Kukorelli István harmadik olyan kötete jelent meg 2019-ben az Antológia Kiadó gondozásában, amely a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum szakmai támogatásával készült. Az ezzel már 41 darabosra bővült "RETÖRKI Könyvek" című sorozat e kötete a hazai közjogi és politikai viszonyok egyik meghatározó intézményének, az országos népszavazásnak három évtizedes történetét mutatja be.
Hasonlóan a szerző első két, ezen sorozatban megjelent - Tóth Károllyal együtt, társszerzőként jegyzett - művéhez[1], ez a könyv is egyfajta szinoptikus módszertant alkalmaz: a közjogtudós megközelítésmódja dominál úgy, hogy a jogintézményeket a társadalmi-politikai valóságba illesztve mutatja be: ennyiben nemcsak az alkotmányjog-tudomány művelőihez, hanem a politikatudósokhoz is szól. S szól ezenkívül mindenkihez, s mindenkinek, aki a közügyek és a közelmúlt alkotmány- és politikatörténete, valamint napjaink közjogi eseményei iránt érdeklődik. A mű nagy erénye ezért, hogy egyaránt "fogyasztható" mind az akadémiai szféra, mind a politikailag aktív démosz tájékozódni vágyó laikus tagja számára, s emiatt a felsőoktatásban is jól használható. Az oktatás számára különösen az egyes népszavazásokat bemutató harmadik fejezet lehet értékes.
A szerzőnek a "RETÖRKI Könyvek" sorozatban megjelent két korábbi művéhez nemcsak módszertani szempontból, hanem tematikusan is kapcsolódik ez a kötet, ekképpen azok egy minisorozatot adnak ki. Az alkotmányjog legfontosabb szabályozási területeinek rendszerváltozás-kori és az azt követő harmincesztendős története így állhat össze az olvasó előtt: e könyvnek köszönhetően az államszervezeti és az alapjogi rendszer mellé felsorakozik a képviseleti és közvetlen demokrácia - mint a népszuverenitás gyakorlásának formáinak - viszonyrendszere is. E kérdéskörök tematikus összefüggéseit bizonyítják metszéspontjaik is: gondoljunk a négyigenes népszavazás államszervezeti hatásaira, vagy éppen a népszavazás alapjogi jellegére.
Kukorelli István életművében több mint egy tucat olyan közleményt találhatunk, amely a részben vagy egészben a közvetlen demokrácia tárgykörét vizsgálja, közjogtudósi vigyázó szemét a rendszerváltozástól kezdve[2], sőt már az első népszavazási törvény előtt is, annak tágabb értelemben vett előkészítési szakaszában,[3] folyamatosan az intézményen tartotta. Pusztán már a miatt is egyedülálló lenne a kötet, hogy tartalma évtizedek aprólékos munkájából szintetizálódott. A mű igazi specialitását mégsem ez adja, hanem az, hogy a szerzője a vonatkozó tételes jog alkalmazója és őre volt az Országos Választási Bizottság tagjaként (1994-1999) és elnökeként (1997-1999), majd alkotmánybíróként (1999-2008). Így az intézményre különleges, egyedi perspektívából történő rálátás ritka lehetőségét kínálja a kötet - ahogyan a szerző fogalmaz: "Néha személyes a hang, mert a történéseknek nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is."[4]
A kötet unikális jellegét erősíti az is, hogy a közvetlen demokrácia hazai tudományos feldolgozottsága az intézmény jelentőségéhez képest roppant alacsony szintű. A hazai szakirodalomban az országos népszavazással elsősorban szakcikkek, könyvfejezetek foglalkoznak, még a tematikus - de többszempontú vizsgálódás eredményeit rögzítő - gyűjteményes kötetekkel is csak elvétve találkozunk. Utóbbiak közül az Enyedi Zsolt által szerkesztett, "A népakarat dilemmái. Népszavazások Magyarországon és a nagyvilágban" című, 2009-ben megjelent kötet, Szabó Zsolt szerkesztésében 2013-ban közreadott "Szabadság és felelősség - Tanulmányok a közvetlen demokráciáról magyar és német nyelven" című gyűjteményes mű, továbbá a Gáva Krisztián és Téglási András szerkesztésében 2016-ban megjelent "A népszavazás szabályozása és gyakorlata Európában és Magyarországon" című könyv, valamint - első fejezetét tekintve - Téglási András által szerkesztett és 2019-ben megjelent "Tanulmányok a választójog, a választási rendszerek és a népszavazás aktuális kérdéseiről" című kötet emelhető ki. Emiatt valóban illik Kukorelli István kötetére a hiánypótló jelző, hiszen jelenleg ez az egyetlen, országos népszavazásokkal foglalkozó "egyszerzős" monográfia a hazai szakirodalomban.
