Lassan tíz év telt el azóta, hogy egy, a Családi Jogban közölt tanulmányunkban kérdéseket fogalmaztunk meg a honi igazságügyi pszichológus szakértői véleményekkel kapcsolatban.[1] Írásunkban részletesen ismertettük az ezen szakvéleményekkel kapcsolatos komoly szakmai és emberi problémákat, két szakvélemény esetében pedig konkrétan be is mutattuk, hogy milyen az, amikor egy igazságügyi szakvélemény alkalmatlan arra, hogy abból a bíróság bármiféle következtetést is levonhasson a per eldöntése körében. Arra is kitértünk, hogy miért probléma, amikor a pszichológiai ismertetekkel érthető módon kevésbé rendelkező bírák a szakértőket nagyjából a csalhatatlanság letéteményeseként kezelve, kritikátlanul eleve arra alapítják az ítéleteiket akkor is, ha azok ellentétesek a legtöbb peradattal, netán az összessel. Nem árulunk el nagy titkot így elöljáróban, hogy amennyiben az előző írásunkban jelzett problémák mind megszűntek (és újabbak nem keletkeztek) volna, és azóta lényegében csupa kiváló pszichológus szakvélemény születne, nem szántuk volna rá magunkat ezen újabb írás megjelentetésére.
Az alábbiakban az előző tanulmányunk megírása óta eltelt tíz évben bekövetkezett lényegesebb változásokat foglaljuk össze röviden.
Azzal kell kezdenünk, hogy a szakértők működésére vonatkozó régebben hatályos 10. számú módszertani levél és az azt felváltani szándékozó, ám a valóságban hatályba soha nem lépett, mindazonáltal a szakértők által széles körben alkalmazott és hivatkozott 20. számú módszertani levél által keltett folyamatos jogi és módszertani bizonytalanság állapota elmúlt. A korábbiakban éveken át fennállt fenti problémának az 5/2020. (2020. december 3.) Módszertani levél hatálybalépése vetett véget.
Az új módszertani levél általánosságban korszerű és előremutató, azonban az előző írásunkban is jelzett problémát a tesztmutatóknak a szakvéleményben történő feltüntetésével kapcsolatban sajnos nem oldotta meg. Nem ismételnénk önmagunkat, ugyanakkor az olvasótól nem várható el, hogy ennyi év múltán emlékezzék az ott leírtakra, miként értelemszerűen az sem, hogy egyáltalán ismerje az előző írást. Ezért csak néhány mondatban utalunk arra, hogy a pszichológus szakértői vélemények az összes szakvélemények (például műszaki, orvosi, gépjármű, ingatlan szakértői stb.) közül a legszubjektívebbek, hiszen míg egy gerenda inerciája, egy műtét szokványos kockázata, egy fékút hossza, egy ingatlan értéke stb. többé-kevésbé objektív módon meghatározható és éppen ezért viszonylag könnyen ellenőrizhető, addig egy személy szülői nevelési alkalmassága vagy a kapcsolattartás kívánatos mértéke meglehetősen szubjektív. Ilyen körülmények között fokozottan indokolt lenne, hogy a szakvélemények a megállapítások alapjául szolgáló tesztek mutatóit (a teszteredményeket) feltüntessék a szakvéleményben, hiszen az exploráción kívül ezeken alapulnak a bírói kérdésre feltett válaszok. (Nyilván senki se venne komolyan egy olyan szakértői véleményt, ahol a szakértő eltitkolja az általa vizsgált és a megállapításai alapjául szolgáló féknyom hosszát, a gerenda átmérőjét, az összehasonlítás alapjául szolgáló más ingatlanok értékét stb.) Ehhez képest a jelenleg hatályos 5/2020. számú módszertani levél nem teszi kötelezővé, csak lehetségessé a tesztmutatók közlését.[2] Ennek alapján a jelenlegi gyakorlat az, hogy a legtöbb szakértő eleve nem közöl tesztadatokat, tesztmutatókat, ami a szakvélemény szakmai megalapozottságának vizsgálatát erősen megnehezíti, gyakran lehetetlenné teszi. Utóbbinak az az oka, hogy a szakértők a tesztmutatókat csak másik, a bíróság által kirendelt szakértő előtt kötelesek feltárni, viszont a bíróság ellenőrző szakértőt csak akkor rendel ki, ha neki magának támadnak kételyei a szakvélemény megalapozottságát illetően, ami a gyakorlatban meglehetősen ritka. Erre vonatkozó statisztikai vizsgálat tudomásunk szerint soha nem készült, ugyanakkor nagyjából két évtizedes folyamatos családjogi perekben történt perbeli képviselet során összesen nagyságrendileg 200 pszichológus szakértői véleménnyel találkoztunk személyesen. Ezek közül
- 23/24 -
körülbelül tíz esetben került sor ellenőrző szakértő kirendelésére, vagyis az láthatólag ritka, miközben a ténylegesen aggályos, a peradatok jelentős részének ellentmondó, nagy valószínűséggel megalapozatlan (ellentmondásos, homályos stb.) szakvélemények száma ennek sajnálatos módon a többszöröse volt.
