Az elmúlt évtizedekben az Antonovsky-íéle szalutogenezis számos új értelmezése látott napvilágot a nemzetközi szakirodalomban. A szalutogenezis környezet- és település-egészségügyi dimenziója olyan jelenségekre hívja fel a figyelmet, mint a lakhatással kapcsolatos esélyegyenlőtlenségek, és az ebből származó társadalmi konfliktusok, a gettósodás és ezek környezet-jogszociológiai, valamint egészségszociológiai kísérőjelenségei. A kérdés tehát ebben a tanulmányban nem pusztán az, hogy miért kell egyáltalán Magyarországon romatelepeknek, az USA-ban afroamerikaiak lakta gettóknak, Franciaországban színesbőrűekkel benépesített külvárosoknak létezniük. A kérdés inkább az, hogy miként maradhatnak egészségesek a gettólakók az őket érő, betegségekre predesztináló tényezők hatása ellenére.
Az első gettót a XVI. századi Velencében hozták létre a Geto Nuovo-ban, magyarul az Új Öntöde elnevezésű kerületben. Ide kényszerítették a diszkriminált zsidó származásúakat. A gettó kifejezés tehát olasz eredetű, igaz, a zsidóság üldöztetése során Európa-szerte alakítottak ki hasonló gettókat. Ez nem egyszerűen zsidónegyedet jelentett, de a zsidó vallás híveinek hátrányos elkülönítését is. Napjainkban már a zsidósághoz hasonlóan rasszista célkeresztbe került egyéb kisebbségek esetén is gettókról beszélünk. A zsidóság a mai Magyarországon az 1993. évi LXXVII. törvény értelmében nem minősül nemzeti vagy etnikai kisebbségnek. A magyarországi zsidóság mint nemzet vagy etnikum már feloldódott, és a zsidó identitás ma már vallási identitást takar. A zsidóság esetén tehát ez jelentette a kiutat a gettósodás negatív folyamataiból. (Vö. Ádám 2007, Julesz 1997 és Amechi 2010.) Az egyházi közösséget nem lehet ugyanolyan könnyen önmagába zárni, mint a kisebbségi önkormányzatokba szerveződő roma lakosságot. A hazai többségi társadalom mindenesetre könnyebben fogad be egy egyházat, mint egy etnikai kisebbséget. Ennek alapvető oka, hogy a kisebbségek alkotmányunk 68. §-a értelmében államalkotó tényezők, melyek "kollektíven vesznek részt a közéletben", s így kollektív befogadás vagy kollektív kirekesztés lesz a sorsuk. Sokszor természetes és emberi jogaik áldozatává válnak: kisebbségi identitásuk viktimizálja őket.
A roma lakossággal kapcsolatos negatív hangok mögött persze különféle elgondolások húzódhatnak meg. A fő probléma a maioritas contra minoritatem helyzetből fakad, de az egyes ember általában nem kollektivizáló felfogással gondolkodik, hanem a személyes-individuális problémáit vetíti ki a kéznél lévő, szem előtt lévő gyengébbre, másra, eltérőre. Azaz a kirekesztő általában akkor sem közösség tagjaként cselekszik, ha de iure vagy de facto tagja is egy közösségnek. Gazdasági-társadalmi problémáit azonban könnyen projiciálja a "más"-ra. Az externalizáció eme formája a többség lelki és pszichoszomatikus morbiditásának csökkentését szolgálná, de valójában a többség lelki morbiditását táplálja, miközben az érintett kisebbség éppen kisebb kiterjedésénél fogva lelkileg és testileg is erősebbé válik tőle. A többségnek kell tehát hárítania a kirekesztést mint patogén tényezőt, míg a támadott kisebbség körében a későbbiekben elemzett szalutogenezissel találkozunk.
A környezet- és település-egészségügy a modern ember vissza-visszatérő problémáiba ütközik: legyen bár épített vagy természeti környezetről szó, tudunk-e környezetünkkel harmóniában élni? Lehetséges-e az egészséges környezet mint alapjog gyakorlati megvalósítása? Egészségünk megőrzéséhez mennyit tesz hozzá, illetve mennyit vesz el egészségünkből a helytelenül tervezett civilizációs környezet? Tudunk-e bánni a környezet elemeivel? Hasznunkra fordíthatjuk-e a környezet nyújtotta előnyöket, miközben a környezet által keltett hátrányokkal küzdünk?
A csupa kérdőjel válaszokat vár. A válasz azonban nem lehet egyértelmű és kizárólagos. A gettósodás környezeti jogszociológiája komplex terület, és jogtudományi értelemben transzdiszciplináris. A gettósodás környezeti okai is a jogra mint az emberi szabályozás leginkább szervezettnek tekinthető módozatára vezethetők vissza. A jog az, ami lehetővé teszi a gettók kialakulását - és itt nemcsak a hajdani zsidóellenes jogszabályok nyomán kialakított gettókra gondolok -, ugyanakkor a jog az, ami segíthet felszámolni a posztmodern gettókat, és a posztmodern gettósodással járó, szellemi-lelki és testi egészséget bántó konzekvenciákat. A kérdőjelek tehát felkiáltójelek is lehetnének. A válaszok pedig végződhetnének kérdő módban is.
Tanulmányomnak nem célja a politizálás, főleg nem az etnopolitizálás. Mint később látni fogjuk,
- 209/210 -
etnoszociológiát és etnikai jogot is lehetne egészséges szellemiséggel művelni, mégis a mai magyar társadalom és számos környező ország társadalma is olyan megosztottságot, olyan veszélyeket hordoz az etnikai kérdéssel kapcsolatban, hogy az a jóérzésű olvasóból önkéntelenül is visszatetszést váltana ki. A kevésbé jóérzésű olvasó pedig önnön nézetei alátámasztását vélné felfedezni benne. Mindkét eset elkerülendő.
A kérdésekre a választ mindenki önmagának adhatja meg. A tanulmány a környezeti jogszociológia aspektusából igyekszik rávilágítani azokra a nyilvánvaló háttérinformációkra - tényekre, jogszabályokra -, amelyek a kérdésfeltevést segítik elő, nem pedig a válaszadást. A választ mindenki saját nézetei szerint színezi ilyenre vagy olyanra. Ez utóbbi az olvasó saját belátása szerint történik. A tanulmány kényesnek tekinthető pontokat érint, de olyan semleges társadalmi környezetben helyezi el a gettósodással kapcsolatos környezeti jogszociológiai meglátásokat, amely neutralitás csak a jogszociológus in silico kísérletében létezik.
