Ennek a tanulmánynak a megírására az indíttatást az Alkotmánybíróság 184/2010. (X. 28.) határozata adta, amellyel az Alkotmánybíróság megsemmisítette a különadót, majd ennek hatására a parlament az Alkotmány módosításával, annak 32/A. § (2) bekezdésében szűkítette az Alkotmánybíróság hatáskörét, azért, hogy a költségvetés és az adók ne legyenek felülvizsgálhatók az Alkotmánybíróság által.
Az alkotmánymódosítást követően számos konferencián[1] és riportban[2] elhangzott, hogy a kormány az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásával veszélyezteti a jogállamiságot. Az érvek között szerepelt, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása a hatalommegosztás elvét sérti, és hogy a kormány - visszaélve a parlamenti kétharmados többséggel - az alkotmányosság történetileg kialakult értékrendjével ellentétesen módosítja az Alkotmányt.[3]
A kormány gazdaságpolitikai programjának központi részét képezi a hatékony állam létrehozása - többek között - a költségvetési mutatók javításával, az államadósság kezelésével, a közpénzek racionális felhasználásával, a korrupció visszaszorításával vagy a közigazgatás elektronizálásával. Kormánypolitikusok részéről az az érv hangzott el, hogy a kormány a választóktól erre kapott felhatalmazást, de az Alkotmánybíróság túlzott mértékű hatásköre ezt akadályozza.[4]
Ezzel - legalábbis látszólag - szembekerült a hatékony állam és a jogállam követelménye.
A jogtudomány képviselői részéről általános véleményként fogalmazódott meg, hogy a hatékony állam nem írhatja felül a jogállam szempontjait, a cél nem szentesítheti az eszközt. Volt olyan álláspont is, amelyik azokat, akik az állam hatékonyságának fontosságát hangsúlyozzák, egyenesen a diktatúra szálláscsinálóiként minősítette.[5]
Lőrincz Lajos professzor úrral - aki maga is több tanulmányában foglalkozott a hatékony állam kérdéseivel - egy beszélgetéssorozat keretében próbáltunk választ keresni arra, hogy a hatékony állam és a jogállam valóban kibékíthetetlen ellentmondásban állnak-e egymással, illetve, hogy a két kategóriát eleve szembenállónak kell-e tekintenünk. Kérdés volt az is, hogy a hatékonyságot jogon kívüli kategóriaként kell kezelnünk, vagy a jogi szabályozás önmagában is eleget tehet a hatékonysági követelményeknek.
Természetesen nem mindenben értettünk egyet. A beszélgetések folytatására azonban már nem kerülhetett sor. A professzor úr emlékének ajánlom ezt a tanulmányt.
A jogállamiság a legáltalánosabb értelemben a közhatalom jognak való alávetettségét jelenti. A jogállamiság egyik - Európában a liberálkapitalizmus idején kialakult - értelmezése szerint az állam szervei csak jogi felhatalmazás alapján járhatnak el, csak azt tehetik meg, és csak úgy, amire a jogszabályok feljogosítják.[6] Ebben az időszakban vált gyakorlattá, hogy a parlament által hozott törvények a legfőbb jogforrások, amelyek végrehajtása a közigazgatás feladata, más szóval, a közigazgatás csak a törvények alapján, és annak kereti között alkothat rendeleteket. A jogállamiság ebben az értelmezésben a joghoz kötöttséget és a törvényességét jelentette. Szokás ezt a jogállami koncepciót liberális jogállam[7] elnevezéssel illetni.
Az állam tevékenysége - a köz- és magánjog kettősségéből következően - közjogi szabályok alá került, amelynek funkciója egyfelől a közérdek érvényesítése volt, másfelől pedig az egyének autonómiájának védelme az állami beavatkozással szemben. A közjogi szabályozással szemben elvárás volt, hogy az állam szerveinek tevékenysége részletes jogi szabályozás alá tartozzon, annak érdekében, hogy a joghoz kötöttség elve minél következetesebben érvényesíthető legyen. A közjogi szabályozást - a közigazgatási jogdogmatika alapján - tovább finomították, a cél a jogi normák minél pontosabb körülírása és alkalmazása volt.[8] Ennek a törekvésnek az eredményeként a közigazgatás egy idő után túlszabályozottá, a jogi szabályozás pedig öncélúvá vált, mert szem elől tévesztette, hogy a közigazgatás célja végső soron a közérdekű problémák megoldása.
Az amerikai közigazgatásban a jogállamiságnak ez a felfogása nem alakult ki - ellentétben az európai közjogi fejlődéssel -, mivel nem volt olyan központi hatalom, mint Európában a feudális abszolutizmus, amelynek ellenében szükség lett volna az állam szerepének meghatározására, azaz az állami beavatkozás jogi eszközökkel történő korlátozására. Az amerikai felfogás központi hatalomtól való idegenkedését mutatja mégis, hogy az amerikai közigazgatás kezdettől fogva decentralizált volt, az önigazgatás és az önszerveződés hagyományaira épült, és nem alakult ki a közjog-magánjog kettőssége sem.[9]
A parlament, mint a népszuverenitás gyakorlójának hatalma az európai liberális jogállami felfogásban semmilyen eszközzel nem volt korlátozható. A jogállamiságnak ez a liberális megközelítése formális, mivel a jogszabályoknak való alávetettség önmagában nem lehet jogállami, ha az állam - a parlamenti szuverenitásra hivatkozással - a jogi szabályozás tartalmának meghatározásában korlátlan hatalommal rendelkezik.
