A közigazgatási hatósági eljárás sajátossága, hogy az egész eljárásban meghatározó módon érvényesül a hivatalbóliság (officialitás) elve. Az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 3. §-a szerint a hatóság hivatalból állapítja meg a tényállást, határozza meg a bizonyítás módját és terjedelmét. Ebből és az Ákr. 62. § (1) bekezdésének a tényállás tisztázására vonatkozó rendelkezéseiből kiderül, hogy - bár az eljárás valamennyi résztvevője köteles jóhiszeműen eljárni és a többi résztvevővel együttműködni, illetve az ügyfeleket megilletik különböző jogosítványok, így például bizonyítási indítványok, kérelmek és nyilatkozatok előterjesztése - az eljáró hatóság feladata a döntés alapjául szolgáló tényállás tisztázása, majd a döntést tartalmazó határozatban egyértelmű megállapítása. Ez a kötelezettség kérelemre induló eljárásban is terheli a hatóságot, mivel ez az alapelvként meghatározott szabály érvényesül a törvény egészében.[1]
A hatóság a tényállást kétféle módon tisztázhatja: az egyik a rendelkezésre álló adatokból levont következtetés, amely alkalmas a tényállás megállapítására, a másik a bizonyítási eljárás lefolytatása - az ennek során megszerzett, rendelkezésre bocsátott bizonyítékok alapján megállapított egyes tényállási elemek összességükben a tényállást alkotják.[2]
Az Ákr. több eljárási típust tartalmaz, amelyek alkalmazása a tényállás tisztázásának és megállapításának módjával is összefüggésben áll, ezekre itt nem térhetünk ki részletesen, de meg kell jegyezni, hogy teljes eljárás esetében is lehetőség van a rendelkezésre álló adatokból levont következtetéssel megállapítani a tényállást, ha az kellő megalapozottságot eredményez, azaz az érdemi döntés meghozható. Egyébként bizonyítási eljárás lefolytatására kerül sor.[3]
Az Ákr. a korábbi közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) talán legtöbbet hivatkozott rendelkezését, az 50. § (1) bekezdést - amely így szólt: "A hatóság köteles a döntéshozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Ha ehhez nem elegendőek a rendelkezésre álló adatok, bizonyítási eljárást folytat le" - két részre bontva, két külön szerkezeti egységében helyezi el. Az Ákr. 3. §-a a bemutatottak szerint a hivatalbóliság elemeként szabályozza, hogy a hatóság hivatalból állapítja meg a tényállást és határozza meg a bizonyítás módját és terjedelmét. Ezt a szabályt a Ket. 50. § (1) bekezdése - és az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) 26. § (1) bekezdése - tartalmazta akként, hogy a hatóság köteles a döntéshozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Az Ákr. 62. § (1) bekezdése ebből csak a bizonyítási eljárás lefolytatására vonatkozó szabályt őrizte meg, de a 3. § és a 62. § (1) bekezdése szorosan összefügg, már csak azért is, mert ennek az utóbbi szakasznak a címe is jelzi, hogy a tényállás tisztázására vonatkozó alapvető szabályokat rögzíti.[4]
A két rendelkezést egybeolvasva megkaphatjuk a releváns alapvető és általános szabályokat:
Ákr. 3. § alapján "[...] A hatóság [...] Hivatalból állapítja meg a tényállást, határozza meg a bizonyítás módját és terjedelmét [...]."
Ákr. 62. § (1) bekezdés szerint "Ha a döntéshozatalhoz nem elegendőek a rendelkezésre álló adatok, a hatóság bizonyítási eljárást folytat le." [...]
Igaza van Fazekas Mariannának, amikor tanulmányában megjegyzi: "[...] alapvető rendelkezés, hogy a tényállás tisztázása a hatóság kötelezettsége. Ezt az Ákr.-ben az officialitás elvénél találjuk, a 3. §-ban. Fontos lenne azonban, hogy a tényállás tisztázásának és a bizonyításnak az összes általános elvi rendelkezését együtt, egy helyen, a tényállás tisztázásáról szóló rész bevezető rendelkezéseiben foglalja össze egy általános eljárási törvény."[5] Kétségtelenül ez tűnik logikusnak, a jogalkalmazást megkönnyítő megoldásnak.
Tehát a hatóság feladata hivatalból a döntéshozatalhoz szükséges mértékben tisztázni a tényállást, amit jogilag releváns tényállásnak is nevezhetünk. Ha ehhez
- 11/12 -
a rendelkezésre álló adatok nem elegendőek, akkor bizonyítási eljárást folytat le, amelynek során hivatalból állapítja meg a bizonyítás mértékét (milyen kiterjedésű bizonyítást kell lefolytatni a tényállás döntéshozatalhoz szükséges mértékű tisztázásához) és módját (milyen bizonyítási eszközt, bizonyítási eljárást kell ehhez igénybe venni). Függetlenül az ügyfelek bizonyítási indítványaitól (amelyek előterjesztésére joguk van), illetve együttműködési készségétől (ami elvileg kötelezettségük), a hatóság köteles az ügy eldöntéséhez szükséges tényállást megállapítani. A tényállás természetesen magában foglalja mindazokat a körülményeket, amelyek az anyagi jogi jogszabály érvényesítéséhez szükségesek.[6]
A közigazgatási hatóság döntésének jogszerűségét alapvetően meghatározza, hogy a hatósági eljárás során tisztázott és megállapított tényállás megalapozott-e. Nem véletlen az egyik kommentár fentebb idézett megjegyzése, amely szerint a hatóság döntéshozatalhoz szükséges tényállástisztázási kötelezettségét előíró Ket. 50. § (1) bekezdését oly sokszor hivatkozták a joggyakorlatban. Egyértelműen meghatározza a hatóság döntését, hogy a releváns jogi szabályok alkalmazásához szükséges mértékben sor került-e a tényállás tisztázására és megállapítására. Természetesen a két folyamat a gyakorlatban nehezen választható el a hatósági eljárás során, mivel a feltáruló tényállás meghatározza az alkalmazandó jogszabályi rendelkezéseket, és a megfelelően kiválasztott jogszabályi rendelkezések értelmezéséhez és alkalmazásához szükséges tényállást meg kell állapítani.
Megjegyezzük, hogy az eddig írtak igaznak tekinthetők minden olyan hatósági döntésre, ahol a döntéshez szükség van a tényállás tisztázására és megállapítására, tehát nem csak az érdemi döntésre, a határozatra vonatkoznak. Azonban, mivel a hatósági eljárás lényegében az érdemi döntésre (határozatra) vagy ezzel azonos jelentőségű döntésekre [például eljárást megszüntető végzésre vagy éppen hatósági nyilvántartásba való bejegyzésre, ami egyébként az Ákr. 94. § (2) bekezdése alapján formálisan is határozatnak minősül] irányul, amelyek az eljárás "befejezését" jelentik, így a leggyakrabban ezek állnak a gyakorlat középpontjában. Az érdemi döntés (határozat) esetében pedig a hangsúly általában az anyagi jogi normák aggálytalan alkalmazásán van, ami azt jelenti, hogy a tényállásnak ehhez szükséges mértékben kell tisztázottnak lennie ebben a vonatkozásban.
Célunk, hogy összefoglaljuk a közigazgatási hatósági eljárásban a hatóságot terhelő tényállástisztázásra és -megállapításra irányuló kötelezettséggel összefüggő közigazgatási bírói gyakorlatot. Ennek során a Kúria precedensértékű határozataiból feltáruló képre koncentrálunk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
