A hatályos perjogi törvényünk a bizonyítás szabályai körében, a bizonyítékok értékelésének normái között kodifikálta a bírói (és egyben az ügyészi) meggyőződést oly módon, hogy a bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.[1]
Adódhat a kérdés, hogy miért kell a meggyőződésnek szerepelnie a törvényben, annak mi az értelme, és a jogfejlődés milyen vargabetűkkel jutott el eddig a pontig. Gondolhatnánk, hogy "primitív", vagy "kezdetleges" jogrendszerekben nem volt jelentősége a bíró meggyőződésének, hiszen például a középkor kezdetén az igazságkeresés egyik legfontosabb módja az istenítélet volt, amelyet arra a vallásos meggyőződésre alapozva alkalmaztak, hogy Isten mint legfőbb bíró a nem bűnöst oltalmába veszi, és ezt kifejezésre is juttatja. Magyarországon a próbák (vízpróba, vaspróba) és a baj (vagy bajvívás) terjedt el.
Különböző igazságkeresési módszerek korábbról is ismertek, hogy megbizonyosodjanak a terhelt őszinteségéről. Kr.e. II. évezredben Kínában rizspúdert tettek a terheltek szájába a kihallgatás időtartamára. Annak befejeztével kivették a rizsport, és megvizsgálták: ha száraz maradt, abból a bűnösségre következtettek. Hasonló eljárás volt Afrikában a bírói bab, vagy Angliában a bírói szelet, amikor a kihallgatottnak száraz kenyeret kellett sajttal elfogyasztani. A vizsgálat arra az élettani jelenségre épít, hogy izgalmi, félelmi állapotban a száj nyálkahártyái kiszáradtak, és ebben a kiszáradt állapotban a nyelés is megnehezült.[2] Manapság, amikor a hasonló élettani elveken nyugvó hazugságvizsgáló gépek reneszánszát éljük, talán megállapíthatjuk, hogy a büntetőeljárásban az egyik fő dilemma jelenleg is nagyon hasonló. A bíró kinek higgyen, hogyan alakítsa ki a bűnösség kérdésében a meggyőződését, törekvés van a bírói szubjektivizmus kerülésére és arra is, hogy a döntés kialakulása, meghozatala ellenőrizhető legyen.[3]
A történelem folyamán a jogalkotó sokszor próbálta előre meghatározni a bizonyítékok körét, a felhasználható bizonyítékokat, a bizonyíték bizonyító erejét, értékét. Ettől el kell különíteni azt az esetet, amikor a megállapított tényálláson alapuló bűnösség kimondása mellett a kötelezően kiszabandó büntetés nemét és/vagy mértékét határozza meg a jogalkotó.[4] Érezhetjük, hogy már maga a szabályozás léte is csökkenti a bírói meggyőződés erejét. Általában több fokozatot különböztet meg a szakirodalom, bár a határok erős átmenetekkel érvényesülnek.
A kötött bizonyítási rendszerben a törvény előre meghatározta a bizonyítékok bizonyító erejét, a bírónak nem volt lehetősége, joga arra, hogy saját belátása szerint mérlegelje a bizonyítékokat, feladata az, hogy minden eléje került tényre alkalmazza a törvény által előírt következtetést. Ez a bizonyítási rendszer isteni beavatkozást (istenítélet) is lehetővé tett.
A pozitíve kötött rendszer pontosan felsorolja a bizonyítékokat, és meghatározza a bizonyító erejüket is. Vannak egész, fél, negyed bizonyítékok is. Ez a rendszer igényelte a tortúrát, a kínvallatást, a beismerés, mint egész bizonyíték megszerzése érdekében. A bírónak el kellett ítélnie a vádlottat, ha a törvény által előírt bizonyítékok rendelkezésre álltak, függetlenül attól, hogy meggyőződése szerint nem is volt bűnös. (V. Károly német-római császár 1532-ben kiadott büntetőkódexe, a Constitutio Criminalis Carolina)
A negatíve kötött rendszerben ugyancsak törvényben van meghatározva a bizonyítékok köre, de a bizonyító erő minimumára helyezi a hangsúlyt. Azt mondja ki, hogy legalább milyen mennyiségű bizonyíték szükséges, de ha ez rendelkezésre áll, nem kötelező a bírónak elítélni, pozitív irányban nem köti meg a bíró kezét. A bíró a teljes értékű bizonyítékok alapján is csak akkor köteles elítélni a vádlottat, ha meg van győződve a bűnösségéről.[5] (II. József 1788-as perjogi kódexe, a Josephina)
A szabad bizonyítási rendszer Európában a nagy francia forradalom után terjedt el az 1791. évi francia Büntető Perrendtartási kódex után. E törvénykönyv 342. cikkelye szerint az esküdteknek a benső meggyőződésüket kell követniük (intime conviction). A bíró a lelkiismerete szerint dönt abban a kérdésben, hogy a bizonyítékok alapján kimondhatja-e a terhelt bűnösségét. A teljesen szabad bizonyítási rendszer azonban nem ellenőrizhető, az előítéleten alapuló, vagy bizonyítási szabályok megsértésével történő bizonyításnak is teret ad, elvileg indulatok alapján is ítélkezhet a bíró.[6]
- 40/41 -
A következő lépés a nem teljesen szabad bizonyítási rendszer a "benső meggyőződés" helyett az indokokkal alátámasztott, tehát "indokolt meggyőződést" helyezi előtérbe. A bíró számára indokolási kötelezettséget ír elő, és rendkívül tág a kizárt bizonyítékok köre. Végeredményben a jelenlegi hazai büntetőeljárásról szóló törvény is ebbe a rendszerbe illeszthető, bár a szabályokat különböző helyekről lehet összerakni.
A meggyőződés jelenti annak kizártságát is, hogy bárki eldöntse kötelező erővel, hogy van-e bizonyíték, egyben az eljáró bíró személyes felelősségét, lelkiismeretét, mérlegelési képességét helyezi előtérbe, amit úgy is meg lehet fogalmazni, hogy melyik bizonyítékot fogadja el, vagy kinek a vallomását hiszi el.
A hazai büntetőeljárás irodalmában az egyik első értelmezés a bíró belső meggyőződéséről - Beksics Gyula fordításában - Carrara Ferencz nevéhez fűződik. Carrara levezetése szerint "a bizonyosságot, ha bölcsészetileg azon elemekben vizsgáljuk, melyekből származhat: metaphyzikainak mondjuk, midőn pusztán csak okoskodás, phyzikainak, midőn a testi érzékek, erkölcsinek (vagy történetinek), midőn mások tanúságtételei képezik alapját. A metaphyzikai bizonyosság szükséges, a phyzikai szilárd, az erkölcsi esetleges. Mind a három bizonyosság téves lehet. A metaphyzikai bizonyosságnál való tévedésnek logikai hiba, a phyzikainál a logikai hibán kívül az érzékek káprázata, a történelminél a logikai hibán és az érzékek káprázatán kívül azok hazugsága is lehet oka, kik hamis dolgot igaz gyanánt adnak elő. (...) Ezért a metaphyzikai bizonyosságnak elsősége van a phyzikai bizonyosság és a történeti bizonyosság fölött. Ami a büntetőeljárásban a tény megállapítását illeti, mégsem érhető el sem metaphyzikai, sem phyzikai bizonyosság, hanem csak a történeti bizonyosságra kell a figyelmünket fordítani. Ezt mindenki igaznak ismeri el a metaphyzikai bizonyosság tekintetében. Sokan azt hiszik, hogy a bíró néha phyzikai bizonyosságot is szerezhet a bűntettről. Valójában különböző tényekről szerez meggyőződést, és ebből von következtetést a bűntettre. Ily értelemben azonban phyzikai bizonyosságot szerzett a bíró akkor is, midőn hitelt ad a tanúnak, kinek vallomását hallja vagy olvassa. A bíró éppen úgy phyzikailag van meggyőződve arról, hogy a vádlott sírt, hogy a folt vértől származik, mint arról, hogy a tanú azt mondta. De hogy e tények bizonyosságát a bűntett bizonyossággá változtassa, tovább kell mennie, s e második bizonyosságot az első esetben okoskodásból, vagy utóbbi esetben a tanú hitelt érdemlőségéből kell merítenie. A bíró a bűntett felől csak akkor szerezhet jogosan phyzikai bizonyosságot, ha azt előtte, a tárgyalás alatt követik el."[7]
Carrara értelmezésében az emberi bizonyosság elvét, a bizonyítékok elfogadását vagy elvetését az ún. belső meggyőződés rendszerére alapozzuk. Ez abból áll, hogy a törvény nem foglalkozik azon bizonyítékokkal, melyek alapján a bíró kimondja, miszerint a bűntett létesült, hanem megelégszik azzal, hogy azon ember, kire komoly tiszt bízva van, kifejezze meggyőződését.[8]
Ebből következően már a XIX. század közepén megjelent a jogirodalomban az a nézet, hogy a bírói meggyőződés folyamata nem tekinthető olyan objektív kategóriának, ami szükségszerűen maga után vonná az objektív történeti igazságot.