Az alkotmányos jogállam - amely a jogállamiság kritériumaként bizonyos elveket is felállít - az általánosabb értelmezésben azt a követelményt jelenti, hogy a törvényeknek az alkotmány rendelkezéseihez kell igazodnia.[10] Az alkotmány, mint alaptörvény, a kor követelményeinek megfelelő értékeket fogalmaz meg, alapjogok és alapelvek formájában. A legtöbb európai alkotmány, mint egyik alapelvet, maga is tartalmazza a jogállamiság követelményét, amelynek az alkotmányjog-tudomány és az alkotmánybírói jogértelmezés többféle értelmet tulajdonít. A közhatalom korlátozása szempontjából azonban az alkotmányos jogállamiság az alapjogok és a hatalommegosztás alkotmányban történő szabályozását jelenti.
A liberálkapitalizmus idején az uralkodó gazdaságfilozófia az állam gazdaságba történő be nem avatkozása mellett érvelt, amelyhez az alkotmányban a tőkés gazdasági rend alapjait lefektető gazdasági alapjogok szolgáltak biztosítékként. Ebben az időszakban az egyént az ugyancsak a közhatalom korlátozását jelentő politikai és szabadságjogok alkotmányos szabályozása védte a túlzott állami beavatkozástól. A közhatalom államszervek közötti megosztásának szükségessége - mint az alapjogok mellett a jogállamiság másik intézménye - már a liberálkapitalizmus idején is felmerült. Azonban a legtöbb európai kormányzati rendszerben fennáll a hatalomkoncentráció veszélye. A választásokon győztes párt, vagy pártok - a parlament és a kormány választási és kinevezési jogának gyakorlásán keresztül - ténylegesen uralhatják a parlament és a kormány mellett a többi közhatalmi szervet is, különösen azokat, amelyek nem testületként, hanem egyszemélyi vezetés alapján működnek. Ha egy párt kétharmados többséggel rendelkezik a parlamentben, a közhatalom koncentrálódásának még inkább fennáll a lehetősége, különösen akkor, ha a kétharmados többség az alkotmány módosítását is lehetővé teszi.[11]
A hatalmi ágak szétválasztása Európában nem tudta betölteni a közhatalom korlátozásának szerepét, mivel közöttük az egyensúly nem volt megteremthető. Felismerést nyert, hogy a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás valójában az állam funkcióit, és nem hatalmi ágait jelenti.[12] Az igazságszolgáltatás, eltérő jellege miatt (jogalkalmazó és nem jogalkotó szerv) nem tekinthető a közhatalom olyan súlyú gyakorlójának, mint a törvényhozás és a kormányzás. A közhatalom valódi korlátozója csak a törvények megsemmisítésének jogával rendelkező alkotmánybíróság lehet.
A kormány hatalma a parlamenttel szemben is túlsúlyossá válhat. Kezdetben az uralkodó álláspont az volt, hogy a végrehajtás a törvényhozásnak alárendelt, mert csak a törvények keretei között, annak végrehajtásaként alkothat rendeleteket. Később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány ténylegesen nem korlátozható a törvényhozó szerv által, mivel a gazdasági-társadalmi viszonyok bonyolulttá válásával a parlament egyre kevésbé rendelkezik azzal a szaktudással, amellyel a kormány szakértő apparátusa. Ráadásul a törvények mellett a kormány hatáskörébe tartozó rendeleti jogalkotásnak is egyre nagyobb jelentősége van. A törvényhozásban tehát ténylegesen a kormánynak van meghatározó szerepe, más okból is: a kormány és a parlament közötti politikai összefonódás miatt a parlament nem érdekelt abban, hogy a kormány közhatalmának valódi korlátozója legyen[13], és a törvények előkészítése során a kormány valójában meghozza azt a politikai döntést, amelyet törvényi formában már csak szabályozni kell a jog eszközeivel. Vannak rendkívüli időszakok[14] , amikor túlnyomó részben képviselői indítványok és nem kormány-előterjesztések alapján kerül sor a törvények megalkotására, azonban konszolidált társadalmi viszonyok között nem ez a tipikus, a már említett szakmai szempontok miatt.
