttal az emberi méltósága is sérült.
A felperes gazdasági vezetőként állt az alperes alkalmazásában, majd biztonsági tiszt besorolású beosztást ajánlottak fel számára, amelynek elfogadása tárgyában öt munkanapon belül nem nyilatkozott, így a munkáltató a felperes felmentése iránt intézkedett. A felperes szolgálati viszonya 2016. január 19. napjával szűnt meg, január havi illetményét azonban csak részben fizette meg 2016. február 5-én a munkáltató, 103 507 forint illetmény csak 2016. március 5-én, míg a 868 350 forint végkielégítés 2016. március 8-án került jóváírásra számláján. Bár a munkáltató - a Magyar Államkincstárnál adódott problémák miatt, önhibáján kívül - valóban késedelmesen fizette meg a felperes számára az őt megillető juttatások egy részét, emiatt az adott időszakra járó késedelmi kamatot - 3999 forintot - utóbb megfizetett.
A felperes 300 000 forint sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy arra számított, hogy időben meg fogja kapni a neki járó juttatást, erre azonban
- 55/56 -
nem került sor. A közüzemi szolgáltatók, illetve a bank felé folyamatos fizetési kötelezettsége állt fenn és tartania kellett attól, hogy ezt nem tudja teljesíteni. Személyiségijog-sérelme egzisztenciális természetű volt, erős létbizonytalanságot, lelki szenvedést érzett a késedelmes fizetés miatt. Álláspontja szerint amennyiben az Államkincstár rendszere nem működött megfelelően, úgy át kellett volna térni a manuális elszámolásra.
Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 100 000 forint sérelemdíjat. Kifejtette, hogy a késedelem a vagyoni jogi sérelmen túl személyiségijog-sérelmet is eredményezett a felperesnél, vagyoni viszonyait át kellett szervezni, közüzemi számláit, tartozásait teljesítenie kellett és gyermekeit is el kellett tartani. Mindez komoly stresszhatást, létbizonytalanság érzést, életminőség-romlást eredményezett nála. Az alperes a késedelmet és az adminisztrációs problémát elismerte, amelynek hátterében a Magyar Államkincstár működése, a különadóval kapcsolatos program fejlesztése volt megállapítható. Az Államkincstár mint teljesítési segéd tevékenységéért a Ptk. 6:148. § (1) bekezdése szerint az alperes felelős volt. A felperes életminősége sérült, az állás elvesztésével járó stresszes állapotot tovább rontotta, hogy a jogviszonya megszüntetését követően további sérelem érte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és a felperes keresetét teljes egészében elutasította. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság sérelemdíjjal kapcsolatos döntése megalapozatlan. Utalt arra, hogy a bírói gyakorlat szerint a vagyoni érdekek sérelme miatti felháborodás nem szolgálhat alapul személyiségijog-sérelemre, e vonatkozásban utalt a Kúria Pfv.IV.20.398/2007/3. számú ítéletére. Kifejtette, hogy a késedelmes fizetés a vagyoni jogokat sértő magatartás, amelynek a jogkövetkezménye a Ptk. 6:48. § (1) bekezdése szerinti késedelmikamat-fizetési kötelezettség.
A Kúria álláspontja szerint a felperest nem illette meg sérelemdíj, ezért a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Indokolásában kifejtette, hogy a vagyoni érdek, így a tulajdonhoz, illetve a kötelmi jog gyakorlásához fűződő jogosultságok megsértése önmagában személyiségvédelmet nem alapoz meg. A késedelmes fizetés a vagyoni jogokat sértő magatartás, amelynek jogkövetkezménye a Ptk. 6:48. § (1) bekezdése szerinti késedelmikamat-fizetési kötelezettség, ennek pedig az alperes eleget tett. Mindebből az is következik, hogy a vagyoni érdekek sérelme miatti jogos felháborodás nem szolgálhat alapul a személyiségvédelemhez.
A felperes az alperesi kft. alkalmazásában állt gépkezelőként. Az alperes azonnali hatályú felmondással szüntette meg a felperes munkaviszonyát arra való hivatkozással, hogy a felperes munkavégzési helyén a munkáltató szerződött partnerének munkavédelmi eszközét saját célra történő felhasználás végett engedély nélkül eltulajdonította.
A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság a munkaviszony jogellenes megszüntetésére tekintettel kötelezze az alperest elmaradt jövedelemként kártérítés, valamint 1 500 000 forint sérelemdíj megfizetésére. Keresetében előadta, hogy a jogviszonya jogellenesen koholt és valótlan tartalmú indokok alapján szűnt meg, a munkáltató eljárása sérti személyiségi jogait, alkalmas arra, hogy harmadik személy tudatában azt a képzetet vagy meggyőződést alakítsa ki, hogy a felperes a munkáltató rovására olyan bűncselekményt követett el, amely az alperest, illetve személyi állományának életét, testi épségét veszélyezteti. Álláspontja szerint a munkáltató kijelentései a mindennapi életben is hátrányosan érintik, a szűkebb lakókörnyezetében az terjedt el róla, hogy rendőrségi ügye van, bűncselekményt követett el.
Az elsőfokú bíróság a felperest ért sérelem kompenzálására 300 000 forint sérelemdíjat ítélt meg. A bíróság álláspontja szerint az alperes nem járt el kellő körültekintéssel, mert döntését híresztelésekre alapozva hozta meg. A bíróság a sérelemdíj mértéke meghatározásánál azt vette figyelembe, hogy viszonylag rövid ideig volt beszédtéma a felperes lakóhelyén a terhére rótt magatartás, és negatív pszichés változást okozott nála, hiszen egy ideig nem járt el otthonról, munkát sem keresett, ugyanakkor ez nem érte el azt a szintet, hogy pszichológushoz, pszichiáterhez, vagy akárcsak a házi orvosához forduljon. Megállapította, hogy a felperes bizonyította a személyiségi jogának megsértését, az alperes pedig nem tudta igazolni, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
A másodfokú bíróság szerint a sérelemdíj alapja és mértéke vonatkozásában az elsőfokú bíróság a bizonyítást szükséges mértékben lefolytatta és helytálló megállapításra jutott, ezért a mérlegeléssel megállapított marasztalási összeg módosításának nem látta indokát. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az alperes a felperes terhére rótt jogellenes magatartást nem tudta igazolni, és a tulajdon elleni cselekmény bizonyítékok hiányában történő közlése olyan valótlan állítás, amely a felperes becsületének sérelmére vezetett, ezáltal a személyiségi jogi sérelem megvalósult. Kifejtette, hogy a vélelmezett okok az alperesnek betudhatóan kaptak nyilvánosságot. A felperes személyét érintő találgatások legfeljebb egy hónapig voltak napirenden a helyiek között, akik közül - miként azt a tanúvallomások rögzítik - többen a szóbeszéd tényét képező vádakat a felperest ismerve eleve kétkedve fogadták.
A Kúria a jogerős ítéletet a sérelemdíj vonatkozásában hatályon kívül helyezte. Indokolásában kifejtette, hogy a sé-
- 56/57 -
relemdíj megállapításának feltétele a személyiségijog-sértés, azaz a jogellenesség fennállta és a nem vagyoni sérelem bekövetkezése; a magatartás és a sérelem között okozati összefüggések kell fennállnia. Figyelemmel arra, hogy a bizonyítékok alapján nem állapítható meg, hogy a felperesre nézve sérelmes, állítása szerint személyiségi jogát sértő, az azonnali hatályú felmondásban szereplő okok az alperes magatartása miatt kerültek nyilvánosságra, és a felperes környezete azokról tudomást szerzett, a sérelemdíj iránti igény nem megalapozott.
A felperes gépkezelő munkakörben állt az alperes alkalmazásában. Az egyik napon a felperes közvetlen felettese a munkavégzési helyre egy kábelt vitt ki azzal a céllal, hogy a felperes az egyik kolléga televíziójához kapcsolódó antennát szerelje meg, mert nem működött. A felperes ezért a telephelyen lévő létrán felment a tetőre, azonban a létra lefelé jövet oldalirányban eldőlt, ekkor a felperes - mivel sokáig már nem tudta magát megtartani - leugrott, mert arra törekedett, hogy az épületet körülvevő betonszegélyen túl, a füves részre kerüljön. A talajra érve a felperes bal lába a boka feletti részen nyílt törést szenvedett. A felperes üzemi balesetből eredő rész-egészségkárosodásának mértéke 25 százalékos lett. A felperes pszichés státusza is rosszabbodott a balesetet követően, emiatt is gyógyszert kell szednie.
