Az Alaptörvény XXIII. cikk (6) bekezdése - a belátási képesség korlátozottsága okán a választójogból bírósági ítélettel történő kizárás mellett - a bűncselekmény elkövetése miatt bűnösséget megállapító ítélet alapján is lehetővé teszi a választójogosultságtól történő megfosztást (az arra való méltatlanság alapján). Hazánkban emiatt azonban csak akkor lehet valakit kizárni a választójog gyakorlásából (azaz megvonni a passzív választójoga[1] mellett az aktív választójogát is[2]), ha őt a bíróság - mellékbüntetésként - a közügyektől eltiltja.[3] Az Alaptörvény XXIII. cikk (6) bekezdése ugyanis úgy fogalmaz, hogy "[n]em rendelkezik választójoggal az, akit bűncselekmény elkövetése [...] miatt a bíróság a választójogból kizárt" - a részletszabályok meghatározásától azonban az Alaptörvény tartózkodik. Ugyancsak hallgat az aktív választói jogosultság bűncselekmény miatt történő megfosztásáról az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény (a továbbiakban: Vjt.), a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 2010. évi L. törvény (a továbbiakban: Övt.), és az Európai Parlament tagjainak választásáról szóló 2003. évi CXIII. törvény is, ahogyan a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) sem tartalmaz erre nézve kifejezett[4] előírásokat. E tekintetben tehát mindössze az Alaptörvény azon rendelkezéséből tudunk kiindulni, miszerint csak a bíróság dönthet bűncselekmény elkövetése miatt a választójogtól való megfosztásról. E tekintetben ezért meg kell vizsgálni, hogy a hatályos Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.), miként rendelkezik ennek vonatkozásában. A Btk. 61. § (2) bekezdés a) pontjában úgy szól, hogy "[a] közügyektől eltiltott a) nem rendelkezik választójoggal, nem vehet részt népszavazásban és népi kezdeményezésben, [...]." Ugyanezen § az (1) bekezdésében pedig kimondja, hogy "[a] közügyek gyakorlásától el kell tiltani azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélnek, és méltatlan arra, hogy azok gyakorlásában részt vegyen" - annak időtartama pedig a 62. § (1) bekezdése szerint egy és tíz év közé eshet. A közügyektől eltiltás tartamába nem számít bele az az idő, ami alatt az elítélt szabadságvesztés-büntetését tölti, vagy kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. Ebből következik, hogy azon személy, akit a bíróság mellékbüntetésként eltilt a közügyektől, a szabadságvesztés végrehajtása alatt, és a büntetés kitöltésétől (illetve a feltételes szabadon bocsátásától) számítottan kezdődő közügyektől eltiltás ideje alatt nem gyakorolhatja választójogát.[5] A fentiekből pedig egyértelműen megállapítható az is, hogy csak végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés alkalmazása mellett lehetséges kiszabni a közügyektől eltiltás mellékbüntetést,[6] így csak ebben az esetben kerülhet sor az aktív választójogosultságtól való megfosztásra is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem bűncselekmény, hanem például szabálysértés elkövetése esetén nincs lehetőség a választójogból való kizárásra, így szavazhatnak az elzárást, valamit a pénzbírságot helyettesítő elzárást töltők is. Másrészt egyéb főbüntetésre ítélés esetén sem merülhet fel a választójog korlátozása, még akkor sem, ha például a pénzbüntetés vagy közérdekű munka helyébe szabadságvesztés lép. Emellett szavazhatnak az előzetes letartóztatás alatt állók, valamint az ideiglenes kényszergyógykezeltek is.[7] A szabadságvesztésre ítélés nem eredményezi tehát automatikusan a választójog elvesztését, ugyanis a választójogból való kizáráshoz minden esetben egyéni mérlegelés és a kizárásra vonatkozó, önálló bírói döntés szükséges. Azt is fontos kiemelni, hogy a fogvatartottak az egyenlő bánásmód elvéből fakadóan az uniós választójogukat ugyanolyan feltételek mellett gyakorolhatják, mint az állampolgárságon alapulót, így amennyiben a bíróság megvonja tőlük a választójogot a hazai parlamenti választásokon, akkor azt az európai választásokon sem kapja vissza. A közösségi jogból nem fakad ugyanis sui generis választójogi igény, még akkor sem, ha az uniós polgár egy másik tagállamban van bebörtönözve, s miközben saját országa engedné a választásokon való részvételt, a fogva tartás helye szerinti állam joga nem.[8]
E kérdéskör vizsgálata során az elsődlegesen felmerülő kérdés, hogy a választójog általánosságának minél szélesebb körű érvényesülése fényében valóban indokolt-e, és ha igen, akkor milyen határok között korlátozni a bűncselekmények elkövetőinek aktív[9] választójogosultságát? Amennyiben pedig erre igenlő választ tudunk adni, akkor szintén vizsgálandó, hogy a nemzetközi tendenciák alapján a magyar szabályozási és bírósági gyakorlat alkotmányosnak tekinthető-e?