Politikai szempontból az ellenzéki pártok, a média, a lobbik, a civil szervezetek és a népszavazás jelentős ellensúlyozó szerepet képviselnek a közhatalom gyakorlóival szemben, azonban a jogállamiság - más szóval, a közhatalom korlátozása - szempontjából alapvető szerepe azoknak a szerveknek - különösen az Alkotmánybíróságnak - van, amelyek közhatalmi jogosítványokkal rendelkeznek a parlamenttel és a hatalmilag túlsúlyos kormánnyal szemben. A hatalom megosztásának elve helyett a hangsúly a közhatalmi rendszerben ezért egyre inkább a fékek és egyensúlyok elvére helyeződött. A parlament és a kormány közhatalmi túlsúlya a legeredményesebben alkotmányossági felülvizsgálattal korlátozható[15], amely az alkotmányban szabályozott alapelvek és alapjogok alapján megsemmisíti azokat a jogszabályokat, amelyek az alkotmány rendelkezéseivel ellentétesek. Ilyen értelemben az alkotmánybíróság a parlament és a kormány közhatalmának legfőbb hatalmi ellensúlya.[16]
Az amerikai kormányzati rendszerben a hatalmi ágak elválasztása, valamint a fékek és egyensúlyok rendszere következetesen érvényesül. Ennek lényege, hogy a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói szervek mindegyike rendelkezik bizonyos hatalommal a többi hatalmi ág fölött. A törvényhozó szerv például végrehajtó funkciót gyakorol, amikor leszavazza az elnöki vétót, és bírói funkciót teljesít, amikor vád alá helyez. Az elnök megvétózhatja a törvényeket, bírákat nevezhet ki, a bírói hatalom pedig értelmezheti, felülvizsgálhatja a törvényeket, valamint ellenőrizheti a végrehajtó ág lépéseit.[17] A törvényhozás és a végrehajtás között az amerikai kormányzati rendszerben politikai szempontból sincs szoros összefonódás, mert egymástól függetlenül, más időpontban választják az elnököt egyfelől, a kongresszus szenátorait és képviselőit másfelől. Ezért a hatalommegosztás kérdése - ellentétben az európai gyakorlattal - nem koncentrálódott két közhatalmi szerv közötti kapcsolatra.
A jogállamiság fogalmának a továbbiakban két aspektusát vizsgáljuk, mivel a hatékony állam szempontjából e kettő bír relevanciával:
- a közigazgatás joghoz kötöttsége,
- az alkotmányos szabályozás és felülvizsgálat.
Az Alkotmánybíróság hatáskörét nem vizsgáljuk abból a szempontból, hogy mely tárgykörök felülvizsgálatára jogosult, illetve, hogy a tárgyköröket mely alapjogok tükrében vizsgálhatja, és hogy milyen jogkövetkezményt állapíthat meg alkotmányossági probléma esetén, mivel evidenciának tartjuk, hogy az Alkotmánybíróságnak korlátozás nélkül rendelkeznie kell a jogszabály megsemmisítésének jogával.[18] Az alkotmányossági felülvizsgálat indítványozási jogával rendelkezők körét sem tartjuk indokoltnak lényegesen korlátozni. Az Országgyűlés és a kormány közhatalmi korlátozása nyilvánvalóan nem jelentheti azt, hogy az Alkotmánybíróság minden korlátozás nélkül vizsgálhatja felül a kormány gazdasági cselekvéseit, és gazdaságpolitikáját, vagyis nem veheti át a jogalkotó szerepét.[19] Az Alkotmánybíróság hatáskörét azonban nem az előzőekben említett hatáskör-korlátozással indokolt szabályozni[20], hanem olyan módon, hogy az Alkotmány meghatározza a célnormákat, az alapelveket és az alapjogokat, amelyeket az Alkotmánybíróságnak értelmeznie kell a felülvizsgált jogszabályokkal összefüggésben. Az Alkotmány által meghatározott alkotmányos értékek ilyen módon tehát kötik az Alkotmánybíróságot a jogszabályok felülvizsgálata során.
Az Alkotmánybíróság szerepét ezért a továbbiakban abból a szempontból elemezzük, hogy az alkotmánybírósági jogértelmezéssel adekvát módon kibontható-e a hatékonysággal kapcsolatos, gazdasági tartalmú alkotmányos rendelkezések tartalma, a kormány gazdaságpolitikájának korlátok közé szorítására az alkotmányos szabályozás és felülvizsgálat lehetnek-e alkalmas eszközök, illetve, hogy a hatékonyságtartalmú alkotmányos rendelkezések nem adnak-e túlzott mérlegelési jogkört az Alkotmánybíróság számára, amely már a kormány gazdaságpolitikáját akadályozza.
A hatékonyságot eddig sokan és sokféleképpen definiálták,[21] a közös vonás azonban lényegében mindegyikben ugyanaz: azt a tevékenységet tekinthetjük hatékonynak, amelyik a szándékolt eredményt a lehető legkisebb ráfordítással éri el.
A vállalkozások hatékonyságát a piaci verseny értékeli: amelyik vállalkozás magas ráfordítással működik, versenyképtelen lesz, és eltűnik a piacról. A gazdasági folyamatok hatékonysága - a közgazdaság-tudomány értelmezése szerint - azt jelenti, hogy a gazdaság a teljesítőképességének határán van, amely számszerűen is mérhető.