Napjaink jogirodalmában Finszter ehhez hasonló álláspontja szerint a bíróság marasztaló döntése semmilyen módon nem alkalmas annak igazolására, hogy a bizonyítás valóban helyes tényállást állapított meg. "Az igazságos ítélet maga ugyan erkölcsi értéket jelent, de alkalmatlan arra, hogy a történeti tényállást alkotó tények valóságtartalmát alátámassza." Finszter szerint azt is mondhatjuk, hogy a büntetőjogi bizonyítás helyességét magának a pernek a törvényes lefolytatása nagyban segíti, de nem garantálja. Ami az itt mutatkozó ellentmondást feloldhatja, az a belső meggyőződés lehet. Finszter úgy véli, hogy a belső meggyőződésre alapított határozathozatal azt jelzi, hogy a természettudományos megismeréssel ellentétben a jogi megismerés igazságtartalma sem a gyakorlatban történő beválással, sem pedig a természettudományok által feltárt törvényszerűségeknek a konkrét esetben való alkalmazásával nem igazolható. A büntetőeljárási garanciák kimunkálása és alkotmányos alapelvekké nemesítése ezeknek a korlátoknak a belátása.[9]
Király arra mutatott rá, hogy a bírói meggyőződés szerepének felnagyítása az ítéleti bizonyosság kialakításában, valamint az előforduló bírói tévedések táplálják azokat a véleményeket, amelyek tagadják a büntetőítélet igazságát, illetve bizonyosságát, és legfeljebb valószínűséget engednek meg. Ismert képviselője e nézetnek Jerome Frank amerikai jogtudós, aki a Courts on Trial című munkájában élesen bírálta az amerikai igazságszolgáltatást.[10] Király álláspontja szerint az igazság és bizonyosság szubjektivista fölfogásához, illetve relativizálásához vezet, ha a per eredményét a meggyőződéssel azonosítjuk, mert itt a meggyőzött bíró lesz az egyedüli kritérium. Király a bíró meggyőzésének és meggyőződésének a jelentőségét nem tagadja, de kétségbe vonja a szubjektivista pszichologizáló értelmezését, és ennek egyeduralmát. Ugyanis minden bírósági ítéletnek
- 41/42 -
meg kell felelnie az ésszerűség követelményeinek, és ki kell állnia az ész kritikáját.
A büntetőítélet, a kijelentések akkor igazak, ha a valóságot fejezik ki, a megegyezést a valósággal semmi sem pótolhatja, hiányát semmi sem orvosolhatja, a bíró meggyőződése sem. A meggyőződés nem tesz igaz kijelentést hamissá és hamisat igazzá. A jog a bíró téves meggyőződése folytán azonban elismerhet igaznak olyan ítéletet, amely hamis. A jog teremt tehát eszközöket a tévedés jóvátételére, hogy a valóság és az ítélet összhangba kerüljön, valamint gondoskodik a tévedés okozta sérelmek jóvátételéről.[11]
A meggyőződés perjogi fogalmának kialakulása a bizonyítékok értékelési rendjében lényeges változást hozott. Szemben a formális bizonyítékokkal, amelyek tartalma, létrejöttük körülményei, hitelességük, bizonyító erejük, valódiságuk nem volt vizsgálható a bíró részéről, a meggyőződés ezek egy részének az ellenőrzését is lehetővé tette. A meggyőződés belső folyamatának kialakulását azonban jogi normával nem lehet szabályozni, és ennek során jogi normával nem lehet elhatárolni az objektív jellegű tényezőket. A jogszabály legfeljebb arra lehet alkalmas, hogy tiltó rendelkezésekkel (például az elfogultság és a bíró kizárásának szabályozásával), valamint pozitíve előírt követelményekkel (például a megalapozottság kritériumrendszere, indokolási kötelezettség) ennek a belső folyamatnak a lényegéről - az ítélet indokolásában történő beszámolás útján - mint a magasabb szintű bírói fórumok, az ügyben érintett feleknek és a közvéleménynek ellenőrzési lehetőséget biztosítson.[12]
Nem kizárt, hogy a nagy terjedelmű bizonyítási anyagot az elsőfokú bíróságnak az ítéletben rögzítettektől más meggyőződés mellett ellenkező módon is lehetne értékelnie. Abban az esetben azonban, ha az elsőfokú bíróság a bizonyítékok értékelésével kapcsolatos álláspontját, amelyet a közvetlenség alapelvének érvényesülése mellett meggyőződése alapján alakított ki, kellően megindokolja, mérlegelése nem támadható.[13] Különösen gazdasági bűncselekmények esetében az is előfordulhat, hogy a büntetőeljárást megelőzően, vagy azzal egyidejűleg közigazgatási eljárás keretében is vizsgálják a hatóságok ugyanazt a cselekményt. Ilyen esetekben a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, Gazdasági Versenyhivatal, vagy például a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete is lefolytatja a saját eljárását. Gál kiemeli, hogy a PSZÁF szabályos és korrekt eljárás keretében többször szab ki kimagasló összegű bírságot, amikor a bűncselekmény megvalósulása nem bizonyítható.[14] Az eltérő eredmény nyilvánvalóan több okra is visszavezethető, így a felelősségnek, a büntetőjogi bűnösségnek az eltérő szintjére, de esetenként a tények megállapításának alapjául szolgáló meggyőződés eltérő szintjére is a különböző eljárásokban.