A szakértői vélemény értelmében a felperes könnyű fizikai munkát sem képes ellátni. Végzettségének és gyakorlatának megfelelő munkakört kialakult egészségi állapota miatt nem képes betölteni, mivel ezek tartós állással, járással, hajolással és fizikai terheléssel járnak. A felperesnek fiatal és aktív korára tekintettel továbbképzése, átképzése lenne javasolt, ehhez azonban érettségire lenne szükség, amellyel nem rendelkezik. Jelen állapotában a nyílt munkaerőpiacra történő bekerülésének lehetősége munkavállalóként csekély, foglalkoztatása akkreditált védett foglalkoztatónál lenne csak javasolt. A felperes mindazon fizikális tevékenységben korlátozott, illetve akadályozott, amelynél mindkét alsó végtag nagyízületének teljes értékűségére lenne szükség.
A felperes keresetében 30 000 000 forint sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest, továbbá vagyoni kárainak a megtérítését kérte.
Az elsőfokú bíróság a kereseti kérelmet a sérelemdíj vonatkozásában eltúlzottnak találta, 1 000 000 forintot tartott arányban állónak a jogsértés súlyával. Kifejtette, hogy a felperest fiatal korában érte a baleset, két kiskorú gyermek eltartásáról kell gondoskodnia, állapota a munkaerőpiacon történő elhelyezkedését nehezíti. Álláspontja szerint a felperes élete, társadalmi életben való elnehezülése tartós és közepes fokú.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperest sérelemdíj címén terhelő tőkemarasztalás összegét 4 000 000 forintra felemelte. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az eset összes körülményének mérlegelése során nem értékelte súlyának megfelelően azt, hogy a felperes több műtéten esett át, a gyógyulási folyamat fájdalommal járt, a korábbi aktív életvitelével fel kellett hagynia, még könnyű fizikai munkavégzésre sem képes, állapotában javulás nem, csak rosszabbodás várható. A felperes által igényelt 30 000 000 forint jelentősen eltúlzott, míg az 1 000 000 forint a hátrányok kompenzálására nem elegendő. Az összegszerűség meghatározása során figyelemmel kellett lenni a méltányosságra és a mértéktartásra, továbbá arra, hogy bár a sérelemdíj esetében a károsult és a károkozó közötti kármegosztásnak nincs helye, az eset összes körülményéhez hozzátartozik az is, hogy a károsult maga is jelentős mértékben közrehatott a károsodás bekövetkeztében, ez az összegszerűség meghatározása során nem hagyható figyelmen kívül.
A Kúria a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta, figyelemmel arra, hogy a Kúria a jogerős ítéletet csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, azonban a felülvizsgálati kérelemben a jogszabálysértéseket igazoló jogi álláspont részletes kifejtése az egyes jogszabályhelyekre vonatkozóan elmaradt.
A felperes közalkalmazotti jogviszonyban állt az alperesnél festő-mázoló munkakörben. A létesítményfelelős megállapította, hogy a felperesnél harmincvödörnyi festék hiányzik. Ezt követően behívatta a műhelybe és egy másik munkavállaló előtt felszólította, hogy hozza vissza a hiányzó festéket, amit ellopott. A létesítményben szóbeszéd útján elterjedt, hogy a felperes ellopta az alperes festékét. A felperes az őt ért vádakat megalázottsággal élte meg, kollégáival szemben bizalmatlanná és tartózkodóbbá vált, az önértékelése megingott. Két hónap múlva stressz okozta magas vérnyomást, alkalmazkodási zavarokat, depressziós epizód diagnózist állapítottak meg nála. A felperes hangulatjavító gyógyszert két hétig szedett, pszichés segítséget nem vett igénybe.
A felperes keresetében 1 500 000 forint sérelemdíj megfizetését kérte.
Az elsőfokú bíróság 1 500 000 forint sérelemdíj megfizetésére kötelezte az alperest. Indokolásában kifejtette, hogy a személyiség megvalósításának fontos feltétele, hogy a társadalom tagjait a valóságos értékük szerint ítéljék meg. Az eljárás során a tanúk bizonyították, hogy híresztelés útján a felperes jóhírneve, becsülete sérült a lopással való gyanúsítás miatt, a bíróság álláspontja szerint a híresztelés már elegendő volt ahhoz, hogy a felperes jóhírneve sérüljön. A felperesnél az alkalmazkodási zavar és az enyhe depressziós állapothoz vezető pszichés tünetek átmeneti jelleggel álltak fenn, amelyek maradandó lelki egészségkárosodást és tartósan fennálló pszichés állapotváltozást nem idéztek elő. Az orvos szakértői szakvéleményben megállapításra került, hogy a felperesnek a per tárgyát megelőző időszakban pszichés betegsége nem volt, továbbá magas vérnyomásra utaló egészségügyi dokumentáció nem állt rendelkezésre. A felperes
- 57/58 -
mindkét szemén igazolt érkárosodás viszont arra utal, hogy ezt megelőzően is lehettek nem ismert magas vérnyomás értékei, amelyek időszakos előfordulásából tartóssá a munkahelyi eseményt követő pszichés állapotban váltak. Erre figyelemmel a felperes egészségkárosodása 1,5 százalékban jelölhető meg a lopással való munkahelyi gyanúsítás miatt.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezett részében helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint valaki lopással, azaz bűncselekménnyel vádolása igen súlyos jogsértésnek minősíthető, amely a személy ön- és közértékelését egyaránt rombolja, sérti emberi méltóságát, befolyásolhatja a társadalomban elfoglalt helyét. Tekintettel arra, hogy a gyanúsításnak nem volt alapja, a jogsértés súlyosnak tekinthető, ezért a 1.500.000 forint sérelemdíj mértéke nem eltúlzott.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a sérelemdíj összegét 500 000 forintra leszállította. Indokolásában rögzítette, hogy a másodfokú bíróság helyesen jutott arra a megállapításra, hogy az alperes állítása valótlan tényállítás volt, amely súlyos jogsértésnek minősül. A Kúria álláspontja szerint a másodfokú bíróság nem megfelelően súlyozta a felperes egészségkárosodását és tüneteit a sérelemdíj mértékének megállapításánál. Figyelemmel arra, hogy a felperesnél az alperes jóhírnév sértő magatartásával összefüggő pszichés problémák kismértékűek, átmeneti jellegűek voltak, és fennmaradó tartós állapotváltozást nem idéztek elő, a Kúria 500 000 forint sérelemdíjat tartott arányban állónak a felperest ért sérelemmel.
A felperes először közterület-felügyelőként, majd csoportvezetői munkakörben állt közszolgálati jogviszonyban az alperesnél. Az alperes a felperes közszolgálati jogviszonyát a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban: Kttv.) 63. § (2) bekezdés e) pontja alapján felmentéssel megszüntette azzal az indokolással, hogy a felperes csoportvezetőként beosztottját valótlan tartalmú jelentés írására bírta rá, amely tényre az érintett ellen indított fegyelmi eljárásban derült fény.
A felperes keresetében 4 000 000 forint sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetében előadta, hogy az alperes megsértette személyiségi jogait, mivel a felmentési idő lejártáig csak kísérő személlyel mozoghatott a munkáltató telephelyén, valamint az alperes előzetesen nem tájékoztatta arról, hogy kamerákat fog elhelyezni, és sérelmezte, hogy az alperes felhasználta azon felvételeket, amelyeken félmeztelenül látható.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, felperes sérelemdíj iránti igényét megalapozatlannak ítélte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta. A bíróság rögzítette, hogy a kísérővel történő közlekedés kapcsán az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, és helyesen vonta le a szükséges jogi következtetéseket, így megalapozott a keresetet elutasító döntése. A kamerarendszerrel kapcsolatos sérelemdíj iránti igényt elutasító rendelkezést a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte, és e körben az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította, tekintettel arra, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást kellően nem derítette fel, ezért nem volt megalapozott a felperes keresetének alaptalanságára levont jogkövetkeztetése.