A hatékony állam meghatározása azonban számos kérdést vet fel. Elsőként azt, hogy mit jelent az állam, amelynek a hatékonyságát mérni akarjuk. Az állam jelentheti a közhatalmi állam szervezeteit: a törvényhozást, a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, és a külső ellenőrző szerveket, valamint az állami feladatokat ellátó magánjogi szervezetek rendszerét. Az igazságszolgáltatást a hatékonysági reformok eddig csaknem érintetlenül hagyták,[22] ezzel ellentétben, a közigazgatás az elmúlt évtizedekben túlságosan is a figyelem középpontjába került. A parlament működésével kapcsolatban, általánosságban nem merült fel a hatékonyság szempontjából, de a jogalkotás folyamata igen. A legújabb hatékonysági követelmények az ellenőrző szerveknek - elsősorban az állami tulajdon kezelésének, és a közpénzek felhasználásának területén - is kiemelt szerepet szánnak. Az állam közhatalmi szervei közül a közigazgatás körülhatárolása nem egyértelmű, mert a közigazgatás alatt nemcsak a közhatalmi jogosultsággal rendelkező közigazgatási szerveket értjük. A közigazgatás a jogalkotáson és a hatósági jogalkalmazáson kívül közszolgáltató feladatokat is ellát, ezenkívül, kezeli az állami tulajdont, és gondoskodik a közpénzek felhasználásáról. Kérdéses, hogy azok a magántulajdonban levő vállalkozások, amelyek számára az állam a közszolgáltatás végzésének jogát, vagy a közhatalmi szerv feladatát - amely lehet beruházás, de közhatalmi tevékenység is, mint az adóbeszedés vagy a rendészet - átadta, részét képezi-e a közigazgatásnak. A közigazgatás helyett a közszektor terminológiáját szokás alkalmazni akkor, ha nemcsak a közhatalmi szerveket, hanem a közigazgatáshoz kapcsolódó magánjogi szervezeteket - intézeteket, gazdasági társaságokat - is idesoroljuk, akár állami, akár magántulajdonban vannak. A továbbiakban a közigazgatás fogalmát ebben a szélesebb értelemben használjuk.
A hatékony állam másik kérdése, hogy a hatékonyság fogalmát hogyan kell az állam szervezetében értelmezni.[23] A hatékony állam lehet egyfelől kisebb méretű, olcsóbb, másfelől pedig jobban szervezett, mely utóbbi követelmény magában foglalja a racionális szervezeti struktúrát, és az erőforrások eredményes felhasználását egyaránt. Ha abból indulunk ki, hogy a hatékonyság egyik kritériuma a lehető legkisebb ráfordítás, akkor nem tekinthetjük véletlennek, hogy az állam hatékonyságát hangsúlyozó neoliberális retorika a hatékonyság követelményét összekapcsolta az olcsó, és kisebb állam fogalmával. Megjegyezzük azonban, hogy azt a körülményt, hogy az állam kisebb és olcsóbb, önmagában nem tekinthetjük a hatékonyság fokmérőjének. Ennek oka, hogy az állam hatékonyságának mérése azon az alapon, hogy az állam kisebb és olcsóbb lett, meglehetősen problematikus.
Elsőként az a kérdés merül fel, hogy mihez képest kell az államot kisebbnek és olcsóbbnak tekinteni? Ha az állam az előző időszakhoz képest alacsonyabb költséggel működik, ez önmagában nem jelenti azt, hogy hatékonyabb lett, illetve az ellenkezője sem igaz: ha az állami kiadások nem, vagy nem lényegesen, csökkentek, ebből nem mindig következik, hogy az állam nem lett hatékonyabb. Lehetséges, hogy egyes állami feladatokat kivettek az állam hatásköréből, állami szerveket szüntettek meg vagy vontak össze, illetve létszámleépítést valósítottak meg. Az állam szűkítésének ez a mechanikus módja nem feltétlenül eredményez nagyobb hatékonyságot. Az állami kiadások nagyságának értékelésénél további gondot okoz, hogy az állam körülhatárolása - a már említett, a közigazgatáshoz kapcsolódó magánjogi szervezetek miatt - sem mindig egyértelmű. Tehát önmagukban azok az adatok, amelyek azt mutatják, hogy az állami kiadások aránya hogyan változott a nemzeti jövedelem arányában, nem adnak megbízható támpontot annak értékeléséhez, hogy az állam ténylegesen kisebb és olcsóbb lett-e.
