Szalma József tanulmányának elején megállapítja, hogy a bizonyítási teherviselés, habár elsődlegesen processzuális (eljárásjogi) kérdésként merül fel, igazán az anyagi jog tematikája; mind az európai, mind a magyar jogban maga az eljárási jog (Pp.) utal az anyagi jog (Ptk.) szabályainak alkalmazására, a bíróságot az anyagi jog vezérli.
A magyar polgári eljárási jog elmélete megkülönbözteti a bizonyítási kötelezettséget a bizonyítási tehertől. A bizonyítási kötelezettség azt jelenti, hogy a perben az adott tény bizonyítására mely fél köteles. A polgári perrendtartás szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el. A bizonyítási teher ezzel szemben azt jelenti, melyik fél viseli a bizonyítatlanság következményeit. A bizonyítási teher általában a bizonyítási kötelezettséghez igazodik, a két intézmény azonban kivételesen elválhat egymástól.
A perben főszabályként nincs hivatalból felvett bizonyítás, továbbá érvényesül a felek perrel való szabad rendelkezésének elve is, ezekből következik, hogy nem helytálló "bizonyítási kötelezettségről" szólni, valójában bizonyítási teherviselés áll fenn, ami azt jelenti, kinek a terhét képezi a bizonyítás indítványozása. A szerző hangsúlyozza, hogy nincs bizonyítási kötelezettség, mert az, hogy a fél mit állít és mit mivel (milyen eszközzel) bizonyít, az ő indítványától függ. Tehát a bizonyítási teher se nem jog, se nem kötelezettség, inkább érdek. A bizonyítási teher a perindítástól fogva fennáll, és nemcsak a per végeredményére hat ki; a negatív megfogalmazása (mi a következménye annak, hogy adott tény bizonyítatlan maradt) mellett pozitív meghatározása is lehetséges, vagyis kinek az érdeke a bizonyítás ahhoz, hogy perbeli állítása és igénye mentén eredményes lehessen.
A bizonyítási teherviselés a tényekre vonatkozik. A jogellenesség a sértett jogi norma és a tilos magatartás kapcsolatát érinti. Szerződésszegés esetében ez a szerződési kötelezettség megszegésében, szerződésen kívül, deliktuális felelősség esetében pedig az általános károkozási tilalom vagy más törvényi tilalom megszegésében nyilvánul meg. Szerződési felelősség esetében a felelősség a nemteljesítés, hibás teljesítés vagy a késedelem tényeiben
- 66/67 -
állapítható meg, deliktuális felelősség esetében pedig a károkozási tilalom megszegésében. A jogellenesség bizonyítási terhét főszabályként a jogosult (károsult) viseli.
A külföldi és a hazai eljárásjogi irodalom is megkülönbözteti az állítás terhét a bizonyítási teherviseléstől. Az állítás terhe alatt azt értjük, hogy polgári peres eljárásban vajon a felperest vagy az alperest terheli-e a tények bíróság elé való tárása. Ezzel szemben a bizonyítási teherviselés azt tárgyalja, hogy a felek közül melyiknek a kötelessége az ítélet meghozatalához szükséges releváns tényeket bizonyítani. A két jogintézmény, az állítás és a bizonyítás terhe, azonban egymással szoros kapcsolatban áll: egyéb szabály hiányában az a fél, aki valamit állít, feltéve, hogy az állítás jogilag releváns, viseli az állításra vonatkozó bizonyítási terhet is (főszabályként ez a felperes, azaz a károsult). A bizonyítási tehermegosztás más értelemben is megtörténhet, az egyik fél állíthatja, bizonyíthatja, hogy egy tény fennáll, a másik pedig azt, hogy nem.
A bizonyítási teher tárgyát a jogilag releváns tények képezik, tehát azok a tények, amelyeket az alkalmazandó (anyagi) jogi norma ilyeneknek tekint. Elvben a bizonyítási teher tárgyát nem képezik a jogi kérdések, de a kártérítési perben képezheti a jogellenesség ténye.
