A Magyar Köztársaság Alkotmánya Magyarország Alaptörvénye hatálybalépéséig az alapvető társadalmi-gazdasági berendezkedésünket meghatározó szabályai között, az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében piacgazdaságként definiálta Magyarországot, amelyhez szorosan kapcsolódott a vállalkozás joga és a gazdasági verseny szabadságának alapelve.[1] Az Alkotmánybíróság az árak szabályozásának és a gazdasági verseny és piacgazdaság korlátozásának alkotmányos korlátait "szélesen" határozta meg. Eszerint az Alkotmány nem kötelezte el magát a piacgazdaság semmilyen tartalmi modellje mellett, az gazdaságpolitikailag semleges.[2] Az Alkotmányból közvetlenül az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma közvetlenül nem volt levezethető korábban sem. Önmagában abból, hogy a versenyszabadság nem alapvető jog, következett az, hogy arra nem vonatkozott az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt tilalom, tehát törvény a verseny szabadságának, a piacgazdaságnak akár a lényeges tartalmát is korlátozhatta.[3] A piacgazdaság körülményei között is szükség lehet akár közvetlen állami beavatkozásra, ha például az éppen a verseny érdekében történik. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint alkotmányellenesnek csak az olyan piaci beavatkozás minősíthető, amely fogalmilag és nyilvánvalóan a piacgazdaság létét szünteti meg, pl. általános államosítás, szigorú tervgazdálkodás bevezetése. Az Alkotmánybíróság a hatósági árakkal és árszabályozással összefüggésben is megadta a jogi szempontú releváns értelmezést.[4] A testület 2004-ben alkotmányellenesnek találta az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény (továbbiakban: ártörvény) 7. § (4) bekezdését, mert a jövőbeni szabályozás lényeges elemei mind a hatóság, mind az ár meghatározásának módja és az egyedi határozat hozatalához vezető eljárás te-
- 27/28 -
kintetében határozatlanok, és így kiszámíthatatlanok voltak, ez pedig sértette az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből levezethető jogbiztonság elvét. Ezért az Alkotmánybíróság határozatából az következett, hogy piacgazdaságban törvény általános, korlátozás nélküli felhatalmazást ármegállapításra nem adhat a közhatalommal rendelkező szervek részére. Ebből következően minden árszabályozásra vonatkozó hatáskör csak szűken értelmezhető, kizárólag konkrét - és feltételeket, garanciákat és korlátokat meghatározó - rendelkezés alapján állapítható meg.
Az Alkotmánybíróság általános gyakorlata volt, hogy a piacgazdaságot nem önálló értékként, hanem értelmezési segédeszközként használata a "gazdasági rendszert" leíró, meghatározó jogok és intézmények értelmezésénél, és a piac korlátozásának két legitim célját határozta meg.[5] Az egyik a piaci szabadságot a nem megfelelően (közjóval ellentétesen) gyakorolt piaci szabadsággal szemben védelmező indokok, a másik pedig a piac korlátozása a piac szabadságától teljesen független alapjogok és alkotmányos érdekek miatt is: például környezetvédelmi, egészségügyi vagy éppen honvédelmi okokból. Későbbi döntésekből kitűnik, hogy pl. a gyógyszer olyan különleges termék, amely esetében az egészség védelme indokolja a klasszikus piaci logika átírását állami beavatkozással.[6] Tóth Tihamér[7] szerint azonban az Alkotmánybíróság határozataiból nem olvasható ki, hogy melyek az állami beavatkozás korlátai, noha már az a jogtétel is komoly eredmény volt, hogy az állam gazdasági beavatkozása legitimálásra szorult.