Az 1980-as évek amerikai neoliberális gazdaságfilozófiája a jóléti államot azért nem tartotta hatékonynak, mert úgy vélte, hogy a jóléti kiadásokat fedező magas adók lefékezik a gazdasági növekedést, és az állam által nyújtott közszolgáltatások szükségképpen magas költségűek és rossz minőségűek. Az amerikai neoliberalizmus egyik fő célkitűzése ezért a "több piac - kevesebb állam" lett, amely azt jelentette, hogy az államnak ki kell vonulnia azokról a területekről - és ez alatt leginkább a közszolgáltató szektort értették -, amelyeket az üzleti szféra hatékonyabban tud működtetni. A közszolgáltató szektor "államtalanítása" az Egyesült Államokban kétféle módon történt.[24] Az infrastrukturális közszolgáltató szektorban a kormány feloldotta a piacra történő belépés korlátozását, és létrehozta a piaci versenyt. Ezzel a korábbi, monopolhelyzetben levő infrastrukturális közszolgáltató vállalatokat szabályozó testületek feleslegessé váltak, mert helyettük - sokkal eredményesebben - a piaci verseny határozta meg a szolgáltatások árát és minőségét. Az állam ezzel mentesült a szabályozó testületek fenntartásának költsége alól, vagyis az állam ténylegesen kisebb és olcsóbb lett. Azokat a közszolgáltatásokat és egyes közfeladatokat, amelyeket addig az állam nyújtott, a privatizáció eszközével építették le az állam hatásköréből. A privatizáció többféle módon ment végbe. Volt, amikor az állam a közszolgáltatás nyújtásával vagy közfeladat ellátásával felhagyott, ezzel arra ösztönözte az egyéneket, hogy a piaci szolgáltatásokat vegyék igénybe. Más esetekben - ha a piaci verseny nem volt létrehozható - az állam a piaci versenyt helyettesítő pályázat útján választotta ki a leghatékonyabb vállalkozást, amellyel szerződést kötött a szolgáltatás nyújtásának, vagy az állami feladat ellátásának feltételeiről. Az állam költségei ezt követően csökkentek: az első esetben az állam a költségeket hárította át az egyénekre, az utóbbi esetben pedig az üzleti kockázatot a vállalkozásra, feltételezve, hogy a profitérdekeltség nagyobb hatékonysággal működteti a közszolgáltatást.
Az amerikai neoliberális gazdasági filozófia gondolatmenetében tehát a kisebb és olcsóbb állam egyik lehetséges megvalósítási módja a közszolgáltató szektor piaci verseny alá helyezése, illetve a közszolgáltatások és egyes közfeladatok átadása az üzleti vállalkozások számára, akkor is, ha piaci verseny nem hozható létre. Az állam hatáskörének - ezzel együtt méretének - ilyen mértékű lecsökkentése az amerikai közszektorban azért volt megvalósítható, mert az amerikai üzleti lobbik és a középosztály az alacsony adókat támogatták, ezzel együtt, az üzleti szféra új piacok megszerzését, a középosztály pedig a fogyasztói választás gyakorlatához ragaszkodva, az üzleti alapon nyújtott közszolgáltatásokat.
Az európai közigazgatási rendszerekben az állam közszolgáltató szektorból történő teljes kivonulása azért nem lehetett ilyen mértékű, mert - ellentétben az amerikai felfogással - az állami jóléti szolgáltatások felszámolása, ezzel együtt a szolidaritás elvének feladása elképzelhetetlen volt. Ezenkívül Európában a közszolgáltatásokhoz kapcsolódó állami tulajdon sok szempontból védelmet élvez, míg Amerikában az állami tulajdon ki sem alakult, abból a feltételezésből kiindulva, hogy az csak alacsony hatékonyságú lehet. Az európai szemlélettől általában idegen a közhatalmi feladatok magánosítása is.
Az amerikai neoliberális gazdaságfilozófia által létrehozott kisebb és olcsóbb állam valójában tehát a közszolgáltató szektor - kisebb részben egyes közhatalmi feladatok - piacosítását jelentette, amellyel az állam megszabadult a közszolgáltatások szabályozásától és fenntartásától. Mindez ténylegesen alacsonyabb állami kiadásokat eredményezett, de azon a feltételezésen alapult, hogy a piaci mechanizmusok hatékonyabban működtetik a közszolgáltatásokat, mint az állam. Az amerikai közigazgatásban, amelyik kezdettől az üzleti és menedzsmentkultúrán alapult, az amerikai neoliberalizmus sikeres lehetett, de Európában a legtöbben ezt erősen megkérdőjelezték.[25] A kisebb és olcsóbb államot az amerikai neoliberalizmus gyakorlati módszereit kidolgozó Új Közmenedzsment (New Public Management) olyan módon is megvalósíthatónak tartotta, hogy különböző, a szervezéstudomány által kidolgozott számos technikával - mint például a teljesítményorientált költségvetés, vagy a hierarchikus irányítás hagyományaival szakító közigazgatási vezetés (public leadership)[26] - racionalizálta a közigazgatási szervek működését. Jelenleg a legnagyobb hatású - de már nem az Új Közmenedzsment által kidolgozott - módszerek a közigazgatás elektronizálása, és a közigazgatási joganyag - ezen belül különösen a vállalkozásokra vonatkozó közigazgatási szabályozás - leépítése, a dereguláció.
