Az Európai Unió alapértékeként meghatározott személyek szabad mozgása jogot biztosít az uniós polgároknak, hogy részt vegyenek az európai uniós szintű betegmozgásokban a biztosításuk helye szerinti tagállam megtérítése mellett. Ez a magyar társadalombiztosításban biztosított személyekre is vonatkozik. A témakört két szempont alapján lehet vizsgálni. Egyrészt a tekintetben, hogy milyen alapelvek és uniós jogszabályok rendelkeznek az Európai Unióban az uniós polgárok mint páciensek szabad mozgásáról. Másrészt, a gyakorlati aspektusok oldaláról, nevezetesen: a magyar biztosítottak hogyan vesznek részt az európai uniós tagállamok közötti betegmozgásokban, milyen tanulságok vonhatók le a rendelkezésre álló idősoros statisztikai adatokból. A téma bonyolultságára és terjedelmére tekintettel két cikkben értekezünk a fentiekről: az első cikk az alapelveket és a nem tervezett (tehát alapvetően sürgősségi jellegű) ellátásokat, a következő lapszámban megjelenő cikk pedig a tervezett egészségügyi szolgáltatások más európai uniós tagállamban való igénybevételét veszi górcső alá.[1]
1. A betegmobilitás uniós jogi szabályozása
1.1. A 883/2004/EK uniós rendelet alkalmazása
1.2. Nem tervezett egészségbiztosítási ellátások
1.3. Pénzügyi megtérítési szabályok
2. Nem tervezett ellátások igénybevételi statisztikái
2.1. Uniós szintű adatsorok
2.2. Nem tervezett ellátás magyar statisztikái
3. Összefoglalás
A betegmobilitás uniós szinten lényegében annyit jelent, hogy a betegek egy másik uniós tagállamban jutnak hozzá az egészségügyi ellátáshoz, mint amelyben élnek vagy biztosítási jogviszonnyal rendelkeznek. A betegmobilitás klasszikus formája, amikor a beteg saját elhatározásból választ egy másik tagállami egészségügyi ellátóhelyet, és költségét maga állja. Ebben az esetben a beteg egészségügyi szolgáltatást vásárol, szolgáltatás igénybevevőként jelenik meg egy másik tagállamban. Mint minden egyéb gazdasági szolgáltatás esetében, megilleti őt az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) alapján az egyenlő bánásmód a fogadó tagállamban.[2] Az egészségügyi szolgáltató köteles az ellátáshoz hozzáférést biztosítani, ugyanazokat a szakmai és személyi feltételeket, illetve árakat kell biztosítani, mint amelyek a tagállam saját állampolgáraira vonatkoznak. A beteg fizet, erről számlát kap, majd visszatér kiindulási tagállamába (éppúgy, mintha bármilyen más szolgáltatást venne igénybe), ez a forma nem jár együtt az egészségügyi szakdolgozók[3] vagy egészségügyi szolgáltatások mozgásával. A betegmobilitás ezen formájának hatóköre ugyanakkor korlátozott, hiszen nem mindenki elég tájékozott, illetve van olyan anyagi és személyes helyzetben (például nyelvtudás hiánya), hogy élhessen a szolgáltatásvásárlás lehetőségével.[4]
Az Európai Unióban régóta napirenden van a betegmobilitásban privát betegként történő részvételtől eltérő, más utak vizsgálata és szabályozása. Már a Római Szerződés idején, 1958-ban elkezdtek azzal a gondolattal foglalkozni, hogy ne szűnjön meg feltétlenül egy biztosított személy szociális védelme amiatt, hogy ideiglenesen elhagyja a biztosítása szerinti országot.[5] Vagyis: maradjon felelőssége a biztosítás
- 24/25 -
helye szerinti tagállamnak, ha a biztosítottját egy másik tagállamban kezelik. A 3/58/EGK rendelet[6] foglalkozott elsőként a tagállamok ilyen, ún. extraterritoriális védelemre vonatkozó kötelezettségével, az abban foglalt megoldást vette át a 1408/71/EGK rendelet.[7] A 1408/71/EGK rendelet - a gazdaságilag aktív személyek és családtagjai vonatkozásában - kimondta, hogy "[a]z a munkavállaló vagy önálló vállalkozó, aki az ellátásra való jogosultság tekintetében kielégíti az illetékes állam jogszabályaiban előírt feltételeket [...] és a) akinek az állapota természetbeni ellátást igényel, amely orvosi okokból válik szükségessé, mialatt egy másik tagállam területén tartózkodik [...] i. jogosult természetbeni ellátásra, amelyet az illetékes intézmény nevében a tartózkodási hely vagy lakóhely szerinti tagállam intézménye nyújt".[8] Ez a rendelkezés tette kötelezővé a fogadó tagállamnak az érintettek ellátását, az illetékes tagállam teherviselőjének pedig a költségek megtérítését (természetesen számos más rendelkezés konkretizálja, pontosítja ezt a főszabályt).
