Beszélgetés Jakab Andrással
2009-ben - a rendszerváltó alkotmányozás kezdetének huszadik évfordulóján - jelent meg Jakab András szerkesztésében és a Századvég Kiadó gondozásában "Az Alkotmány kommentárja". A könyvbemutatóra 2010. január 19-én került sor az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen, ahol a munkát három közjogi méltóság, Sólyom László, Paczolay Péter és Baka András méltatta.
Ebből az alkalomból lapunk szerkesztősége könyvismertetés helyett - eddigi gyakorlatunkhoz képest újszerű módon - a szerkesztőt kérte fel interjúra. Ennek személyessége véleményünk szerint jobban közvetíti olvasóinknak azt az élményt, amelyet a kétkötetes, 3000 oldal terjedelmű, közel 50 szerző együttműködésében készült, nagy jelentőségű mű kézbevétele jelent. Jakab Andrással Chronowski Nóra beszélgetett.
- Kezdjük talán azzal, milyen érzés volt szerkesztőként kézbe fogni a sok év munkájának eredményeként elkészült kommentár első példányát?
- Szorongó érzés volt. Egy elkészült példányon ugyanis már nem lehet javítani. Természetesen mindent megtettünk, hogy ne maradjanak benne se tartalmi hibák, se elírások, de egy ekkora műnél ezt százszázalékosan nem lehet kiszűrni. Azóta sem szívesen lapozgatom a kommentárt, mert mindig attól félek, hogy apró hibákat fedezhetek fel benne. Persze ha valami tartalmi kérdésnek utána akarok nézni benne, akkor én is felütöm a köteteket. Megkönnyebbülést nem éreztem a megjelenéskor, hiszen a megjelenés a tervnek csak egy jelentős állomása: a sikerhez az szükséges, hogy jó legyen a fogadtatása a műnek, és hogy azt megfelelően is használják a jogtudományban és a joggyakorlatban. Tehát a sikerhez a puszta megjelenés még nem elég, bár a folyamatnak tényleg ez talán a legfontosabb és minden szorongás ellenére örömteli állomása.
- Úgy vélhető, a megjelenés időzítése szimbolikus is lehet: az Alkotmány megújulásának 20. évfordulóján jelent meg a könyv. Ez talán nem szándékolt eredmény, mégis, jól érzékelem, hogy ekként két évtized alkotmánybírósági gyakorlatát és magyar jogtudományi eredményeit hasznosítja a mű? Lehetséges, hogy - legalábbis a magyar alkotmányjog szempontjából - szükség is volt ilyen időtartamú jogfejlődésre ahhoz, hogy átfogó módon lehessen kommentálni az alaptörvényt?
- Valóban nem szándékolt az évfordulós megjelenés. Persze már az is vitakérdés lehet, hogy a jelenlegi alkotmányszöveg tartalmilag ’89-es vagy ’90-es. ’89-ben, a kerekasztal-tárgyalások alkalmával vált ugyanis jogállamivá, de ’90-ben az MDF-SZDSZ-paktum tette azt működőképessé. Ha az utóbbi évszámot tekintjük mérvadónak, akkor még néhány hónappal az évfordulónál korábban is születtünk. Szívünk szerint azonban már mintegy két éve megjelentünk volna, de az ilyen nagyprojekteknek az a természetük, hogy mindig jóval tovább tartanak, mint azt előre tervezik (nem kis bosszúságot okozva ezzel a mindenkori kiadónak). Az ezredforduló előtt egyébként nem is nagyon lehetett volna letenni egy ilyen művet az asztalra. Két okból sem. Egyrészről mostanra lett akkora az Alkotmánybíróság joggyakorlata és az irodalom, amire alapanyagként támaszkodva lehet ennyit mondani. Másrészről pedig mostanra nőtt fel egy olyan új jogtudósi generáció (most nem magamra gondolok), amelyben az ambíció és a képesség is megvolt egy ilyen méretű vállalkozás megvalósításához.
- Már az Osztovits András szerkesztésében 2008-ban megjelent első magyar EU-jog kommentár esetében is megfigyelhető, hogy szerzői között többségben vannak a fiatalabb korosztályokhoz tartozó kutatók. Az Alkotmány kommentárjának megírásában közreműködők között is számos ’20-as, ’30-as éveiben járó szerző található. Tudatos volt e szempontból a válogatás?