Az körülmény, hogy az Alkotmány preambuluma szociális piacgazdaságról szólt, az Alkotmánybíróság értelmezése szerint semmilyen formában nem érintette a piacgazdaság értelmezését, mert a preambulumból nem volt levezethető direkt módon alkotmányos jog. A preambulum csak az alkotmányos szabályozást illetően fogalmazott meg célokat, így abból törvényi rendelkezések alkotmányellenessége közvetlenül nem volt kikövetkeztethető,[8] továbbá a szociális jelző nem ismétlődött meg a tételes alkotmányi rendelkezésekben sem úgy, hogy szociális piacgazdaság, sem úgy, hogy szociális jogállam. Az Alkotmánybíróság a vonatkozó értelmezésekben kifejtette, hogy a preambulumban szereplő szociális piacgazdaság csak államcél volt, az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében deklarált piacgazdaság pedig nem a preambulumban foglalt szociális piacgazdaság konkretizálásának volt tekinthető, hanem a piacgazdaság biztosítékát képező, egyenlő és egyenjogú tulajdonformák azonos védelemének a kifejeződéseként volt értékelhető.[9] Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a piacgazdaság fogalmából vezette le a szerződéses szabadság alkotmányos követelményét az Alkotmánybíróság.[10] A szerződési szabadságot az Alkotmánybíróság a piacgazdaság lényegi elemének tekintette, és ún. alkotmányos jogként alkotmányos védelemben részesítette. Ez a védelem enyhébb volt, mint az alapjogvédelem, viszont alkotmányi szintre emelése a gazdasági alkotmányosságnak fontos elemét jelenítette meg. Ez konkrét hozadéka volt a piacgazdaság alkotmányi tételének, amelynek jelentősége volt a gazdaság szabályozásában is. Ugyanis az egyes piacszabályozás alá vetett gazdasági szektorokban[11] a szerződési szabadságot mind a szerződéskötési kötelezettség, mind a szerződés tartalma tekintetében gyakran korlátozzák közjogi-gazdaságszabályozási célokat szolgáló normarendszerek. Egyszerű árszabályozás esetén is könnyen belátható, hogy a szerződések legfontosabb eleme, az ár tekintetében nem érvényesül a szerződéses szabadság. Az Alkotmány 9. § (2) bekezdésének második fordulata a vállalkozás jogához kapcsolódva biztosította a gazdasági verseny szabadságát. Utóbbi azonban csak államcél, és bár - a piacgazdasághoz hasonlóan - a gazdasági alkotmányosság fontos tétele, a jelentkező problémák alkotmányos megítélésében más alkotmányos tételek együttes értelmezése alapján kapott alkotmányos tartalmat.
Végül érdemes megjegyezni, hogy az Alkotmánybíróság akkori értelmezése szerint az Alkotmány 13. § (1) bekezdése szerinti tulajdonhoz való jog és a piacgazdaság között nem volt tartalmi összefüggés.[12]
Ugyanakkor az Alaptörvény hatálybalépése előtt sem volt vitatható, hogy a tulajdonhoz való jog védelme nélkül nem lehetne piacgazdaságról beszélni. Ez a tétel az alkotmánybírósági gyakorlatban azért nem jelent meg, mert az Alkotmány biztosította a tulajdonhoz való jogot, ezért ezt nem kellett a piacgazdaság eszméjére visszavezetni. Ugyanígy elmondható, hogy a piacgazdaság-klauzula hiányában a gazdasági verseny szabadságának biztosítása, mint alkotmányos érték, feltehetően önmagában is betöltötte volna a piacgazdaság-klauzula szerepét, és ez lett volna az állandó hivatkozási pont az állami beavatkozás mélységének alkotmányos határai tekintetében.
Összefoglalva ezért azt mondhatjuk, hogy az Alkotmánybíróság a korábbi Alkotmány alapján adott - bár nem önálló - normatív tartalmat a piacgazdaság fogalmának, ugyanakkor nem foglalt állást a piacgazdaság valamely tartalmi modellje mellett. Az Alkotmánybíróság következetes volt abban, hogy a piacgazdaság, a versenyszabadság és más hasonló államcélok alkotmányellenes megsértését csak szélsőséges esetben állapítja meg, ha az állami beavatkozás fogalmilag és nyilvánvalóan ellentétes az államcéllal.[13] A gazdasági verseny szabadságának biztosítása, mint a piacgazdasághoz szorosan kapcsolódó elv, azt az alkotmányos követelményt jelentette, hogy a gazdasági verseny szabadságába való beavatkozás alkotmányos igazolást igényelt, illetve a verseny érdekében történhetett. Mivel azonban 2012-ig jelentős és átfogó kihívás az állam oldaláról a gazdasági versenyt nem érte - egyes szektorokban jellemzően nem hazai szabályozási eredetű és versenyjogi alapú, tehát igazolható árszabályozásokat kivéve -, ezért ezeknek a korlátoknak tartalmi kritériumai nem kerültek részletes kidolgozásra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
