Az alábbi tanulmányban az Európai Unió ún. szankcióit, illetve magát a szankciós mechanizmust vizsgálom meg abból a szempontból, hogy mennyiben illeszthetők be a nemzetközi jog felelősségi szabályainak rendszerébe. Ennek során röviden áttekintem a nemzetközi jog releváns szabályait, valamint az EU szankcióira vonatkozó anyagi jogi és eljárásjogi rendelkezéseket is. A célom annak kiderítése, hogy a nemzetközi jog általános felelősségi szabályai alapján miként értékelhetők az EU szankciói és pontosan milyen követelmények támaszthatók azokkal szemben.
Az Európai Unió szóhasználatában informálisan "szankcióknak", hivatalosan pedig "korlátozó intézkedéseknek"[1] nevezik az EU azon egyoldalú intézkedéseit, amelyeket a szervezet harmadik országok vagy bizonyos nem állami szereplők konkrét lépéseire vagy politikáira válaszul fogalmaz meg azokkal, esetleg állampolgáraikkal, illetve honosaikkal szemben.[2] Ezek egy része politikai természetű, emellett viszont jogi vonatkozású szankciók is előfordulnak, és a dolog természete szerint vegyes természetűek is akadnak közöttük.[3] Tanulmányom szempontjából értelemszerűen az utóbbi két kategóriába sorolható intézkedéseknek van elsősorban jelentősége. A továbbiakban kizárólag azt vizsgálom meg, hogy a valamely nemzetközi jogsértésre válaszul elfogadott uniós szankciók minősíthetők-e ellenintézkedéseknek a nemzetközi jog szabályai alapján.
Az Európai Unióról szóló Szerződés (a továbbiakban: EUSZ) 3. cikk (5) bekezdése értelmében "[a] világ többi részéhez fűződő kapcsolataiban az Unió védelmezi és érvényre juttatja értékeit és érdekeit, és hozzájárul polgárainak védelméhez. Hozzájárul a békéhez, a biztonsághoz, a Föld fenntartható fejlődéséhez, a népek közötti szolidaritáshoz és kölcsönös tisztelethez, a szabad és tisztességes kereskedelemhez, a szegénység felszámolásához és az emberi jogok, különösen pedig a gyermekek jogainak védelméhez, továbbá a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez, így különösen az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt alapelvek tiszteletben tartásához." A következő bekezdés ehhez hozzáfűzi, hogy "Az Unió e célkitűzéseket a megfelelő eszközökkel, a Szerződésekben ráruházott hatáskörök keretein belül valósítja meg." Az EUSZ 2. cikkében meghatározott értékeit nemcsak a hagyományos értelemben vett külpolitikában, hanem az ugyanezen szerződés 8. cikke alapján folytatott szomszédságpolitikájában is érvényre juttatja. Az értékalapú uniós külkapcsolati tevékenységre ("külső tevékenység") vonatkozó részletes szerződéses rendelkezéseket az EUSZ V. címe[4] tartalmazza, illetve szabályozza. Ennek alapján a 2. cikkben felsorolt értékek és elvek mellett az ENSZ Alapokmányában felsorolt elveket, valamint a nemzetközi jog tiszteletben tartásának követelményét is külkapcsolati prioritásnak tekinti az EU.[5] Az ENSZ Alapokmányának 2. cikkében megjelenő elvek az államok (ENSZ-tagok) szuverén egyenlőségének elve, az Alapokmányból fakadó kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének követelménye, az államok (tagállamok) közötti viták békés rendezésének kötelezettsége, a más államok területi épsége vagy politikai függetlensége elleni erőszak vagy az azzal való fenyegetéstől tartózkodás követelménye (erőszak tilalma/erő alkalmazásának tilalma), az ENSZ tevékenyégének tagállami támogatására vonatkozó kötelezettség, tartózkodás az ENSZ által megelőző vagy kényszerintézkedés hatálya alá vont tagállam megsegítésétől, a belső joghatóságba tartozó ügyekbe való beavatkozás tilalma, végül a nem ENSZ-tagok esetében a béke és biztonság elveinek betartatása, ha annak fenntartása érdekében az szükséges.