- 57/58 -
Az első kérdés tekintetében meg kell jegyezni, hogy már az ókori görög és római jogban,[10] valamint a középkori gondolkodásban megjelent az ún. "polgári halál" gondolata, amely bizonyos cselekmények elkövetése miatt, többek között a polgári jogoktól való teljes megfosztást jelentette.[11] Az 1804. március 21-én hatályba lépett Code Napoleon szerint pl. "polgári halál"-t[12] vontak maguk után azok a büntetések, amelyek folytán az elítélt a törvényben meghatározott polgári jogait elveszti: ilyen lehetett pl. a halálbüntetésre ítélés. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) a - későbbiekben részletezett - Hirst v. the United Kingdom ügyben[13] azzal érvelt a szabadságvesztés melletti választójogból való kizárás mellett, hogy az előmozdítja a polgári felelősséget és a jog tiszteletét, mivel azokat, akik súlyosan megsértették a társadalom alapvető szabályait, kizárja a véleménynyilvánításból. E tekintetben úgy fogalmazhatunk, hogy a bűncselekményt elkövetők eszerint tulajdonképpen azért veszítik el választójogukat, mert megsértették a társadalmi szerződést,[14] ez ezáltal "méltatlanná válnak" a közügyekben való részvételre (így választójoguk gyakorlására is).[15] Hasonló gondolat vezette a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény és a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény megalkotóit is, ugyanis a közügyektől eltiltás mellékbüntetésének bevezetését elsősorban azzal indokolták, hogy a súlyos, szándékos cselekmények elkövetőinek egy része a büntetés kiállása után sem válik nyomban méltóvá arra, hogy a közügyek intézésében aktív vagy passzív alanyként részt vegyen.[16] Ezzel együtt nem lehet azt feltételezni, hogy önmagában egy bűncselekmény elkövetése miatti elítélés indokolttá teheti az elítélt más alapjogaitól való megfosztását. Ezzel összhangban a Hirst v. the United Kingdom ügyben azt is kimondta az EJEB, hogy egy elítélt kizárólag szabadságától fosztható meg, és ez nem jelentheti más alapjogainak automatikus korlátozását. Egy büntetés kiszabása során ugyanis a büntetőhatalmát gyakorló állam oldaláról az elsődleges cél, hogy az elítélt ne gyakorolja azon jogait, amelyet a büntetés céljával ellentétesek. A büntetés célja azonban nem más, mint a joghátrány okozása. Kérdés ugyanakkor, hogy egy bűncselekmény elkövetése miatt ezen joghátránynak feltétlenül a választójogtól való megfosztásnak kell-e lennie.[17] Vitatható ugyanis, hogy egy bűncselekmény elkövetőjét a további bűntettek, illetve vétségek elkövetésétől hatékonyabban vissza fogja-e tartani, ha a szabadságvesztésre ítélés mellett a választójogától is megfosztják. Bodnár Eszter írásában azt az álláspontot emeli ki, hogy az elítéltek választójogának megtartása erősítheti a társadalomhoz való kötődésüket, és növelheti a társadalomban való felelősségteljes részvételüket,[18] ezért át kellene gondolni ezen ok miatti korlátozás alkalmazását. Hasonló álláspontot képvisel Howard Itzkowitz és Lauren Oldak is, akik írásukban azt hangsúlyozzák, hogy amennyiben az államnak a bűnelkövetők rehabilitációja, és a társadalomba való visszavezetése a célja, akkor ennek nem megfelelő eszköze az érintettek további szankcionálása azáltal, hogy a büntetésük kitöltését követően is megfosztják őket választójoguktól.[19] E szempontok értékelésekor ugyanakkor azt a kérdést is mérlegelni kell, hogy mi a közügyektől eltiltás mellékbüntetésének a célja. Ugyanis álláspontom szerint nemcsak önmagában azt kell vizsgálni, hogy az elítéltet milyen joghátrányok fogják "visszavezetni" a társadalomba, hanem azt is, hogy az általa elkövetett cselekmények milyen válaszreakciót követelnek meg a társadalom többségét - a népszuverenitás elve alapján - képviselő államtól. Az elkövetővel szemben alkalmazott főbüntetés (jelen esetben a végrehajtandó szabadságvesztés) ugyanis csupán az elítélt által elkövetett bűncselekményre adott elsődleges válaszreakció (azaz a tényleges büntetés), amely azonban elsősorban a védett jogi tárgy sérelmét szankcionálja. A közügyektől eltiltás kiszabásával a jogalkalmazó azonban arra is reagálni tud, ha az elítélt cselekményével a társadalmi együttélés szabályait oly súlyos mértékben sértette, amely miatt méltatlanná vált a társadalom által közösen gyakorolt magatartásokban[20] (így pl. a társadalmi szerződés megkötésében, megerősítésében, azaz a választásokon) részt venni. Így tulajdonképpen a méltatlanná válás nem egy szankció az elkövetett cselekmény miatt, nem egy büntetés, hanem a társadalom többségének morális megbélyegzése, rosszallásának kifejezése. Ez a méltatlanná válás pedig eredményezheti az aktív választói jogosultságból való kizárását. Egyetértek ugyanakkor a fentebb ismertetett álláspontokkal is, azaz véleményem szerint sem segíti a társadalom hasznosabb tagjává válását az elítéltnek a választójogtól való megfosztása, viszont csak ezáltal tud az állam a büntetőhatalmának gyakorlása során megfelelő választ adni a bűncselekmény által történő társadalmi együttélés szabályainak megszegésre is. Ezzel együtt - ahogyan azt a későbbiekben láthatjuk - a joggyakorlat pontosítása, alakítása, fejlesztése nem tekinthető lezártnak a vizsgált kérdés vonatkozásában.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
