https://doi.org/10.59851/KJSZ.2026.1.06
A tanulmány Magyarország emberi jogi politikáját vizsgálja 1965 és 1975 között, egy olyan időszakban, amelyet a belföldi konszolidáció és a növekvő nemzetközi szerepvállalás jellemezte. A szigorú belpolitikai ellenőrzés fenntartása mellett a Kádár-rezsim az ENSZ emberi jogi kezdeményezéseiben való aktív részvétel révén - ideértve az apartheid elleni küzdelmet és a fontosabb emberi jogi egyezmények ratifikálását - igyekezett legitimitást szerezni magának. Az 1972-es alkotmányreform szimbolikusan összehangolta Magyarország jogi kereteit a nemzetközi normákkal, de a polgári és politikai jogokat a párt ellenőrzése alatt hagyta. A szociális és gazdasági jogok hangsúlyozása tükrözte a rezsim stratégiáját, amely a demokratizálódás helyett a jóléti rendszer révén kívánta biztosítani a stabilitást. Az évtizedet a Helsinki Záróokmány zárta le, amely nyilvánosan kötelezte Magyarországot az emberi jogi vállalások betartására, amelyek később hozzájárultak a fokozatos politikai változásokhoz.
Kulcsszavak: nemzetiségi politika; polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogok, ENSZ emberi jogi rendszer, kádári külpolitika, magyar emberi jogi helyzet
The study examines Hungary's human rights policy between 1965 and 1975, a period marked by domestic consolidation and growing international engagement. While maintaining strict internal political control, the Kádár regime sought legitimacy through active participation in UN human rights initiatives, including the fight against apartheid and the ratification of major human rights treaties. The 1972 constitutional reform symbolically aligned Hungary's legal framework with international norms but left civil and political rights under party control. Emphasis on social and economic rights reflected the regime's strategy of securing stability through welfare rather than democratization. The decade concluded with the Helsinki Final Act, which publicly bound Hungary to human rights commitments that later contributed to gradual political change.
Keywords: ethnic policy; civil, political, economic, social and cultural rights, UN human rights system, Kádár's foreign policy, Hungarian human rights situation
Az 1965 és 1975 közötti évtized a nemzetközi emberi jogi diskurzus és intézményépítés szempontjából fordulópontnak tekinthető. A hidegháborús megosztottság továbbra is mélyen meghatározta az ENSZ és a tagállamok működését, ugyanakkor e korszakban számos új norma és intézményi gyakorlat alapozódott meg. A dekolonizáció előrehaladtával a világszervezet tagsága dinamikusan bővült, ami az emberi jogi kérdések politikai hangsúlyait is átalakította. Az apartheid rendszer, a gyarmati uralom maradványai, valamint a rasszizmus elleni küzdelem a közgyűlés és a szakbizottságok napirendjén kiemelt szerepet kaptak. A polgári és politikai jogok, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányainak 1966-os elfogadása a nemzetközi emberi jogi normarendszer kiteljesedését jelezte, amelynek hatása fokozatosan érvényesült a tagállamok belső vitáiban és külpolitikai érvrendszerében is.
E kontextusban érdemes vizsgálni Magyarország emberi jogi helyzetét és diplomáciai aktivitását. A kádári konszolidáció lezárását követően az ország belső politikai és társadalmi stabilizációja egybeesett a nemzetközi normák megerősödésével, ami sajátos kettősséget eredményezett: miközben a rezsim belpolitikai kontrollja szilárd maradt, külpolitikájában mindinkább törekedett arra, hogy aktív és konstruktív szereplőként jelenjen meg az ENSZ fórumain. Ez a kettősség különösen jól megragadható az 1975-ös Helsinki Záróokmány aláírásának előzményeiben, amelyben az emberi jogok kérdése a biztonsági és együttműködési folyamat szerves részévé vált.
A tanulmány ezért az 1965 és 1975 közötti időszakot öleli fel, vagyis a kádári konszolidáció lezárásától a Helsinki Záróokmány aláírásáig tartó évtizedet. A magyarországi emberi jogi helyzet ismertetését megelőzően azonban rövid áttekintést nyújt az ENSZ emberi jogi tevékenységéről e korszakban, ezzel is nemzetközi összefüggésbe helyezve a hazai fejleményeket.
Ebben az időszakban az ENSZ kiemelten foglalkozott a faji megkülönböztetés elleni harccal, különös tekintettel a dél-afrikai apartheid rendszer elleni fellépésre. Ennek előfutáraként már 1962-ben az ENSZ Közgyűlés[1] létrehozta az Apartheid Elleni Különbizottságot,[2] amelynek Magyarország is tagja lett. (Magyarország kezdetben egyedüliként vett részt a 11 országgal megalakult bizottság munkájában a szovjet tömb országai közül, később az NDK és az Ukrán SZSZK is tagja lett a végül 18 tagúvá bővített testületnek, amelyet a nyugati országok bojkottáltak.)
1965-ben az ENSZ Közgyűlése elfogadta a Faji megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló nemzetközi egyezményt,[3] amely 1969-ben lépett hatályba. Ez volt az első jogilag kötelező nemzetközi dokumentum a faji diszkrimináció ellen. Ezt követően létrejött az ENSZ Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottsága (CERD), amely a tagállamok periodikus jelentései alapján gondoskodott az egyezmény végrehajtásáról.
1973-ban elfogadták az Apartheid bűncselekmények leküzdéséről és megbüntetéséről szóló nemzetközi egyezményt,[4] amely nemzetközi bűncselekménnyé nyilvánította az apartheid rendszer fenntartását. Az Egyezményt 1974. április 26-án írta alá New Yorkban Szarka Károly nagykövet, magyar állandó képviselő. Magyarország 1974. június 20-án helyezte letétbe megerősítő okiratát.
1966-ban az ENSZ Közgyűlése elfogadta a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát[5] és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát,[6] amelyek 1976-an léptek életbe és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltak jogilag kötelező érvényű megvalósítását célozták és megalapozták a modern nemzetközi emberi jogi rendszert.
Az ENSZ által 1946-ban életre hívott Emberi Jogok Bizottsága (EJB) ebben az időben még főként a normaalkotásra helyezte a hangsúlyt és ő végezte el a fent említett három egyezmény, valamint az Emberi Jogok Egye-
- 42/43 -
temes Nyilatkozatának kodifikációs munkálatait is. Az 1962-es Apartheid elleni Különbizottság azonban inspirációval szolgált a testület számára az egyéni panaszok kivizsgálása terén és az ECOSOC 1967. június 6-án elfogadott 1235 (XLII) számú határozata[7] lehetővé tette az EJB és annak Diszkrimináció elleni Albizottságának, hogy megvizsgáljanak súlyos emberi jogi eseteket. Ezt a mandátumot használták nemsokára az arab országok az Izrael elleni fellépésre a hatnapos háború kapcsán, majd a görög és haiti helyzet kapcsán is ehhez a mechanizmushoz fordultak a tagállamok. 1967-ben az EJB egy ad hoc munkacsoport felállításáról döntött a dél-afrikai emberi jogi helyzet vizsgálata céljából.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
