Az újságírói forrásvédelem korlátozásának részletes szabályozása csaknem öt éve jelent meg a hazai büntetőeljárásban, de a jogintézmény alapjogi háttere túlmutat a szoros értelemben vett eljárásjogi rendelkezéseken. Az e körben eddig meghozott, és a nyilvánosság számára is megismerhetővé vált bírósági döntések[1],[2] nem mutatnak egységes gyakorlatot. E tanulmány arra vállalkozik, hogy a jogintézmény rendszertani elhelyezését, valamint emberi jogi és alapjogi aspektusainak felvázolását követően gyakorlati megközelítésben elemezze a korlátozás feltételeit, hasznosítható szempontokat kínálva a jogalkalmazó számára.
A büntetőeljárás során tanúként hallgatható ki az a személy, akinek a bizonyítandó tényről tudomása lehet. Akit pedig az eljárás során tanúként idéznek, köteles megjelenni és vallomást tenni. A tanúként kihallgatandó személyt tehát főszabály szerint nem illeti meg az eljárás során a választás joga abban a tekintetben, hogy kíván-e vallomást tenni. A büntetőeljárási törvény[3] azonban a tanú vallomástételi kötelezettsége körében bizonyos feltételek fennállta esetén korlátokat is meghatároz. Ezek közül a leggyakrabban előforduló és a legnagyobb jelentőséggel bíró korlátok a tanú vallomástételének akadályai, melyek abszolút és relatív jellegűek lehetnek.
Az abszolút vagy feltételen vallomástételi akadály fennállta esetén az adott személy még akkor sem hallgatható ki tanúként, ha egyébként vallomást kívánna tenni. Ebben az esetben sem a hatóságot, sem pedig a tanút nem illeti meg mérlegelési jog, a vallomástétel tekintetében feltétlen akadály áll fenn, így a tanú kihallgatása nem foganatosítható.
Az úgynevezett relatív vallomástételi akadályok köre tanúzási mentességként határozható meg. Ez esetben a tanúként kihallgatni kívánt személyt megilleti a választás lehetősége arra vonatkozóan, hogy kíván-e élni mentességi jogával és a vallomástételt megtagadja-e. Ennek eseteit a Be. 82. §-a sorolja fel.[4]
A médiaszolgáltatásokkal és a sajtótermékekkel összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi LXVI. törvény 2012. július 3-i hatálybalépéssel a Be. 82. §-ának addig meglévő eseteihez egy további relatív vallomástételi akadályt iktatott be[5]. Eszerint a tanúvallomást megtagadhatja a médiatartalom-szolgáltató, valamint a vele munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy, ha a tanúvallomásával a számára a médiatartalom-szolgáltatói tevékenységgel összefüggésben információt átadó személy kilétét felfedné az ezzel kapcsolatos kérdésben, kivéve, ha a bíróság az információt átadó személy kilétének felfedésére kötelezte.[6] Ezen kötelezés eljárásjogi szabályai pedig a 82. § (6) bekezdésébe kerültek bele.
A vallomástétel megtagadásához fűződő jog szerepe a büntetőeljárás során igen lényeges, hiszen az e szabályok megsértésével beszerzett tanúvallomás bizonyítékként nem vehető figyelembe, azt a bizonyítási eszközök köréből ki kell rekeszteni.[7] Ennek okán az eljárási törvény egy igen szigorú, alakszerűséghez kötött követelményrendszert[8] határoz meg, amely a tanú mentességi jogának érvényesülését hivatott biztosítani. A Be.-t e körben módosító és az újságírói forrásvédelem korlátját pontosan szabályozó fent említett jogszabály[9] miniszteri indokolása a változtatás, illetve kiegészítés szükségességét az információforrások védelméhez fű-
- 19/20 -
ződő jog processzuális garanciáinak törvényi szintű rögzítésében határozta meg.[10]
A jogszabályi változtatást azonban nem csupán a fentiekben kifejtettek indokolták. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke, valamint az Egyezmény alapján létrehozott Emberi Jogok Európai Bírósága[11] esetjogában kiemelten fontos területként tekint a véleménynyilvánítás és sajtószabadság helyzetére.
