A társadalomtudományos megismerésnek a kívülállás pozíciója mindig is az egyik fontos szellemi forrása volt. Alexis de Toqueville vagy épp Theodore Adorno azért voltak képesek máig érvényes megállapításokat tenni az amerikai politikai rendszerről vagy tömegkultúráról, mert - miközben az amerikai élményeik mélyen megérintették mindkettőjüket - perspektívájuk visszavonhatatlanul európai, francia, német: a kívülálló perspektívája volt.
Claus Offe egy 2004-ben megjelent, a frankfurti Adorno-előadásait összefoglaló kötetében, amely a Selbstbetrachtungen aus der Ferne (Önszemléletek a távolból) címet viseli, Tocqueville, Adorno és Weber Amerikáról szóló írásait elemezve azt mutatja be, hogy amerikai reflexiójuk milyen fundamentálisan alakította a saját politikai rendszerükről, társadalmukról és kultúrájukról kialakult képüket.[1] Kívülállásuk a saját kulturális közegüktől való távolságot is jelentett egyben. Ez a pozíció azonban más, mint amiből Amerikára tekintettek: nem kifelé és másra, hanem befelé, "hazafelé" figyelt. Nem teljes elszakadást jelentett, hanem egy köztes pozíciót: bizonyos fokú távolságot saját kulturális közegükben uralkodó értelmezési mintáktól, amelyeket ott mint egy természeti törvényt, mindenki elfogad, miközben nem veszett el a belülről való megértés lehetősége sem.
Azt is mondhatnánk (bár a fentiek közül csak Adorno volt igazából az), hogy a politikai száműzöttek és emigránsok perspektívája ez: távolságra kényszerülnek, de nem szakadnak el az identitásuktól. Az ilyen hazatekintő kívülállásnak ráadásul az az előnye is megvan, hogy egy további dimenzióval gazdagodik: megfigyeléseiket akarva-akaratlanul is alakítja a közeg, amelyben mindennapi életüket élik. Identitásuk - bármennyire is ragaszkodnak hozzá - nem lesz ugyanaz.
Péter Lászlónak a magyar alkotmányfejlődésről és politikatörténetről szóló írásai is ilyen köztes pozícióból, a hazafelé tekintő kívülálló perspektívájából születtek: sem a magyar történelem mozgatórugóinak megértése iránti szenvedélyes elköteleződése, sem mindennapjainak angol szellemi-társadalmi közege nélkül nem érthetőek meg.
Péter László az 1956-os forradalom leverését követő emigrációs hullámban, viszonylag fiatalon került Angliába, ahol rangos intézményekben (Nuffield College, Oxford), nagy hírű mesterektől (a filozófus Alfred Jules Ayer vagy az eszmetörténész John Plamenatz) tanult. Doktori fokozatának megszerzése után sok mindennel foglalkozhatott volna, például eszmetörténettel, mint Plamenatz; mindenesetre bizonyára nem volt rákényszerítve arra, hogy akadémiai karrierjét a magyar történelem tanulmányozásának szentelje. Annak okát, hogy munkássága mindvégig a magyar történelmi fejlődés logikájának megértésére irányult, Péter László magyarországi élettapasztalatában kell keresni.
Péter legmeghatározóbb élménye saját bevallása szerint a kommunista diktatúra kiépítésének gyorsasága és zökkenőmentessége volt: "az élmény, ami engem nagyon sok tekintetben befolyásolt, az a rendkívül könnyű, simán lezajlott kommunista hatalomátvétel volt, amit mint egyetemi hallgató éltem át 1947 és 1949 között".[2]
A mindennapi élményhez szakmai tapasztalat is társult. Az akkor levéltárosként dolgozó Péter László ugyanis tagja volt annak a fiatal történészekből álló öttagú csoportnak (többek között Szűcs Jenővel együtt), amelyik 1956. október 30-a után az ELTE Forradalmi Diákbizottsága megbízásából elkezdte felmérni és biztonságba helyezni a Belügyminisztérium iratanyagát. Ez a néhány nap, amit - az ő szavai szerint - a BM "földalatti sötét üregeiben" töltött, a fiatal történész számára példátlan betekintést engedett a diktatúra elnyomó gépezetének működésébe.[3] Méghozzá annak is egy olyan dimenziójába, aminek talán kevesen tulajdonítottak annak idején jelentőséget, de amire a fiatal levéltáros már akkor is minden bizonnyal fogékony volt: azokba az iratokba, amelyek formális jogi érvényességet szolgáltattak a diktatúra önkényes terrorjának.