A szerző szerint a bizonyítási teherviselés tekintetében kifogásolható az előreláthatósági klauzula túlzott kiterjesztése mind a deliktuális, mind a szerződési felelősség területén. Az előreláthatósági klauzula azt jelenti, hogy a felelősség alól az alperes - a károkozó -kimentheti magát túlmenően a klasszikus kimentő okokon (vis maior, károsult beleegyezése, károsult vagy harmadik személy hozzájárulása, jogos védelem, szükséghelyzet) ha bizonyítja, hogy a kárt nem láthatta előre, azaz nem volt köteles előrelátni. Ez viszont a szerző felfogása szerint ellentétben áll a kártérítési jog azon céljával, hogy a károsultat fokozottan kívánja oltalmazni.
A bizonyítási teherviselés a szerződéses felelősség terén elvben azonos a deliktuális felelősség szabályaival, ám bizonyos esetekben megfordul, akkor, ha adott felelősségi feltétel megvalósulása (pl. kár, okozatosság tényét illetően) vélelmezett. Ebben az esetben a szokásos károsulti bizonyítási teher a károkozóra hárul. A jogirodalomban ismert az a megfogalmazás is, hogy a "pozitív tények", vagyis adott felelősségi feltétel bekövetkezését a károsult felperes, a "negatív" tények, tehát a kárfelelősségi feltételek hiányát a károkozó alperes viseli.
Ami a jogellenességet illeti, míg a deliktuális felelősség általános jogi norma vagy tételes jogszabályi rendelkezés megsértéséből fakad (a Ptk. általános károkozási tilalmával ellentétes magatartásból), addig a szerződési felelősség egyedi jogszabály (vállalt szerződési kötelezettség) megszegéséből következik. A kár mértékére nézve pedig a közös főszabály az, hogy a károkozó köteles a károsult teljes kárát megtéríteni. Ugyanakkor a szerződési felelősség esetében a szerződés vagy általános üzletkötési feltétel előre meghatározhatja (kizárhatja, korlátozhatja) a kárfelelősséget. Ismert a kárátalány intézménye is, amelyet a törvény akkor állít a károkozás mértékének mércéjéül, ha a bizonyítás körülményes és aránytalanul költséges. Számos olyan szerződési kikötés ismeretes, amely előre megszabja a kár mértékét; ilyen pl. a biztosítási szerződésnél a biztosítási összeg szerződési korlátozása (alulbiztosítás) vagy a kötbér kikötése.
A szerző hivatkozik az ún. absztrakt kárra is, amikor a kár mértéke előre megszabott. Ha a szerződés megszegésének tényét a károsult bizonyítja, a kár mértékét már nem kell
- 67/68 -
bizonyítania, mert az a szerződésben előre megszabott érték lesz (pl. kötbér esetén). Az absztrakt kár további sajátossága az, hogy amennyiben megállapítást nyert a szerződésszegés (nemteljesítés, késedelmes teljesítés, nem szerződésszerű teljesítés) ténye, a szerződésben előre megállapított kártalanítási összeg akkor is fizetendő, ha a szerződésszegés következtében nem állt be semmilyen kár. Ugyanakkor, ha a kár nagyobb, mint a szerződésben előre megállapított kártalanítási összeg, a kár mértékét ez nem befolyásolja, az marad a szerződésben szerződésszegés esetére előre megállapított mérték. A szerződéses felelősség esetén megemlíthetők még a felelősségkimentő és felelősségkorlátozó kikötések, ezeknek tartalma is meghatározza a felelősség fennállását vagy mértékét, de csak akkor, ha a károkozás nem szándékos, továbbá nem az emberi életet, testi épséget és az egészséget megkárosító. Ez főként a felelősségbiztosítási szerződésre jellemző, hogy vagy a biztosítási kockázatok vagy a biztosítási összeg tekintetében (önrész, alulbiztosítás) redukálják a kárfelelősségüket. A bizonyítás ilyenkor a felelősségkizáró okok létezésére vagy a szerződés megszegésének tényére szorítkozhat.