A forrásvédelemmel kapcsolatban az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is megfogalmazott egy ajánlást[12], amelyben az újságíró fogalmát igen tág körben határozta meg, és nemcsak a hivatásszerűen e tevékenységet folytató személyekre, hanem akár a bármilyen fórumon információt rendszeresen közzétevőkre is vonatkoztatta. Látható, hogy a Be. 82. § (1) bekezdés d) pontja ennél szűkebb körben határozza meg a védett személyi kört, így jelenleg a közélettel foglalkozó, médiatartalom-szolgáltatóval munkavégzésre irányuló jogviszonyban nem álló bloggerek nem élhetnek relatív mentességi jogukkal.[13]
Az újságírói forrásvédelmet korlátozó büntetőeljárási szabályok elemzése előtt érdemes áttekinteni a témához kapcsolódó további nemzetközi és hazai alapjogi elvárásokat.
Magyarország az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki - és ezáltal transzformálta a magyar jogrendszerbe - az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt[14] és annak szerves részét képező nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet. Ennélfogva az Egyezményben rögzítettek a magyar jogrendnek is részét képezik, továbbá a strasbourgi székhelyű Bíróságnak az Egyezmény alapján meghozott, annak szövegét autentikusan értelmező döntései a magyar jogalkalmazó számára a hazai jogszabályok értelmezése során is iránymutatásul kell hogy szolgáljanak.
Mindezek alapján szükséges a strasbourgi testület ezen tárgykörben hozott mérvadó döntéseinek lényegi ismertetése.
A Bíróságnak az Egyezmény 10. cikkével kapcsolatos egyik alaphatározatának tekinthető az 1996. március 27-én W. Goodwin kontra Egyesült Királyság[15] ügyben született döntése. Ebben az immár több mint 20 éves, ám azóta is kiindulópontnak tekinthető ítéletében a Bíróság az újságírói hírforrások védelmét a sajtószabadság egyik sarokkövének minősítette, és kifejtette, hogy e védelem hiánya gyakorlatilag lehetetlenné tenné, hogy újságírói hírforrások segítséget nyújtsanak a sajtónak a közérdekű kérdésekben, illetve a nyilvánosság tájékoztatásában. Ennek következtében a sajtó kevésbé tudná betölteni a társadalom 'éber őre' ('public watchdog') szerepét és csökkenne a pontos és hiteles információkról való híradási képessége. Következésképpen a Bíróság az újságírói hírforrások titokban tartásához fűződő jog korlátozásának feltételeként a legszigorúbb vizsgálat elvégzését követeli meg a jogalkalmazótól. A forrás felfedésére kötelező határozat csak akkor áll összhangban az Egyezmény 10. cikkével, ha az a közérdek parancsoló és nyomatékos szükségével indokolható.
A Bíróság ugyanezen tárgykörben a Goodwin-ügyet követően is számos meghatározó jelentőségű döntést[16] hozott, melyekben - egyezően a már hivatkozott alaphatározatában kifejtettekkel - az az álláspont bontakozott ki, hogy a sajtó- és a véleménynyilvánítás szabadsága egy demokratikusan működő társadalom alappillére, ennek megvalósulásában pedig kiemelkedően fontos szerepet tölt be. Újságírói források nélkül a sajtó nem tud eleget tenni annak a feladatának, hogy a közérdekű kérdésekről tájékoztassa a nyilvánosságot. Ezért a sajtószabadság jelentős korlátozását jelenti az a szabályozás, amely az újságírót forrásai felfedésére kötelezi. A Bíróság álláspontja szerint a törvényi korlátozásnak az Egyezmény 10. cikk 2. bekezdésében foglaltakkal kell összefüggésben állnia. Az újságírói források feltárása csak abban az esetben válhat szükségessé, amennyiben a hatóságok számára nem áll rendelkezésre alternatív megoldás az adatok megszerzésére. Amennyiben egyéb bizonyítási eszközök alkalmazásával is hozzájuthat a nyomozó hatóság ugyanazon tényhez vagy információhoz, az újságíró adatszolgáltatási kötelezettsége a sajtószabadság szükségtelen korlátozását jelenti. Végül a korlátozásnak arányosnak kell lennie. Értve ez alatt azt, hogy a források feltárására csak kivételes esetekben kerülhet sor, amikor azt emberi életben, egészségben keletkező sérelem vagy különösen fontos közérdek indokolja.