A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a neoliberális gazdaságpolitika az 1980-as évekhez képest nem eredményezte az állami kiadások csökkenését, sőt azok kisebb mértékben még nőttek is.[27] Ebből azonban - mint ahogyan az előzőekben már utaltunk rá - nem feltétlenül lehet arra a következtetésre jutni, hogy a kisebb és olcsóbb állam megteremtésére irányuló kísérletek eleve reménytelennek bizonyulnak. Ma már számszerűen mérhető, hogy a közszféra egyes részterületeinek - például a hatósági jogalkalmazás az elektronizálással, a közigazgatási ellenőrzés a vállalkozások adminisztratív terhének csökkentésével, vagy a közszolgáltatások liberalizálása - költségei milyen mértékben csökkentek[28]. Ezzel együtt, ha számba vesszük, hogy az állam feladatai szélesedtek - például a pénzpiaci szervezetek, a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem szabályozásával, a rendészeti, védelmi feladatokkal, vagy a korrupció elleni szervezetrendszer létrehozásával -, akkor az állami kiadások kismértékű növekedése nem arra utal, hogy az állami kiadások csökkentését célzó reformtörekvések hatástalanok maradtak.
Az állam hatékonyságának másik feltétele - a kisebb és olcsóbb állam mellett -, hogy a szándékolt eredményt, azaz az állam által kitűzött célt elérje. Amíg az állam tevékenységével kapcsolatban a célok bizonyos fokig jól körülhatárolhatók - például a költségei csökkenjenek, a jogszabályok megfelelőek, a közszolgáltatások jó minőségűek, a jogalkalmazó tevékenység gyors és rugalmas, a gazdaságpolitika adekvát és kiszámítható legyen -, addig a célok tényleges megvalósulása már nehezebben értékelhető. Nincs olyan módszer, amellyel az állam a hatékonyság szempontjából általánosságban értékelhető, de az állami tevékenységfajtákra, külön-külön léteznek olyan módszerek, amelyekkel az eredmény - az állam tevékenységének minősége - kézzelfoghatóan mérhető. Az amerikai Új Közmenedzsmentnek is vannak olyan minőségorientált technikái, amelyekkel az állami szolgáltatások a szolgáltatást igénybe vevő ügyfelek és a fogyasztók elégedettsége alapján mérhetők - ami nem feltétlenül objektív a közszektorban -, de más, kézzelfoghatóbb módon is, mint például a kevesebb sorban állás, gyorsabb ügymenet, elektronikus ügyintézés stb.[29]
A legnagyobb hatású - Európában is - mind a mai napig, az amerikai eredetű közpolitikai szemlélet.[30] A közpolitika-alkotás olyan - tudományos eredményen alapuló - módszerek együttes alkalmazását jelenti, amely az állam által megoldandó közfeladatok hatékony megoldását célozza olyan módon, hogy magára a folyamatra koncentrál. Jellemzője, hogy több tudományág módszereit használja fel, és a menedzsment-módszerek alkalmazásán kívül elemzi a politikai, jogi, gazdasági és kulturális hatásokat is. A megoldandó közfeladatok közül már a kiválasztást is meghatározott módon - közvélemény-kutatás, és az érdekcsoportok tevékenysége alapján, vagy statisztikai, közgazdasági elemzésekkel - végzi el, majd a megoldás lehetőségeit és korlátjait határozza meg, és ehhez alternatívákat állít fel. Az állami szerv ez alapján hozza meg a döntést, ezután a végrehajtást folyamatos elemzésnek vetik alá, majd a teljesítményt értékelik. A teljesítmény azon az alapon értékelhető, hogy a tényleges eredmény a korábban kidolgozott hatáselemzésekkel és költséghatékonysági számításokkal összevetve milyen mértékű.
A neoliberális gazdaságpolitika válságának eredményeként, az állam szerepének drasztikus csökkentése mellett érvelő Új Közmenedzsmentet az utóbbi évtizedben kezdik egyre inkább olyan színben feltüntetni, mint a gyenge, korlátozott hatalmú, irányításra képtelen állam kialakulásáért felelős tényezőt.[31] Ilyen értelemben a hatékony állam fogalmába egyre inkább beleértik az erős államot is, amelyik a közérdekű problémákat határozottan és gyorsan oldja meg.
Annak ellenére, hogy a neoliberális gazdasági ideológia az elmúlt évtizedben általános elutasításra talált, nem jelenti azt, hogy a gyereket is kiöntötték volna a fürdővízzel együtt, és a hatékony állam követelménye is háttérbe szorult volna. Sőt ezzel ellentétesen, a hatékonyság szempontja egyre inkább előtérbe került az európai államokban is, mert a gazdaság érdekei ezt kívánták meg: a költségvetési mutatók, az államadósság mértéke, a gazdaság innovatív képessége, a regionális fejlesztések, a fenntartható fejlődés mind olyan gazdasági szempontok, amelyek csak az állam hatékony fellépésével érvényesíthetők. A neoliberalizmust az európai szemlélet sokkal inkább a megszorításokra épülő gazdaságpolitika - más szóval a jóléti állam leépítése - és az állam piacszabályozó szerepének visszaszorítása miatt utasította el.
