Az Európai Unió alapértékeként meghatározott személyek szabad mozgása jogot biztosít az uniós polgároknak, hogy részt vegyenek az európai uniós szintű betegmozgásokban a biztosításuk helye szerinti tagállam megtérítése mellett. Ez a magyar társadalombiztosításban biztosított személyekre is vonatkozik. A témakört két szempont alapján lehet vizsgálni. Egyrészt a tekintetben, hogy milyen alapelvek és uniós jogszabályok rendelkeznek az Európai Unióban az uniós polgárok mint páciensek szabad mozgásáról. Másrészt, a gyakorlati aspektusok oldaláról, nevezetesen: a magyar biztosítottak hogyan vesznek részt az európai uniós tagállamok közötti betegmozgásokban, milyen tanulságok vonhatók le a rendelkezésre álló idősoros statisztikai adatokból. A téma bonyolultságára és terjedelmére tekintettel két cikkben értekezünk a fentiekről: az első cikk az alapelveket és a nem tervezett (tehát alapvetően sürgősségi jellegű) ellátásokat mutatta be lapunk 2020. évi 3. számában, ebben a cikkben pedig a tervezett egészségügyi szolgáltatások más európai uniós tagállamban való igénybevételének témakörét vizsgáljuk.[1]
1. A betegmobilitás és a tervezett ellátások más tagállami igénybevételének engedélyezése
1.1. A Rendelet szabályai az engedélyezéssel kapcsolatosan
1.2 Az uniós irányelv a határon átnyúló betegjogokról
1.2.1. Igénybe vehető ellátások köre
1.3. A Rendelet és az irányelv közti viszony
2. Végrehajtó magyar jogszabályok
2.1. Tervezett ellátások az uniós rendeletek alapján
2.2. Tervezett ellátások az irányelv alapján
2.3. Megtérítési eljárás
3. A tervezett ellátásokat érintő statisztikai adatok Magyarországon
3.1. S2 nyomtatvánnyal, teljeskörűen finanszírozott ellátások
3.2. Kiadások az uniós irányelv alapján
4. Összefoglaló gondolatok
Az extraterritorialitás elve az uniós szociális biztonsági koordinációs jog, vagyis a 883/2004/EK rendelet[2] (a továbbiakban: Rendelet) egyik fő elve a betegségi ellátások terén, melynek értelmében a biztosítás helye szerinti tagállam felelősséggel tartozik az általa biztosított személy egészségügyi ellátásáért, még akkor is, ha az érintett egy másik tagállamban kapja meg az ellátást. Ennek legismertebb megtestesülése az EU-Kártya, amely a nem tervezett ellátásokhoz kötődik.[3] Az extraterritorialitás elve azonban a tervezett ellátások területén is érvényesül, tehát akkor is beállhat a biztosítás helye szerinti tagállam fizetési kötelezettsége, ha a beteg kifejezetten az egészségügyi ellátás igénybevételének céljával utazik egy másik tagállamba - igaz, ebben az esetben a fizetési kötelezettség a biztosító által kiadott engedély alapján áll csak be.[4]
Fontos leszögezni, hogy a Rendelet alapján minden esetben engedély kell egy más tagállami, tervezett ellátás igénybevételéhez. Semmilyen ellátást nem lehet tehát igénybe venni a saját biztosító pénzügyi teherviselése mellett engedély nélkül, ha a kiutazás célja maga az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele. Ha azonban a saját tagállamában megfelelően el tudják látni a beteget, akkor az engedély megadását a tagállami biztosító megtagadhatja.[5] Felmerül ugyanis az az elméleti kérdés, hogy mennyire mél-
- 27/28 -
tányos, hogy azok, akik meg tudják előlegezni a költségeket más tagállamokban, bárhol ellátásban részesülhetnek a biztosító teherviselése mellett, miközben ezáltal veszélyeztetik a kevésbé tehetős, kimenni nem tudó betegtársak ellátását, a biztosítás helye szerinti rendszerben fenntarthatósági és tervezhetőségi problémákat okozva.