A Kúria a jogerős rész-közbenső ítéletet hatályában fenntartotta. Indokolásában rámutatott arra, hogy abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperes munkáltatón belüli szabad mozgásának felmentési idő alatti korlátozása megalapozta-e a felperes sérelemdíj iránti igényét. A Kúria utalt arra, hogy a Kttv. 11-12. §-ai lehetőséget adhatnak a munkavállaló személyiségi jogainak korlátozására. Kifejtette, hogy az eljáró bíróságok ítéletük indokolásában a felperes személyiségi joga megsértésének vizsgálatánál helytállóan vonták értékelési körükbe felmentésének indokát. A felperessel szembeni bizalomvesztés okán az alperes azon magatartásának, hogy a felperes szabad mozgását a munkahelyen belül kizárólag kísérővel tette lehetővé, a vagyon- és adatvédelmi érdekekre tekintettel nem minősült a személyiségi jogot, így a felperes jóhírnevét sértő magatartásnak. A felperes jogviszonya ugyan ebben az időpontban az alperesnél még fennállt, azonban munkavégzés alóli felmentésére tekintettel a munkahelyen tartózkodás szempontjából azonos elbírálás alá esett azon személyekkel, akik "kívülállóként" tartózkodtak a munkáltatónál. A felperes szabad mozgásának korlátozása kizárólag abban állt, hogy a felperes kísérővel mehetett fel korábbi munkavégzési helyére és az egész alperesi munkavégzési területen csupán kísérővel közlekedhetett. Számára nem volt meghatározva, hogy hova léphet be, nem tiltották el egyes területek látogatásától sem, csupán felügyelték mozgását, e felügyelet pedig az alperes indokolt érdekére alapítottan nem sértette a felperes személyiségi jogait és nem adott alapot arra, hogy a felperes e címen sérelemdíjban részesülhessen.
- 58/59 -
A felperesek néhai édesapja föld alatti segédvájár és termelővájár munkakörben dolgozott. A munkavégzése következtében tüdőrák foglalkozási megbetegedés alakult ki nála, halála és a foglalkozási megbetegedés okozta tüdőrák között ok-okozati összefüggés áll fenn.
A felperesek kereseti kérelmükben fejenként 600 000 forint nem vagyoni kártérítés és annak késedelmi kamatai megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Keresetük indokául az elhúzódó kóros gyászreakcióra, valamint a teljes családban való élés jogának megsértésére hivatkoztak a nem vagyoni kártérítési igény jogalapjaként.
Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek fejenként 100 000 forintot nem vagyoni kártérítés címén. A bíróság figyelembe vette, hogy a felpereseknek sérült a teljes családban való éléshez való alapjoga, így ezzel kapcsolatban keletkezett nem vagyoni kára, azonban értékelte azt a tényt is, hogy a felpereseknél elhúzódó kóros gyászreakció nem állt be. Mérlegelési körbe vonta a felperesek és a néhai édesapjuk életkorát (I. rendű felperes 51 éves, II. rendű felperes 48 éves, III. rendű felperes 39 éves volt az édesapjuk halálakor, aki 69 évesen hunyt el). Figyelembe vette azt a tényt, hogy a felperesek önálló életet élő, saját külön családdal bíró nagykorú személyek.
A felperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy a felpereseket a 100 000 forint sérelemdíj címén illeti meg. Indokolásában kifejtette a másodfokú bíróság, hogy a teljes családban való élés jogsérelme mellett a felperesek lelki egészsége nem sérült (kórós gyászreakció nem alakult ki), saját családot alapítottak, önálló életet élnek, szüleiktől külön laknak, férjhez mentek, gyermekeik születtek. Így a teljes családban való élés joga csekélyebb mértékben sérült, mint azoknak a személyeknek, akik velük együtt élő hozzátartozóikat veszítették el. A jogsértésnek a sértettekre gyakorolt hatása tehát nem olyan súlyú, amely 100 000 forintnál nagyobb mértékű sérelemdíjjal lehetne kompenzálható.
A felperesek által benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Kúria nem találta megalapozottnak, a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Indokolásában kifejtette, hogy a felperesek a felülvizsgálati kérelemben jogszabálysértést nem jelöltek meg, jogi álláspontjukat nem fejtették ki, csupán arra hivatkoztak, hogy a teljes családban való élés jogának sérelme nem kompenzálható 100 000 forint összegű sérelemdíjjal. A felülvizsgálati kérelem ebből következően nem felelt meg a felülvizsgálati kérelemre vonatkozó előírásoknak.
A felperes on-trade területi vezető munkakörben állt az alperes alkalmazásában. Feladatát képezte, hogy meghatározott megyékben az alperessel szerződött vendéglátóhelyek, kocsmák, éttermek lejáró szerződését újrakösse, az ezen a területen dolgozó területi képviselőket irányítsa. Az alperes belső vizsgálatot indított az általa kibocsátott hordómatricákkal kapcsolatos visszaélések kivizsgálására, amellyel egy külső céget bízott meg. A vizsgálatra azért került sor, mert az alperes észlelte, hogy hamis hordómatricák vannak forgalomban, amelyek mögött nem áll tényleges sörértékesítés. Az alperes az eljárás során elkérte több alkalmazott, közöttük a felperes mobiltelefonját és céges laptopját vizsgálat céljából. A felperes a saját tulajdonú, de céges SIM-kártyát tartalmazó mobiltelefonját is rendelkezésre bocsátotta a vizsgálathoz. Az eszközök átadásával összefüggésben nyilatkozatot írt alá. Az ellenőrzés során több alkalommal is meghallgatták a felperest, amelyekről emlékeztető jegyzőkönyv készült. Az egyik meghallgatáson a felperest tájékoztatták, hogy egy feltételezett visszaélés kapcsán merült fel a neve, azonban a felperes az őt ért vádakat, a hordómatricákkal kapcsolatos visszaélésben való részvételt visszautasította. A felperes a magánéletével összefüggő kérdésekre (büntetőeljárás folyamatban léte, anyagi helyzet) válaszolt.
A felperes 3 000 000 forint sérelemdíj és járuléka iránti igényt érvényesített az alperessel szemben. Álláspontja szerint az alperes megsértette a magánélethez, a családhoz való személyiségi jogát azáltal, hogy a belső vizsgálatkor a saját tulajdonú mobiltelefonján lévő személyes adatokat, levelezését letöltötte, így magánéletét ellenőrizte, továbbá az egyik meghallgatáson a magánéletével kapcsolatos kérdéseket tett fel, amelyhez nem volt joga, ezzel megsértette az Mt. 11. §-ában előírtakat.
Az alperes ellenkérelmében a sérelemdíj címén érvényesített kereseti követelést mind jogalapjában, mind összegszerűségében vitatta. Érvelése szerint az alperes képviselői nem tanúsítottak jogellenes magatartást, amikor a felperes személyes meghallgatása során a magánéletével kapcsolatban (büntetőeljárás folyamatban léte, vagyoni helyzete) kérdéseket tettek fel, mivel az általa betöltött vezetői munkakör bizalmi jellege megkövetelte a büntetlen előéletet, amelynek megléte nemcsak munkába álláskor, hanem a munkaviszony alatt is feltétel volt az alperesnél. Utalt arra, hogy felperes ezen kérdésekre a válaszadást megtagadhatta volna, azonban ezt nem tette. Hivatkozott továbbá arra is, hogy a mobiltelefon átvizsgálásával összefüggésben a felperes egyedi írásbeli hozzájáruló nyilatkozatot adott, továbbá az alperesnél hatályos Információ Technológia-felhasználói Szabályzat rendelkezése, valamint a munkáltató, illetve a megbízottja szóbeli tájékoztatása alapján felperesnek lehetősége lett volna arra a mobiltelefon vizsgálata előtt, hogy arról a személyes adatait törölje, lementse, vagy a mobiltelefon átadását megtagadja, mivel az saját tulajdona volt.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy az alperes nem tanúsított jogellenes magatartást akkor, amikor a vizsgálat tárgyává tette a felperes mobiltelefonján lévő személyes adatokat is, mivel ehhez a felperes saját írásbeli nyilatkozata alapján a hozzájárulását adta. A munkáltató szóban tájékoztatta a felperest arról, hogy lehetősége van a vizsgálat előtt a mobiltelefon átadását megelőzően személyes adatait lementeni, törölni, illetve megtagadhatja a saját tulajdonú telefon átadását, azonban a felperes egyik lehetőséggel sem élt. A magánéletre vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban a bíróság úgy foglalt állást, hogy önmagában a felperesnek feltett kérdésekkel a munkáltató nem tanúsított olyan magatartást, amely sérelemdíj
- 59/60 -
megállapítására adhatna alapot. A felperes a személyes meghallgatása során a vagyoni helyzetére, illetve az ellene folyó büntetőeljárásra vonatkozóan a válaszadást megtagadhatta volna, ezt azonban nem tette, önként válaszolt.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a felperes a szóbeli tájékoztatást követően a telefonon lévő személyes tartalmak törlésére biztosított idő után, kényszerítő körülmény nélkül adta át a készüléket az alperes közreműködője részére. A csatolt hozzájáruló nyilatkozat pedig egyértelműen rögzíti azt is, hogy az adatkezelés célja kizárólag az alperesnél folyó jogszabályoknak és belső szabályzatoknak való megfelelést ellenőrző tényfeltáró vizsgálat lefolytatása. Ebből az állapítható meg, hogy a munkáltató eljárása áttételesen sem a felperes magánéletének ellenőrzésére irányult. Ezt meghaladóan a másodfokú bíróság szerint a sérelemdíj megállapíthatóságának további konjunktív feltétele is hiányzik, miután a felperes nem jelölt meg olyan immateriális hátrányt, amely őt az általa állított jogsértő magatartás következtében érte.