A belső meggyőződés alapján rögzített tényállást a bíró köteles megfelelően megindokolni, számot adni döntéshozatali tevékenységéről, a felülbíráló bíróság pedig ezt jogosult és köteles ellenőrizni. Ha a bíróság az indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tett eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan, az feltétlen hatályon kívül helyezési okot valósít meg. Ha a megtámadott határozat indokolása olyan mértékben hiányos, hogy nem állapítható meg belőle, mire alapította a bíróság a döntését, akkor nyilvánvalóan meghiúsul az érdemi felülbírálat lehetősége, ami hatályon kívül helyezést eredményez. Ezzel szemben a jogi indokolási kötelezettség megsértése, illetve hiányossága - természetéből adódóan - általában nem feltétlenül képez hatályon kívül helyezési okot, ott a belső meggyőződésnek egészen más értelme van.[15]
Az indokolási kötelezettség megsértésére hivatkozást, mint felülvizsgálati okot a 2006. évi LI. törvény emelte be az úgynevezett feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértések közé. Ezzel a hagyományos, mérlegelést nem igénylő abszolút eljárási szabálysértések felsorolásához egy olyan szabálysértés is társul, amelynek megállapítása bírói mérlegelést igényel. Nevezetesen annak megítélése, hogy az indokolási kötelezettség nem teljesítése mikor teszi felülbírálatra alkalmatlanná az ítéletet, a bírói megítéléstől függ. Az intézmény bevezetése óta az ítélkezési gyakorlat kidolgozta a mérlegelés szempontjait. Eszerint az indokolási kötelezettség megsértése nem az indokolás bármely elemének hiányát, hibáját jelenti, hanem annál szűkebb terjedelmű. Az apróbb, kisebb jelentőségű indokolási hiányosságok relatív eljárási szabálysértésként felülvizsgálat alapjai nem lehetnek. A törvény ugyanis csak a bűnösség megállapítása, a felmentés, az eljárás megszüntetése, a cselekmény jogi minősítése vagy a büntetés kiszabása tekintetében elmulasztott indokoláshoz fűzi a hatályon kívül helyezés következményét.[16]
Az indokolási kötelezettség megsértése tehát akkor eredményez felülvizsgálatot is megalapozó eljárási szabálysértést, ha a támadott határozat indokolása tény- vagy jogkérdés kapcsán olyan mértékben hiányos, hogy abból nem állapítható meg, mire alapozta a bíróság a döntését.[17] Az indokolási kötelezettség feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező megsértése nem állapítható meg, ha az ügydöntő határozatból kitűnik az eljárt bíróság tényállás megállapításával összefüggő tényfeltáró és értékelő tevékenysége, továbbá az, hogy az érdemi döntésben kifejeződő jogi álláspontját a bűnösséggel, a minősítéssel, a büntetéssel kapcsolatban mire
- 42/43 -
alapozta. A bizonyítékok értékelése körében levont következtetések helyessége, az értékelés eredménye azonban kívül esik a feltétlen eljárási szabálysértések körén, az tartalmilag az ügydöntő határozat megalapozottságának a felülvizsgálati eljárásban meg nem engedett támadása.[18]
Az indokolási kötelezettség felülbírálatra alkalmatlanságot eredményező megsértését ezért határozottan el kell különíteni az ítélet ténybeli megalapozottságától vagy megalapozatlanságától, és ez utóbbit eredményező bizonyítékértékelési hibáktól. Az indokolási kötelezettség akkor teljesül, ha az ügydöntő határozat tartalmazza a határozatok indokolásának törvényben felsorolt kellékeit, és azok alapján pontosan nyomon követhető a bíróság tényleges értékelő tevékenysége. Megállapítható, hogy az érdemi döntés szempontjából jelentős, mely bizonyítékot a bíróság miért vetett el vagy miért fogadott el. Az értékelő tevékenység eredménye, annak érdemi helyessége vagy helytelensége azonban már nem az indokolási kötelezettség teljesítésének a kérdése, hanem az ítélet megalapozottságát érintő kérdés, ami az előzőekben kifejtettek szerint a felülvizsgálati eljárásban vitássá nem tehető.[19]
A büntetőeljárásról szóló törvény a bizonyítékok értékelése körében rögzíti, hogy a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje. A bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.[20]
Kérdésként merülhet fel, hogy a bírói meggyőződés hogyan tükröződhet a bizonyítékértékelésben, hogyan lehet megindokolni azt a meggyőződést, ami esetleg ellentmond annak, amit a többi bizonyíték logikusan sugallna. A határozatban ugyanis sokkal egyszerűbben meg lehet indokolni egy döntést azzal, hogy a bizonyítékok zárt logikai rendszert alkotnak, szemben a bíró szubjektív belső meggyőződésével. Lehetséges, hogy a bíró meg van győződve arról, hogy a kihallgatott, terhelő vagy mentő vallomást tevő tanúk nem mondanak igazat, azonban ezen egymással összhangban lévő vallomásokkal szemben csupán annyit tudna ellenérvként felhozni, hogy nem hiszi el.[21]
Az ítélethozatalnál számos olyan tényező szerepet játszhat, amit logikai alapon nem lehet megindokolni. Egy ítélet logikailag teljesen elfogadható, ha például öt terhelő vallomást tevő tanú vallomását fogadja el a bíró, szemben két mentő tanúéval, de logikailag már aggályos lehet, ha pusztán arra a szubjektív megérzésére hivatkozik, hogy az öt terhelő tanú vélhetően rosszul emlékezik, vagy a nyomozás során valószínűleg meg nem engedhető befolyás hatására tettek terhelő vallomást, vagy ismerték fel a terheltben az elkövetőt.
Vitán felül áll az a megállapítás, hogy abban az esetben is felmentő rendelkezést kell hoznia a bírónak, ha szubjektíve bűnösnek gondolja a terheltet, azonban ezt a rendelkezésre álló bizonyítékok nem támasztják alá. A gyakorlatban a probléma inkább elítélésnél merülhet fel. Elvileg nincs helye olyan elítélésnek, ahol a bíró meggyőződése szerint nem a vádlott követte el a bűncselekményt, vagy legalábbis nem a vád által előadott módon, azonban a tanúk és vádlottak vallomásaiból ennek az ellenkezője következik. A legkényesebb része a ténymegállapításnak az, amikor a bíró magát a beismerő vallomást sem tartja hitelesnek, főleg, ha azt utólag maga a terhelt is vitatja.
Több olyan büntetőügy is ismert, ahol az első fokon eljárt bíró meggyőződésével szemben az utóbb eljáró bíróság más következtetésre és ellentétes ténymegállapításokra jut, lényegében úgy, hogy ugyanazon ügy bizonyítékai alapozhatják meg mindkét döntést. Ilyenkor a laikus közvélemény, de sokszor a szakma is értetlenül áll a kellően nem közvetített döntések előtt.[22]
Korábbi munkáimban már értekeztem arról, hogy problémát látok abban, hogy nem vagy alig lehet találni olyan közzétett bírósági határozatot, amely a bírói meggyőződés kialakításának nem pusztán logikai szempontjaira vonatkozna.[23] A bírói belső meggyőződés, amit a büntetőeljárási törvény mérceként előír, olyan pszichológiai tényezők alapján alakul ki, amelyeknek az ismerete tudatosabbá teheti a vallomások megszerzését és értékelését. A hagyományosan megkövetelt logikus és formalizált vallomásértékelést ezért jobban összhangba kellene hozni a pszichológiai szempontokkal, ami alatt érteni kell a vallomást tevő észlelésekor lejátszódó törvényszerűségeket, a bizonyíték megszerzésével kapcsolatos jelenségeket, és a vallomás kialakulását befolyásoló tényezőket is. Ez elősegíthetné az olyan esetek elkerülését vagy csökkentését, ahol csak utólag derül ki, hogy a bíróság ártatlanul, vagy kellő bizonyíték hiányában ítélt el valakit.
Érdemes arra is utalni, hogy látszólag különbség van a bírói ítélet bizonyossági szintjében a common law és a kontinentális jogrendszerű országok között. A common law jogrendszerekben a "beyond reasonable doubt" a mérce, azaz ne legyen ésszerű kételye, kétsége a bírónak. A francia, német gyökerű vegyes rendszerben az "intime conviction", a belső meggyőződés a bizonyosság kívánalma, mértéke. A bizonyítás szempontjából valójában mindkettő ugyanazt jelenti. A bírónak biztosnak kell lennie a bűnösségben.[24]
A common law jogrendszerekben napvilágra került nagyszámú Justizmord azt is igazolja, hogy az igazság megtalálására jogrendszerektől függetlenül
- 43/44 -
nincs garancia. Sajnos szinte könyvtárnyi irodalma van a különböző korokban és jogrendszerekben napvilágra került olyan bírói tévedéseknek, ahol az igazság megtalálása valamely oknál fogva nem sikerült.[25]
A büntetőeljárás fakultatív szakasza a fellebbezési eljárás, amely attól függően folyik, hogy beadtak-e joghatályos fellebbezést. A másodfokú bíróság felülbírálati, revíziós tevékenységének az a szerepe, hogy megakadályozza a megalapozatlan vagy törvénysértő ítéletek jogerőre emelkedését, továbbá biztosítsa a büntetőügyekben az igazság és a törvényesség megvalósítását.
Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a közvetlenség elve alapján megvizsgált bizonyítékokból az elsőfokú bíróság által a meggyőződése szerint megállapított tényállás tényei, megállapításai menynyire vitathatóak fellebbezésben, régi keletű vita, és szorosan összefügg a bíróság igazság-megállapítási tevékenységével. Erre példa Eördögh András tanulmánya 1894-ből, aki a tényekkel kapcsolatos fellebbezés megengedését a büntető igazságszolgáltatásra nézve egyenesen károsnak véli. Eme álláspontjának az oka az, "hogy az alsóbíróság tagjai a tényállás felismerésére ugyanazon szellemi képességgel bírnak, mint a másodbíróságé, másodszor: hogy a fellebbviteli tanács erősebb száma a biztosabb tényfelismerés garanciáját nem nyújtja, harmadszor: hogy reproductionális eljárás mellett a fellebbviteli bíró a tény felismerésére vezető anyagot silányabb, már többé-kevésbé megromlott vagy megrontott minőségben kapja, végül negyedszer: hogy reproductio nélkül pusztán írásbeliség mellett, teljesen a homályban evez".[26]
Baumgarten Izidor ugyancsak a tényekkel kapcsolatos fellebbezés megengedése ellen érvel. Azzal érvel, hogy "ugyanazon bíró másképp ítél, ha az utolsó, és másképp, ha az utolsó előtti szó az övé. A nagyhatalomnak mindig legjobb correctivuma volt az egyéni felelősség - nem a törvényes, hanem az erkölcsi. A fellebbvitel megengedésével a fél és a bíró közötti viszonyt megzavarja az első bíró viszonya a felsőbíróhoz. Mindannyian, kik alsóbb fórumnál szolgáltunk - ha egyébként nem tudnók - önkéntelenül éreztük, hogy a felsőbb bíró nem annyira az ügy, mint az ítélet felett ítél, és az ítélet bírálata nem választható el a bíró minősítésétől. A bíró óhajtja, hogy ítélete megálljon, és ezen kívánság hatása alatt mindazon kétes esetben, hol a közvetlen érintkezés a törvénykezési dráma összes szereplőivel a tényállást más színben tünteti fel, mint a jegyzőkönyvek tanulmányozása, inkább öntudatlanul, mint akarva feláldozza egyéni, de a tárgyalásban részt nem vett felsőbíró előtt teljes mértékben nem is indokolható meggyőződését a felsőbíró döntése alá bocsátott ítélete kedvező sorsának, és ilyképp jogerőre emelkedik egy döntés, melynek ellenkezőjét talán a közvetlen benyomás előnyeit respektáló felsőbíró érvényre juttatott volna. A ténykérdésben való fellebbvitel mellett a bíró nem önmagának és saját lelkiismeretének megnyugtatására dolgozik, hanem emellett és azon kívül egy felsőbíró helyeslését akarja kivívni, és a kölcsönös félreértések játékából gyakran oly sententia születik, mely mindegyikük meggyőződésével ellenkezik."[27]
Finkey is utal arra, hogy az a kérdés, miszerint lehet-e ténykérdésben helyet adni felülvizsgálatnak vagy fellebbezésnek, régi idő óta az egyik legvitatottabb kérdése a perjogi irodalomnak. Ő úgy véli, hogy az anyagi igazság megközelítése szempontjából nem helyeselhető a ténykérdés fellebbezése, mert ha a fellebbviteli főtárgyalást csakugyan a szóbeliség és a közvetlenség elvei szerint rendeznénk be, ami azonban óriási teher lenne úgy az államra, mint a felekre, nem nyújt több biztosítékot a per alaposabb eldöntésére, mint az első bíró tárgyalása. A bizonyítékok sokszor nem ismételhetők, és a második tárgyaláson a felek rendszerint csak egymás gyengéit - amit az első tárgyaláson felismertek - fogják feszegetni.[28]
Találkozhatunk olyan állásponttal is, amely szerint nincs is szükség a másodfokú bírósági eljárásra, esetleg nagyon szűk keretek között engedhető meg, amit igazol az esküdtszéki rendszer példája is, hiszen az esküdtbírósági döntés jogereje annak köszönhető, hogy az esküdtek a népszuverenitást fejezik ki, és emiatt döntésük más által nem kérdőjelezhető meg és nem bírálható felül. Ülnökbíróság vagy hivatásos bírákból alakult bíróság eljárása esetén a másodfokú eljárás azért tekinthető szükségtelennek, mert konfliktust okoz a különböző szintű bírósági eljárások viszonyában. Nem megoldható ezen megközelítés szerint a másodfokú eljárásban a kontradiktórius, szóbeli, közvetlen tárgyalás megismétlése, amely eljárási forma biztosítaná egyedül a másodfokú bíróság helyes döntését.
A közvetlenség elve azonban mára erősen leszűkített értelemben maradt meg az eljárási törvényben, és a különböző gyorsító törvénycsomagok egyre nagyobb teret engedtek annak, hogy a bíróság eljárása a büntetőeljárás központi szerepéből ismét a nyomozási szakasz egyszerűsített megismétlése, formális ellenőrzése legyen. A törvény egyre nagyobb teret enged a terhelt nélküli eljárásnak, a tanú korábbi vallomása ismertetésének, felolvasásának, a tanú személyes jelenléte nélküli bírósági eljárásnak.[29]
- 44/45 -
Bárd arra mutat rá, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága általános szabályként elfogadja azt a tényállást, amit a nemzeti bíróságok állapítottak meg. Ez a tétel a nemzeti jogorvoslati rendszerektől sem idegen, mert a felsőbíróságok rendszerint kötelesek tiszteletben tartani azt a tényállást, amelyet a közvetlenség elvének előnyeit élvező alsóbíróságok állapítottak meg. Az alsóbíróságok mérlegelési szabadsága nem érne semmit, ha a bizonyítékok hitelt érdemlőségét illetően hozott döntést a fellebbviteli bíróság félretehetné. Erre csak akkor kerülhetne sor, ha bizonyítást folytathatna le a felsőbíróság is, ezt viszont az eljárási törvények általában szűk keretek közé szorítják, már csak azért is, mert maga a jogorvoslati jog fogalmánál fogva azt kívánja, hogy az alsó- és a felsőbíróságok eljárásmódja, valamint az általuk vizsgált kérdések terjedelme eltérő legyen. Ha az első- és másodfokú fórum jogköre megegyezne, úgy a fellebbviteli bíróság döntése ellen a jogorvoslathoz való jog miatt újabb orvoslási lehetőséget kellene biztosítani, legalábbis ha az újabb döntés eltér az első fokon hozott ítélettől. Mindez azt is eredményezhetné, hogy sohasem születik jogerős döntés.[30]
A hatályos perjogunk rendszerében főszabályként a másodfokú bíróság határozatát az elsőfokú ítélettel megállapított tényállásra alapítja.[31] A tényálláshoz kötöttség elvi indokát a Be. 78. § (2) és (3) bekezdése adja, ami szerint a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje, a bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességében szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. Ezáltal biztosított a bizonyítékok hitelt érdemlőségének meggyőződés szerinti, szabad értékelése, és védett a mikénti értékelése.[32] Kivétel, amikor a Be. felment e kötelezettség alól és megengedi, hogy a másodfokú bíróság a tényállást kiegészítse vagy helyesbítse, vagy eltérő tényállást állapítson meg és ez alapján határozzon. Elsődleges és általános feltétel, hogy a tényállás megalapozatlan legyen.
Ha a tényállás részben megalapozatlan, akkor van szó kiegészítésről (ami a hiányzó tényállás pótlása), vagy helyesbítésről, (ami a meglévő ténymegállapítás módosítása mellőzése).[33] A kiegészítés, helyesbítés csak a meglévő tényállásba illeszkedő ténymegállapítást eredményezhet, attól eltérőt nem. Ebből az következik, hogy ha a tényállás megalapozatlansága ezúton kiküszöbölhetetlen, akkor az szükségszerűen hatályon kívül helyezést eredményez.