A Bíróságnak az újságírói források felfedése körében meghozott döntései nyomán kialakult állásfoglalása három lényegi pontban foglalható össze:
1. a korlátozást törvényi szinten és az egyértelműség követelményének megfeleltetve, a szükséges eljárási garanciák - így a jogorvoslati jog, illetve a bírósághoz fordulás jogának - biztosítása mellett kell megalkotni;
2. a korlátozás céljának az Egyezmény 10. cikk 2. bekezdésében rögzítettekkel összhangban kell állnia;
3. végül pedig a korlátozásnak meg kell felelnie a szükségesség-arányosság követelményének, mely jelen esetben azt jelenti, hogy az eljáró hatóságnak
- 20/21 -
az adat, illetve információ (bizonyíték) beszerzéséhez a tanú információforrásának felfedésére kötelezésétől eltekintve más - alternatív - lehetőség nem áll rendelkezésére. Ám még ezen feltétel megléte esetén is az arányosság követelményére figyelemmel elvárt, hogy a jogintézmény alkalmazására csak kivételes esetben kerüljön sor. [17]
A magyar Alkotmánybíróság határozatában[18] részletesen foglalkozott a Bíróságnak az Egyezmény 10. cikkéhez kapcsolódó, és kifejezetten az újságírói források felfedése tárgykörében kialakított fenti gyakorlatával, és azzal összefüggésben alábbi következtetésre jutott:
Az Alkotmánybíróság esetjoga - a mértékadó nemzetközi bírói fórumhoz hasonlóan - az alapjogok érvényesülése szempontjából elsődlegességet biztosít a vélemény- és a sajtószabadság alapjogának. E körben pedig az újságírói források azon információk alapját képezik, amelyek a közügyekhez kapcsolódó nyilvános diskurzus szempontjából nélkülözhetetlenek. Az újságírói forrásvédelem körében nem az információ és nem az információt átadó személy vagy az azt tartalmazó dokumentum élvez védelmet, hanem az információt szolgáltató személy és az újságíró között kialakult vagy már fennálló bizalmi viszony, mely azt eredményezi, hogy a közügyekkel kapcsolatos tények és vélemények a nyilvánosság elé kerülhetnek. Nem mentesülhet a forrásvédelemre való hivatkozással a büntetőjogi felelőssége alól a bűncselekményt megvalósító újságíró, vagy forrása, azonban nem szolgáltat önmagában kellő alapot e bizalmi viszony áttöréséhez pusztán a közérdekre történő utalás sem.
Az Alkotmánybíróság ezen döntése még az Alaptörvény hatálybalépése előtt, az Alkotmány értelmezésével született, de ezen alapjogot az Alaptörvény is változatlan tartalommal biztosítja, így a határozat jelenleg is hivatkozási alap lehet, mint ahogyan azt a 22/2012. (V. 11.) AB határozat is kifejtette.
Az Alkotmánybíróság tehát az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogával összhangban értelmezte az újságírói források felfedésére való kötelezés előfeltételeit, és ezek körében a szükségesség mellett az arányosságot is kiemelte, kivételes esetként megengedve a felfedésre kötelezést.
A Be. 82. § (6) bekezdése három konjunktív feltétel fennállta esetén teszi lehetővé, hogy a bíróság a médiatartalom-szolgáltatót, valamint a vele munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személyt (újságíró) a számára a médiatartalom-szolgáltatói tevékenységgel összefüggésben információt átadó személy kilétének felfedésére kötelezhesse:
1. három évig terjedő vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény felderítése érdekében folyik eljárás;
2. az információt átadó személy kilétének ismerete nélkülözhetetlen, az ettől várható bizonyíték mással nem pótolható;
3. a bűncselekmény felderítéséhez fűződő érdek - különösen a bűncselekmény tárgyi súlyára tekintettel - olyan kiemelkedő, amely az információforrás titokban maradásához fűződő érdeket egyértelműen meghaladja.
A törvény normaszövegéből egyértelműen kitűnik, hogy a Be. 82. § (6) bekezdés alkalmazásához a jogszabályhelyben meghatározott három feltétel egyidejű fennállásának megállapítására van szükség. Ebből következően bármely feltétel hiányában a jogintézmény alkalmazására nincs mód, és az erre irányuló indítványt el kell utasítani, illetve az újságírót kötelező határozatot nem lehet hozni.