A Kúria megállapította, hogy az alperes belső vizsgálata során a felperes mobiltelefonjának ellenőrzésével összefüggésben megsértette a felperes magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát. A Kúria álláspontja szerint az alperes nem tájékoztatta megfelelően a felperest a saját tulajdonú mobileszközének ellenőrzésével összefüggésben a készülék önkéntes átadása előtt. Az alperes a perben nem igazolta, hogy egyértelműen és előzetesen tájékoztatták-e a felperest az ellenőrzés idejéről és módjáról, annak tartalmáról, arról, hogy az milyen kommunikációra terjed ki, hogy a munkáltató a személyes adatokat megismerheti, amennyiben azokat a felperes nem törli, vagy különíti el. Az eljárt bíróságok nem értékelték megfelelően, hogy a jogszerű cél érdekében volt-e más, a magánszférát kevésbé korlátozó módja az ellenőrzésnek, ellátták-e a felperest megfelelő biztosítékokkal a munkáltató eljárásával kapcsolatban. A felperes kellő tájékoztatást követően adott kifejezett írásbeli hozzájárulása hiányában pedig az alperes adatkezelése jogellenes volt [Mt. 9. § (2) és (3) bekezdés, az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény 5. § (1) bekezdés a) pont]. A törvényszék álláspontja jogsértő, az Mt. 9. § (3) bekezdésébe ütköző arról, hogy a felperes beleegyező magatartása (a készülék teljes adatállománnyal történő átadása) a hozzájárulásának tekintendő. Az Mt. 9. § (1) bekezdése értelmében jelen munkaügyi jogvitában irányadó Mt. 9. § (3) bekezdése alapján a munkavállaló személyiségi jogáról rendelkező jognyilatkozatot érvényesen csak írásban tehet.
A felperes határozott időtartamú munkaviszonyban állt az alperesi médiaközpontnál. Az alperes jogelődje a felperes munkaviszonyát az Mt. 66. § (8) bekezdése alapján képességgel összefüggő ok miatti felmondással megszüntette. Indokolása szerint a felperessel szemben bizalomvesztés alakult ki, mert felelős szerkesztő munkakörében nem tett eleget az objektív, elfogulatlan tájékoztatásnak, az erre vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket nem biztosította az általa szerkesztett hírműsorokban, ennélfogva a kiegyensúlyozottság törvényi követelményei nem valósultak meg.
A felperes keresetében a jogellenes jogviszony-megszüntetés jogkövetkezményeként elmaradt munkabért igényelt, valamint 3 000 000 forint "nem vagyoni" kár megtérítését kérte. Álláspontja szerint az alperes a felmondással megsértette az emberi méltóságát és az abból fakadó személyiségi jogait, különösen a becsülethez és jó hírnévhez való jogát azzal, hogy róla olyan tényt állított, amely őt hamis színben tüntette fel, ez pedig kihatott a pályafutására is, hiszen a médiaszakmán belül az elhelyezkedését ez lehetetlenné teszi.
Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest elmaradt jövedelem és 700 000 forint sérelemdíj megfizetésére. Az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy mivel a bíróság korábban a munkaviszony jogellenes megszüntetését jogerősen megállapította, így kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a jogellenes magatartások, mulasztások nem róhatóak a felperes terhére. Ennek alapján a bíróság úgy ítélte meg, hogy a felmondás indokolásában "sugalmazottak" megsértették egyebek mellett a felperes becsülethez, jóhírnévhez való jogát. A bíróság álláspontja szerint a sérelemdíj megállapításához a bíróságnak nem volt feladata, hogy a felperesnél bekövetkezett hátrányt felderítse. A sérelemdíj megállapításakor a bíróság figyelembe vette a jogsértés súlyát, a munkáltató részéről fennálló felróhatóságot, illetve azt, hogy az alperes a felperest a munkaköre ellátásával kapcsolatos alapvető szakmai szabályok megsértésével vádolta, ezáltal a munkaerőpiaci elhelyezkedését korlátozta.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, és a 700 000 forint sérelemdíjra vonatkozó keresetet elutasította. A másodfokú bíróság kifejtette, hogy önmagában a munkáltatói felmondás jogellenességének a megállapításából nem következik a nem vagyoni sérelemként állított Ptk. 2:45. § (1) és (2) bekezdésében rögzített, a becsület és a jóhírnév mint személyiségi jog megsértése törvényi tényállásának megvalósulása. A felperes a személyiségijog-sértés tényét azonban egyéb módon sikerrel bizonyítani nem tudta: nem hivatkozott és nem igazolt olyan többlettényállási elemet, amely e jogsértés megállapítására vezethetett volna. Mindebből következően a felperes által állított, de nem bizonyított személyiségijog-sértés ténye hiányában ezzel össze-
- 60/61 -
függésben nem vagyoni sérelem nem érhette, így a sérelemdíj iránti igénye sem alapos.
A felperes által benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Kúria nem találta megalapozottnak, a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Indokolásában kifejtette, hogy a felperes jogszabálysértésként felhívta az Mt. 9. § (1) bekezdését, a Ptk. 2:52. §-át, valamint a Pp. 3-4. §-aiban rögzítetteket, azonban a jogszabálysértésre való hivatkozás indokainak részletes ismertetése ezekre nézve elmaradt, így a felülvizsgálati kérelem nem felelt meg a fenti előírásoknak.
A szakács, cukrász és felszolgáló végzettséggel rendelkező felperes élelmezésvezetőként dolgozott az alperesnél. Feladatai közé tartozott a heti étlaptervek előkészítése, az élelmezési ügyvitel napi szintű vezetése, amelyet egy számítógépes program segítségével kellett végeznie. A számítógépes rendszer használatára a felperes kapott oktatást, azonban annak használatától - az alperes többszöri kifejezett utasítása ellenére - elzárkózott. A programot csak áru bevételezésére és kiadására használta, nem naprakészen. A nyersanyag-kiszabatot egyedül, a szakácsok bevonása nélkül állapította meg, amely a normatívától minden hónapban jelentősen eltért. A konyhán elvégzett vizsgálatot követően megállapítást nyert, hogy az alperest és az önkormányzatot jelentős anyagi kár érte, amelynek rendkívüli súlyosságára tekintettel az alperes a felperes munkaviszonyát azonnali hatályú felmondással megszüntette. Az alperes ismeretlen tettes ellen jelentős értékre elkövetett sikkasztás bűntettének gyanúja miatt feljelentést tett, azonban a rendőrkapitányság a nyomozást megszüntette, mert bűncselekmény elkövetését nem tartotta megállapíthatónak.