Ez alól egy kivétel van, ha eltérő tényállás állapítható meg az iratok tartalma, ténybeli következtetés vagy bizonyítás felvétel útján, és annak alapján a vádlott felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének van helye.[34] Ennek az sem akadálya, hogy a másodfokú bizonyítás alapján megállapított új tények ellentétbe kerülnek az elsőfokú tényállás egyéb részeivel.[35] Ebben a kivételes esetben ugyanis mód van olyan ténnyel kapcsolatos bizonyítékok eltérő értékelésére is, amelyekre a másodfokú bíróság bizonyítást nem vett fel. Ez esetben tehát a Be. 352. § (3) bekezdése szerinti korlát nem érvényesül. E rendelkezés indoka, hogy feleslegessé teszi az ítélet hatályon kívül helyezését akkor, amikor a megalapozatlanság kiküszöbölése a megismételt eljárásban egyébként is a vádlott felmentését, az eljárás megszüntetését eredményezné. A bizonyítékok eltérő értékelésével kapcsolatos korlátozás feloldása pedig azért szükséges, mert ellenkező esetben a másodfokú bizonyítással érintett, illetve nem érintett tények együttes értékelése, és így az eltérő tényállás megállapítása gyakorlatilag lehetetlen lenne. Az eltérő tényállás megállapításának törvényi lehetősége nélkül a bizonyítékok eltérő értékelése csak korlátozott törvényi lehetőség, mert az eredménynek összhangban kell állnia a módosítandó tényállással. Az eltérő tényállás megállapításának szintén alapvető feltétele, hogy maga a tényállás megalapozatlan legyen. Ha a tényállás megalapozott, még a felmentő határozat érdekében sem lehet eltérő tényállást megállapítani pusztán a bizonyítékok eltérő értékelésével.[36] Esetleges felülvizsgálati eljárásban még kevésbé lesz esély a mérlegeléssel megállapított tényállás vitatására, mert ott a tényállás megalapozottságának kérdése érinthetetlen.[37]
A tényállás megállapítása során különös jelentősége van a bírói meggyőződésnek az ún. közvetett bizonyításban. Abban az esetben, ha a vád tárgyává tett esetnek közvetlen szemtanúja nincsen, és a vádlott is következetesen tagadja a cselekmény elkövetését, a tényállás megállapítására csak az ún. közvetett bizonyítás révén lehetséges. A tényállás megállapításának ez a módja azonban nem zárja ki a bíróság szabad bizonyítékértékelő tevékenységét, azt a szabadságot, hogy egyes bizonyítási eszközöket, illetve bizonyítékokat a meggyőződése szerint - kellő indokolás mellett - elfogadjon vagy elvesen. A mérlegelési tevékenység során elfogadott bizonyítékoknak kell olyan zárt láncolatot alkotniuk, amely kizárja, hogy az események az ítéletben megállapított tényállástól eltérően is alakulhattak.[38]
A bíróság ténymegállapító tevékenysége eredendően közvetett, ténybeli következtetésen alapuló megismerő tevékenység, mivel nem közvetlen észlelője a bizonyítandó ténynek. A közvetett bizonyítás további közvetítést (áttételt) jelent.[39] A Be. 75. § (1) bekezdése értelmében bizonyítandó tény, ami adott ügyben a büntető anyagi vagy eljárási jogszabály alkalmazása szempontjából jelentős. Bizonyítandó tény bizonyítója a bizonyíték, aminek forrása (megismerésének biztosítója) pedig a bizonyítási
- 45/46 -
eszköz. Bizonyíték tehát a vallomás, okirat stb. tartalma, aminek alapján, illetve amiből következően a bíróság megállapítja a tényállást. Személyi vagy tárgyi bizonyítási eszköz (tanú, okirat, stb.) pedig akinek, illetve aminek révén a bíróság megismeri a bizonyítékot.
A bizonyíték és a bizonyítandó tény viszonya, ekként a bizonyítás, illetve a bizonyíték - lehet közvetlen vagy közvetett. Közvetett a bizonyíték, ha nem vonatkozik eleve, egyenesen, nyíltan (kifejezetten) és perdöntő módon a bizonyítandó tényre, hanem csupán másik egy vagy több, közbeeső, kisegítő tényre mutat, ami azonban releváns, mert következtetés vonható belőle a bizonyítandó (perdöntő) tényre. Közvetett a bizonyítás, ha nincs közvetlen bizonyíték, nincs beismerő, vagy közvetlen érzékelésen, észlelelten alapuló vallomás, illetve az nem hitelt érdemlő. Mindig közvetett bizonyítás a tudati tények (szándékosság, gondatlanság) bizonyítása, rendszerint közvetett bizonyíték a tudományos módszer által szolgáltatott bizonyíték és a tárgyi bizonyíték.[40] Ilyen, a történeti tényállásban is rögzítendő tudati tény lehet egyes bűncselekményeknél az elkövető ismeretére vonatkozó diszpozícióbeli előírás. A pénzmosás egyik elkövetési fordulatánál például erre utal a büntető törvénykönyvnek a "ha a dolog eredetét az elkövetés időpontjában ismerte" fordulata.[41] Az elkövető ismeretének, tudattartalmának a bizonyítás, és rögzítése a tényállásban perdöntő lesz a bűncselekmény megvalósulása szempontjából is. A közvetett bizonyíték (mint más bizonyíték) eredményezhet ténymegállapítást, ami azonban önmagában elégtelen, mivel még nem a bizonyítandó tényre ad következtetési lehetőséget. A közvetett bizonyíték alapján megállapított ténynek arra kell alkalmasnak lennie, hogy önmagában, vagy más közvetett bizonyítékból nyert ténnyel együtt olyan további tényre adjon következtetési lehetőséget, aminek alapján a bizonyítandó tény is megállapítható.
A közvetett bizonyítás valójában tényből tényre következtetés. Közvetett bizonyíték esetében a lényeg nem a bizonyíték mibenléte, hanem a más bizonyítékhoz kötődés. Ehhez képest, amíg közvetlen bizonyíték esetében csupán a hitelt érdemlőség a ténymegállapítás feltétele, közvetett bizonyíték esetében vizsgálandó a ténybeli következtetés helyessége is. Ilyenkor ugyanis a következtetés, illetve annak eredménye pótolja a közvetlen bizonyítékérzékelésen, észleleten alapuló (hitelt érdemlőnek tartott) tartalmát. A bizonyítandó tényre vonatkozó megállapítás lényege ténybeli következtetés. Ezért eredményez a téves következtetés megalapozatlanságot. Elengedhetetlen, hogy a ténybeli következtetést bíróság végezze, és egyaránt rögzítse, hogy miből, mire vont következtetést. Töretlen ítélkezési gyakorlat, hogy el kell határolni az észleleten alapuló vallomást a következtetésekre alapított előadástól.[42]
A közvetett bizonyíték elfogadhatósága kapcsán, illetve a közvetett bizonyítás esetében egyaránt vizsgálandó a tény-, illetve tárgyszerűség, a logikai zártság és a formál logika ellensúlyaként a relevancia. A következtetés tényszerűsége azt jelenti, hogy az adott közvetett bizonyíték, bár nem a bizonyítandó, viszont olyan tény észleletén alapul, ami mint alapadat hitel térdemlő, ésszerű érvvel indokolt, igazolt és okszerű következtetés levonására alkalmas. Ha a közvetett bizonyíték forrása tárgyi bizonyítási eszköz, annak értelemszerűen szintén vizsgálandó a hitelt érdemlősége, ezen belül keletkezése, állapota, helye, illetve fellelésének körülménye, valamint következtetésre alkalmassága. Tény és tárgyszerűség hiányában a közvetett bizonyítás csupán következtetésben merül ki, ami elégtelen ahhoz, hogy eredménye a közvetlen bizonyítással egyező bizonyosság erejű legyen. A következtetés logikai zártsága azt jelenti, hogy a közvetett bizonyíték a belőle következő, vagy a más közvetett bizonyítékból nyert ténnyel együtt egyedül (kizárólag) a bizonyítandó tényre következtetést biztosítja, és nincs olyan további tény, vagy körülmény sem, ami mindezt cáfolná, vagy kétségessé tenné, kizárja vagy cáfolja a nem bizonyítandó tényre, vagy attól eltérő, azzal ellentétes következtetés (más verzió) lehetőségét. Közvetett bizonyítás esetében a bizonyítandó tény igazolása mellett, nyilvánvalóvá kell tenni azt is, hogy egyedüli, ami az ellentétes körülmény, lehetőség kizárását, cáfolását jelenti. Közvetett bizonyíték valamely tény bizonyítására csak akkor alkalmas, ha a bizonyítandó tényen kívül minden más tény lehetőségét kizárja.[43]
A relevancia pedig azt jelenti, hogy bár önmagában közvetett bizonyítékokból nem vonható kizárólagos következtetés a bizonyítandó tényre, azonban tartalma nem zárja ki eleve a bizonyítandó tény időbeli, térbeli, illetve egyéb fizikai környezethez tartozását. Következésképpen összefüggése a bizonyítás tárgyával ésszerű alapon áll. Nem kizárólag vélemény, feltevés alapú, és a bizonyítandó tény tárgyi oldalához is kötődő.[44]
Már Angyal is rámutatott, a bizonyítási teher (onus probandi) ellentétben áll a szabad bizonyítás elvével, így az anyagi igazság megállapításának kötelezettségével is.[45] Ez az oka, hogy a büntetőeljárásról szóló törvénynek azon rendelkezése, hogy "ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és
- 46/47 -
megvizsgálására", részben nem ment át a bírói gyakorlatba, részben ellentétes jogértelmezést eredményezett. A szabály alkalmazása esetén eleve lehet tudni, hogy a törvényesen megállapított tényállás sem megalapozott nem lesz, de a valóságot sem fogja tartalmazni, mégis jogerőre emelkedhet.