Figyelemmel arra, hogy a Be. hivatkozott rendelkezése a sajtószabadságot mint az Alaptörvényben és más Magyarország által ratifikált nemzetközi szerződésben is megjelenő alapjogot érinti és korlátozza, így indokolt ezen három törvényi feltétel részletesebb elemzése és vizsgálata a nemzetközi és hazai alapjogi elvárások fényében.
Az első törvényi kritérium, hogy három évig vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos bűncselekmény miatt induljon büntetőeljárás. E körben a Btk. Különös Része szolgál iránymutatásul a jogalkalmazó számára. Figyelemmel azonban arra, hogy a felfedésre kötelezés problémaköre jellemzően a vádemelést megelőző eljárási szakaszhoz, tehát a nyomozáshoz kapcsolódik, lényeges rögzíteni, hogy ebben a körben elegendő lehet - a többi törvényi feltétel megléte esetén - a bűncselekmény egyszerű gyanúja is, a jogszabály nem várja el személyre szóló megalapozott gyanú fennállását, azaz valakinek a terhelti minőségét. A bűncselekmény egyszerű gyanúja mint alapfeltétel a jogi minősítéssel együtt vizsgálandó, ez azonban nem több a büntetőeljárás megindításához és folytatásához is szükséges gyanú[19] szintjénél.
Ezen első törvényi feltétel körében kétséges annak a megítélése, hogy a Be. 82. § (6) bekezdésében foglaltak alkalmazására van-e mód az eljárás későbbi szakaszában is, vagy csak a nyomozás során. A normaszöveg azon kitétele, hogy bűncselekmény 'felderítése' érdekében folyik az eljárás, ugyanis arra enged következtetni, hogy a kötelezés alkalmazásának kizárólag a nyomozás
- 21/22 -
során lehet helye. Mindezt erősíti, hogy a Be. 164. § (2) bekezdés első fordulata akként rendelkezik, hogy a nyomozás során fel kell deríteni a bűncselekményt. Ugyanezen jogszabályhely második mondata pedig rögzíti: a tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e. A másik álláspont alapjául a Be. 351. § (2) bekezdés a) pontja szolgál, amely szerint a bíróság ítélete megalapozatlan, ha a tényállás nincs felderítve. Ez a levezetés abból az előfeltevésből indul ki, hogy a fenti jogszabályhelyek nyelvtani értelmezése során a 'bűncselekmény felderítése' kitételt értelmileg azonosítani lehet a 'tényállás felderítésével', és ebben az esetben a perbíróság tárgyalási szakban is kötelezheti a törvényi feltételek fennállta esetén a tanút a részére információt szolgáltató személy kilétének felfedésére.[20]
Tekintettel azonban a Be. 207. § (1) bekezdés f) pontjára, amely akként rendelkezik, hogy a nyomozási bíró dönt a vádirat benyújtása előtt az ügyész indítványára a 82. § (1) bekezdés d) pontja alapján a tanúvallomást megtagadó személynek a számára információt átadó személy kilétének felfedésére kötelezéséről, inkább azon álláspont tűnik kellően alátámasztottnak, hogy a Be. 82. § (6) bekezdés alkalmazásának csak a nyomozás során van helye. Mivel a jogintézmény alkalmazásának igen csekély az ismert gyakorlata, nem lehet teljes bizonyossággal állást foglalni a kérdésben.