A szalutogenezis - a patogenezisnek mintegy ellenpárjaként - nem a betegségek létrejöttével, hanem az egészség keletkezésével foglalkozó társadalomtudományi-orvostudományi határterület. A legfontosabb kérdés nem az, hogy miért leszünk betegek, hiszen ezzel már évezredek óta foglalkozik az emberi orvoslás. Az igazi kérdés az, hogy miként őrizzük meg egészségünket a ránk nehezedő megbetegítő tényezők súlya alatt is. Az egészség megőrzése pedig nem történhet az ember és környezete, az ember és lakóhelye összhangjának megteremtése nélkül.
Aaron Antonovsky 1979-ben megjelent, Health, Stress and Coping című könyvében (vö. Antonovsky 1979 és Heising 2009) lefektette a mai szalutogenezis kezdeti elemeit. Antonovsky a health-ease és a dis-ease kettős fogalmát egységbe foglalva vizsgálta. A környezet- és egészségszociológusok számára ezzel megteremtette az egészséges környezethez való emberi és alkotmányos alapjog egyik legfontosabb terminus technicusát és fogalmát. A szalutogenezis nem csak a megbetegedések okát keresi, hanem azt is, hogy miként maradhatnak egészségesek az emberek egyébként betegséget generáló faktorok mellett is. A kifejezés a prevenciónak (betegségmegelőzésnek) nem teljesen szinonimája. A fogalom annál bővebb.
Aaron Antonovsky professzor 1923-ban született az USA-ban, 1955-ben doktorált a Yale-en, később, 1960-tól a Jeruzsálemi Szociológiai Intézetben dolgozott. 1972-től a Ben Gurion Egyetem Egészségtudományi Karának létrehozásán fáradozott. 1994-ben hunyt el. Antonovsky a szalutogenezis vizsgálata során nem úgy vizsgálta a megbetegedést mint ahogy a klasszikus népegészségügyi hozzáállás szerint várható lett volna. Ő először is arra a kérdésre kereste a választ, hogy a stresszhatások ellenére miként képes az emberek többsége egészséges maradni. (Vö. Antonovsky 1987, Lindström et al. 2005 és Lindström et al. 2006) Az "egészségesnek maradni" kérdésköre a népegészségügy keretein belül fokozott hangsúllyal jelenik meg a környezet- és település-egészségügyben is. A stressz jogszabályi szinten expressis verbis az egészségfejlesztésnek mint a népegészségügy másik alágának szabályai között merül fel (1997. évi CLIV. törvény 38. § (1) bek. e) pont). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szalutogenezis kizárólag az egészségfejlesztéshez volna köthető.
Hatályos egészségügyi törvényünk, az 1997. évi CLIV. törvény 38. §-a (1) bekezdésének e) pontja az egészségfejlesztés szabályai között mondja ki, hogy a köz- és felsőoktatási, valamint a szakképzési rendszer, továbbá a felnőttoktatás keretében az életkorhoz és a tanulmányokhoz igazodva meg kell ismertetni - egyebek mellett - a stresszhelyzetek megelőzésének, megoldásának és a konfliktusok kezelésének módszereit. Egészségügyi törvényünk tehát részben az iskolarendszerű képzés (mint az 1993. évi LXXIX. törvény szerinti közoktatás, valamint a 2005. évi CXXXIX. törvény szerinti felsőoktatás), részben az iskolarendszeren kívüli képzés (mint a 2001. évi CI. törvény szerinti felnőttoktatás), részben pedig a vegyes - iskolarendszerű, illetve iskolarendszeren kívüli - képzés (mint az 1993. évi LXXVI. törvény szerinti szakképzés) feladatának tekinti a stresszelhárítást.
Egészségügyi törvényünk 37. §-a értelmében az egészségfejlesztés egyik célja az egészség védelme, míg az egészség védelmének egyik elsődleges eszköze az egészségre nevelés. A gyakorlatban a környezet-egészségügy és a település-egészségügy legalább olyan fontos alterületet jelent a szalutogenezis szempontjából. Egészségügyi törvényünk 44. §-ának (2) bekezdése értelmében a köz- és magánterületeket a közegészségügyi követelményeknek megfelelő állapotban kell tartani. Erről a tulajdonos, illetve a használó gondoskodik. Az utóbbi mondat a magánlakáshoz fűződő emberi (ld. az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 12. cikkelye) és alkotmányos jog (ld. az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdése), valamint a köz- és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelmének (l. az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdése) egyik igazságos és jogszerű közjogi kontrollját fogalmazza meg. Környezetvédelmi alkotmányerejű
- 210/211 -
törvényünk, az 1995. évi LIII. törvény 3. §-ának e) pontja értelmében az épített környezet alakítása és védelme a környezetvédelmi szabályozás egyik fontos szubstruktúrája. Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 2. §-ának 31. pontja szerint a biológiai aktivitásérték adott területen a jellemző növényzetnek a település ökológiai állapotára és az emberek egészségi állapotára kifejtett hatását mutató érték.
A szalutogenezis így szoros kapcsolatban áll az épített környezettel és a település-egészségüggyel. Az egészséges lakosság egészséges lakókörnyezetet kíván. Alkotmányunk 70/D. §-a értelmében a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Ezt a jogot a köztársaság - inter alia - a természetes és az épített környezet védelmével valósítja meg (Julesz 2008). A szalutogenezis ezért elválaszthatatlan a környezetvédelemtől, és azon belül a civilizációs környezet rendszerszintű védelmétől.
A biológiai aktivitásérték önmagában kevéssé alkalmas a környezeti hátrányos megkülönböztetés mérésére, de megmutatja, hogy a lakóépületek és egyéb kiszolgáló építmények dzsungelében van-e elég hely a zöld tüdőnek, a fáknak, bokroknak, gyepnek. Tehát ráirányítja a szakemberek és a laikusok figyelmét is arra, hogy milyen az adott környezet élhetősége, milyen lehet az ott élvezhető élet minősége, és egyáltalán szabad- vagy érdemes-e ott életvitelszerűen vagy legalábbis huzamosabban tartózkodni. A biológiai aktivitásérték tehát nem minden egyéb aspektust felülíró mérőszám, de a környezet-egészségügy, a környezetpszichológia és a környezetvédelmi jog egyik alapvető eszköze.