Ezek az élmények vezették Péter Lászlót életművének központi témájához: a jogállami intézmények társadalomfejlődésben betöltött szerepének tanulmányozásához. Nézeteit a fenti magyar tapasztalatok mellett alapvetően befolyásolta azonban az is, hogy életének második felét, amelyre alkotói korszaka is esett, egy működő liberális demokráciában és jogállamban élte le. Péter hamar levonta azt a következtetést, hogy a kommunista diktatúra ellenállás nélküli kiépülésének végső oka a parlamentarizmus és a jogállamiság hiányában keresendő. Ahogy az "Elbától keletre" bevezetőjében
- 23/24 -
fogalmaz: "mindig is kézenfekvőnek tartottam, hogy egy nyugat-európai típusú civil társadalom aligha vedlett volna át egy politikai folyamaton keresztül a szovjet típusú szocialista rendszerbe, ahogy ez az Elbától keletre történt".[4 ]Péter szerint tehát stabil liberális parlamenti demokráciában és működő jogállamban a kommunista hatalomátvétel nem következhetett volna be. Péter ezt a felismerést annyira meghatározónak tartotta, hogy később saját Kelet-Európa-értelmezését is erre építette.[5]
Történészi szemmel persze egy ilyen nagyívű állítás a mi lett volna ha? tudománytalan szellemi játékának hathat. Pétert méltató cikkében Gyáni Gábor kritizálja is ez irányú fejtegetéseit: "ez az első látszatra oly hihető feltételezés azonban lényegében igazolhatatlan, mivel nem került rá sor, hogy Európa Elbától nyugatra eső társadalmai ténylegesen szembesüljenek a szovjet nagyhatalmi rendszer nyomásával. Semmiképp sem meggyőző tehát a szerző"[-nek az a kijelentése, hogy a szovjet típusú átalakulás Nyugat-Európában nem következett volna be - a szerző].[6]
Csakhogy Péter Lászlónak magyar nyelvű kötete bevezetőjében írt szavai olvashatóak másképpen is: akként a kétségkívül vitathatatlan állításként, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező, jogállami keretek között működő liberális demokráciák sokkal ellenállóbbnak bizonyultak a totalitárius törekvésekkel szemben.
Péter e felismerésből kiindulva számtalan következtetésre jut a magyar (és kelet-európai) társadalomfejlődés mozgatóiról, illetve a liberális demokrácia és a jogállam hiányának okairól. Ezek közül e rövid esszében azokra koncentrálok, amelyeket a kortárs magyar társadalom- és jogfejlődés megértése szempontjából ma is revelatívnak tartok: az egyéni szabadságjogok értelmezésére, illetve az autokratikus joggyakorlás koncepciójára.[7] Mindenekelőtt azonban egy személyes megjegyzés: sem (jog)történész, sem alkotmányjogász nem vagyok, így nem érzem felkészültnek magam Péter László megközelítésmódjának és következtetéseinek a kritikai elemzésére. Megtették ezt helyettem mások.[8] E rövid írásban (amely inkább esszé, mint tanulmány) Péter László autokratikus joggyakorlásról szóló koncepciójának a bemutatása után azt vizsgálom meg, hogy az a magyar jelenkor és a közelmúlt megértésében mennyire és hogyan alkalmazható.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