Az ellátások más tagállamban történő igénybevételét a biztosító teljes teherviselése miatt az indokolja, hogy a betegek ne maradjanak ellátás nélkül, ha saját tagállamukban nem tudnak megfelelő ellátáshoz jutni. Ha viszont megfelelő ellátásuk biztosított, akkor a saját biztosító megtagadhatja, hogy biztosítottjai az ő pénzügyi teherviselése mellett részesüljenek egészségügyi ellátásban más tagállamokban. Nem célja az uniós szociális biztonsági koordinációnak, hogy a betegek szabadon válogassanak az Európai Unió területén elérhető szolgáltatók között, a társadalombiztosítás pénzügyi kötelezettségvállalása mellett. Ha ugyanis ez megvalósulhatna, akkor ez nem lenne szolidáris a többi, otthon maradt biztosítottal szemben, mert az országból kiáramló megtérítési díjak veszélyeztethetik a saját tagállami ellátórendszer pénzügyi egyensúlyát, és ezáltal az otthon ellátott/ellátandó betegek kezelésének színvonalát is. Ebből a szempontból tehát az engedély egyfajta kapuőr funkciót lát el, a saját biztosító ezzel tudja megakadályozni a tömeges betegkiáramlást, illetve az engedély megadásával pedig biztosítja az ellátását azoknak, akiket egyébként nem tud az országhatáron belül ellátni
Az egészségügyi ellátások területén elfogadásra került egy másik uniós jogszabály is, ez a határon átnyúló betegjogok érvényesítéséről szóló 2011/24/EU irányelv,[6] amelynek fő hatása a tervezett ellátások területén jelentkezik. Az irányelv megközelítése eltér a Rendeletétől. A Rendelet kiindulópontjából következően - miszerint mindenhez engedély kell és annak kiadása megtagadható, ha az érintettet a saját tagállamban megfelelően el tudják látni - korlátozottan biztosít lehetőséget más tagállamban történő, tervezett ellátásra a saját biztosító teherviselése mellett. Az irányelv szabályai megengedőbbek. A legfontosabb különbség, hogy nem minden tervezett ellátás esetén kell előzetes engedély az érintett biztosítójától ahhoz, hogy a költségek egy részét a biztosító megtérítse. A másik különbség viszont a megtérítés nagyságrendje: az irányelv alapján a megtérítés a belföldi költségre terjed ki, tehát adott esetben nem fedezi a teljes költséget.
Az alábbiakban először a Rendelet, utána az irányelv szabályait mutatjuk be, majd rátérünk a magyar implementáció és a statisztikai adatok összefoglalására és elemzésére.
A Rendelet 20. cikke fogalmazza meg az általános alapszabályt:
"(1) E rendelet eltérő rendelkezései hiányában annak a biztosított személynek, aki egy másik tagállamba utazik azzal a céllal, hogy a tartózkodás időtartama alatt természetbeni ellátást vegyen igénybe, engedélyt kell kérnie az illetékes intézménytől.
(2) Az a biztosított személy, akit az illetékes intézmény feljogosít arra, hogy az állapotának megfelelő kezelés igénybevétele céljából egy másik tagállamba utazzon, az illetékes intézmény nevében a tartózkodási hely szerinti tagállam intézménye által az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően nyújtott természetbeni ellátásban részesül, mintha az említett jogszabályok szerint lenne biztosított. Az engedélyt akkor adják meg, ha a szóban forgó kezelés szerepel az érintett személy lakóhelye szerinti tagállam jogszabályai által előírt ellátások között, és ha az ilyen kezelést az orvosilag indokolt határidőn belül nem tudják biztosítani, figyelembe véve a személy aktuális egészségi állapotát és betegségének várható lefolyását."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