A szerző röviden szót ejt a törvényi vélelmekről is. A törvényi vélelem olyan, eleve valósnak tekintett tényállás, amelyhez fűződő alanyi jogokat külön nem kell bizonyítani. E vélelem ha megdönthető, azt a másik (nem favorizált) fél - bizonyítási terhe alatt - megtámadhatja. Szerződésszegés esetén vélelmezhető, hogy a szerződésszegést követő összes kár a szerződésszegésből következik, s így az a szerződést megszegő szerződő felet terheli. Ez a vélelem azonban megdönthető. A szerződést megszegő felet terheli annak bizonyítása, hogy valamely kár más tény közrehatására jött létre (pl. harmadik személy magatartásából következett).
Mindezeket követően tér át a cikk egyes európai országok szabályozási gyakorlatának ismertetésére. Elsőként a német jogot veszi sorra.
A német jog a bizonyítási teherviselés kérdését a kötelezettségszegés fogalmához fűzi. A vonatkozó BGB-rendelkezés egyaránt érvényes a szerződési és a deliktuális felelősségre nézve (mindkét esetben a jogellenesség akkor lép fel, ha egy szerződési vagy törvényi kötelezettség megszegésére kerül sor). A BGB szerint amennyiben az adós megszegte a kötelemben foglalt kötelezettséget, a hitelező követelheti az ebből származó kárának megtérítését (amennyiben az adósnak a szerződésszegésért vagy kötelességszegésért van helytállási kötelezettsége). A 2002-2006. között módosított BGB-ben egyes területeken sor került a felelősség szigorítására; a bizonyítási tehermegosztás az egyes feleket egyenként terhelő kockázatok, kockázatviselési kötelezettségek mentén történik meg. Ez különösen az orvosi felelősség (Arzthaftung) körére jellemző. Eddig az orvosi tevékenység iránti felelősség körében a bizonyítási teherviselés megfordulása ki volt zárva. Az újabb jogirodalom utal az orvosi felelősség esetében az okozatosság bizonyítási terhével kapcsolatos nehézségekre, amennyiben a felperes az orvost téves diagnózissal vagy kezeléssel támadja, amiből neki egészségkárosodása származott. A felperes viseli a bizonyítási terhet arra nézve, hogy az orvos súlyos diagnosztikai vagy kezelési mulasztást követett el, alapvető szakmai szabályokat sértett.
A német jog a szerződési kötelezettségek, mint primáris kötelezettségek tekintetében megkülönbözteti az ún. magatartási kötelezettségeket (Verhaltenspflichten), az oltalmi
- 68/69 -
kötelezettségeket (Schutzpflichten) és a lojalitási kötelezettségeket (Loyalitätspflichten). Ilyen a jóhiszeműség és a tisztesség. Emellett még utal a mellékkötelezettségekre, mint mellékes szolgáltatásokra (Nebenleistungspflichten). Ezeknek megszegése vonja magával a szekundáris, azaz kártérítési felelősséget. Az elsődleges felelősség a teljesítési, a másodlagos pedig a kártérítési felelősség.
A primáris kötelezettség tekintetében lényeges az esedékesség (BGB 271. §-a), vagyis az az időpont, amelytől kezdődően a követelés igényelhető (Leistungszeit), különösképpen a vállalkozói és szállítmányozási szerződéseknél.
A bizonyítási teher megoszlása úgy alakul, hogy a károsultnak kell bizonyítania az objektív jogellenességet, azaz kötelezettségszegést (objektive Pflichtwidrigkeit), a károkozónak pedig a szubjektív jogellenesség (subjektive Pflichtwidrigkeit) hiányát.
A német eljárásjogi jogirodalom a bizonyítás alatt a felek és a bíróság azon tevékenységét érti, amely azt a célt szolgálja, hogy a bíróságot meggyőzze egy állítás valós vagy valótlan voltáról. Eközben lényeges, hogy a bizonyíték a valószínűségnek azt a mértékét kell felmutassa, amely elegendő e meggyőződés létrehozásához.