A felperes keresetében az azonnali hatályú felmondás jogellenességének megállapítását és az ehhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazását, továbbá 2 000 000 forint sérelemdíj megfizetését kérte. Álláspontja szerint a sérelemdíj iránti igényét megalapozza, hogy az alperes az azonnali hatályú felmondásban olyan valótlan tartalmú tényállításokat tett, amelyekkel a felperes jóhírnevét súlyosan megsértette, bűncselekmény elkövetésével gyanúsította meg, a munkahelyét elvesztette és rendszeres pszichiátriai kezelésre szorult szorongásos zavar miatt.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes azonnali hatályú felmondása jogellenes volt. Kötelezte az alperest keresetveszteség címén kártérítés, valamint végkielégítés, továbbá 1 000 000 forint sérelemdíj megfizetésére. Az elsőfokú bíróság a sérelemdíjjal összefüggésben rögzítette, hogy az alperes a felperes munkaviszonyát azonnali hatállyal jogellenesen szüntette meg, amely a felperest pszichésen megviselte, szorongásos zavar alakult ki nála, rendszeres gyógyszeres kezelés alatt áll. A sérelemdíj megállapításánál a bíróság mérlegelte azt a körülményt, hogy a felperes az adatok felvitelével késlekedett, segítséget közvetlen munkahelyi vezetőjétől nem kért.
A másodfokon eljáró bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta: a felperes sérelemdíj iránti keresetét teljes egészében elutasította. Rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság a sérelemdíj megállapítását konkrétan nem indokolta. A másodfokú bíróság szerint a sérelemdíj fizetésének jogszabályi feltételei nem állnak fenn. Kifejtette, hogy a sérelemdíj megállapítása iránti igényt önmagában, többlettényállás nélkül nem alapozza meg a jogellenes azonnali hatályú munkaviszony-megszüntetés ténye. Az elsőfokú eljárás iratanyagából megállapíthatóan nincs adat arra, hogy az alperes munkáltató a munkaviszony megszüntetése során, vagy azzal kapcsolatban a felperes emberi méltóságát sértő módon járt volna el. A jogellenes munkaviszony-megszüntetés Mt.-ben meghatározott, és a felperes által igényelt jogkövetkezményeit az elsőfokú bíróság alkalmazta, a felperes megkapta a neki járó végkielégítést és kártérítést. Nem vitásan a váratlan és azonnali hatályú munkaviszony-megszüntetés a munkavállalót pszichésen hátrányosan érintheti. A rendelkezésre álló peradatok alapján a felperest is megviselte a felmondás ténye, ez azonban átmeneti jellegű volt még akkor is, ha nála testi tünetekben is megnyilvánult. A betegség szintjét el nem érő átmeneti szorongás, feszültségérzés nem elegendő a személyiségi jogsértés megállapításához. A felperes állította az elbocsátása körülményeinek híresztelését, a felperes és családja rossz hírének keltését, amely ugyancsak nem nyert bizonyítást, ahogy az sem, hogy ezek a híresztelések az alperestől származtak volna. Személyiségijog-sérelmet az alperes által tett büntető feljelentés - annak tartalma - alapján sem lehet megállapítani, a feljelentésben az alperes a felperest nem nevesítette, őt a nyomozás során gyanúsítottként nem, csak tanúként hallgatták ki, ez pedig személyiségijog-sértés megállapítására nem alkalmas.
A Kúria a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. A Kúria ítéletében rögzítette, hogy a sérelemdíj-fizetési kötelezettség akkor áll fenn, ha megállapítható a magatartás és a sérelem közötti okozati összefüggés, valamint az általános vétkességi felelősség szerinti felróhatóság. A másodfokú bíróság helytállóan mutatott rá indokolásában arra, hogy a felperes által hivatkozott körülmények miért nem alapozzák meg a sérelemdíj fizetésére való kötelezést.
Az ügy tényállása szerint a felperes határozatlan idejű munkaviszonyban telephelyvezető munkakörben állt az alperesi kft. alkalmazásában. A felperes felmondást adott át az alperesi ügyvezetőnek, majd szóban megállapodtak arról, hogy a felperes utolsó munkanapja január 12-én lesz. Az ügyvezető másnap tájékoztatta a felperes munkaköri feladatainak nagy részét átvevő munkavállalót, hogy a munkaköri feladatok átadás-átvétele érdekében működjön együtt a felperessel, akinek munkakörét január 12-éig át kell vennie, azonban ő közölte, hogy ennyi idő nem elég számára a feladatok átvételére, és további egy hét lenne szükséges ahhoz, hogy a felperes korábbi feladatait teljeskörűen át lehessen venni. Ezt követően az alperesi ügyvezető tájékoztatta a felperest arról, hogy a kollégája a megbeszélt időpontig nem tudja át-
- 61/62 -
venni a munkakörét, ezért január 16-áig maradnia kellene. A felek között ekkor szóváltás támadt, és a vita hevében az ügyvezető a felperes eljárását "patkányeljárás"-nak minősítette, tekintettel arra, hogy a felperes az ügyvezető kérésének nem kívánt eleget tenni, és tartotta volna magát a korábban megbeszélt időponthoz. A felperes még ezen a napon azonnali hatállyal megszüntette munkaviszonyát arra hivatkozással, hogy az ügyvezető "lepatkányozta", szülei nevelését megkérdőjelezte, származására különböző megjegyzéseket tett.
Felperes keresetében végkielégítés és elmaradt munkabér mellett 30 000 forint összegű sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes ellenkérelmében elismerte, hogy hangját valóban felemelte, felháborodott a felperes viselkedésén, és a felperes fenti eljárását "patkányeljárás"-nak minősítette, azonban álláspontja szerint e kifejezés használata nem ment túl a szabad véleménynyilvánítás keretein, az szorosan összefüggött a felperes által tanúsított magatartással és előzményekkel, állította továbbá, hogy az alperes szándéka nem irányult a felperes megalázására.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Indokolásában kifejtette, hogy önmagában az az alperes által sem vitatott kijelentés, hogy a felperes viselkedésén felháborodva eljárását "patkányeljárás"-nak minősítette, nem ad alapot a jogsértés tényének megállapítására, így sérelemdíj megállapítására sem.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és kötelezte az alperest végkielégítés, felmentési időre járó távolléti díj, továbbá 30 000 forint sérelemdíj megfizetésére. A másodfokú bíróság a sérelemdíj iránti igény vonatkozásában hivatkozott a Ptk. 2:52. § (1) bekezdésére, valamint a 2:45. § (1) bekezdésére. Kifejtette, hogy a sérelemdíj megállapításához elegendő a személyiségi jog jogellenes megsértésének megállapítása, továbbá az, hogy a sérelmet okozó e magatartását ne tudja kimenteni. A másodfokú bíróság megállapította, hogy az alperes ügyvezetője jogellenes magatartást tanúsított, amikor más munkavállalók előtt nem megfelelő hangnemben indokolatlanul bántó kijelentéseket tett a felperes eljárására és neveltetésére, amelyek alkalmasak voltak a felperes becsületének megsértésére. A másodfokú bíróság arra is utalt, hogy a felperes sérelemdíj iránti igényét jelképes összegben határozta meg, ezt a bíróság nem találta eltúlzottnak.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben kifejtette, hogy álláspontja szerint az ügyvezető kijelentései nem voltak indokolatlanul bántóak, és a felperes társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmasak. A felülvizsgálati kérelemben azonban az alperes elmulasztotta megjelölni a Pp. 206. § (1) bekezdését, ezért a megállapított tényállás a felülvizsgálati eljárásban irányadó volt. A Kúria a felülvizsgálati kérelmet nem találta megalapozottnak, így a törvényszék ítéletét hatályában fenntartotta.
A munkavállalók személyiségvédelmével kapcsolatos bírói gyakorlat feltárása során a Kúria Határozatainak Adatbázisára támaszkodtam, figyelemmel arra, hogy jelenleg, a Ptk. hatálybalépését követően eltelt több mint öt év távlatából a munkajogi személyiségvédelem, valamint a sérelemdíj vonatkozásában kialakult bírói gyakorlatról még nem beszélhetünk. Az adatbázisban kb. százötven olyan döntés lelhető fel, amely érinti a munkavállalók személyiségi jogait és amelyben már sérelemdíj iránti kereset is előterjesztésre került. Ezeknek azonban csupán mintegy 10 százaléka az olyan ügy, amelyben a bíróságok érdemben tudtak foglalkozni a sérelemdíj megítélhetőségének feltételeivel. A tanulmányban összesen tizenkét munkaügyi ítéletet ismertettem, ezek közül nyolc ügyben került sor "érdemi" felülvizsgálatra (a Kúria három alkalommal hatályon kívül helyezte, öt alkalommal helybenhagyta a jogerős ítéletet), négy esetben viszont a felülvizsgálati kérelem nem felelt meg teljeskörűen az előírásoknak, ezért a Kúria erre tekintettel hagyta helyben a másodfokú határozatot.