A 9/2007. (IV. 3.) önkormányzati és területfejlesztési miniszteri rendelet hatályos szövege szerint a biológiai aktivitásérték mutatói 0-tól 9-ig terjednek. Nulla az értékmutató az épület által elfoglalt, valamint a nem vízáteresztő burkolatú felszín esetén; 0,1 pl. a hulladékkezelők és hulladéklerakók területein. Ugyanakkor védelmi, gazdasági és oktatási-kutatási rendeltetésű erdőterületek esetén 9, egészségügyiszociális és turisztikai rendeltetésű erdőterület esetén 8 a biológiai aktivitási értékmutató. Az épített környezet védelméről szóló - fentebb idézett - törvényünk 8. §-a (2) bekezdésének b) pontja megfogalmazza, hogy az újonnan beépítésre szánt területek kijelölésével egyidejűleg a település közigazgatási területének biológiai aktivitásértéke az átminősítés előtti aktivitásértékhez képest nem csökkenhet. Ez különösen fontos a lakhatáshoz fűződő emberi jog és a hátrányos diszkrimináció tilalma szempontjából. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 25. cikkelye kimondja, hogy mindenkinek joga van a saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, egyebek mellett ideértve az egészségügyi ellátást és a lakást is. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényünk 26. §-a a lakhatást külön is kiemeli mint az egyenlő bánásmód szempontjából kényes területet. A lakáshoz jutási feltételek meghatározása ugyanis nem irányulhat arra, hogy egyes csoportok valamely településen vagy kerületben mesterségesen, nem pedig az adott csoport elhatározása alapján különüljenek el (2003. évi CXXV. törvény 26. § (3) bek.).
Kiváltképp kényes helyzetet teremt, ha romatelepekről beszélnek, ha cigánysort emlegetnek maguk közt a helyi önkormányzat alkalmazottai, képviselői. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 8. §-ának (1) bekezdése a települési önkormányzatok feladatai közt, a helyi közszolgáltatások körében kiemeli a településfejlesztést, a településrendezést, az épített és a természetes környezet védelmét, valamint a lakásgazdálkodást, a köztisztaság és a településtisztaság biztosítását is. A romatelepek kérdésköre persze régre nyúlik vissza. A jó szándék mindig megvolt állami és társadalmi részről is, hogy felszámolják az efféle diszkriminatív helyzeteket. A gyakorlat azonban sorra rácáfolt a jóindulatú kezdeményezésekre. A politikai élet radikalizálódása sem kedvez a probléma megoldásának, ugyanakkor nem kis hátrányt jelent, hogy a romatelepek részben szegénység, részben pedig faji előítélet alapján szerveződtek. De nem elsősorban 1989 után, hanem már azelőtt is. A gondok szőnyeg alá söprése a roma lakosságot arra késztette, hogy maga vegye kezébe sorsa irányítását. Anyagi eszközeik nem lévén, társadalmi nyomásgyakorlással próbálkoztak. Kevés sikerrel. Diszkriminált helyzetben lévő romatelepek, azaz romák lakta és ezért hátrányokat elszenvedő településrészek ma is vannak, és az ezeket eltűrő önkormányzatoknál nehéz olyat találni, akit felelősségre lehetne vonni, pedig végső soron az 1989. évi XXXII. törvényünk, az Alkotmánybíróságról szóló törvény az alkotmányjogi panasz lehetőségét is felkínálja. Igaz, ezzel sokszor éppen azok nem élnek, akik miatt a jogintézmény született.
A romák lakta településrészek tipikusan közép-kelet-európai problémát jelentenek. Franciaországban a színes bőrű bevándorlók kényszerülnek hasonló elkülönülésre. Az eredmény a híradásokból látható: összetűzések a hatóságokkal; halálesetek, súlyos testi sértések, közveszélyokozás és garázdaság. Ilyesmi a magyarországi vagy a romániai, szlovákiai
- 211/212 -
romatelepeken sem ritka. Az összetűzések azonban némiképp eltérő jelleget mutatnak. Magyarországon és Franciaországban is az anyagiak szerint kerülnek diszkriminált helyzetbe a kisebbségek, de a problémák vallási gyökerei, társadalmi természete, a bevándorlók szoros jogi és érzelmi-kulturális kötődése az anyaországukhoz másként árnyalja a franciaországi helyzetképet, mint a magyarországit. A stresszhatás ellenére is többen viselik meglepően jól - ha nem is könnyen - a társadalom peremére szorult léthelyzetüket, mint ahányan agresszivitásba fordítják át haragjukat és elégedetlenségüket. Ez az Antonovsky-féle szalutogenezis elméletének valószerűségét húzza alá. Jóval a szalutogenezis megfogalmazása után és több mint másfél évtizeddel Antonovsky halála után újabb és újabb aspektusokból tűnik fel a szalutogenezis.
A környezet- és település-egészségügy szalutogenezissel közös halmaza számos olyan társadalmi jelenséget tartalmaz mint a romakérdés, a németországi vagy a franciaországi bevándorlók helyzete, az észak-amerikai fekete gettók vagy az indiánrezervátumok szülte gondok. Az egészség megőrzése egyenlő bánásmód kérdése is. Mivel az egészséghez való jog emberi jog, számos fejlett állam alkotmányi szintre is emelte. A gettólakók egészségkultúrája azonban nagyban eltér a többség, a jobban élők civilizációs szokásaitól. Leginkább a börtönpopulációhoz lehetne hasonlítani a helyzetüket, pedig az itt lakók többsége nem bűnöző, csupán ki van szolgáltatva a társadalmi diszkrepanciáknak és az egyenlőtlen hivatali bánásmódnak. Az általános helyzethez képest napjainkban pl. Magyarországon a romák által lakott településrészeken a tbc veszélye ismét fokozódik, és a dohányzás keltette rákos megbetegedések - a dohányosok nagyobb számának megfelelően - gyakoribbak lehetnek az átlagosnál. Sajnos így van ez a diabetes, az obesitas, a hypertonia, az akut szívinfarktus és a stroke esetén is. A romák közössége mégis jóval inkább ellenállóvá válik a betegségekkel szemben, mint az a számszerű adatok és környezeti-települési adottságok alapján várható lenne. A kisebbségek fennmaradásának kulcsa, hogy ha nem is élvezhetik a többségi társadalom előnyös környezetét, mégis legalább vagy majdnem olyan jó egészségi állapotban létezhessenek. A kisebbségek esetén ez nem csupán orvostudományi vagy természettudományi okokra vezethető vissza, de kulturális eredete is van. A kulturális összefogódzás lehet, hogy több dohányost termel ki, de megvédi a kisebbségben élőket azon betegségek egy részétől, melyek a többséget a nagy számok törvénye szerint sújtják. A kisebbségi létbe való bezárkózás részben negatív érzéseket generál a többségben a kisebbség iránt, csakúgy, mint a kisebbségben a többség iránt.
A többségi lét betegségkeltő tényezői azonban egy ilyetén bezárkózással távol tarthatók a kisebb közösségektől. A kérdés persze nem ennyire egyszerű. Jóval összetettebb magyarázata van annak, hogy például Magyarországon a romák miként tudnak összességében jóval egészségesebbek maradni, mint az esetleg hasonló körülmények között élő többségi lakosság. Még akkor is, ha egyes betegségek szintén az említett kulturális okokból jobban is sújtják az egyik vagy másik minoritást.