[6] Mindezek alapján ha ezek az elvek a világ bármely táján, bármely országban sérülnek, az EU számára szerződéses kötelezettség fellépni annak érdekében, hogy ez a helyzet megváltozzon. A lehetséges eszközök egyike pedig a korlátozó intézkedések (szankciók) elfogadása. A referencia-időpontban[7] mintegy harminc országgal szemben volt hatályos korlátozó intézkedése az Európai Uniónak. Konkrét szankciók elfogadásához emellett az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 215. cikke ("korlátozó intézkedések") is jogalapot jelent, e rendelkezés személyi és tárgyi hatályát a 2007. évi Lisszaboni Szerződés ráadásul jelentősen tágította.[8] Ennek értelmében: "ha az Európai Unióról szóló szerződés V. címének 2. fejezete szerint elfogadott valamely határozat az egy vagy több harmadik országgal fennálló gazdasági és pénzügyi kapcsolatok részbeni vagy teljes megszakítását vagy korlátozását írja elő, a
- 23/24 -
Tanács az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és a Bizottság által előterjesztett együttes javaslat alapján, minősített többséggel elfogadja a szükséges intézkedéseket. Erről tájékoztatja az Európai Parlamentet."[9] A (2) bekezdés értelmében továbbá "amennyiben az Európai Unióról szóló szerződés V. címének 2. fejezete alapján elfogadott valamely határozat úgy rendelkezik, a Tanács az (1) bekezdésben említett eljárásnak megfelelően egyes természetes és jogi személyekkel, csoportokkal vagy nem állami, illetve államisággal nem rendelkező entitásokkal szemben korlátozó intézkedéseket állapíthat meg."[10] Végül, "az ebben a cikkben említett jogi aktusokban rendelkezni kell a szükséges jogi biztosítékokról".[11] A 215. cikk alapján, továbbá az EUSZ V. címe keretében jó pár tanácsi rendelet,[12] illetve határozat elfogadására került már sor. Ezek egy része az ENSZ Biztonsági Tanácsának valamely határozatát implementálta, emiatt dolgozatom tárgya szempontjából nincsen jelentősége. Az autonóm szankcióknak[13] tekinthető tanácsi döntések[14] azonban két csoportba sorolhatók, vagy tisztán politika természetűek és emiatt "csupán" retorziókként[15] értékelhetők, mások pedig inkább az egykori represszáliákhoz[16] hasonlíthatók, mivel adott esetben formailag egy az EU-t, esetleg tagállamait érintő hatályos nemzetközi jogi kötelezettséggel való összhang kérdését is felvetik. Utóbbi esetekre tekintettel első lépésben azt kell megvizsgálni, hogy az Európai Unió szankciós mechanizmusának alapító szerződésekbe foglalt szabályai és a nemzetközi szervezetek nemzetközi jogsértésekért való felelősségére vonatkozó szabályai között milyen viszony áll fenn, különös tekintettel a jogellenességet kizáró körülményekre, azon belül is elsősorban a jogszerű represszália "örökösére", vagyis az ellenintézkedés intézményére.
Az EUSZ 29. cikke, amelyre a szankciók bevezetéséről és megszüntetéséről szóló tanácsi határozatokat alapozzák, úgy rendelkezik, hogy "[a] Tanács határozatokat fogad el, amelyek meghatározzák, hogy az Unió hogyan viszonyul egy adott földrajzi vagy tematikus természetű kérdéshez. A tagállamok biztosítják, hogy nemzeti politikáik megfeleljenek az uniós álláspontoknak." Jól látható, hogy ez a rendelkezés rendkívül széles tárgyi hatályú, nemcsak szankciós intézkedésekre vonatkozik, emiatt értelemszerűen a lehetséges szankciók körét sem állapítja meg. Tény ugyanakkor, hogy az EUSZ 29. cikke alapján elfogadott határozatok nagy többsége korlátozó intézkedés, azaz szankció.[17] Az EUMSZ 215. cikk (1) bekezdése is csak a lehetőségek egy szűk körére, a harmadik országgal vagy országokkal fennálló gazdasági és pénzügyi kapcsolatok korlátozására vagy felfüggesztésére vonatkoznak. Az EU-nak emellett létezik egy ún. Globális Emberi Jogi Szankciós Rezsimje is, amelynek szerződéses jogalapját ugyancsak az EUSZ 29. cikke és az EUMSZ 215. cikke jelentik.[18] Érdekesség, hogy a 215. cikk (2) bekezdése lehetőséget teremt arra is, hogy az EU ne csak államokkal, hanem nem állami szereplőkkel, államisággal nem rendelkező entitásokkal, természetes és jogi személyekkel szemben is elfogadjon korlátozó intézkedéseket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