A könyv - az alcíme ("Elrendelt népszavazások Magyarországon 1989-2019") ellenére - széles spektrumban vizsgálja az országos népszavazás intézményét, noha kétségtelen, hogy a legterjedelmesebb - a körülbelül 250 oldalból mintegy 130 oldalt kitevő - fejezete a kötetnek erre a kérdésre koncentrál. Ezt egészíti ki három érdemi fejezet, sorrendben: "Az országos népszavazás szabályozásának rövid története", "A népszavazások gyakorlata, adatai", valamint az összefoglalás. Ezek mellett egy-egy rövid szerzői bevezetőt és előszót olvashatunk, utóbbit Pálffy Ilona, a Nemzeti Választási Iroda vezetője tollából. Két mellékletet, valamint egy
- 85/86 -
összesen 26 tételt felsorakoztató válogatott bibliográfiát találunk a kötet végén. Az első melléklet a hét elrendelt népszavazásra bocsátott kérdéseket és az eredményeket tartalmazza, a második pedig az Alkotmánybíróságot "megjárt" kezdeményezések kérdéseit tartalmazza. Árulkodó, hogy utóbbi 60(!) oldal hosszúságú - hiába, az 593 ügy még felsorolásként is helyet követel.
A szabályozástörténeti fejezet három érát különít el, amelyet a három népszavazási törvény fémjelez: az 1989. évi XVII. tv., az 1998. évi III. tv. és a 2013. évi CCXXXVIII. tv. A három Nsztv. mellett az alkotmányi szintű normák változásait és az Nsztv.-k háttérjogszabályaként funkcionáló választási eljárási törvények koncepcióit is ismerteti a szerző, így rajzolva teljes képet mindegyik korszakról. E képek kidolgozottsága azonban eltérő: a fejezet legrészletesebb és - szubjektíve - legérdekesebb része az első népszavazási törvényig vezető út bemutatása, azaz annak, hogy milyen szerep jutott a településfejlesztési hozzájárulás bevezetésének, az állami területi beosztásból eredő feszültségeknek és a környezetvédelmi mozgalmaknak az országos népszavazás intézményének kialakulására. Ez a rész is példázza a fentebb említett szinoptikus módszertan létjogosultságát, a jogalkotás és jogalkalmazás politikai-szociológiai háttérének fontosságát még a közjogtudományi művekben is: olvasmányosabbá teszi a művet, érthetőbbé az üzenetet.
A három kodifikációs hullám áttekintése nyomán a szerző felvázolja a közvetlen demokrácia elmúlt 30 esztendejének magyarországi mozgáspályáját is, amely az alapjogbarát modelltől a középerősön keresztül a gyenge közvetlen demokratikus modellig ível. Rögzíti, de nem rója fel a jogalkotónak az egyes modellek - de különösen az első - szabályozási hiányosságait,[5] s rámutat arra is, hogy a jogalkalmazóknak is komoly szerep jutott a népszavazás mederben tartásában, ami viszont visszahatott a jogalkotásra.[6] A jelenlegi, roppant részletező szabályozás eredője az, hogy az Országgyűlés a jogalkalmazói gyakorlat jogfejlesztő eredményeit és tapasztalatait törvény(ek)be emelte: a teljesség igénye nélkül ide sorolható a kérdések hitelesítésének megteremtése, az egyértelműségi szűrő meghatározása, a kezdeményezési moratórium szabályozása. Az alkotmányi normák szintjén pedig a tiltott tárgykörök Alkotmányba emelését és az Alaptörvény népszuverenitás-klauzuláját hozhatjuk példaként, amiben a 2/1993. (I. 22.) és az 52/1997. (X. 14.) AB határozatok alkotmányos követelményei köszönnek vissza.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