A következő törvényi feltétel, hogy az információt átadó személy kilétének ismerete nélkülözhetetlen legyen, és egyúttal az ettől várható bizonyíték mással ne legyen pótolható. Ezen törvényi feltételhez szorosan kapcsolódó kritérium a Bíróság esetjoga értelmében, hogy a forrás személyazonosságának feltárásán túl nem állhat a nyomozó hatóság rendelkezésre más, az ügyben releváns bizonyíték, és ilyennek a beszerzésére semmilyen alternatív megoldás sem kínálkozhat. Ahogy azt a Bíróság több ügyben[21] is kifejtette, sérti az Egyezmény 10. cikkében foglaltakat, ha a hatóságok nem igazolják kellően, hogy az ügyben más módszerrel nem tudtak volna bizonyítékot beszerezni. Ebben az esetben ugyanis két védendő érték - a forrásvédelemhez, illetve a bűnüldözéshez fűződő érdek - között az egyensúly megborul, mely azt is jelenti egyben, hogy az alkalmazott intézkedések nem álltak arányban az elérni kívánt céllal.[22]
A mással nem pótolhatóság követelménye másutt, nagyobb múltra visszatekintő jogintézmények esetében is megjelenik a Be.-ben, így ennek a bíróság - és különösen a nyomozási bíró - általi vizsgálata nem jelent új kihívást. Alapvetően ugyanezt kell ugyanis vizsgálni a tizennegyedik évét meg nem haladott személy tanúkénti kihallgatása előfeltételeként a Be. 86. § (1) bekezdése szerint, és ugyanez a tanú különösen védetté nyilvánításának egyik feltétele is a Be. 79. § b) pontjában. Bár más szóhasználattal, de hasonlóan korlátozza a törvény a titkos adatszerzés engedélyezhetőségét is a Be. 202. § (6) bekezdésében. Valamennyi alapjog korlátozásának esetére érvényes, de ezen szenzitív területekre különösen igaz, hogy a szükségesség megítélése körében a hatóságok kényelme nem vehető figyelembe szempontként. Az tehát nem lehet elegendő érv, hogy egyszerűbb lenne egy alapjog korlátozásával beszerezni a várt információt, a mással nem pótolhatóság kritériuma ennél többet kíván meg.
Ekként bizonyos, hogy az újságírói forrásvédelem kérdésében sem felel meg a Bíróság és a jogszabály mércéjének, ha a nyomozó hatóság nyomozástaktikai megfontolásból az újságíró kötelezésével kezdené meg a tényállás felderítését, és a lehetséges szóba jöhető tanúk körének felkutatását egyáltalán meg sem kísérli, vagy ha az érintett tanúk nagyobb száma miatt nem végez el szükségesnek tűnő kihallgatásokat. Ezen jogintézmény kivételes volta pont abban ragadható meg, hogy nem szolgálhat egy automatikusan alkalmazandó megoldásként, mivel ez a felfogás élésen szemben állna mind a törvényhozó elképzelésével, mind a már hivatkozott alkotmánybírósági határozat, illetőleg strasbourgi ítéletek szellemével. Ezért a második törvényi feltételt is érdemben kell vizsgálni, praktikusan számba véve az egyéb bizonyítási lehetőségeket, és a kötelezés esetén meg kell tudni indokolni, hogy azok miért nem jöhetnek számításba az adott ügyben.
A harmadik és egyben utolsó konjunktív feltétel az arányosság kérdése. Míg a fentiekben kifejtettek alapvetően büntetőjogi értelmezést és értékelést igényeltek, addig az utolsó kritérium tisztán alapjogi szemlélettel vizsgálandó. E körben ugyanis a bíróságnak abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény felderítéséhez fűződik-e olyan jelentős érdek, amely meghaladja egy másik alapvető jog, a sajtószabadság, illetőleg az ennek részét képező újságírói forrásvédelem érvényesüléséhez fűződő érdeket, és ezáltal alapot szolgáltat annak korlátozására. Ennek során tehát a bíróságnak nem elegendő pusztán a büntetőjogi normák által meghatározottakat szem előtt tartani, elengedhetetlenül szükséges egy jogelméleti és alapjogi felfogást is elsajátítania. Ezen feltétel vizsgálata során tehát a büntetőbíróság lényegét tekintve tisztán alapjogi bíráskodást végez.[23]
Ez a megközelítés és szemlélet azonban egyáltalán nem kell hogy idegen legyen a büntetőbíró, illetve külö-
- 22/23 -
nösen a jelen cikkben tárgyalt jogintézmény kapcsán tipikusan szerephez jutó nyomozási bíró számára. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság egyik határozatában[24] is kifejtette, az alapjogvédelmi bíráskodás a nyomozási bírói tevékenység egyik lényeges alappillére. A nyomozási bíró hatáskörei jelentős részének gyakorlása során ugyanis a vádemelést megelőző szakaszban kifejezetten az alkotmányos alapjogok védelmét és érvényesülését hivatott garantálni. Ugyanezen álláspont tükröződik az Alkotmánybíróság egy későbbi határozatában[25] is, ahol elvi éllel került rögzítésre, hogy a nyomozási bíró fő funkciója az eljárási garanciák érvényre juttatása és ennek keretében az alapjogvédelem. Nem véletlen tehát, hogy az újságírói forrásvédelem büntetőeljárási kérdésében is a bíróság (a nyomozási bíró), és nem az ügyész vagy más hatóság jogosult dönteni.