A bizonyítás tárgyát a német jogban a tények képezik. A tények belső vagy külső, múltbéli vagy jelenlegi körülmények, események vagy állapotok, amelyeket az alkalmazandó (anyagi) jog előírt. Megkülönböztethetők: (1) a döntő vagy fő bizonyíték (Hauptbeweis), amelyet a bizonyítási terhet viselő felek prezentálnak állításuk valós voltának bizonyítása céljából; (2) az ellenbizonyíték (Gegenbeweis), ami a perbeli ellenfél (Gegner) bizonyítéka; ennek célja, hogy az állítást vitassa. (3) A közvetlen bizonyíték arra a tényre vonatkozik, amely perdöntő; (4) a közvetett bizonyíték vagy indíció pedig olyan tényre vonatkozik, amely egymagában nem perdöntő, de amelyből a tapasztalat alapján következtetés vonható le a perdöntő tényről. Mint a szerző megállapítja, a közvetett bizonyíték a polgári peres eljárásban rendszerint nem játszik jelentős szerepet, ez inkább a büntető eljárásban nyer alkalmazást. Nem minden tény bizonyítandó (keine Beweisdürftigkeit): így nem kell bizonyítani a közismert tényeket, vagy azokat a tényeket, amelyeket a bíróság ismer hivatalos tevékenységénél fogva (korábbi peres ítéletek).
A bizonyítási teher kapcsán a német eljárásjogi irodalom megkülönbözteti egymástól az állítás (Behauptungslast) és a bizonyítás (Beweislast) terhét. A bizonyítás tárgya a tények fennforgására vagy fenn nem forgására (Negativbeweis) is kiterjedhet. A bizonyítási teherviselés jogi természete és forrása szerint anyagi jogi és nem processzuális jellegű.
Az Osztrák Általános Polgári Törvénykönyv (OÁPtk) 1296. §-a értelmében, a vétkesség fennforgásának bizonyítási terhét a károsult viseli, továbbá az okozatosság bizonyítási terhét is. Az osztrák ÁOPtk és jogirodalom a kártérítés mértékét illetően megkülönbözteti a teljes kártérítést (volle Genugtuung), ami magában foglalja a felmerült kárt (erlittene Schaden, positiver Schaden, damnum emergens) és az elmaradt jövedelmet (entgangener Gewin, Interesseersatz, lucrum cessans), valamint a nem teljes, részleges kártérítést, ami csupán a felmerült kárt öleli fel, az elmaradt jövedelmet nem. Figyelemreméltó szabálya az osztrák jognak, hogy a kártérítés mértékét, azaz, hogy az teljes-e vagy csak részleges, a vétkesség mértékétől teszi függővé. Ha a károkozó szándékosan, vagy súlyos gondatlanságból okozta a kárt, a teljes kár megtérítésére kötelezhető; azonban,
- 69/70 -
ha a károkozó csupán gondatlanságból okozta a kárt, akkor csak a felmerült kárt köteles megtéríteni.
Az osztrák eljárásjogi irodalom is megkülönbözteti az állítási és a bizonyítási teherviselést. Amennyiben egy meghatározott, jogilag releváns tény nem nyert bizonyítást, a tényállás nem világos. A bíróságnak ilyen helyzetben is döntenie kell. Itt segítenek a bizonyítási teherviselési szabályok, mint a magyar jogban, ez arról szól, hogy kinek a terhére róható az, ha meghatározott tény nem nyert bizonyítást. Az osztrák polgári perjogban sincs a bírónak jelentős feladata, mivel az officiális elv itt is csak ritkán jut kifejezésre.
Mindegyik fél viseli a bizonyítási terhet azon tények tekintetében, amelyek a számára kedvező jogszabályt hívják fel (Rosenbergformulája). A bizonyítási teherrel kapcsolatban áll az állítás terhe, amely szerint a félnek jogában és érdekében áll, hogy csupán a számára kedvező tényekre hivatkozzon. Kifejezetten bizonyítási teherre vonatkozó jogszabály ritkán fordul elő (mint pl. az OÁPtk 369. §-a, amely a bizonyítási terhet a tulajdoni kereset esetében szabályozza). Gyakrabban fordulnak elő azok az anyagi jogi jogszabályok, amelyek a bizonyítási teher megfordulását határozzák meg. A szerződési felelősség területén a felek előirányozhatják a bizonyításra vonatkozó klauzula vagy bizonyítási szerződésük útján azt, hogy mely félnek mely meghatározott tényre vonatkozóan van bizonyítási teherviselése.
