Az uniós versenyjog időről időre új technológiákkal, új piacokkal találkozik. A magasan absztrahált versenyjogi szabályok mindig konkrét ügyben kerülnek részletes kifejtésre, értelmezésre. Az így kialakult joggyakorlat segít tájékozódni mind az ügyfeleknek, mind a hatósági jogalkalmazónak.
Dolgozatomban arra vállalkoztam, hogy felvillantsam két eltérő iparág versenyjogi joggyakorlatának egyik területét - az erőfölénnyel való visszaélés gyakorlatát. Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) joggyakorlata által megismerkedhetünk a telekommunikációs és a digitális piacok természetével, amely összehasonlítási alapként szolgálhat. Jelen dolgozat keretei között - terjedelmi okokból - erre csak vázlatos formában kerülhet sor. Az esetek megismerésével az erőfölénnyel való visszaélés tipikus eseteit azonosíthatjuk. A monopolcégek által alkalmazott erőátviteli hatás (erőátvitelnek nevezzük, amikor egy piacon erőfölénnyel rendelkező vállalkozás a kapcsolódó piacon is képes a versenyt befolyásolni, az angolban: leveraging) különböző módozatait ismerhetjük meg. A jogesetek vizsgálata így a versenyjogi jogalkalmazás és a jogtudomány számára szolgálhat értékes következtetésekkel.
Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ.) 102. cikkében a jogalkotó általános jelleggel tiltja az erőfölényben lévő vállalkozások visszaélésszerű magatartását, amennyiben ez hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre.[2] A domináns szereppel egyfajta különleges felelősség jár,[3] a vállalkozásnak tekintettel kell erre lennie üzleti döntései során. Az egyes magatartásoknál azonban lényeges vizsgálni azok versenyre - végső soron fogyasztókra - gyakorolt (lehetséges) hatásait is. Az EUMSZ. 102. cikke nem sorolja fel az összes lehetséges visszaéléstípust. A joggyakorlat körülhatárolt számos olyan visszaéléstípust, amelyek alapján meghatározhatjuk, hogy a magatartás versenytorzító hatású. A versenyellenes magatartások és az ezekkel járó kárelméletek pontos elhatárolása különösen fontos a jogbiztonság szempontjából, ugyanis az egyes visszaélések vizsgálatához és bizonyításához külön-külön jogi tesztet alakított ki a joggyakorlat. A következőkben a telekommunikációs és digitális piacokon előforduló erőfölénnyel való visszaélés néhány esetét mutatom be.
A legelső mérföldkőnek a Deutsche Telekom ügyet tekinthetjük a telekommunikációs piacon. Az Európai Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) 2003-ban hozta meg határozatát,[4] amely ellen a vállalkozás fellebbezett. Mindkét bírósági fokra eljutott az ügy, a végső ítélet 2010-ben született meg.[5]
A Deutsche Telekom AG (a továbbiakban: DT) monopóliumot élvezett a vezetékes távközlési szolgáltatások nagy- és kiskereskedelmi nyújtása terén a piac 1996-os liberalizációjáig. Attól kezdve a vezetékes telefonhálózat tulajdonlása és üzemeltetése mellett számos kiskereskedelmi szolgáltatást is értékesített, beleértve az analóg és széles sávú internet-hozzáférést és a telefonhívás-szolgáltatást.[6]
Azon vezetékeket, amelyek a fogyasztók lakhelyeit kötik össze a hálózattal, helyi huroknak ("local loop") nevezik. Ezen vezetékek átengedéséért, használatáért különdíjat fizetnek a szolgáltatók a DT-nek. Így a DT részt vett a nagykereskedelmi piac versenyében (az infrastruktúra átengedése), és a kiskereskedelmi piac versenyében is (a fogyasztóknak nyújtott telekommunikációs szolgáltatások révén).[7]
A DT-t árprés alkalmazása miatt szankcionálta a Bizottság, mivel a nagykereskedelmi szinten magasabb áron engedte át a versenytársaknak a széles sávú internet-hozzáférést, mint amennyit előfizetőinek a kiskereskedelmi szinten felszámított. 2002-től a nagykereskedelmi hozzáférés árai alacsonyabbak voltak, mint a kiskereskedelmi előfizetési árak, de a különbség még mindig nem volt elegendő a DT saját, a végfelhasználói szolgáltatások nyújtásával kapcsolatos, downstream termékspecifikus költségeinek fedezésére.