A szalutogenezisnek nemcsak orvostudományi okai vannak. A jogi környezet is nagyban hozzájárul az egészség megőrzéséhez: részint az egészségügy hazai helyzetének jogszabályi megszilárdításával és javításával, részint pedig a kisebbségek és a többség szociális viszonyrendszerének társadalmi szükséget követő racionalizálásával, azaz a szociális konfliktusok - egyéb eszközök mellett - jogi úton való megelőzésével, illetve elsimításával. A többségi társadalom részéről érkező elutasítás nem kedvez a lakhatáshoz való jog szerinti megkülönböztetés felszámolásának. A szociális aktorok azonban ma már többnyire belátják, hogy kirekesztéssel csak saját biztonságukat veszélyeztetik. Ez elsősorban a közbiztonságra vonatkozik, de hosszabb távon a jogbiztonság terén is jelentkezni fog. A jogállam feladata, hogy a jog eszközeivel oltsa ki a társadalmi feszültségeket. Tisztán jogi eszközökkel azonban mind a mai napig nem lehet úrrá lenni a kialakult visszás helyzeten. Ezért jogon túli, metajurisztikus és soft law-jellegű megoldásokra van szükség, valamint a társadalmi együttélés normáit némiképp - szükség szerint - le kell szakítani a jogi normákról, hogy a társadalom az állami és az önkormányzati eszközrendszeren túli megoldásokkal is bátran próbálkozhasson. Ehhez természetesen jogkövető lakosságra van szükség, aki nem lincselésre és pogromra használná fel a jogon túli szociális problémarendezés lehetőségét.
Az egészségszociológia és a környezetszociológia számos elméleti változást jegyez. A de facto elmozduló gyakorlat az egészségügyi és a környezetvédelmi adatok tükrében jogszociológiai változásokat jelez. Összességében véve megállapítható, hogy a mintegy két és fél évezrede élt Hippokratésznek tulajdonított mondás az idődimenzióban ekként módosult: salus aegroti suprema lex esto < salus populi suprema lex esto.
A Pécsi Ítélőtábla előtti Pf. I. 20 061/2010/7. számú ügyben megállapítást nyert, hogy a perbeli iskolához tartozó város 12. számú oktatási körzete a város keleti részét fedi le, ahol nagy számban élnek a roma
- 212/213 -
etnikai kisebbséghez tartozó emberek. A körzeti általános iskola tanulóinak többsége roma származású vagy vegyes házasságból származó gyermek, míg a tanulók körülbelül 15%-a nem roma. A 2008. évi nyilvántartás szerint a 2008-2009. tanév első félévében a városban 224 halmozottan hátrányos helyzetű gyermek élt. Ebből 56-an, tehát a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek negyede ebbe az iskolába járt. Ebben az iskolában igen magas volt az évfolyamismétlők aránya, az igazolatlanul hiányzók száma. Szalutogenetikus szemszögből a magatartás- és szorgalomátlagok is gyengébbek voltak. Az elsőfokú bíróság ítélete megállapította, hogy az alperes a 2003-2004. tanévtől kezdve a roma etnikai kisebbséghez tartozó tanulókat egy oktatási intézményben, az egyik jelenlegi városi iskola egyik tagiskolájában jogellenesen elkülöníti, és hátrányosan megkülönbözteti, amikor olyan oktatást biztosít számukra, hogy az alperesi fenntartásban működő normál tanrendű általános iskolák eredményéhez képest magasabb a tanulmányok abbahagyásának aránya, alacsonyabb az országos kompetenciamérés során elért eredmény és a továbbtanulók aránya. Az elsőfokú bíróság határozatának indoklása szerint az alperes az iskolák működési körzetének megállapításával olyan helyzetet idézett elő és tart fenn, amely ahhoz vezet, hogy - a város 12. számú körzetének lakosság-összetétele alapján - a roma származású gyermekeknek a város többi iskolájától elkülönítetten biztosít oktatást.
A Polgári Törvénykönyv 76. §-a a szakmai körökben sokat vitatott törvénymódosítás nyomán úgy fogalmaz, hogy "az egyenlő bánásmód követelményének megsértése" személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti. A szakmai vita tárgya "az egyenlő bánásmód követelményének megsértése" mint utalószabály beiktatásából származott. Az Ítélőtábla a Polgári Törvénykönyv személyiségvédelmi objektív szankciói közül a jogsértés megállapítását és abbahagyását, valamint a jogsértés megszüntetését is alkalmazta. A jogsértés megszüntetésére kötelezés azonban polgári jogi úton végre nem hajtható módon történt, mivel azt csak közjogi aktussal (pl. önkormányzati testületi döntéssel) lehetne végrehajtani. Ekként a hazai igazságszolgáltatás pártatlan és kétségkívül elfogulatlan döntést hozott. Ennek a döntésnek a gyakorlati társadalmi hasznossága azonban erősen megkérdőjelezhető. A bíróság precíz jogalkalmazóként járt el, de a gettósítással kialakult visszás helyzetet a legkevésbé sem segítette megszüntetni.
Másrészt az is igaz, hogy a polgári ügyszaknak nem feladata a társadalomban található negatív diszkrimináció felszámolása. A class action, azaz a csoportos keresetindítás jogintézményének hazai bevezetésére történt már kísérlet 2010 elején. Ez akkor a polgári perrendtartás módosításával került volna bevezetésre, de a törvénymódosítás az Alkotmánybíróság előzetes normakontrollján elbukott. Ez egyértelmű jelzés a bíróságok felé, hogy az USA-ban megszokott csoportos keresetindítás Magyarországon jogpolitikailag nemkívánatos. A polgári ügyszak tehát általában igyekszik távol tartani magát olyan kérdésektől, melyekben a közjogi politizálás élvez domináns szerepet.