A svájci polgári peres eljárási jogban a bizonyítási eljárás eredményét a szabad bírói mérlegelés (freie Beweiswürdigung) állapítja meg. A kártérítési anyagi jogot az ún. Kötelmi törvény (Obligationsrecht, OR) tartalmazza. A kártérítési perben a felperes köteles bizonyítani a kárt. Amennyiben a kár mértéke összegszerűen nem bizonyítható, a mérték tekintetében a felperes mentes a bizonyítási teher alól, ez esetben a bizonyítás helyébe a bírói becslés lép. A szövetségi bírói gyakorlat értelmében e becslés csupán a kár fajára és mértékére vonatkozik, nem terjedhet ki a vétkességre és a tényekre. Egy másik fontos rendelkezés szerint a polgári pert lefolytató bírót köti a kártérítési pert megelőző marasztaló büntetőbírósági ítélet, ami a megállapított tényállást illeti. Ez azonban nem zárja ki a későbbi bizonyítást.
A svájci jog a bizonyítási teherviselés szempontjából is megkülönbözteti a kauzális (jogcímes) és az absztrakt jogügyleteket. Mindkettő megengedett az OR 17. szakasza értelmében. A kauzális jogügyleteknél releváns a létrejövetelt és érvényességet befolyásoló jogcím (miért szerződtek a felek), míg az absztrakt jogügyeteknél (pl. váltónyilatkozat, tartozásátvállalás) nem. A felek jogügyleti szabad akaratán múlik, hogy absztrakt vagy kauzális jogügyletet kötnek-e meg. A kettő közötti különbség abban rejlik, hogy a hitelező követelését a kauzális jogügyleteknél csupán a kötelem jogcímének (előzetes) bizonyítása alapján érvényesítheti, az adós pedig mentesítheti magát a követelés teljesítése alól, ha bizonyítja, hogy a tartozásnak nincs alapos jogcíme.
Amennyiben a szerződés hatálya halasztó vagy bontó feltételtől függ, a bizonyítási teherviselés szabálya szerint a felperesnek kell bizonyítania azt, hogy a szerződés megkötésére sor került. A kártérítési kereset elévülési, szubjektív, rövid, egyéves tartamú határideje a károsultnak a károkozóról és a kárról való tudomásulvételével kezdődik; a tudomásulvételt a felperes károsultnak kell bizonyítania.
- 70/71 -
A francia jogelmélet az okozatosságot tartja az összes felelősségi nem (szerződési, szerződésen kívüli, szubjektív vagy vétkességi, objektív vagy vétkességtől független) közös nevezőjének, azaz általános felelősségi feltételnek, hiszen e feltétel nélkül egyik felelősségi fajta, alakzat sem valósulhat meg. Az okozatosság önálló felelősségi feltétel, a bizonyítási teher a károsulton van.
A francia jog a szerződési és deliktuális vétkességet egymástól különválasztja. A kontraktuális felelősségnél a vétkesség a nemteljesítésre szorítkozik, függetlenül a vétkesség fokától, ezért a vétkesség egységes. Ezzel szemben a deliktuális felelősségnél differenciált. A vétkesség a két felelősségi alakzatban azért különbözik, mert a szerződési kötelmek a felek közös akarata alapján jönnek létre, a deliktum pedig az egyik fél, a károkozó közrendsérelmes akaratán múlik.
A bizonyítási teherviselés alaprendelkezése a Code Civil 1315. §-ában található meg. Eszerint az, aki egy kötelem teljesítését igényli, viseli a bizonyítási terhet. Megfordítva, aki mentesíteni kívánja magát a kötelem alól, hivatkozhat azokra a tényekre, amelyek a kötelmének megszűnésére utalnak.