Az ügyben hangsúlyos volt az ex ante és az ex post szabályozás kapcsolata. A piaci liberalizáció keretén
- 63/64 -
belül több uniós és nemzeti jogszabály jött létre.[8] A normák rendelkeztek a távközlési piacon belüli árszabásról is és a német távközlési és postai szabályozó hatóság előzetesen jóváhagyta a DT árképzési gyakorlatát. A DT-t mint inkumbens vállalatot az infrastruktúra átengedésénék kötelezettsége is terhelte, az árszabási politikáját pedig előzetesen engedélyeztetnie kellett a tagállami hatósággal.
A Bíróság kimondta, hogy az árellenőrzésnek való megfelelés nem jelent védelmet a versenyjogi felelősség alól, ha az erőfölényben lévő vállalkozásnak mérlegelési mozgástere van az árak megállapításában.[9] A vállalkozásnak lehetősége volt arra, hogy a szabályozó által meghatározott plafonon belül egyedi kiskereskedelmi árakat állapítson meg, amiből az következik, hogy a DT visszaélésszerűen folytatta az árprés alkalmazását.[10] A Bíróság elismerte, hogy az erőfölényben lévő vállalkozás egyetlen stratégiája a visszaélésszerű árprés elkerülésére az lehet, hogy a végfelhasználóknak fizetendő kiskereskedelmi árakat megemeli,[11] amely gyakorlat ösztönzése kérdéseket vet fel a fogyasztói jólét elérésének szempontjából.[12]
Az árpréses ügyek következő meghatározó esete a svéd telekommunikációs piachoz kapcsolódik.[13] A nemzeti versenyhatóság elmarasztalta a TeliaSonerát, a svéd inkumbens szolgáltatót a 2000 áprilisa és 2003 januárja között az ADSL-termékek nagykereskedelmi és kiskereskedelmi díjai között fenntartott árprés miatt. A határozatot a nemzeti bíróság előtt támadta meg a vállalkozás. A bíró előzetes döntéshozatal iránti kérelmében tíz kérdést terjesztett a Bíróság elé. A Bíróság viszonylag alacsony küszöbértéket állapított meg a jogellenes árprés megállapításához. Ennek alapján a svéd bíróság elmarasztalta a TeliaSonerát és 4 millió eurós bírságot szabott ki.[14]
Hasonlóság a Deutsche Telekom- és a TeliaSonera-ügyek között, hogy a svéd vállalkozás szintén monopolpozícióval rendelkezett a piacnyitást megelőzően, s a kiépített infrastruktúrát is magáénak tudhatta. Különbség azonban, hogy "a TeliaSonerát nem terhelte semmilyen szabályozási kötelezettség a nagykereskedelmi termék nyújtására, és a termék vitathatatlanul nem volt nélkülözhetetlen a versenytársak számára".[15]
A határozat három legfontosabb megállapítása a következő: a) az árprés önálló jogsértés - tehát az árprés a visszaélés önálló formáját valósítja meg, nem másmilyen jogsértéstípus egyik válfaja,[16] b) a hasonlóan hatékony versenytárs mércéje alkalmazandó - tehát azokra a versenytársakra tekintettel kell megvizsgálni, hogy torzul-e a verseny, amelyek "adott esetben legalább olyan hatékonyak, mint az említett vállalkozás, azonban csekélyebb pénzügyi teljesítőképességük okán nem képesek ellenállni a velük szemben fennálló versenynek",[17] illetve hogy c) a versenyellenes hatást kell vizsgálni - ennek értelmében mindig a piacra és a fogyasztókra gyakorolt általános hatást kell górcső alá venni, bizonyítani és az értékelésnek figyelembe kell vennie az eset összes körülményét.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