Fontos rámutatni arra, hogy egyrészt a törvényszöveg nagyon szigorúan fogalmaz akkor, amikor kimondja: ’egyértelműen’ kell meghaladnia a felderítéshez fűződő érdeknek az információforrás titokban maradásához fűződő érdeket. A jogszabályhely egyetlen szempontot jelöl meg e vizsgálathoz, mégpedig a bűncselekmény tárgyi súlyát, de a ’különösen’ szó arra utal, hogy esetleg más szempontok is figyelembe vehetőek a két közérdek ütköztetése során.
Egy bűncselekmény tárgyi súlyát - amely tehát a Be. 82. § (6) bekezdése szerinti nagyobb érdek legfontosabb és kiemelt összetevőjeként jelenik meg - mindig a maga egyediségében, konkrétan kell vizsgálni, mivel önmagában a büntetési tételkeret csak megközelítőleges támpontként szolgálhat. (Ezért sincsen kötelező esete az információt átadó személy kiléte felfedésének kizárólag a büntetési minimumtartam alapján.) A konkrét tárgyi súly megítélésekor a bírói gyakorlat szerint - a büntetési tételkereten felül - nagymértékben a cselekmény elkövetésének egyedi körülményei, egyebek mellett annak káros hatásai, következményei lehetnek meghatározó szempontok, de ezen értékelés során sincs megkötve a döntésre jogosult bíróság keze. Abban azonban igen, hogy ezt az alapjogi szempontot is lelkiismeretesen kell vizsgálnia, kerülnie kell az automatizmust, és döntését teljeskörűen, sablonmentesen indokolni köteles.[26]
Amint a fenti levezetésből látható, az újságírói forrásvédelem határának magyar szabályozása - az újságíró szűkebben vett fogalmát kivéve - megfelel az európai emberi jogi és hazai alkotmánybírósági elvárásoknak, és az a kritérium is teljesül, hogy az újságíró kötelezését tartalmazó döntés ellen halasztó hatályú jogorvoslatnak van helye[27]. Fontos ugyanakkor, hogy a törvényi feltételek gyakorlati vizsgálata során valamennyi jogalkalmazó szem előtt tartsa, hogy minden ilyen ügyben egy alapjog, a sajtószabadság korlátozhatóságáról kell állást foglalnia. Ehhez elengedhetetlenül szükséges a vonatkozó európai emberi jogi esetjog és az alkotmánybírósági gyakorlat ismerete is, a hazai jogszabályt ebben a kontextusban kell értelmezni.
Ez nem azt jelenti, hogy a jogintézménynek - azaz az újságíró kötelezése esetének - ki kell üresednie, hiszen elképzelhető olyan bűncselekmény, ahol valamennyi feltétel fennáll, és a felderítéshez fűződő érdek is egyértelműen meghaladja a védendő alapjogot. Azt azonban látni kell, hogy a jogintézmény kifejezetten kivételes esetekben és végső eszközként alkalmazható, a feltételeket pedig szigorúan és alaposan kell vizsgálni minden olyan alkalommal, amikor felmerül az újságíró kötelezésének szükségessége. Fontos szempont, hogy az ezzel kapcsolatos határozatokat valamennyi feltételre kiterjedően, teljeskörűen, sablonmentesen kell indokolni. Tekintettel arra, hogy a jogintézményt az új büntetőeljárási kódex tervezete is változatlan szöveggel tartalmazza, a hatályos szabályoknak az emberi jogi és alkotmányos alapokon nyugvó értelmezése a jövő joggyakorlatára nézve is irányadó lehet.■
JEGYZETEK
[1] DOJCSÁK Dalma: A Fővárosi Törvényszék Katonai Tanácsának végzése egy újságíró tanúvallomásra kötelezéséről - A forrásvédelem szabályának áttörhetősége. Jogesetek Magyarázata, 2015/1. 35.
[2] Nem kell kiadnia a forrásait az MKB ügyeiről író figyelős újságírónak, Index.hu, 2017. január 5. (http://index.hu/gazdasag/2017/01/05/nem_kell_kiadnia_a_forrasait_az_mkb_ugyeirol_iro_figyelos_ujsagironak/).