A szerződési felelősség jogában a francia jog a szerződésszegés tényéből egyúttal vélelmezi a vétkességet, vagyis aki megszegi a szerződést, vélelmezhető, hogy ezt követően minden kárért vétkes, azaz felelős. Míg a szerződési vétkesség vélelmezett, a deliktuális a felperes, károsult által bizonyítandó. A szerződési felelősségnél elegendő a szerződésszegés felperesi (károsulti) bizonyítása, ebből már következik a szerződésszegő vétkességének vélelme (ami ugyanakkor megdönthető). A francia jogban a szerződés jogcíme (cause - a szerződés megkötésének megengedett jogi célja) a szerződés létrehozásának és érvényének feltétele. Más szóval, a szerződés nem jön létre, ha nincs jogcíme. Ha a jogcím megengedett, jogszerű volta vélelmezett. Az a fél, aki hivatkozik a jogcím tilos vagy jó-erkölcsbe ütköző voltára, viseli az ez iránti bizonyítási terhet.
A Károli Gáspár Református Egyetemen egyetemi tanár szerző a cikk záró következtetéseiben rögzíti, hogy a bizonyítás annyiban tekinthető processzuális, azaz eljárásjogi természetűnek, amennyiben a bizonyítás indítványozását, a bizonyítási eszközöket, a bizonyítási eljárást és a felvett bizonyítékok szabad bírói mérlegelésének szabályait a polgári perrendtartás, tehát az eljárási jog szabályozza. Mind a magyar, mind a külföldi (európai kontinentális) jogrendszerek alapján a bizonyítási teher már inkább az anyagi jog területére tartozik.
A bizonyítási teherviselés csak a jogilag releváns tényekre vonatkozik, és nem a jogra. Relevánsak azok a tények, amelyeket az anyagi jogi norma ilyennek tart. A kártérítési jogban ezek a kár, a jogellenesség, a szubjektív és objektív (okozatossági) felróhatóság. Főszabályként a felperes károsultnak a bizonyítási terhét képezi a kártérítési felelősség feltételeinek fennforgása. Ez főként a deliktuális károkra vonatkozik. A szerződési felelősség körében gyakrabban fordulnak elő vélelmek mind a kár mértéke, mind a szubjektív felróhatóság tekintetében, ezek között tipikus eset az absztrakt kár. Törvényi vélelem esetén, ami főként a szerződési felelősségnél fordul elő, a bizonyítási teher megfordul: a vélelem ellenében a károkozó alperes lép fel. A bizonyítási teher elmulasztásának következményeit az viseli, aki mulasztott. A magyar polgári perben főszabályként nincs officiális bizo-
- 71/72 -
nyítás, tehát a bírói mérlegelés csupán a felek által előadott és bizonyított tényekre korlátozódik. A klasszikus felelősségkimentő okok (erőhatalom, jogos védelem, végszükség, károsult vagy harmadik személy hozzájárulása) megvalósulásának bizonyítási terhe az alperes károkozón van. A magyar Ptk. a klasszikus kimentő okok mellett mind a szerződési, mind a deliktuális károkra nézve kimentő oknak tartja azt, hogy a károkozó nem látta előre, vagy nem volt köteles előre látni a kárt. Ezt a kimentést más jogrendszerek is ismerik, de úgy tűnik, alkalmazására nem kerül sor olyan széles körben, mint a magyar Ptk.-ban.
A szerződési felelősség sajátossága, hogy felelősségkizáró vagy felelősségkorlátozó rendelkezéseket tartalmazhat (kártérítési redukció). Ez tipikus a biztosítási szerződésnél; ezzel szemben a deliktuális felelősség esetében az általános károkozási tilalom megszegéséről van szó, és a teljes kártérítés elve érvényesül (főszabályként nincs térítési redukció). A szerződési felelősség tekintetében a teljes kártérítés szabálya a fő elv, de ez alól kivételt képez, ha a szerződés vagy az általános üzletkötési feltétel a kártérítés mértékére mást ír elő. Ilyenkor ehhez igazodik a bizonyítási teherviselés. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes.
Visszaugrás