Az elemzett ítéletek közül mindössze öt ügy esetében mondták ki a bíróságok, hogy sérült a munkavállalók személyiségi joga, ezzel együtt sérelemdíj fizetésére is kötelezték a munkáltatókat.
A fentiekből az a következtetés vonható le, hogy az ügyek jelentős részében a sérelemdíj iránti kereset elutasításra kerül, a bíróságok a személyiségijog-sértés tényét nem "automatikusan", hanem széles körű bizonyítási eljárást követően állapítják meg. Az elemzett ügyekből az viszont jól látható, hogy amennyiben a bíróságok szerint a jogellenes magatartás megvalósult, akkor legalább jelképes összegben kötelezik a munkáltatót sérelemdíj megfizetésére.
Az ismertetésre került esetekből kiderül, hogy a sérelemdíj bevezetése óta tartó vitában a munkaügyi joggyakorlat is széttartóan képviselteti magát: az eljáró bíróságok hol az egyik, hol a másik álláspontot képviselik a tekintetben, hogy a személyiségijog-sértés önmagában megalapozza-e a sérelemdíjra való jogosultságot. A jogalkalmazók számára azonban irányt mutathatnak az elemzett ítéletek elvi jellegű megállapításai, élen a Kúria 1/2019. számú munkaügyi elvi határozatával, amellyel tovább erősíti a Ptk. Tanácsadó Testületének, illetve a polgári jogi ügyekben hozott elvi bírósági döntések álláspontját. Ennek érdekében az alábbiakban mind a sérelemdíj jogalapja, mind pedig a mértéke tekintetében összegzem a bíróságok elvi jellegű megállapításait.
Az ismertetésre kerülő ítéletetek alapján látható, hogy a bíróságok széles körű bizonyítási eljárást folytattak le annak megállapítása végett, hogy megvalósított-e személyiségijog-sértést a munkáltató sérelmezett magatartása.
Számos esetben előfordult, hogy a bíróságok nem találták jogellenesnek a munkáltató cselekményét, ezekben az esetekben az alábbi indokokkal utasították el a munkavállalók sérelemdíj iránti igényét.
A bíróság egy, a munkaviszony-megszüntetés jogellenességének jogkövetkezményei tárgyában indult ügyben kimondta, hogy a munkáltatói felmondás jogellenességének a megállapításából önmagában nem következik a nem vagyoni sérelemként állított Ptk. 2:45. § (1) és (2) bekezdésében rögzített, a becsület és a jóhírnév mint személyiségi jog megsértése törvényi tényállásának megvalósulása.[48] Ezzel összefüggésben, de egy másik ügyben a bíróság rögzítette, hogy a jogelle-
- 62/63 -
nes munkaviszony-megszüntetés Mt.-ben meghatározott, és a felperes által igényelt jogkövetkezményeit az elsőfokú bíróság alkalmazta, így a felperes megkapta a neki járó végkielégítést és kártérítést. Nem vitás, hogy a váratlan és azonnali hatályú munkaviszony-megszüntetés a munkavállalót pszichésen hátrányosan érintheti, azonban a betegség szintjét el nem érő átmeneti szorongás, feszültségérzés nem elegendő a személyiségijog-sértés megállapításához.[49]
A bíróság kimondta, hogy a vagyoni érdekek sérelme miatti jogos felháborodás nem szolgálhat alapul a személyiség védelméhez: a vagyoni érdek, így a tulajdonhoz, illetve a kötelmi jog gyakorlásához fűződő jogosultságok megsértése önmagában személyiségvédelmet nem alapoz meg. A késedelmes fizetés a vagyoni jogokat sértő magatartás, amelynek jogkövetkezménye a Ptk. 6:48. § (1) bekezdése szerinti késedelmikamat-fizetési kötelezettség.[50]
Egy közszolgálati jogviszony megszüntetésével kapcsolatos perben a bíróság megállapította, hogy a felperes munkáltatón belüli szabad mozgásának felmentési idő alatti korlátozása vagyon- és adatvédelmi érdekekre alapítottan nem sérti meg a felperes személyiségi jogát.[51]
A bíróságok számos ügyben kifejtették, hogy a büntetőfeljelentés megtétele többlettényállás hiányában a személyhez fűződő jogok sérelmének a megállapítását nem teszi lehetővé. A személyhez fűződő jog megsértése objektív felelősségen alapul, ezért nincs jelentősége az alperes szándékának, jó- vagy rosszhiszeműségének. A feljelentés akkor sérthet személyhez fűződő jogot, ha a feljelentő jobb tudomása ellenére állít más személyre vonatkozó valótlan, sértő tényt, vagy a feljelentés kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, sértő kifejezéseket tartalmaz. Személyiségijog-sértés csak akkor állapítható meg, ha a feljelentő visszaélésszerűen gyakorolja jogait, tudatosan állít valótlant vagy indokolatlanul bántó, sértő, megalázó kifejezéseket használ. A bűncselekménnyel kellő alap nélkül történő meggyanúsítás a Ptk. rendszerében a személyiségi alapjog megsértésének megállapítására nyújthat alapot.[52]
Az elemzett ítéletekből látható, hogy a felek gyakran hivatkoznak az emberi méltóságuk megsértésére, azonban a bíróságok következetesen alkalmazzák azt a gyakorlatot, hogy az a tény, hogy valakinek valamilyen sérelme van, nem jelenti azt, hogy egyúttal az emberi méltósága is sérült volna.[53] Előfordult azonban az is, hogy a bíróság arra hivatkozva utasította el a felperes sérelemdíj iránti igényét is, hogy az ebben a körben felhozottak a személyiségi jog megsértése szintjét el nem érő szubjektív érzéseken alapuló sérelmek voltak.[54]
Az egyik ügyben[55] az első- és másodfokú bíróság ugyan jogellenesnek minősítette a munkáltató magatartását és sérelemdíj megfizetésére kötelezte, a Kúria azonban nem találta megalapozottnak a sérelemdíj iránti igényt. A Kúria 1/2019. számú munkaügyi elvi határozatként közzétett döntésében rögzítette, hogy a sérelemdíj megállapításának feltétele a személyiségijog-sértés, azaz a jogellenesség fennállta és a nem vagyoni sérelem bekövetkezése; a magatartás és a sérelem között okozati összefüggések kell fennállnia. Abban az esetben, amikor a bizonyítékok alapján nem állapítható meg, hogy a munkavállalóra nézve sérelmes, állítása szerint személyiségi jogát sértő, az azonnali hatályú felmondásban szereplő okok a munkáltató magatartása miatt kerültek nyilvánosságra, és a felperes környezete azokról tudomást szerzett, a sérelemdíj iránti igény nem megalapozott.
A fentiekkel ellentétben a bíróságok természetesen sok esetben találták alaposnak a munkavállalók igényét, a sérelemdíj megítélésekor az alábbiakra hivatkoztak.