A gettósítás ellen hazánkban nem léphet fel az egyének közössége, azaz csoportja. Erre a közjog institúciói adhatnak csak választ. A roma lakosság iskolai szintű és egyéb társadalmi mozgástereken megnyilvánuló aktivitása nyomán szalutogenetikus jelenségekre lehetünk figyelmesek. Az egyenlőtlen bánásmódban részesített roma tanulókért elsősorban roma értelmiségiek igyekeznek tenni, ugyanakkor a roma tanulók testi és lelki egészségét is jelző szorgalmi és magatartási érdemjegyek és osztályzatok arra hívják fel a kutató figyelmét, hogy a közösségi szolidaritás mint harmadik generációs emberi jog érvényre juthat a szegregált iskolákban is. Az ilyen közoktatási intézményekben a roma származású diákok kulturális összetartozás-érzése jelentősen javítani szokott a magatartás-osztályzatokon. Ha többségi tanulókat helyeznénk hasonló közegbe, azt látnánk, hogy a többségben felhígulna az összetartozás-érzés, és a viselkedési problémák jóval nagyobb méretekben jelentkeznének, mint a szegregált iskolai kisebbségi mikrotársadalmakban. A mikroközösségek a kisebbségeknek kedveznek - mind a testi-lelki egészség szempontjából, mind más, fontos szociális faktorok tekintetében. A többségből kimetszett és mesterségesen - például szellemi képességeik szerint, tanulmányi eredményeik alapján - elkülönített csoportok mögött nincs meg az a közösségi kohéziós erő, mint a minoritások esetén. Éppen ezért a nem etnikai vagy nemzetiségi alapon megvalósított társadalmi elkülönítés jóval súlyosabb szociális problémákat indukál, mint az etnikai vagy nemzetiségi negatív diszkrimináció. Ez Antonovsky szellemének továbbélését jelzi: a nagyobb nyomás, az elnyomottság érzése megnöveli a testi és a lelki-szellemi egészséget támadó hatásokkal szembeni rezisztenciát.
A többi, nem roma hazai kisebbség kapcsán - lényegesen alacsonyabb számarányuknak megfelelően - nem beszélhetünk ilyen volumenű diszkrepanciákról. Éppen ezért szalutogenetikusan nem vagy alig érzékelhető például a német kisebbségi iskolák Magyarországon egykor hagyományos elitizmusa. Az egészségi problémákat is felvető iskolai és egyéb gettósításon azonban jól mérhető a nagyobb számarányú roma közösség belső problémamegoldó és öngyógyító kapacitása. Hiszen a roma származású elismert szakemberek, művészek, politikusok, spor-
- 213/214 -
tolók száma az utóbbi években-évtizedekben jóval meghaladta az elmúlt századokban tapasztalható számadatokat. Az egészséges környezethez való jogaik érvényesítése pedig társadalmi és államigazgatási szintű reprezentáltságuk függvénye is.
A roma eset rávilágít a közjog és a magánjog jelenlegi szociális magatartás-szabályzó funkcióinak elégtelen működésére. A közjog már nem azt a feladatot tölti be, amit a rendszerváltás hajnalán megfogalmazott a jogalkotó. A magánjog aktuális eszközrendszere, továbbá polgári törvénykönyvünk tárgyi, valamint személyi hatálya sem nyújt elégséges választ a magyarországi társadalomban is mind gyakrabban felmerülő többség-kisebbség kollíziókra, valamint közösség-egyén érdekütközésekre. Elodázhatatlanná vált a meglévő hazai szabálytömeg átgondolása és fokozatos, de bátor és nem merész, összérdekeket szolgáló és nem antiszociális, reformer és nem radikális-rasszista átszövegezése, új normatív formákba öntése. (Vö. Woolley 2009 és Scott 2009)
Szalutogenetikus szempontból érdekes és tanulságos eset a 2010 októberében még jogerősen le nem zárt romaszegregációs győri ügy. A megyei bíróság nem jogerős ítéletében szegregáció kialakulását állapította meg a győri Kossuth Lajos Általános Iskolában. Egy alapítvány az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 20. §-a (1) bekezdésének c) pontjában kapott törvényi felhatalmazás alapján beperelte a győri önkormányzatot szegregációs gyakorlat miatt, de a roma kisebbség nem értett egyet az iskolában kialakult helyzet megszüntetésével. A roma lakosság gyermekeit állítólag rosszabb tárgyi feltételekkel és alacsonyabb nívón oktatják az említett általános iskolában. Csakhogy az így kialakult diszkriminatív helyzetben a roma diákokat oktató tanárok olyan gyakorlatra, olyan többlettudásra tettek szert, amellyel sokkal inkább alkalmasabbá váltak a kisebbségi gyermekek és fiatalok eredményes oktatására-nevelésére. Ezt az intézménybe járó tanulók szülei is így vélik, ezért a hátrányos megkülönböztetést firtató alapítvány ellen emeltek szót a bírósági eljárásban. Az alapítvány a gettósítás és az iskolai szegregáció ellen akart fellépni, de ekként szembement a védett kisebbség valós érdekeivel. A háttérbe szorított romák és a halmozottan hátrányos helyzetűek szalutogenetikus képességeire már számos eset rámutatott. A győri roma diákok kázusa is azt jelzi, hogy egy visszaszorított, kirekesztett kisebbség is képes lehet rácsatlakozni a helyi szociális funkciókra. A kisebbségben élők többet kell, hogy tegyenek az elfogadtatásukért, de éppen ez a többlet az, ami nemcsak testi, de szellemi-lelki többletegészséget is biztosít nekik. A győri roma iskolások esete arra is rávilágít, nem biztos, hogy a szamaritánus jó szándék mindig a legjobb válasz a gettósítás ellen. A kisebbségek - és nemcsak a romák, de Magyarországon elsősorban velük kapcsolatban tapasztaljuk - szellemi, lelki és esetleg testi egészségüket is sértő kondíciók mellett is képesek kitermelni a túlélésükhöz fontos szociális feltételeket. A közérdekű igényérvényesítés jogintézményével csínján kell bánni. Főleg akkor, ha éppen a védeni kívánt, hátrányos helyzetű csoport nem ért egyet a jogvédő társadalmi szervezet vagy alapítvány perlési szándékával.
Világszerte számos folyóirat foglalkozik az etnikai kisebbségek egészségügyi helyzetével. Az Ethnicity and Health című az egyik legjelentősebb ebben a tárgyban. Nem ritka az Ethnicity and Health hasábjain a fekete amerikai lakosság testi és lelki egészségével foglalkozó írás. A lap szabadon közöl véleményeket és tudományos tényeken, valamint adatokon alapuló elemzéseket az afroamerikaiak káros hatásoknak való exponáltságáról. Természetesen a hispán amerikaiak (Ceballos et al. 2010), a haiti bevándorlók (Menard et al. 2010) és számos más etnikum és nemzetiség etno-egészségügyi outputja is elemzésre kerül. Hazánkban az ilyen téma tabunak számít. Ennek azonban oka is van: sokan valóban rasszista felhanggal beszélnek bizonyos etnikumokhoz tartozók egészségügyi, környezeti, kulturális vagy épp bűnözési szokásairól, és ezzel aláássák az objektív jellegű, különleges személyes adatokon alapuló elemzések tudományos minőségét. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosát a nem túl távoli múltban lemondásra szólították fel, amikor erről próbált meg beszélni, igaz, a mai napig nem derült ki, mi lett volna az ombudsman valódi szándéka.
