A tanulmányban arra a kérdésre keressük a választ, vajon egymástól eltérő-e a bizonyítási teherviselés a szerződési és szerződésen kívüli felelősség jogában. Van olyan vélemény a magyar jogelméletben, hogy nem, hogy eleve téves a két felelősségi rendszerre nézve a bizonyítási teherviselés megkülönböztetése. Ez a kérdés azonban nem dönthető el a bizonyítási teherviselés általános szabályainak körüljárása nélkül mind a hazai, mind a külföldi jog tekintetében. Ebben a kontextusban megvizsgáljuk azt a kérdést is, hogy a bizonyítási teher anyagi jogi vagy processzuális (eljárásjogi) jelleggel bír-e. Más szóval, azt, hogy a bizonyítási teherviselés jogszabályi forrása, háttere az anyagi vagy az eljárási jog.
A bizonyítási teherviselés, habár elsődlegesen processzuális (eljárásjogi) kérdésként merül fel[1], igazán az anyagi jog tematikája, hiszen e tekintetben mind az európai, mind a magyar jogban, maga az eljárási jog [2016. évi CXXX. tv. (továbbiakban: Pp.)][2] utal az anyagi jog (Ptk.)[3] szabályainak alkalmazására. Ugyan a magyar polgári perjogi irodalom helyeselhetően utal arra, miszerint a bíróság dolga az, hogy megállapítsa, mely tények szorulnak bizonyításra, miközben ennek eldöntése során figyelembe veszi a felperes kereseti kérelmét és az ellenkérelem ténybeli állításait.[4] Ám szerintünk eközben a bíróságot az anyagi jog a döntő bizonyítási teherviselésre közvetlenül vagy közvetve utaló rendelkezése vezérli. Igaz, ebben a vonatkozásban a magyar polgári eljárási jog elmélete megkülönbözteti a bizonyítási kötelezettséget a bizonyítási tehertől. Eszerint a bizonyítási kötelezettség azt jelenti, hogy a perben az adott tény bizonyítására mely fél köteles. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: 1952-es Pp.) 164. §-ának (1) bekezdése olyan iránymutatást tartalmaz, amely szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el.[5] E felfogás szerint, a bizonyítási teher ezzel szemben azt jelenti, melyik fél viseli a bizonyítatlanság következményeit. Az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bizonyítás indítványozása elmulasztásának, a bizonyítás elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége, törvény eltérő rendelkezése hiányában, a bizonyításra kötelezett felet terheli. A jogszabályi rendelkezésből az következik, hogy a bizonyítási teher általában a bizonyítási kötelezettséghez igazodik: így ha a károsult felperes nem tudta bizonyítani a kár bekövetkezését, a bizonyítatlanságnak a kereset elutasításához vezető jogkövetkezményét neki kell viselni. A két intézmény azonban kivételesen elválhat egymástól. A bizonyítási teher átfordulását
- 547/548 -
eredményezik a törvényes vélelmek és az ún. ideiglenes igazságok.[6]
A magyar eljárásjogi irodalom egy része tehát megkülönbözteti a bizonyítási teher és a bizonyítási kötelezettség fogalmát. Egyfelől a bizonyítási teher alatt a bizonyítás elmaradásának vagy eredménytelensége következményeinek viselését érti. Másfelől a bizonyítási kötelezettség alatt azt érti, kinek kell viselnie a bizonyítás indítványozását. E sorok szerzője a bizonyítási teherviselés alatt azt érti, kinek a terhét képezi a bizonyítás indítványozása. Ugyanis amióta a polgári perjogi szabályozás elfogadta a felek perrel való szabad rendelkezésének elvét, továbbá azt, hogy a polgári perben főszabályként nincs hivatalból felvett bizonyítás, talán ezentúl nem helytálló "bizonyítási kötelezettségről" szólni (mintegy bírói hivatalbeli eljárásról és kötelezettségről) és ez különbözik a bizonyítási tehertől, mint ami csupán a bizonyítatlanság jogkövetkezményeinek viselőjére szorítkozik. Nincs bizonyítási kötelezettség, mert az, hogy a fél mit állít és mit mivel (milyen eszközzel) bizonyít, az ő indítványától függ. Mindez nem kötelezettség, hanem bizonyítási teher, amit a félnek viselnie kell, amennyiben a perben eredményes kíván lenni. Tehát a bizonyítási teher se nem jog, se nem kötelezettség, inkább érdek. Ezenkívül a bizonyítási teher ab initio, kezdettől, a perindítástól fogva fennáll, és nemcsak a per végeredményére tartozik. Továbbá a bizonyítási tehernek nemcsak negatív megfogalmazása lehetséges (mi a következménye annak, hogy adott tény bizonyítatlan maradt), hanem pozitív megfogalmazása is, vagyis kinek az érdeke a bizonyítás, ahhoz mérten, hogy perbeli állítása és igénye mentén eredményes lehessen.