A bíróságok a felperes sérelemdíj iránti igényét egyértelműen megalapozottnak találták akkor, amikor a felperes bizonyította a személyiségi jogának megsértését, az alperes pedig nem tudta igazolni, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.[56]
Jogellenes magatartásnak minősül a bírói gyakorlat alapján az, amikor a munkáltató más munkavállalók előtt nem megfelelő hangnemben indokolatlanul bántó kijelentéseket tesz a munkavállaló eljárására és neveltetésére, amelyek alkalmasak a munkavállaló becsületének megsértésére.[57]
A munkáltató megsérti a munkavállaló magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát, ha ezen adatok kezelése a megfelelő tájékoztatást követően adandó, kifejezett írásbeli hozzájárulása hiányában történik. A munkáltatónak a munkavállaló ellenőrzése előtt meg kell határoznia azokat a módszereket és intézkedéseket, amelyek útján közvetlenül hozzáférhet a munkavállaló személyes kommunikációjának tartalmához; tájékoztatni kell őt arról is, hogyha az ellenőrzés a személyes adataira is kiterjed.[58]
Az egyik ügyben a bíróság kifejtette, hogy a személyiség megvalósításának fontos feltétele, hogy a társadalom tagjait a valóságos értékük szerint ítéljék meg, ebből következik, hogy valaki lopással, azaz bűncselekménnyel vádolása igen súlyos jogsértésnek minősíthető, amely a személy ön- és közértékelését egyaránt rombolja, sérti emberi méltóságát, befolyásolhatja a társadalomban elfoglalt helyét. Ezzel a bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tulajdon elleni cselekmény bizonyítékok hiányában történő közlése olyan valótlan állítás, amely a felperes becsületének sérelmére vezetett, ezáltal a személyiségi jogi sérelem megvalósult.[59]
A sérelemdíj összegének meghatározásakor a bíróságok jellemzően az eset összes körülményét figyelembe vették, így a jóhírnév és becsület megsértése esetén a bíróság mérlegelési körbe vonta, hogy az alperes a sérelemdíj alapjául szolgáló jogsértő magatartást rövid időszakon belül néhány alkalom-
- 63/64 -
mal tanúsította, az viszonylagosan szűk körre korlátozódott, a felperesre gyakorolt hatása pedig ismeretlen volt; továbbá azt, hogy az alperes jóhírnévsértő magatartásával összefüggő pszichés problémák kismértékűek, átmeneti jellegűek voltak, és fennmaradó tartós állapotváltozást nem idéztek elő.[60] A bíróság figyelembe vette a jogsértés súlyát, a munkáltató részéről fennálló felróhatóságot, illetve azt, hogy az alperes a felperest a munkaköre ellátásával kapcsolatos alapvető szakmai szabályok megsértésével vádolta, ezáltal a munkaerőpiaci elhelyezkedését korlátozta.[61]
Az élet, a testi épség és az egészség megsértése körében a bíróság értékelte azt a tényt, hogy viszonylag rövid ideig volt beszédtéma a felperes lakóhelyén a terhére rótt magatartás, és negatív pszichés változást okozott nála, hiszen egy ideig nem járt el otthonról, munkát sem keresett, ugyanakkor ez nem érte el azt a szintet, hogy pszichológushoz, pszichiáterhez vagy akárcsak a háziorvosához forduljon.[62] A bíróság hivatkozott arra is, hogy a felperest fiatal korában érte a baleset, két kiskorú gyermek eltartásáról kell gondoskodnia, állapota a munkaerőpiacon történő elhelyezkedését nehezíti.[63] Az összegszerűség meghatározása során figyelemmel kell lenni a méltányosságra és a mértéktartásra, továbbá arra, hogy bár a sérelemdíj esetében a károsult és a károkozó közötti kármegosztásnak nincs helye, az eset összes körülményéhez hozzátartozik az is, hogy a károsult maga is jelentős mértékben közrehatott a károsodás bekövetkeztében.[64]
A magánélet és a teljes családban éléshez való jog megsértése kapcsán a bíróság mérlegelési körébe vonta azt a tényt, hogy a felpereseknél elhúzódó kóros gyászreakció nem állt be. Figyelembe vette azt, hogy a felperesek önálló életet élő, saját külön családdal bíró nagykorú személyek, így a teljes családban való élés joga csekélyebb mértékben sérült, mint azoknak a személyeknek, akik velük együtt élő hozzátartozóikat veszítették el.[65]
A 2014. március 15. napján hatályba lépett Ptk. nemcsak a polgári jogi, hanem a munkajogi személyiségvédelem körében is meghatározó változást idézett elő. A jogalkotó a polgári jog és a munkajog kapcsolatát még szorosabbra fűzte akkor, amikor kimondta, hogy a munkaviszonyban is a Ptk. személyiségi jogi szabályait kell alkalmazni, azzal, hogy az Mt. kártérítési felelősségre vonatkozó szabályai irányadók a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeinek, valamint a sérelemdíj mértékének meghatározásakor. Álláspontom szerint ez a megfogalmazás a polgári jogi és a munkajogi személyiségivédelemmel kapcsolatos jogalkalmazási gyakorlat egységessé tételének kívánalmát rejti magában, természetesen azzal, hogy mindvégig a munkaviszony sajátosságaira figyelemmel kell eljárni. Arra való tekintettel, hogy jelen sorok írásakor kialakult ítélkezési gyakorlatról sem a polgári jogi, sem a munkajogi személyiségvédelmet érintően nem beszélhetünk, a tanulmányban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a nem vagyoni kártérítés megítélése, illetve összegszerűsége vonatkozásban az évtizedeken át alkalmazott gyakorlat a későbbiekben mérvadónak tekinthető-e, ennek megválaszolásakor a polgári jogban iránymutatónak vehető megállapításokat is figyelembe vettem.
A sérelemdíj bevezetésekor a jogintézménnyel kapcsolatos legnagyobb félreértés talán abból adódott, hogy - a nem vagyoni kártérítéssel ellentétben - a Ptk. rögzítette azt, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. A jogalkotó ezen megfogalmazásával meglehetősen elbizonytalanította a jogalkalmazókat a tekintetben, hogy a sérelemdíj megítélése a személyiségijog-sértés megállapítását követően automatikusan történik-e. A 4.1. alcímben ismertetett jogirodalmi, valamint bírósági döntésekben olvasható érvelések alapján mára egyértelműen az az álláspont alakult ki, amely szerint a bíróság elutasíthatja a keresetet, ha úgy ítéli meg, hogy a sérelmet szenvedett felet nem érte olyan immateriális sérelem, amely sérelemdíj megítélésére adhatna alapot. Egyetértek azzal a megállapítással, hogy a Ptk. nem állít fel személyiségijog-sértés esetén megdönthetetlen vélelmet a hátrányokozásra, illetve azzal is, hogy a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés a hátrány bizonyítása alól mentesít, de ettől még a felperesnek tényszerűen elő kell adnia azt is, hogy a személyiségijog-sértés mennyiben és milyen hátrányt okozott neki. Ez a gyakorlat véleményem szerint a munkajogi ítélkezés során is irányadónak tekinthető.
A sérelemdíj összegszerűségével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a gyakorlatban eltérő álláspontok alakultak ki arra vonatkozóan, hogyan lehetne az ún. bagatell igényeket kiszűrni, illetve meg lehet-e ítélni jelképes vagy akár nulla forint összegű sérelemdíjat. Véleményem szerint, ha egyetértünk azzal az előzőekben ismertetett állásponttal, amely szerint a bíróság úgy is dönthet, hogy az adott esetben a személyiségi jog sérelmének kiegyenlítéséhez sérelemdíj alkalmazása szükségtelen, elfogadható az az érvelés is, amely alapján olyan joggyakorlat kialakítása és követése lenne indokolt, amely megakadályozza a személyiségi jogok és a jogvédelem inflálódását.
A 4. és 5. alcímekben bemutatott néhány bírósági döntés ellenére természetesen még nem beszélhetünk kialakult bírói gyakorlatról, azonban ezen ítéletekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a sérelemdíj mértékének megállapítása során továbbra is irányadóak lehetnek a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor értékelt körülmények. Azaz a sérelemdíj mértékének meghatározásánál a károsult személy körülményeit, életkorát, a társadalomban elfoglalt helyzetét, a káreseménynek a károsult személyével való összefüggéseit kell továbbra is döntő súllyal értékelni. A sérelemdíj mértéke megállapításánál tehát a jogsértés súlyát és a következmények súlyosságát kell figyelembe venni, nem hagyható figyelmen kívül az összeg meghatározásánál a hasonló következményekkel járó, korabeli káreseményekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat és az annak megfelelő egységes megítélés követelménye sem. ■
JEGYZETEK
[1] "Az e törvény hatálya alá tartozók személyhez fűződő jogait tiszteletben kell tartani." (Hatályos: 2012. július 1. - 2014. március 14.)
[2] Ld. a Munka Törvénykönyvéről szóló T/4786. számú törvényjavaslat 9. §-ához fűzött indokolását.
[3] Ld. Mt. 9. § (2)-(3) bekezdés, illetve 10-11. §.