A testi és lelki egészség szorosan összefügg a természetes és az épített környezet minőségével. A környezet pedig nagyban determinálja a jogkövetési hajlandóságot. A környezetükben izolált kisebbségek - bármely kisebbségről legyen is szó - ellenállóbbak lesznek a betegségekkel és megbetegedésekkel szemben, de ellenállnak a többség által számukra kreált jognak is. Ez nem valamiféle kriminológiai kérdés. A legkevésbé sem az. A magánjogi viszonyokban inkább érzékelhető efféle rezisztencia. Erre a többség részéről nem a rasszizmus az adekvát válasz, hanem
- 214/215 -
a pozitív megkülönböztetés. A megkülönböztetés nemcsak hátrányos lehet, de előnyöket is tartalmazhat. Európai uniós értékeink közé tartozik, hogy a szociális-származásbeli hátránnyal indulók esetén a pozitív differenciálás jogi értelemben nem jelenti, hogy így negatív diszkriminációban részesítenék az ekként hátrányba kerülő, de szociális-származásbeli hendikep nélkül indulókat. Akár munkára vagy egyéb gazdasági, esetleg társadalmi pozícióra pályázókról legyen szó, a jog nem szankcionálja a többséghez tartozók ilyetén diszkriminációját, feltéve, hogy az törvényes, határozott időre vagy határozott feltétel bekövetkeztéig szól, nem sért alapvető jogot, nem biztosít feltétlen előnyt és nem zárja ki az egyéni szempontok mérlegelését (2003. évi CXXV. törvény 11. §-a). (Vö. az EU joga és bírósági gyakorlata, valamint a hazai esélyegyenlőségi és egyenlő bánásmódbeli jog és kazuisztika.)
A környezet mint természetes környezet és a környezet mint civilizációs környezet nemcsak az egyes ember és a közösség tagjaként élő ember számára fontos, de azon egyének számára is, akik belülről kívül érzik magukat ezen a közösségen, de születésüknél, vagyoni helyzetüknél vagy egyszerűen csak sorsuknál fogva ebben a környezetben kényszerülnek leélni életüket. Fontos, hogy ők is állampolgárnak érezhessék magukat, de még fontosabb, hogy a "helyi állampolgárságot" elnyerjék, azaz helyben lakók legyenek. Még akkor is, ha a konkrét országban nem minősülnek valóban állampolgárnak. Tehát egy másik ország állampolgárai vagy esetleg hontalanok. A "helyi állampolgárság" természetesen nem jelent jogilag állampolgárságot, de, ami ennél sokkal fontosabb, a helyben lakás jogát jelenti. Azt a jogot, melynél fogva egy-egy mikroközösséghez tartozhatnak, s így már nem kényszernek számít a helyben lakás, nem Untertanok-underdogok, hanem a többi helyben lakóval együtt alkotják a helyi közösséget. A külföldről hazánkba látogató turisták idegenként élnek új környezetükben, de idegenből jövevények lehetnek, akikre érvényes az ősi-biblikus normákra is visszavezethető befogadás szabálya. Ők is részt vehetnek a helyi társadalom helyi ügyeinek alakításában: szavazhatnak a helyhatósági választáson, helyi népszavazáson, vagy részt vehetnek helyi népi kezdeményezésben.
Az idegen turisták iránti vendégszeretet és a helyben lakó jövevények befogadása nem új keletű Magyarországon, de jelenlegi formájában messze demokratikusabb és messze humánusabb, mint az abszolutisztikus időkben vagy a népi demokráciában.
Azt láthatjuk, hogy a jövevények számos településen - különösen a nagyobb lakosságú településeken, ahol egy-egy nemzetiség vagy etnikum számaránya is jelentősebb - egy-egy utcában vagy egy-egy kerületben csoportokban laknak. A gettósítás ilyen előjelei láttán a helyi önkormányzatok is sokat tehetnek a szegregáció kialakulása ellen. Amennyiben valóban önkéntesen szerveződnének, akkor inkább egyfajta Chinatown-jelenségről van szó. Budapesten a Józsefvárosban létezik Chinatown, és ez nem az ott lakók akarata ellenére jött létre. Igaz, anyagi okai is vannak: pl. az olcsóbb lakhatás. Ha nem Chinatown-típusú izolációról van szó, akkor már valószerűbb a "gettó" kifejezés használata. A józsefvárosi roma gettók kialakulása már egyáltalán nem a benne lakók független és szabad akaratát tükrözi. A romák izolálása kurrens hazai probléma. És nemcsak a fővárosban. A szociológusoknak és a jogászoknak meg kell tehát tudni különböztetni a Chinatown-jelenséget a gettójelenségtől. A közigazgatás akkor jár el helyesen, ha egy-egy Chinatown életébe nem avatkozik bele. A valódi gettók esetén viszont közjogi cselekvésre van szükség. Az előbbi eset nem káros a társadalomépítés szempontjából. Ezzel szemben az utóbbi a gettólakók egészséges környezethez való alapjogának településszociológiai értelemben vett sérelmét eredményezi. Erre a nüanszírozásnak tűnő differenciálásra fel kell készíteni a helyi önkormányzatok döntéshozóit, de a civil szervezetek és az egyéb, pozitív szociális célokat szolgáló szervezetek munkatársait is.
Sajnos ma még az ország nincs kellőképpen tisztában azzal, hogy a Chinatown-jelenség és a gettójelenség kihatással van a többségi társadalom környezeti és települési viszonyaira is, tehát nem lehet my house is my castle hozzáállással elsiklani a kisebbségek és a jogilag kisebbségnek nem minősülő, de ilyen típusú életformát folytatók - mint pl. a helyben élő kínaiak -mellett. Az elzárkózva vagy elszigetelten élők között annyi a különbség, hogy az elszigeteléshez mind a kisebbség, mind a többség izolációs szándéka kell, míg az elzárkózáshoz elegendő az elzárkózó önkéntes akaratelhatározása. Az elszigetelten élők és az elzárkózók, valamint a többségi társadalom között odafigyelésre és kommunikációra van szükség, valamint kapcsolatépítésre és értékalapú kölcsönhatásra. A Chinatown-jelenség és a gettójelenség is veszélyt jelent a szociális kohézió szempontjából. Mindkettőt nagyon hasonló okok generálják, de az előbbi pozitívan is felfogható outputtal szolgál, míg az utóbbi senkinek sem jó. Azon, hogy a Chinatown-jelenséget fel
- 215/216 -
kell-e számolni, el kell gondolkodni, hiszen nálunk fejlettebb országokban is léteznek ún. kínai negyedek anélkül, hogy a szociális kohézió jelentősen sérülne. A romák gettókba kényszerítése viszont egyértelműen káros és társadalomellenes. Ugyanilyen káros volt a zsidóság szegregálása, és ugyanilyen káros bármely többség kisebbségellenes magatartása, legyen szó többségben élő afrikai vagy ázsiai népcsoportok predomináns és nemegyszer apartheidhez vagy genocídiumhoz vezető, emberiességellenes megnyilvánulásairól, vagy európai keretek közt véghezvitt, de nagyon hasonló felfogásról.