Az európai kontinentális jog a bizonyítási teher kérdésével kapcsolatosan tulajdonképpen a római jogi hagyományokon alapul. Eszerint a bizonyítási teher arra hárul, aki a perben valamit állított (Paul. D.22,3,2).[7]
A bizonyítási teherviselés a tényekre vonatkozik, de az igényelt jogosultság (kártérítés) függhet attól, hogy a tény fennáll vagy nem áll fenn. Pl. a szerződési felelősségnél attól, hogy a halasztó vagy felfüggesztő feltétel[8] beállt-e. Más szóval attól, hogy a szerződés hatálya nem nyert halasztást vagy felfüggesztést - mivel a külső bizonytalan, jövőbeni, előre nem látható és a felek befolyása nélküli esemény, melyet a felek a szerződés hatályának beállta vagy felfüggesztése érdekében szerződésükben előirányoztak - azért, mert az esemény nem állt be. Ily módon a bizonyítási teher tárgya lehet negatív és pozitív is, függően az anyagi jogszabálytól (esetünkben szerződéstől), mely a jogosultságot egy tény hiányára vagy tény fennforgására alapozza.
A jogellenesség a sértett jogi norma és a tilos magatartás kapcsolatát érinti. Szerződésszegés esetében ez a szerződési kötelezettség megszegésében[9], szerződésen kívül, deliktuális felelősség esetében pedig az általános károkozási tilalom[10] vagy más törvényi tilalom megszegésében nyilvánul meg. Szerződési felelősség esetében a felelősség a nemteljesítés, hibás teljesítés vagy a késedelem tényeiben állapítható meg a jogellenesség. A deliktuális felelősség esetében pedig a jogellenesség károkozási tilalom megszegésében mutatkozik meg. A jogellenesség bizonyítási terhét főszabályként a jogosult (károsult) viseli.[11]
A magyar Kúria (Legfelsőbb Bíróság) számos kártérítési esetben foglalkozott a bizonyítási teherviseléssel, azaz a bizonyítási kötelezettséggel. Úgy tűnik, legtöbbször az anyagi jogra való figyelemmel. Így a váltókötelezett bizonyíthatja, hogy a váltó jogosultjától nem kapta meg azt a szolgáltatást, amelynek biztosítására a váltót kiállította. Ennek bizonyításához azonban nem elegendő a jogosult szavahihetőségének meggyengítése, hanem azt is bizonyítania kell, hogy miért tett váltójogi nyilatkozatot, ha nem tartozott.[12] Más esetben a Bíróság megállapította, hogy a részvényes kártérítési felelősséggel tartozik, ha - a szindikátusi szerződést megszegve - meghatározott pénzösszegnek a tőketartalékba vállalt befizetését jogos ok nélkül megtagadja. Az okozott kár szakértői bizonyítás nélkül nem állapítható meg, mert az nem azonos a befizetni elmulasztott összeg részvényekre vetített, matematikailag arányos részével.[13] Amennyiben a felek abban állapodtak meg, hogy a kötelezett a közraktári áru szerződéses árának és árverési vételárának a különbözetét megfizeti, szabálytalan árverés esetén a jogosultat terheli annak a bizonyítása, hogy a szabályoknak megfelelően lefolytatott árverés esetén sem lehetett volna a becsérték 50 százalékát elérni.[14] A késedelmi kamat a törvény által megszabott kárátalány. Annak az elmaradt jövedelemnek a kompenzálására szolgál, amelyet a fél a késedelmesen kifizetett összeg kockázat nélküli befektetésével biztonsággal elérhetett volna. A jogosult azonban bizonyíthatja, hogy a késedelmi kamatot meghaladó kára keletkezett.[15] A nemvagyoni kárpótlásra való igény feltételeinek fennállását az igényt érvényesítőnek kell bizonyítania.[16] Ha a
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