[4] Gyulavári Tamás (szerk.): Munkajog. ELTE Eötvös, Budapest, 2015. 85. o.
[5] "A munkavállaló és a munkáltató személyiségi jogainak védelmére, ha e törvény eltérően nem rendelkezik, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:42-54. §-át kell alkalmazni azzal, hogy a Ptk. 2:52. § (2) és (3) bekezdése, valamint 2:53. §-a alkalmazásakor e törvény kártérítési felelősségre vonatkozó szabályai az irányadók." (Hatályos: 2014. március 15. napjától.)
[6] Ld. Ptk. 2:51. § (1) bekezdés.
[8] Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés metamorfózisa sérelemdíjjá. A bírói gyakorlat kezdeti dilemmái. Polgári Jog, 2016. 2. szám, 3. o.
[9] Az Új Ptk. Tanácsadó Testület véleményei - 2:52. §. https://kuria-birosag.hu/ptk (2017. szeptember 15.).
[10] Parlagi Mátyás: A sérelemdíj iránti kereset elutasítása és a hátrány kutatása. Jogtudományi Közlöny, 2018. 9. szám, 373. o.
[11] Ld. a Fővárosi Törvényszék 70.P.20.229/2015/3., a Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.586/2015/3/II. és a Kúria Pfv.IV.20.903/2016/7. számú ítéleteit.
[12] Ld. pl. a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.387/2015/3., Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.194/2015/3/II., Kúria Pfv.IV.21.764/2015/4., Győri Ítélőtábla Pf.I.20.081/2015/3/I., Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.103/2015/4., Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.164/2016/4., Kúria Pfv.IV.22.202/2016. és a Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.002/2017/8. számú döntéseit.
[13] BDT 2018.3821.
[14] Ld. pl. a Szegedi Törvényszék 7.P.21.138/2015., a Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.782/2015., a Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.103/2015/4., a Miskolci Törvényszék 21.P.22.107/2014., a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.240/2015. és a Kúria Pfv.IV.21.764/2015. számú ügyében hozott ítéleteket.
[15] Gárdos Péter - Vékás Lajos (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Wolters Kluwer Jogtár, 2:52. §.
[16] Sipka Péter - Zaccaria Márton Leó: A sérelemdíj megjelenésének lehetséges hatásai a munkaügyi ítélkezésre. In: Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken. A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság kiadványai, 2013. 332-333. o.
[17] Ld. Molnár Ambrus: A sérelemdíj elméleti és gyakorlati kérdései. Kúriai Döntések, 2013. 7. szám, 747. o.
[18] Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. I. kötet. Opten Informatikai Kft., Budapest, 2014. 343. o.
[19] Ld. a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma 1/2013. (VI. 17.) számú határozatával elfogadott kollégiumi véleményét a nem vagyoni kártérítés/sérelemdíj megtérítése iránti követelések elbírálásának a polgári perben felmerülő egyes kérdéseiről, 7. pont.
[20] Ld. Ptk. 2:52. § (3) bekezdés.
[21] Molnár: i. m. 747. o.
[22] Osztovits (szerk.): i. m. 344. o.
[23] Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. Complex, Budapest, 2013. 70. o.
[24] Osztovits (szerk.): i. m. 345. o.
[25] Uo.
[26] Uo. 346. o.
[27] Molnár: i. m. 747. o.
[28] Ld. a Szegedi Ítélőtábla Pf.I.21.183/2015. számú ügyében hozott ítéletet.
[29] Ld. a Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.103/2015. számú ügyében hozott ítéletet.
[30] Ld. a Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.194/2015. számú ügyében hozott ítéletet.
[31] Ld. a Fővárosi Ítélőtábla 8.Pf.21.123/2015. számú ügyében hozott ítéletet.
[32] Osztovits (szerk.): i. m. 261. o.
[33] Ld. a Szegedi Ítélőtábla Pf.20.018/2018/4. számú ítéletét.
[34] Ld. Ptk. 2:43. §.
[35] Gárdos Péter - Vékás Lajos (szerk.): i. m. 2:43. §.
[36] Ld. a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 34.M.131/2015/14., a Fővárosi Törvényszék 5.Mf.680.074/2016/12. és a Kúria Mfv.I.10.120/2017/3. számú ítéletét.
[37] Ld. a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2.M.754/2016/9., a Fővárosi Törvényszék 5.Mf.680.002/2017/5. és a Kúria Mfv.II.10.037/2018/5. számú ítéletét.
[38] Ld. a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 3.M.193/2016/8., Gyulai Törvényszék 9.Mf.25.433/2014/4. és a Kúria Mfv.II.10.028/2018/9. számú ítéletét.
[39] Ld. a Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 5.M.296/2014/43., Székesfehérvári Törvényszék 2.Mf.20.787/2016/8. és a Kúria Mfv.I.10.572/2017/7. számú ítéletét.
[40] Ld. a Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 3.M.69/2017/47., Pécsi Törvényszék 1.Mf.20.285/2018/7. és a Kúria Mfv.I.10.540/2018/7. számú ítéletét.
[41] Ld. a Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2.M.424/2015/37., Pécsi Törvényszék 1.Mf.20.870/2017/5. és a Kúria Mfv.I.10.257/2018/8. számú ítéletét.
[42] Ld. a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 44.M.544/2015/17., Fővárosi Törvényszék 4.Mf.680.188/2016/6. és a Kúria Mfv.II.10.211/2017/7. számú ítéletét.
[43] Ld. a Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 6.M.140/2016/23., Pécsi Törvényszék 1.Mf.20.312/2017/3. és a Kúria Mfv.I.10.697/2017/6. számú ítéletét.
[44] Ld. a Győri Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 5.M.63/2016/21., Győri Törvényszék 2.Mf.20.870/2017/6. és a Kúria Mfv.I.10.397/2018/7. számú ítéletét.
[45] Ld. a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 8.M.16/2015/33., Szegedi Törvényszék 2.Mf.22.499/2016/5. és a Kúria Mfv.I.10.306/ 2017/4. számú ítéletét.
[46] Ld. a Szolnoki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 1.M.528/2016/8., Szolnoki Törvényszék 4.Mf.20.515/2017/4. és a Kúria Mfv.I.10.245/ 2018/4. számú ítéletét.
[47] Ld. a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2.M.305/2015/16., Budapest Környéki Törvényszék 8.Mf.20.853/2016/4. és a Kúria Mfv.I.10.240/ 2017/9. számú ítéletét.
[48] Ld. a Szegedi Törvényszék 2.Mf.22.499/2016/5. számú ítéletét.
[49] Ld. a Szolnoki Törvényszék 4.Mf.20.515/2017/4. számú ítéletét.
[50] Ld. a Kúria Mfv.II.10.028/2018/9. számú ítéletét.
[51] Ld. a Kúria Mfv.II.10.211/2017/7. számú ítéletét.
[52] Ld. a Kúria Mfv.III.10.662/2017/4. számú ítéletét.
[53] Ld. a Kúria Mfv.II.10.037/2018/5. számú ítéletét.
[54] Ld. a Kúria Mfv.I.10.120/2017/3. számú ítéletét.
[55] Ld. a Kúria Mfv.I.10.572/2017/7. számú ítéletét.
[56] Ld. a Budapest Környéki Törvényszék 8.Mf.20.853/2016/4. számú ítéletét.
[57] Ld. a Kúria Mfv.I.10.240/2017/9. számú ítéletét.
[58] Ld. a Kúria Mfv.I.10.397/2018/7. számú ítéletét.
[59] Ld. a Kúria Mfv.I.10.572/2017/7. számú ítéletét.
[60] Ld. a Kúria Mfv.I.10.257/2018/8. számú ítéletét.
[61] Ld. a Kúria Mfv.I.10.306/2017/4. számú ítéletét.
[62] Ld. a Kúria Mfv.I.10.572/2017/7. számú ítéletét.
[63] Ld. a Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 3.M.69/2017/47. számú ítéletét.
[64] Ld. a Pécsi Törvényszék 1.Mf.20.285/2018/7. számú ítéletét.
[65] Ld. a Kúria Mfv.I.10.697/2017/6. számú ítéletét.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogi ügyintéző, Kúria; PhD-hallgató, megbízott oktató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar.
Visszaugrás