A jogászi megoldás nem mindenre jó arkánum (vö. Weinberg, 2006, Malone 2007, Sadeleer 2007 és Bodansky et al. 2007). Nem szabad, de legalábbis nem érdemes kizárólag a jogászi munkára hagyni a gettók megszüntetését és a gettósítás meggátlását. A jog - alapvető szabályozó funkciójánál fogva - számos társadalmi nézeteltérésre választ tud adni, de a Chinatown-jelenség és a gettójelenség csak részben származik az ország vagy a helyhatóság jogi működésének zavaraiból. Ezért a jogászi megoldás önmagában kevés lenne az elszigetelés vagy az elzárkózás ellen. A szabályozási folyamatok önmagukat gerjesztik, és ki is lépnek a jogszabályi normatív keretből. A környezetvédelemben - mind a természeti, mind pedig az épített környezet esetén - a szabályozási folyamatok autoindukciós hatása a jog területéről átterjed a szociálpolitika jogon túli eszközeire, azaz a közösség proszociális aktivitására. A társadalom környezet-egészségügyi és település-egészségügyi igényei gyakran meghaladják a jog által körülbástyázott biztos institucionális menedéket. A helyben lakók, látva a "kisebbség kontra többség", illetve a "többség kontra kisebbség" gondokat, anyagi és szellemi tőkével, azaz materiális és/vagy immateriális tenni akarással fordulhatnak az elszigetelten vagy elzárkózva élők felé. Az éremnek két oldala van. Nemcsak a többségi lakosság kezdeményezhet: szintén fel kell ismerni és el kell tudni fogadni az elzárkózva vagy elszigetelten élők iniciatíváit. A kapcsolatfelvétel sikeréhez a családi élet, az iskoláztatás, a szabadidős tevékenység és a mindennapok egyéb, testközelibb és emberközelibb szerveződései jelenthetik a kezdő lépést. Az egyén-egyén kapcsolatfelvétel eredményessége részben az egyének erőforrásain is múlik, azonban szegényebb, anyagi javakkal kevésbé ellátott környezetben is lehetséges a személyes kontaktus. A jogászi megoldást az egyén-egyén kontaktusokban sokszor felülírják az egyéb kulturális és civilizációs normák. A helybeli lakosság jogon túli - olykor jogszerű, olykor a jogot társadalomra veszélytelenül feszegető - szocializációs lépéseire építhető fel a tágabb dimenziókban megvalósuló, diszkriminációmentes társadalom és ország.
A helyi közigazgatásban a méltányosság jogintézményének közigazgatási jogszerűséget feszegető, de egyébiránt szociálisan veszélytelen alkalmazása a közjogot is bevonhatja a praeter ius jellegű izolációellenes küzdelmekbe. A helyi közigazgatásban olyan szociálpolitikai döntések is születhetnek, amelyek az adminisztratívan adható kedvezményezés vagy segélyezés határait a szokásosnál némileg tágabban értelmezik, de társadalmilag veszélytelenek. A közigazgatás és a lakosság "összekacsintása" nem feltétlenül számít jogi bűnnek. A szociálisan érzékeny közigazgatás, csakúgy, mint a szociálisan szenzitív helyben lakók, saját zsebükbe nyúlva, esetlegesen kisebb anyagi terheket vagy pluszmunkát vállalva, tehát társadalmi és igazgatási szemszögből elfogadható áldozatokat hozva elősegíthetik a kiszolgáltatott helyzetben lévő minoritások össztársadalmi integrációját. Sem a közigazgatás, sem a lakosság ilyen hajlandósága nem sértheti, és nem veszélyeztetheti az állami, társadalmi, gazdasági rendet, valamint az állampolgárok személyét és jogait sem.
A szociális érzékenység akkor találja meg a helyes utat, ha társadalomfejlesztő joghajlítással úgy tud a jogszerűségen belül maradni, vagy annak határmezsgyéjén, hogy ezáltal nem téved a bűn útjára. Az egészséges jogérzékkel gondolkodók számára nem okoz nehézséget összeegyeztetni a jogkövetést és a társadalmi, környezeti igazságkeresést. A jog kereteit azonban csak az nyújthatja, aki képes a társadalmi összetartozás és a környezeti egyenlőség szempontjából hasznos, ugyanakkor bűntelen módon kivenni a részét az alulról jövő (bottom-up) jogfejlesztésből és társadalomformálásból.
A győri romák fentebb evokált jogesete bizonyítéka annak, hogy a legjobb szándék is idealisztikusnak tűnhet a valóság görbe tükrében. Hogy az "altruista közigazgatás" valóság vagy inkább idea, azt a szomszédok dönthetik el tislizés és paláverezés közben. Ha a szomszédok altruistának találják a közigazgatásban dolgozó X-et vagy Y-nét, a helyi közigazgatásról elmondhatjuk, hogy valóban altruista. De nem alkotunk ezzel túlságosan szubjektív véleményt? Talán nem, mert a közigazgatásban döntést hozó vagy döntést befolyásoló szerepben lévő magyar, roma, örmény, horvát vagy épp német származású szomszédról valós és megbízható képet csak a saját környezete alakíthat ki. Tehát: a szomszéd ajtó alatt, a szomszéd házban vagy a szomszéd utcában lakó és az ügyfél. Ez a kettő pedig többnyire egy és ugyanaz a személy. Az altruista közigazgatás helyben jelent járható utat. A nagyobb területi egységet átfogó ille-
- 216/217 -
tékességű közigazgatási szerveknél már természetes az aperszonális eljárás.
A tanulmányban fentebb tett megállapítások nem pusztán a szerző véleményét tükrözik. A szerző igyekezett a tárgyilagosság talaján maradni, és eltekinteni a különféle kurrens álláspontok favorizálásától vagy elítélésétől. A tanulmány megírásának szempontjából egyaránt fontos a szélsőséges és a visszafogottabb nézetek analízise. A gettósodás a mai Magyarországon semmivel sem bír kisebb jelentőséggel, mint a nálunk általában fejlettebbnek tekintett ún. Nyugaton.
Szerző igyekezett tehát elkerülni, hogy akármelyik csoport érdekeit vállalva szubjektív igazságot tegyen. Az igazság keresése a gettósodásban érintettek feladata, nem pedig az elemző szerzőé. A faktuális megalapozottságú kijelentések figyelembe veszik a jogesetekben bíróság által felállított tényállást is, de tekintettel vannak a jogszabályi háttér valóságmódosító, tényállásfejlesztő szerepére is.