Az Új Közmenedzsment hatékonysági megoldásai - új tartalommal kiegészülve[32] - Európában, napjainkban is, másodvirágzásukat élik.[33] Az üzleti elvek és a menedzsmenttechnikák alkalmazása mellett azonban az állami döntések külső és belső ellenőrzésének - nyitottság, átláthatóság, elszámoltathatóság - kiszámíthatósága, politikai-szakmai szempontjainak kiegyensúlyozása, illetve az állam szolgáltató jellege - hozzáférhetőség - is hangsúlyossá válik.
A kontinentális Európában a 19. századtól kezdődően alakult ki a közigazgatás weberi modellje, amely a centralizált, joghoz kötött, a közjog-magánjog kettősségére épülő közigazgatást jelentette. A liberálkapitalizmus idején - amikor a weberi modellen alapuló közigazgatás kialakult - az állam cselekvési szabadságát a jogállami elvek korlátozták. Ekkor még azért nem merült fel, hogy a joghoz kötöttség akadályozza az állami akarat gyors és hatékony végrehajtását, mivel az állammal szembeni elvárás a gazdasági folyamatokba történő be nem avatkozás volt, amely a gazdasági játékszabályok betartásának felügyeletére, valamint a közrend fenntartására szorítkozott.
A 19. század végétől az állam feladata a gazdasági anomáliák megoldása volt, amelynek következményeként az állam gazdaságot befolyásoló szerepe megnőtt. Létrejött a versenyjog, a fogyasztóvédelmi jog, és az állam a gazdasági tevékenységeket minőségi, biztonsági okokból is egyre szélesebb körű szabályozás alá vonta. Ekkortól bővültek ki az állami feladatok a szolgáltató és gondoskodó funkcióval: az állam közüzemei útján - vagy a magánvállalkozások állami támogatásával - infrastrukturális közszolgáltatásokat szervezett, és jóléti intézményeket működtetett.
Az európai közigazgatási jogban mindez két irányban indított el változást. Az állami beavatkozás szükségességére az európai, joghoz kötött közigazgatás - továbbra is szem előtt tartva azt az elvet, hogy a közigazgatás csak azt teheti meg, amire a jogszabályok feljogosítják - úgy reagált, hogy az állami beavatkozás eszközeit is minden részletre kiterjedően szabályozta a jog eszközével. Ekkor még tovább fejlesztették a hatósági jogalkalmazás, és a közszolgáltatások szervezése jogi szabályozásának dogmatikáját, mely utóbbi, bár nagy figyelmet fordított rá, mégsem tudta megoldani a közjog-magánjog kettősségére épülő közigazgatásban azt a kérdést, hogy a közszolgáltatást üzemeltető vállalkozás jogi státusát, és a közigazgatási szervvel kötött szerződést tekintve a közjog vagy a magánjog alá tartozzon, illetve a két jogág elemei hogyan ötvöződjenek. Ez különösen akkor okozott gondot a közigazgatási jogdogmatikának, amikor a közszolgáltatás állami tulajdonhoz kapcsolódott. Ekkortól vált meghatározóvá Európában a rendeleti jogalkotás is, amellyel a közigazgatás - a kerettörvények között - egyre inkább elsődleges módon szabályozta a gazdasági viszonyokat, mivel a parlament a gazdasági folyamatok bonyolultabbá válásával, egyre kevésbé volt alkalmas a gyors, szakértelmet igénylő döntések meghozatalára. A 20. század elejétől az európai államokban egyre inkább kézzelfoghatóvá válik, hogy a közigazgatás jogi szabályozásával szembeni jogállami követelmények, a joghoz kötöttség, valamint a parlament ellenőrző szerepe fékezi az államot abban, hogy a közérdekű problémákat gyorsan és eredményesen megoldja.[34]
Amerikában, elsőként, a 19. század végén, a kormányt maga az alkotmány jogosította fel a gazdaság szabályozásának jogával, majd ezen az alapon a Legfelsőbb Bíróság dolgozta ki az állami beavatkozás határait. Lényeges különbség az európai jogi szabályozáshoz képest, hogy az amerikai gyakorlatban a közfeladatok megoldását nem a jog eszközeivel szabályozták, mivel a közigazgatásra kezdettől fogva a magánigazgatás elvei voltak jellemzőek, és a jogi szabályozásnak sem igazán volt jelentősége. A jogi szabályozás - és ez mind a mai napig jellemző - leszűkült a gazdasági tevékenységek szabályozására - a versenyfelügyelet, a pénzpiac felügyelete, a fogyasztóvédelem, a környezetvédelem, stb. - formájában. Az infrastrukturális közszolgáltató szektort, amelyben kezdettől fogva üzleti vállalkozások működtek - versenypolitikai megfontolásból - árszabályozás alá vonták, vagy állami támogatásban részesítették. A jóléti szolgáltatások az amerikai közigazgatásban nem intézményesültek, és az amerikai alkotmány sem említi a szociális jogokat az alapjogok között.