A megalapozatlanság kiküszöbölése körében a másodfokú eljárásokban értelmezést igénylő kérdésként jelentkezett így a hatályos Büntetőeljárási törvény 75. § (1) bekezdésében foglalt szabály.[46] A probléma tehát az, hogy amennyiben az ügyész nem indítványozza bizonyos esetekben a bizonyítás lefolytatását, és ebből eredően marad megalapozatlan az elsőfokú bíróság határozata, az említettek a másodfokú eljárásban felróhatók-e az elsőfokú bíróságnak, s ebből adódóan alkalmazhatók-e a megalapozatlan tényállással kapcsolatos másodfokú eszközök, vagy pedig a tényállást megalapozottnak kell tekinteni, s ekként a másodfokú eljárásban annak kiegészítésére, módosítására nincs lehetőség.[47]
Az egyik álláspont szerint a bíróság csak akkor mellőzheti valamely bizonyítási eszköz beszerzését, ha egyértelmű, hogy az abból származó bizonyíték kizárólag a vádat támasztaná alá. Az ilyen bizonyítási eszköz beszerzésére nem hívhatja fel az ügyészt, mert ezzel megsértené azt az elvet, hogy a büntetőeljárásban a vád, a védelem, és az ítélkezés egymástól elkülönül.[48]
A másik álláspont szerint a felülbírálat határait megszabja az első- és másodfokú bíróság feladatai és kompetenciája közötti különbség. A másodfokú bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az elsőfokú bíróság tartotta-e magát a vádhoz kötöttséghez. Ebből adódóan a vádképviseleti hiányosságot a fellebbviteli ügyészség indítványában nem pótolhatja.[49] Ha az ügyész nem sérelmezte fellebbezésében a ténymegállapítási hiányosságot, az ellentétes lehet az anyagi igazság elvével, de erősíti a bizonyítási teher érvényesülését, és ezen keresztül az eljárás tisztességét.
A kialakult bírói gyakorlat szerint a bíróság nem jogosult a vád funkcióinak gyakorlására, a másodfokú felülbírálat során nem értékelhető eljárási szabálysértésként vagy megalapozatlansági okként, hogy az elsőfokú bíróság nem szerzett be a vádat alátámasztó olyan bizonyítási eszközt, amelynek a beszerzésére az ügyész nem tett indítványt. Ez természetesen nem zárja ki, hogy például a sértett indítványára vagy hivatalból a bíróság elrendelje az eljárási cselekmények elvégzését, a bizonyítás kiegészítését terhelő bizonyítékok vonatkozásában is. Következésképpen a hivatkozott szabály nem azt jelenti, hogy a bíróság a vádló indítványa hiányában terhelő bizonyítékot nem szerezhet be, illetve bizonyítékot nem vizsgálhat meg, hanem csupán azt, hogy erre nem köteles.
Ebből pedig az fakad, hogy erre nem is kötelezhető, tőle nem számon kérhető.[50]
Arra is lehetne példákat hozni, amikor az anyagi igazsággal szemben felmentő ítéletet kénytelen hozni a bíróság a processzuális igazság érdekében, mert a terhelő - és egyébként meggyőző - bizonyítékokat nem lehet felhasználni. Ilyenkor az a kérdés, hogy a nyilvánvalóan terhelő bizonyíték (például egy nem megfelelő figyelmeztetések mellett felvett hozzátartozói vallomás, rendőri jelentésbe foglalt vallomás) mellőzése után fennmaradó bizonyítékok elegendőek lehetnek-e a bűnösség kétséget kizáró bizonyítására. Ilyen esetben is magyarázkodásra kényszerülhet a bíróság, hogy miért kellett valakit előzetes letartóztatásba helyeznie korábban 'ártatlanul', ha végül (jogállami módon) felmentő ítéletet hoz, holott a fel nem használható iratokból tudja, hogy a vádlott elkövette a terhére rótt bűncselekményt. Abban az esetben, ha az eljárási szabálysértéssel beszerzett bizonyíték felhasználásra kerül a tényállás megállapítása során, könnyen megalapozatlansághoz vezethet.[51]
Kadlót a materiális igazság megszállottjai között említi azokat a szerzőket, akik az eljárási kötöttségeket kimondottan károsnak ítélik. Eme álláspont szerint a túl sok eljárási szabály, formai előírás csak megnehezíti a büntetőeljárás egyetlen lehetséges célját: a materiális igazságkutatást. Az egyébként is minimalizálandó eljárásjogi szabályoknak ezért minden lehetséges bizonyítási eszköz igénybevételét meg kell engedniük. Sőt a konkrét perben nem elegendő a rendelkezésre álló bizonyítási eszközök kimerítése, hanem az igazságkutatás szempontjából releváns ismereti értékeket kell társítani a bizonyítékokhoz, az igazságkutatás tudatos vagy gondatlan akadályozását pedig bűncselekménnyé kell nyilvánítani. A materiális igazság megelőzi a jogerő értékét is, ezért a jogerő kérdését olyan rugalmasan kell szabályozni, hogy a materiális igazságosság szempontjából helytelen ítéletek bármikor korrigálhatók legyenek.[52]
Meg kell jegyeznem, hogy a processzuális igazság győzelmét az anyagi igazság felett a közvélemény esetenként nehezen emészti meg. Ha megkérdezem egyetemi hallgatóktól általánosságban azt, hogy előfordulhat-e olyan szituáció egy büntetőeljárásban, amikor kisebb kényszert vagy azzal való fenyegetést alkalmazzon a hatóság a vallomás megszerzése érdekében, egyöntetűen szokták visszautasítani a felvetést. Ha elmesélem a Németországban Daschner-perként elhíresült ügyet, ahol a 11 éves gyermek megtalálása érdekében a nyomozó a valódi "gyer-
- 47/48 -
mekrablót" különböző kínzásokkal fenyegette meg arra az esetre, ha nem beszél, már rendszeresen azt a választ kapom, hogy "ez más". Az igazság kiderítése érdekében alkalmazandó kényszer mellett elgyengülő hallgatók sem tudnak választ adni azonban arra, hogy hol húznák meg a határt a processzuális és az anyagi igazság között.[53]
A Daschner-perként elhíresült ügy kapcsán a strasbourgi bíróság 2008. június 30-án hozott ítéletében mondta ki azt, hogy a körülmények nem legitimálhatják az eljárás résztvevőinek erőszakos cselekményeit. Az alkalmazott módszerek (így a kényszerrel való fenyegetés) még akkor sem fogadhatók el, ha egy gyermek életének a megmentése a cél.
A nem jogszerűen megszerzett bizonyíték felhasználhatóságának tilalmából következik, hogy legyen az bármennyire alkalmas az igazság feltárására, a jogrend előbbre való az igazságnál. "A ma általános szabad bizonyítási rendszerben bizonyítékként minden felhasználható, ami alkalmas lehet a bírói meggyőződés kialakításán keresztül a tényállás megállapítására. Nem áll tehát rendelkezésre semmilyen egyértelmű támpont e mérlegelést illetően: egy bizonyíték elfogadása valamelyik (latens vagy manifeszt) igazságelmélet alapján történhet meg, elvetése pedig az ugyanilyen alapon megfogalmazódó »ésszerű kétely« következményeként. Mivel a bizonyítéknak az »igazsággal« való (egyébként kézenfekvő) kapcsolata a már elmondottak szerint nem igazít el (hiszen éppen az igazságot keressük), nem mondhatjuk azt sem, hogy a hamis vagy téves bizonyíték nem bizonyíték. A bizonyítási eszközök egyrészt önmagukban (a narratív hihetőségük vagy »életszerűségük«, illetve valószínűségük alapján), másrészt egymáshoz képest a koherenciájuk vagy inkoherenciájuk alapján lehetnek alkalmasak a tényállás megállapítására."[54]
Az eljárás gyakran meghirdetetten maga is gátat emel az igazság megállapítása elé. Ezért, s a valóság objektív megismerhetőségének nehézségei miatt az eljárásjog nem az igazságot kéri számon az eljáró és döntéshozó bíróságon, hanem a meggyőződést. Az igazság elé állított legkeményebb jogi korlát az, amely kizárja, nem létezőnek nyilvánítja a bizonyítékok köréből azokat, amelyeket tiltott módon vagy lényeges jogok korlátozásával szereztek meg.[55]
Az eljárási jog esetenként magasabb fokú meggyőződést kíván meg, ami a kétséget kizáró meggyőződés. A Be. 4. §-ában foglalt in dubio pro reo elve, vagyis, hogy kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére, a tényállás megállapítása során azt a kötelezettséget rója az eljáró bíróságra, hogy ha minden bizonyítást felvett annak érdekében, hogy a kétséget eloszlassa, ám a bizonyítás eredménye ennek ellenére is még kétséget, bizonytalanságot rejt magában, úgy a felmerült, lehetséges tények közül a terheltre kedvezőbbet vegye figyelembe, és a tényállás részeként ezt rögzítse. Alternatív, bizonytalan megállapításokat a tényállás nem tartalmazhat, mert arra visszavezethetően a bíróság téves, vitatható jogi következtetésre juthat.[56]
Mégsem lehet kizárni, hogy a bizonyítékok értékelése során a meggyőződése szerinti bizonyítékértékelésnek semmi köze sem lesz az igazsághoz, és a való tényálláshoz. Előfordulhat, hogy ezt tudja a bíró, bűnösnek gondolja a terheltet, de felmentő ítéletet hoz. Bár az igazságszolgáltatás a feladata (Be. 12. §), de a perben esetleg utólag él a vallomásmegtagadási jogával az egyetlen hozzátartozó tanú, a titkos információgyűjtés engedélyezése során valamilyen szabályt nem tartottak be, rosszul figyelmeztették a tanút, a terheltet, és nem használható fel a vallomása, így nem bizonyítható a bűncselekmény.