A gettósodás mint környezeti és környezetjogi probléma a jogszociológia és a környezetszociológia területéhez is tartozik. A környezet és a település, tehát a természeti környezet és az épített környezet egymással szoros korrelációban válik a leges latae és a leges ferendae érvényesülési-formálódási területévé.
A környezetvédelmet számos ország transzdiszciplináris tudományként kezeli. Természetes, hogy a gettósodás elleni küzdelem az épített környezettel és a település-egészségügyből, valamint a környezet-egészségügyből eredő szalutogenetikus eszközökkel és megoldásokkal egyaránt dolgozik. A környezetvédelemben a transzdiszciplinaritás a természeti értékek (ld. természetvédelmi tv. 4. § a) pont) és a természeti értéknek nem tekinthető, egyéb, jobbára kulturális-civilizációs zöld értékek vehikulumává vált. A transzdiszciplinaritás révén ezek az értékek eljuthatnak az egyik tudományterületről a másikba, míg végül a zöld értékrend általánossá és kiterjedtté válik. Magukat fejlettnek és műveltnek tartó országokban a tudományos közélet és a politika környezeti problémaként kezeli a régi típusú és a posztmodern gettók jelenségét. A környezetvédelemhez pedig hozzátartozik a társadalmi esélyegyenlőség környezettudatos, környezetkímélő és környezeti értékeket fejlesztő alakítása. A társadalmi környezet mint fiktív tér a szociális szempontú teoretizmus felvonulási területe. Emellett, illetve ezzel kapcsolatban a társadalmi környezet mint a társadalom tagjait körülvevő fizikai-biológiai világ az elképzelt jog mögötti anyagi realitást jelenti. A kétféleképpen felfogott társadalmi környezetről optimális esetben elmondhatjuk, hogy az egyik a másikra hat, és ez a hatás inverz irányban is érvényre jut.
A gettósodás nem új jelenség, és - a globális és nemzeti törekvések dacára - valószínű, hogy még hosszú ideig nem szűnik meg pusztítani az emberi relációkat. Magyarország annyival mindenképp számos országot megelőz, hogy a gettósodás problémája már eljutott a közigazgatási és az igazságszolgáltatási joggyakorlat szintjére. A világban ez sok helyütt el sem ér a bíróságokig. Számos nagyhatalom szőnyeg alá söpri a kisebbségeit: leigázza és kizsákmányolja őket. Más nagyhatalmak - éppen ellenkezőleg - a magyarországihoz hasonló jogi eszközökkel törekednek társadalmi esélyegyenlőségre és egyenlő környezeti szituációkra. Az egalitarizmus valójában a legfejlettebb országokban sem valósulhat meg vegytisztán. A jogok és kötelezettségek mindig torzulni fognak, de ez nem jelenti feltétlenül a kisebbségek gettókba kényszerítését és a többség "életterének" kiszélesítését. Az egalitarizmus tökéletes megvalósulása nélkül is lehet egyensúlyozott társadalomban és partnerként fungáló államban élni.
A jogalkotás és joghasználat mint a problémafeloldás általánosan bevett kettős módszere feltételez egy vagy több jogalkotó erőt, melyek leképezik a jogi normák nyelvére a társadalmi valóságot, annak előnyeivel és nehézségeivel együtt. A módszer azért "kettős", mert feltételez még egy vagy több joghasználót, akik elfogadják a pozitív jogot. A joghasználat esetén nem elegendő egyfajta - relatív, abszolút, minősített stb. - többség legitimatív magatartása. A jogalkotással érintett közösség egészének joghasználóvá kell válnia ahhoz, hogy a kettős módszer beváltsa a hozzá fűzött reményeket. A szegregáció ezt a kettős módszert teszi szociálisan alkalmazhatatlanná, s így a jogbiztonságot mint alapértéket aknázza alá.
Ádám Antal: Bölcselet, vallás, állami egyházjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007
Amechi, Emeka Polycarp: Linking Environmental Protection and Poverty Reduction in Africa: An Analysy of the Regional Legal Responses to Environmental Protection. LEAD (Law, Environment & Development Journal) 2010. 2. sz. 112-129. o.
Antonovsky, Aaron: Health, Stress and Coping. Jossey-Bass Publishers, San Francisco 1979
Antonovsky, Aaron: Unraveling the Mystery of Health -How People Manage Stress and Stay Well. Jossey-Bass Publishers, San Francisco 1987
Bodansky, Daniel - Brunnée Jutta - Ellen Hey (Szerk.): The Oxford Handbook of International Environmental Law. Oxford University Press, Oxford 2007
Ceballos, Miguel - Palloni, Alberto: Maternal and Infant Health of Mexican Immigrants in the USA: The Effects of Acculturation, Duration, and Selective Return Migration. Ethnicity and Health 2010. 4. sz. 377-396. o.
- 217/218 -
Heising, Sibylle: Salutogenese: Modell zur Entmystifizierung der Gesundheit nach Aaron Antonovsky. GRIN Verlag, München 2009
Julesz Máté: Környezetjogi értékelemzés. Magyar Jog 2008. 4. sz. 193-201. o.
Julesz, Máté: Postface. In: Forrai, Eszter: Collection Privée. L'Harmattan, Paris 1997
Lindström, B. - Eriksson, M.: Contextualising Salutogenesis and Antonovsky in Public Health. Health Promotion International 2006. 238-244. o.
Lindström, B. - Eriksson, M.: Professor Aaron Antonovsky: The Father of Salutogenesis. Journal of Epidemiology and Community Health 2005. 511. o.
Malone, Linda A.: Environmental Law. Aspen Publishers, New York 2007
Menard, Janelle - Kobetz, Erin - Diem, Joshua - Lifleur, Martine - Blanco, Jenny - Barton, Betsy: The Sociocultural Context of Gynecological Health Among Haitian Immigrant Women in Florida: Applying Ethnographic Methods to Public Health Inquiry. Ethnicity and Health 2010. 3. sz. 253-267. o.
Sadeleer, Nicolas (Szerk.): Implementing the Precautionary Principle: Approaches from the Nordic Countries, EU and USA. Earthscan, London 2007
Scott, Joanne (Szerk.): Environmental Protection: European Law and Governance. Oxford University Press, Oxford 2009
Weinberg, Philip: Environmental Law: Cases and Materials. University Press of America, Lanham (Maryland) 2006
Woolley, David - Pugh-Smith, John - Langham, Richard - Upton, William (Szerk.): Environmental Law. Oxford University Press, Oxford 2009 ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos kutató, Szeged.
Visszaugrás