- A hazai jogtudományi közösség elég kicsi. Csak összehasonlításként, a német közjogászok éves rendes gyűlésén négyszáz professzor szokott részt venni. És ez csak a professzorokat jelenti. Ha jól látom (persze ezt különféleképpen lehet számolni), akkor a magyar alkotmányjogász professzorok száma nagyjából egy tucat. Ez az arányokat elég jól mutatja szerintem. Egy háromezer oldalas munkát elég nehéz lett volna ilyen kisszámú emberrel megírni, bár eredetileg a projektet elindító Sólyom Lászlónak ez volt a koncepciója, hiszen ő tizenöt (fiatal) jogásszal akarta megírni a kommentárt. De azt a fajta lelkesedést is nehéz egy már befutott professzortól elvárni, ami egy frissen PhD-zott kollégánál még megvan. Ráadásul ez a kommentár módszertani paradigmaváltást is jelent, és aki évtizedek óta egy bizonyos jogtudományi stílus művelője, azt nehéz meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, főleg ha a szerkesztő maga is sokkal fiatalabb az illetőnél. Természetesen van szép ellenpélda is, de azért főszabályként mégiscsak tartanám az előbbieket. A fiatalabb generációval való együttműködés tehát részben kényszerűség, részben azonban tudatos választás is volt.
- A kötetet forgatva, a szerkesztői előszóból, az ajánlásból és a kommentár feladatának meghatározásáról szóló tanulmányból szinte minden kiderül a munka céljáról, jellegéről, küldetéséről, a koncepció-választásról stb. Azok számára azonban, akik eddig még nem vették kézbe a művet, mondana néhány szót a kommentár rendeltetéséről, az elemzés mélységéről, belső szisztematikájáról és metodikájáról?
- A projekt célja a magyar alkotmányjogi kultúra színvonalának emelése. Ez jelenti egyrészt a jogtudományi diskurzust, másrészt pedig a gyakorlatot is (rendes bírósági és alkotmánybírósági joggyakorlatot, jogalkotást, valamint a szimpla politikai gyakorlatot). A magyar alkotmányjog-tudomány legnagyobb művét akartuk megalkotni, amely minőségét tekintve is meghaladja az eddigieket. Mind a szakirodalmat, mind az alkotmánybírósági esetjogot teljes körűen be kívántuk dolgozni; ahol pedig releváns lehetett, ott EU-jogot, strasbourgi esetjogot, más nemzetközi jogot, esetleg más alkotmányok és alkotmánybíróságok megoldásait is. Lényegében minden egyes paragrafus kommentárja egy önálló (tudományos igényű) tanulmány (van olyan, amelyik száz oldalnál is hosszabb). Óvakodtunk attól, hogy például az egyesülési szabadságról szóló paragrafus elemzésekor az egyesülési törvényt elemezgessük, hiszen ez azt eredményezné, hogy az Alkotmány tartalmát a törvények definiálnák. Valójában azonban a jogállami hierarchia fordított: a törvényeket kell az Alkotmánnyal konform módon értelmezni. Tehát nem a törvény az Alkotmány mércéje, hanem az Alkotmány a törvény mércéje. Ezen felül azt is igyekeztünk elkerülni, hogy csupán rendszerezve összeszedjük az eddigi joggyakorlatot: ennél többre van szükség. A jövőbeni (még fel nem merült) esetek megoldását ugyanis csak akkor tudjuk segíteni, ha átfogó fogalmi hálót (jogdogmatikát) alkotunk, amelyhez igyekeztünk a korábban burzsoá módszerként kiátkozott objektív teleologikus értelmezést használni. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a jogszabály (esetünkben az Alkotmány) szövegének értelmes (igazságos, logikus, ésszerű) célját feltételezzük, és ennek fényében értelmezzük a szöveget. Ez nem az alkotmányozó eredeti célját jelenti (ez lenne a szubjektív teleologikus értelmezés), hanem olyasvalami, amit racionális emberek a jogszabály vélhető céljának gondolnak. Tehát például a véleménynyilvánítás szabadságának elemzésekor az igencsak lakonikus Alkotmány-szöveg nem sok mindent mondhat el, ha nincs egy víziónk arról, hogy milyen társadalmat is céloz meg a kérdéses rendelkezés. A feltételezhető cél (ti. egy plurális társadalom, ahol a választópolgárok megismerhetik a különféle álláspontokat, amelyeket aztán a választások alkalmával elfogadhatnak vagy elutasíthatnak) fényében sokkal többet tudunk mondani konkrét helyzetekben is a kérdéses rendelkezés jelentéséről.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