A másik eset, amikor jóhiszemű a bíró, és meggyőződése szerint ítélkezik, csak hibásan. Egy elképzelt büntető ügyben együtt él két fiatal élettársi kapcsolatban, akiknek a viszonyát hangos, esetenként már-már becsületsértő veszekedések jellemzik. Félnek is a baráti körben, hogy előbb-utóbb esetleg egy csúnyább vita után valamelyikük kárt tesz a másikban. Minden vita azonban látványos kibéküléssel fejeződik be. Egy alkalommal azonban a fiú elkövet egy kis botlást, és a barátnő szemében megbocsáthatatlanul félrelép. Amikor erre lakásukon fény derül, kiabálás, tányércsörömpölés kezdődik. Érzi a fiú, hogy most nincs értelme vitatkozni, ezért fogja magát és távozik a lakásból. Távozásakor bár hozzá sem ér a lányhoz, az idegességében az emeleti lépcsőn megbotlik, miközben barátja elrohan mellette, így leesik, és fejét a falba veri úgy, hogy orra megreped. A szomszédok hallják az ordibálást, a dübbenést, és aggódnak is, hogy nem bántja-e a fiú a barátnőjét. Ez az aggodalom szinte a bizonyosságig erősödik, miután a fiú távozik, és kiérkeznek a mentők. A lány már a mentők kihívásakor elmondja azt a szubjektív érzését, miszerint barátja úgy nekilökte a falnak, hogy betört az orra, és később a vallomásaiban is ezt tartja fenn. A mentősök közvetett tanúként is ugyanezt tudják megerősíteni. A nyomozás során tanúként kihallgatott barátok is kénytelenek elmondani, hogy a korábbi veszekedéseket hallván ők már sejtették, hogy előbb-utóbb a fiú bántalmazni fogja barátnőjét. A szomszédok is terhelően vallanak a fiúra, akit szóváltás, ordibálás és egy nagy csattanás után láttak sietősen távozni a lakásból. A helyszíni szemle alá-
- 48/49 -
támasztja a sértett lány előadását, azt, hogy vérfolt van a falon, ahová a barátja nekilökte. Az igazságügyi orvos-szakértői vélemény megállapítja, hogy "a sérülés keletkezhetett úgy, ahogy a sértett előadta, hátulról nagy erővel meglökték, majd egyensúlyát vesztve orrával a falnak esett, amely testrésze megrepedt, ami 8 napon túl gyógyuló sérülést eredményezett". Mindezen bizonyítékokkal szemben áll a terheltünk egyszerű, alig hihető védekezése, hogy ő nem bántotta a sértettet, és nem is tudja, hogyan keletkezhetett a sérülése.
Talán nem kell bizonygatnom, hogy igen könnyen előfordulhat az, hogy a bíróság bűnösnek találja a vádlottat súlyos testi sértés bűntettében. Ezt a Be. 351. § (2) bekezdésének megfelelően megalapozott tényállásban rögzíti. A tényállás ugyanis megalapozatlansági hibákban nem szenved. Nem felderítetlen, nem hiányos, nem ellentétes az iratok tartalmával, és helytelen logikai következtetés sincs benne. Egyszerűen csak nem igaz. Később kiderülhet, hogy a döntés hibás volt, de a processzuális igazság ellenére is mindenki egy újabb justizmordról beszélne. A sajtó a bíró felelősségre vonását követelné, holott nem tett mást, mint a kötelességét teljesítve a meggyőződése szerint ítélkezett.[57]
Nem biztos, hogy lesz esélye a terheltnek esetleges másodfokú eljárásban bizonyítani ártatlanságát, mert főszabályként a másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú ítélettel megállapított tényállásra alapítja.[58]
Nem nehéz belátni azt, hogy az anyagi igazság illetve a processzuális igazság teljesen különbözhet.[59] Egy ítélet, amely megfelel a processzuális igazság fogalmának, és megalapozott tényállásban a bíró meggyőződése szerint rögzíti az eseményeket, anyagi igazságnak teljesen ellentmondhat. ■
JEGYZETEK
[1] 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról (Be.) 78. § (3) bekezdés
[2] Budaházi Árpád: A műszeres vallomásellenőrzés, különös tekintettel a poligráfos vizsgálatra. Doktori értekezés. témavezető: Fenyvesi Csaba, PTE ÁJK Doktori Iskola, Pécs 2013. 26. o. www. http://doktori-iskola.ajk.pte.hu/files/tiny_mce/File/Vedes/Budahazi/budahazi_muhely_ertekezes.pdf letöltés: 2014. január 16
[3] A hazugságvizsgáló készülékek kapcsán talán érdemes itt utalni Erdeire, aki a poligráfról úgy vélekedik, hogy a nyomozási munkában igénybe vehető a ténymegállapításhoz, de a tárgyalási alkalmazását jogi értelemben kétes értékűnek, sőt elfogadhatatlannak tartja. Ennek oka az, hogy "a nyomozás során a ténymegállapítás nem a tárgyalási, a bírói belső meggyőződésen alapuló mérce szerint történik." Erdei Árpád: Tilalmak a bizonyításban. In: Erdei Árpád (szerk.) Tények és kilátások. KJK, Budapest 1995. 47-61. o.
[4] Erre példa napjaink jogalkotásából az ún. 'három csapás' néven ismertté vált büntetőjogi szabályok előírásai, melyek esetenként még az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását is kötelezővé teszik egyes személy elleni erőszakos bűncselekmények halmazatánál. ld. Kónya István: A három csapás bírói szemmel. Magyar Jog 2011. 3. sz. 129-135. o., Kőhalmi László: A büntetőjog alapproblémái. Monográfia, PTE ÁJK Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet, Pécs 2012. 4. fejezet, Szabályozástörténeti aspektusok az életveszélyt okozó testi sértés törvényi tényállásához. 133-163. o.
[5] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. 3. átdolgozott kiadás, Osiris Kiadó, Budapest 2003. 28. o.
[6] Lásd bővebben a terhelt eljárásjogi helyzetéről: Kőhalmi, László: The Rights of the Accused Person from the Viewpoint of the New Hungarian Fundamental Right. International Journal Of Science Commerce and Humanities. Volume No1 No5, July 2013. 264-268.o.
[7] Carrara Ferencz: A büntető jogtudomány programja. Fordította: Beksics Gusztáv. A Magyar Tudományos Könyvkiadó Hivatal, Budapest 1878. 902. §, 420-421. o.
[8] Carrara: uo. 420-425. o.
[9] Finszter Géza: A büntetés igénye - hatalom tudás nélkül? In: Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak. (szerk. Holé Katalin - Kabódi Csaba - Mohácsi Barbara), ELTE Állam- és Jogtudományi Kara, Budapest 2009. 60-98. o.