További lényeges változás az előző írásunkhoz képest a szakértők számának drasztikus csökkenése. Míg tíz éve még százat meghaladó ténylegesen működő szakértő szerepelt az Igazságügyi Minisztérium által vezetett országos listán, addig napjainkra a szakértők száma 74-re esett vissza[3] (és a listán szereplők közül többekről is tudható, hogy ténylegesen nem vállalnak bírósági szakértést). A bontóperek (és az ezek kapcsán szükségessé váló szakértői kirendelések) száma valamelyest szintén csökkent, azonban ennél jóval kisebb mértékben.[4] Ráadásul ha önmagában a bontóperek és az ezek által érintett felek, gyermekek stb. számát vizsgáljuk, egy artefaktumot (ténylegesen valótlan adatot) kapunk, minthogy a mind gyakoribbá váló élettársi kapcsolatok felbomlásának adatait a KSH adatai semmilyen formában nem tartalmazzák. Köztudomású tény, hogy az élettársi kapcsolatok, és az ezek felbomlása során érintett gyermekek száma évről évre dinamikusan nő. Az ezer fennálló házasságra jutó válások éves aránya kis eltérésekkel évtizedek óta tíz körüli, és átlagosan nagyságrendileg a házasságok fele ért véget az elmúlt 40 évben válással.[5] Nincs okunk feltételezni, hogy az élettársi kapcsolatok esetében ezek az arányok kedvezőbbek lennének, azt viszont tudjuk, hogy az élettársi kapcsolatok száma az elmúlt évtizedekben jelentősen megnőtt. A fentieket akként összegezhetjük, hogy a nagyságrendileg ugyanannyi szülői felügyeleti jog rendezése iránti perben 30-40%-kal kevesebb pszichológus szakértőnek kell szakvéleményt készítenie.
Joggal tehető fel a kérdés, hogy ilyen körülmények között a kormányzat, a szakmai minisztérium miért nem tesz valamit a szakértők számának növelése érdekében. A látszatát is kerülni szeretnénk, hogy a kormányt vagy a minisztériumot védjük, ugyanakkor tárgyilagosan jeleznünk kell, hogy a szakértők száma messze nem a végrehajtó hatalom elhatározásának kérdése. Igazságügyi pszichológus szakértőként ugyanis az ilyen perekben kizárólag klinikai és mentálhigiéniai felnőtt és/vagy gyermek szakpszichológusi végzettség birtokában járhat el bárki is. Az 5. számú Módszertani levél kifejezetten elő is írja követelményként, hogy csak az járhat el klinikai és mentálhigiéniai felnőtt és/vagy gyermek szakpszichológusként, aki egyebek mellett a Magyar Orvosi Kamara (MOK) tagja, ilyen tagságot azonban a pszichológusok igen népes táborán belül kizárólag a klinikai szakpszichológusi végzettséggel rendelkezők szerezhetnek. A klinikai szakpszichológusi cím megszerzése soha nem volt könnyű, azonban az elmúlt néhány évtizedben számottevően nehezebbé vált. Egyrészt a megszerzésének előfeltétele az ilyen szakterületen történő főállású munkavégzés, márpedig ma igen csekély számban akad ilyen munkahely a pszichológusok számához viszonyítva, ráadásul a szakpszichológusi cím megszerzése egy mostanára különösen költségessé vált 8 féléves képzés keretében történik.[6] Csupán emlékeztetőül a valószínűleg zömmel jogászokból álló olvasóközönség számára: A jogi szakvizsga képzési időtartama 3 év, ami elhanyagolható költségekkel jár, míg az egyes szakjogász képzések időtartama tipikusan 2 év (4 félév).[7] Minthogy a pszichológusok legnagyobb része köztudomásúlag meglehetősen alacsony jövedelemmel rendelkezik,[8] számukra a fenti költségek aránytalanul súlyos terhet jelentenek. A fenti két ok, a klinikai szakterületen történő munkavégzés kötelezettsége (ilyen munkahelyek hiányában) és a képzés magas költsége együtt azt eredményezte, hogy a klinikai szakpszichológusi cím a gyakorlatban szinte megszerezhetetlenné vált a mesterszakot végzett pszichológusok elsöprő többsége számára. Évente alig néhány tucat ember szerez ilyen képzettséget, miközben országosan is nagyságrendileg csak 800 gyakorló klinikai szakpszichológus található[9] (akik folyamatosan öregszenek ki a munkaerőpiacról). Joggal tehető fel az a kérdés is, mi indokolja a már klinikai szakpszichológusként működők részéről a képzettség megszerzésének ilyen mértékű megnehezítését, de ennek megválaszolása már meghaladná jelen írás tartalmi kereteit, ezért azt napjaink mind elanyagiasodottabb világában jobb híján kénytelenek vagyunk az olvasó fantáziájára bízni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