A 1408/71/EGK rendelet tehát kötelezővé tette a biztosítás helye szerinti tagállam illetékes teherviselője számára, hogy a biztosítottjai által más tagállamban igénybe vett orvosilag szükséges ellátás teljes költségét térítse meg az ellátást tényleges nyújtó, más tagállami illetékes teherviselőnek. Ezt a kötelezettséget tovább vitte a jelenleg hatályos 883/2004/EK rendelet[9] is, kiterjesztve a jogosultak körét az összes (gazdaságilag aktív és inaktív) biztosított uniós polgárra és családtagjára.[10]
A teljes körű megtérítés kötelezettsége azonban csak az egyik aspektusa a betegmobilitás rendeleti szabályozásának. A másik aspektus, hogy vannak különleges uniós jogi előírások, amiket a tagállamoknak követniük kell, ilyen például, hogy ki kell adniuk biztosítottjaik részére az Európai Egészségbiztosítási Kártyát (a továbbiakban: EU-Kártya), amely igazolja, hogy egy személy jogosult az extraterritoriális védelemre.[11] Az EU-Kártya egy egyszerű plasztikkártya, amelynek léte és érvényessége az uniós jogban gyökerezik, és amelyet minden, a kiállítástól eltérő tagállam elfogad jogosultság igazolásként. Igazi ereje ebben rejlik: megtestesíti a kiállító tagállam illetékes teherviselőjének megtérítési kötelezettségét, így az EU-Kártyával rendelkező személyt bizalommal ellátják, mert tudják, hogy meg fogják kapni az ellátás teljes költségét az érintett biztosítójától.
A rendelet mellett 2013-tól további előírások is érvényesülnek a tagállamokban. A 2011/24/EU irányelv[12] átültetési idejének lejárta óta el kell ismerni biztosítottjaik jogát arra, hogy EU-Kártya nélkül is igénybe vehessenek engedélyhez nem kötött egészségügyi szolgáltatást más európai uniós tagállamban.[13] Ennek legfőbb feltétele, hogy az érintett a tagállam joga szerint biztosított legyen, ugyanakkor a megtérítés nem teljes körű, hanem belföldi költségen történik. Belföldi költség alatt azt kell érteni, hogy az illetékes teherviselő akkora összegű megtérítést ad a biztosítottnak, amelybe a kezelés a saját tagállamában került volna, legfeljebb azonban a tényleges költséget téríti meg. Az irányelv alkalmazása esetén bármilyen szolgáltatótól igénybe lehet venni az ellátást (értve ezalatt, hogy magánszolgáltatótól is), és nincs annak jelentősége, hogy tervezett vagy nem tervezett az ellátás.
Végül, az uniós jog nem működik nemzeti jogalkalmazás és végrehajtás nélkül. A szociális terület azonban kétségkívül sajátos, hiszen számos nemzeti hatáskör maradt meg a kiterjedt uniós szabályozás ellenére.[14] A társadalombiztosítási rendszerek felépítésének kialakítása és működtetése az államok kizárólagos hatásköre,[15] még az egyébként széles körű jogosultságokkal bíró Európai Unió sem kompetens ezekben a kérdésekben. Az uniós jog meghatároz bizonyos szabályokat,[16] mint például az EU-Kártya, illetve az államok kétoldalú megállapodásokkal igyekeznek határaikon túl is szociális védelmet nyújtani polgáraiknak.[17] Ezek primátust élveznek a magyar jog alkalmazásával szemben. Ez azt jelenti, hogy az uniós jog vagy a kétoldalú megállapodás szabályai döntik el, hogy egyáltalán alkalmazni kell-e a magyar szabályokat, vagy esetleg egy másik ország rendelkezései érvényesülnek. Ha alkalmazni kell a magyar jogot, akkor az a maga teljességében értendő, tehát akkor mind a biztosítotti státuszra, mind az ellátásokra való jogosultságokra a magyar előírások vonatkoznak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