[10] Jerome Frank: Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt. (Szerk. Badó Attila) Szent István Társulat, Budapest 2006. A pereskedők pszichológiája (Frank, Jerome (1949): Courts on Trial. XXVII. fejezet: The Psychology of Litigants. 374-377. o. Fordította Mezei Péter) 67-78. o.
[11] Király Tibor: Valószínűség és bizonyosság a büntetőeljárásban. A valószínűség néhány alkalmazása. (Részletek a Büntetőítélet a jog határán, KJK, Budapest 1972. IV. fejezet 241-249., 256-279. oldaláról.)
[12] Be. 78. § (3) bekezdés; Be. 21. §; Be. 258. § (3) bekezdés; Be. 351-352. §; stb.; lásd még: Nagy Lajos: Ítélet a büntetőperben. A büntetőbírói döntési tevékenység problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1974. 250-264. o.
[13] BH 1975.164
[14] Gál István László: Régi és új kísérletek a gazdasági bűnözés fogalmának meghatározására. Rendészeti Szemle 2009. 7-8. sz. 37. o.
[15] 1/2007. BK vélemény 1. a) pont; Be. 373. § (1) bek. III. pont a) és b) alpont
[16] BH 2012.32
[17] BH 2010.117
[18] BH 2013.10
[19] Kúria Bfv.III.953/2012/34. sz. ítélet
[20] Be. 78. § (2), (3) bekezdés
[21] Elek Balázs: A téves ténymegállapítás egyes pszichológiai aspektusai. Debreceni Jogi Műhely III. évfolyam 4. sz., 2006/b. 10. 01.; http://www.jogimuhely.hu
[22] Bencze Mátyás - Zsíros Zsolt (2005): A bűnösség vélelme - a "Buktai-ügy" tanulságai. In: Szabadfalvi J. (szerk.): AMABILISSIMUS - A legszeretetreméltóbbak egyike. Loss Sándor Emlékkönyv. Debrecen 151-165. o.
[23] Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban. TKK, Debrecen 2008. 20-21. o.
[24] Delmas-Marty and Spencer: European Criminal Procedures, Cambridge University Press, October 2002., 7-9. o. (The level of certainty: beyond reasonable doubt and 'intime conviction')
[25] Lásd például Michael Naughton: Redefining miscarriages of justice. A revived human-rights approach to unearth subjugated discourses of wrongful criminal conviction. Brit. J. Criminol. (2005) 45., 165-182. o., (Advance Acces publication 2. August 2004.); Hack Péter: A büntetőhatalom függetlensége és számonkérhetősége. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2008; Badó Attila - Bóka János: Ártatlanul halálra ítéltek - az amerikai igazságszolgáltatás tévedései. Nyitott Könyv Kiadó, Budapest 2003
[26] Eördögh András: A fellebbezésről a ténykérdésben. Jogtudományi Közlöny, Budapest 1894. április 27. 129-132. o.
[27] Baumgarten Izidor: Fellebbvitel ténykérdésben. Jogtudományi Közlöny 46. sz. 1898. 327-328. o.
- 49/50 -
[28] Finkey Ferencz: A magyar büntetőeljárás tankönyve. Politzer Zsigmond és fia kiadása, Budapest 1903. 180. o.
[29] Ld. például: Be. 217. § (3) bekezdés h) pont; Be. 279. §. 281. §; Be. 296. §
[30] Bárd Károly: Igazság, igazságosság és tisztességes eljárás. Fundamentum 2004. I. sz. 44-50. o.
[32] Kétségtelen, hogy a másodfokú felülbírálat [Be. 348. § (1) bekezdése] kiterjed az elsőfokú ítélet tényállására is. A tényállás módosításának joga azonban korlátozott, akkor nyílik meg a lehetősége, ha a tényállás megalapozatlan [Be. 351. § (1)-(2) bek. 352. §]. Ha az elsőfokú bíróság megalapozott tényállást állapított meg, amit viszont a másodfokú bíróság -megalapozatlanság hiányában - módosít, akkor ez nem csupán eljárási szabálysértés. Ezáltal ugyanis az adott határozat ténybeli alapja - a módosítás (helyesbítés, kiegészítés, kirekesztés) szerinti mértékben - megváltozik. Az a megalapozatlan, ami a megalapozott tartalom helyébe került. Ez még akkor sem közömbös, ha nincs kihatása a büntetőjogi főkérdésekre. Azt jelenti ugyanis, hogy a másodfokú bíróság az első fokon megállapított tényállás tartalmától függetlenül valójában a bizonyítékok felülmérlegelésére bocsátkozott. Legf. Bír. Bhar. III. 616/2010/24. sz.
[33] Be. 352. § (1) bekezdés a/ pont
[34] Be. 352. § (1) bekezdés b/ pont
[35] Kúria Bhar.III.447/2012/4. szám
[36] BJD 7761., 8377., Kúria Bhar.III.447/2012/4. szám, BJD 8349.
[37] Be. 423. § (1) A felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó. A felülvizsgálati indítványban a jogerős határozat által megállapított tényállás nem támadható. "A felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság még a megalapozatlan tényálláshoz is kötve van - a megalapozatlanságot nem orvosolhatja, ez okból az ítéleteket hatályon kívül sem helyezheti -, csak az ítéletben megállapított tények alapul vételével történhetett meg annak a felülvizsgálata, hogy a terhelt bűnösségére vont jogi következtetés helyes-e." Legf. Bír. Bfv. III. 1. 119/1998/7. sz.
[38] Legf. Bír. Bf.III.1.929/1998/7. sz.
[39] Kúria Bhar.III.1.475/2011/8. sz.
[40] Kúria Bhar.III.1.475/2011/8. sz.
[41] Ld. bővebben Gál István László: A pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása az új magyar büntetőjogban. Belügyi Szemle 2013. 6. sz. 26-56. o.
[42] BH 1958.1985
[43] BH1975.164, 2003.145
[44] Kúria Bhar.III.1.475/2011/8. sz.
[45] Angyal Pál: A magyar büntető eljárásjog tankönyve. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest 1915. 265-268. o.
[46] Be. 75. § (1) bekezdése: "A bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni, azonban ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására."
[47] Balla Lajos: Részbizonyítás a másodfokú eljárásban. In: A büntetőítélet igazságtartalma. (szerk. Erdei Á.) Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 106-120. o.
[48] Berkes György (szerk.): Büntetőeljárási Jog Kommentár a gyakorlat számára. HVG ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2009. 7. pótlás, 879. o., Be. 1. §
[49] Holé Katalin - Kadlót Erzsébet (szerk.): A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata V. kötet. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2006. 56-57. o.
[50] 1/2007. BK vélemény az 1998. évi XIX. törvény egyes rendelkezései értelmezéséről, II. d) pont
[51] Háger Tamás: Az ítélet tényállás megalapozottságával kapcsolatos egyes kérdések a büntetőperben. Jogelméleti Szemle 2013. 1. sz. 7. o. (http://jesz.ajk.elte.hu/hager53.pdf, letöltés: (2014. január 17)
[52] Freisler, R.: Grundzüge des kommenden Strafverfahrensrechts. In: Deutsches Strafrecht, 1935, 228-246. o. Hivatkozza: Kadlót Erzsébet: A "vád igazsága". In: A büntetőítélet igazságtartalma. (szerk. Erdei Árpád), Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2010. 23-44. o.
[53] Ld. Piti Sándor: A pszichikai kényszer. Rendészeti Szemle 2010. 3. sz. 12-36. o.
[54] Szabó Miklós: Ars iuris, a jogdogmatika alapjai. Bíbor Kiadó, Miskolc 2005. 258. o.
[56] Legf. Bír. I.973/2007/7. sz.
[57] Több esetben még a minden kényszer nélkül tett beismerő vallomásról is kiderül, hogy nem fedi a valóságot. Ld. például: BH 2001.316. Legf. Bír. Bf. III/1404/1999/5. sz.; BH 1978.157. Legf. Bír. Bf. IV/1477/1977. sz., vagy a híres-hírhedt Pusoma ügy: Heves Megyei Bíróság B. 445/1994/36, Bp. 279/1996/5, B. 201/1997/95
[59] Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban. 3. fejezet. DE ÁJK, Debrecen 2012. 15-71. o
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens Debreceni Egyetem ÁJK, tanácselnök bíró Debreceni Ítélőtábla.
Visszaugrás