[3] A Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény, a továbbiakban: Be.
[4] FANTOLY Zsanett - BUDAHÁZI Árpád: Büntető eljárásjog I. Statikus rész. Budapest, NKE Szolgáltató Kft., 2015. 157.
[5] A rendelkezéseket a médiaszolgáltatásokkal és sajtótermékekkel összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi LXVI. törvény iktatta be, melynek megalkotásának alapjául szolgált többek között, hogy az Alkotmánybíróság 165/2011. (XII. 20.) AB határozatában az Smtv. egyes jelen tárgykört is érintő rendelkezéseit alkotmányellenesnek mondta ki és hatályon kívül helyezte.
[6] Be. 82. § (1) bekezdés d) pont.
[7] A bizonyítékok köréből történő kirekesztés is felvethet további kérdéseket, így azt, hogy a kirekesztett bizonyíték (vagy önmagában az újságcikk tartalma) mennyire képes befolyásolni a bírót meggyőződése kialakításában. Lásd: ELEK Balázs: A bírói meggyőződés és a megalapozott tényállás összefüggései. JURA, 2014/1. szám, 40-50., The level of certainty: evidence and reasons for decisions in Human Trafficking crimes. Curentul Juridic, Year IX, No. 1 (44), 2011, 92-105.
[9] A médiaszolgáltatásokkal és a sajtótermékekkel összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi LXVI. törvény.
[10] A 2012. évi LXVI. törvény 1-15. §-ához fűzött részletes miniszteri indokolás.
[11] A továbbiakban: Bíróság.
[12] Recommendation No. R (2000) 7 of the Committee of Ministers to member states on the right of journalists not to disclose their sources of information, https://rm.coe.int/CoERMPublicCommonSearchServices/DisplayDCTMContent?documentId=09000016805e2fd2
[13] KÓCZIÁN Sándor: A magyar médiaszabályozás és az információforrások védelme. Médiakutató, 2013/1. 69.
[14] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: "Egyezmény").
[15] http://kuria-birosag.hu/hu/ejeb/goodwin-egyesult-kiralysag-elleni-ugye-1748890
[16] Roemen és Schmitt kontra Luxemburg (2003. február 25.), Ernst kontra Belgium (2003. július 15.), Nordisk Film & TV A/S kontra Dánia (2005. december 8.), Tillack kontra Belgium (2007. november 27.), Sanoma Uitgevers B.V. kontra Hollandia (2010. szeptember 14.).
[17] GÁCSI Anett Erzsébet: Az információforrás védelme a büntetőeljárásban, avagy az új relatív tanúzási akadály. In. HACK Péter - KOÓSNÉ MOHÁCSI Barbara (szerk.): Emberek őrzője. Tanulmányok Lőrincz József tiszteletére. Budapest, ELTE, Eötvös Kiadó, 2014. 86-87.
[18] 165/2011. (XII. 20.) AB határozat
[19] Be. 6. § (2) bekezdés I. fordulat.
[20] BODOR Tibor - CSÁK Zsolt - SOMOGYI Gábor - SZEPESI Erzsébet - SZOKOLYA Gábor - VARGA Zoltán: Nagykommentár a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer Kft., 2016. Kommentár a 82. §-hoz (https://uj.jogtar.hu/#doc/db/322/id/A09Y1831.KK/ts/20160101/).
[21] Sanoma Uitgevers B.V. v the Netherlands, Ernst and others v. Belgium, Martin and Others v. France.
[22] MAYER Annamária: Az újságírói források védelmének korlátozhatósága a strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlatában. In Medias Res, 2013/2 (http://media-tudomany.hu/laparchivum.php?ref=47#footnote-838-22).
[23] DOJCSÁK: i. m. 37.
[24] 62/2006. (XI. 23.) AB határozat
[25] 166/2011. (XII. 20.) AB határozat
[26] A Be. 214. § (1) bekezdéséből vitathatatlanul következik a nyomozási bíró indokolási kötelezettsége valamennyi, az indítvánnyal kapcsolatos törvényi feltételre.
Lábjegyzetek:
[1] Matusik Tamás, csoportvezető bíró (Budai Központi Kerületi Bíróság) Csépány Kristóf, bírósági fogalmazó (Budai Központi Kerületi Bíróság)
Visszaugrás