A hatékony állam és a jogállam konfliktusának kérdése Európában, az 1980-as években, az amerikai neoliberalizmus hatására merült fel élesen, amikor elkezdték vizsgálni, hogy a weberi közigazgatásban az amerikai közigazgatási kultúrában elfogadott, és a gyakorlatban is széles körben alkalmazott üzleti és menedzsmentelvek alkalmazhatók-e. Az Új Közmenedzsment alkalmazását ellenzők elsőként azt az érvet hozták fel, hogy csak az Európában kialakult, centralizált és joghoz kötött közigazgatás képes a közérdek képviseletére.[35] Arra azonban nincs válasz - azon az evidencián túl, hogy az európai közigazgatásban a közérdeket a kormány határozza meg, amelyet a hierarchiára és a jogi szabályozásra épülő közigazgatás végrehajt -, hogy mit kell közérdeknek tekinteni.[36] Az amerikai közigazgatásban az Új Közmenedzsment elmélete szerint, a közérdek - amely az üzleti szféra és a középosztály lobbitevékenységének eredményeként formálódott - a közigazgatás hatékonysága, amit csak a piaci igazgatás elvei, és nem a kormány tud érvényesíteni. A hatékonyság - mint egyik lehetséges közérdekű cél - az európai közigazgatásban akkor válhat a kormány által képviselt közérdekké, ha a közvélemény ezt határozottan támogatja, és a kormányt a gazdasági kényszer is motiválja. Az európai közigazgatás hagyományait féltők azzal is érveltek, hogy a közigazgatás Európában - politikai meghatározottsága miatt - nem a profitelvet követi, hanem a politika által meghatározott szempontokat. Ezért a közigazgatás üzleti szemlélet alá helyezése a gazdasági szféra túlzott befolyásának engedne teret, ami gyengítené a közigazgatást, és a politika által - jól vagy rosszul - képviselt közérdek érvényesítését.[37]
Tény, hogy az amerikai közigazgatás soha nem különült el lényegesen a magánszférától, ezért az Új Közmenedzsment sem tartotta az üzleti szférához képest annyira eltérőnek a közigazgatás sajátosságait, amely akadályát képezhette volna az üzleti elvek alkalmazásának. A közigazgatás politikai meghatározottsága is jóval kisebb, az amerikai demokrácia lobbitevékenységre épülő hagyományai miatt. A leginkább helytálló érvelés az Új Közmenedzsment európai alkalmazásával szemben az eltérő közigazgatási kultúra.[38] Az amerikai közigazgatásban a közpolitikai célok megvalósítása erős késztetést jelent a közigazgatás számára, akkor is, ha erre a közigazgatást törvények nem kötelezik. Az európai közigazgatás - ezzel ellentétesen - egy közérdekű problémát úgy old meg, hogy abban a tárgykörben törvényt alkot, és részletesen szabályozza a szervezetet, az intézményeket és az eljárási szabályokat. Az amerikai közigazgatás számára - hagyományai szerint - az a legfontosabb szempont, hogy a közfeladatot a legeredményesebben lássa el, mert emiatt a közvélemény részéről is erős nyomás nehezedik rá. Az európai szemlélet ugyanakkor sokkal inkább arra determinált, hogy a jogszabályok minél pontosabb betartására koncentráljon, és kevésbé arra, hogy a tényleges eredményt rendszeresen figyelemmel kísérje. Magát a hatékonyság követelményét - amennyiben feltételezzük, hogy ez kormányzati szándék - is a jog eszközeivel akarja szabályozni: kötelezi a hatékonyság figyelembevételére a közigazgatási szerveket, vagy szervezeteket állít fel a megvalósításukra és ellenőrzésükre.[39]
Ha a közigazgatás tevékenységfajtáit külön-külön vizsgáljuk, akkor az Új Közmenedzsment európai közigazgatásra gyakorolt hatása árnyaltabb képet ad. A weberi közigazgatás arra a korra modellezett, amikor a közigazgatás még főleg rendészeti tevékenységet végzett, és abban az időben ehhez a törvényesség és a joghoz kötöttség voltak a leginkább illő elvek. A hatósági jogalkalmazásban ez ma sem kérdőjelezhető meg. A közigazgatás szolgáltató tevékenysége esetében egyértelmű, hogy a hatékonyság sokkal inkább értelmezhető, mint a weberi elvek. A közigazgatás tevékenységében ma már minden területen a szolgáltató jelleg dominál. Még a hatósági ügyintézést is egyre inkább szolgáltatásnak tekintik, és elvárják, hogy gyors, rugalmas, ügyfélközpontú és elektronizált legyen. Az infrastrukturális közszolgáltatásokkal kapcsolatban az európai uniós politika is deklarálta az 1990-es évek közepén, hogy a piaci verseny, a magántulajdon és a profitérdek ebben a szektorban hatékonyabb működést eredményez, és kötelezte a tagállamokat a piac liberalizálására. Ebben a közszolgáltató ágban érvényesült a leginkább a piaci versenyen és a profitérdeken alapuló amerikai üzleti szemlélet. Az egészségügyben is hangsúlyossá vált a hatékonyság érvényesítése, amelynek eszközei az ösztönző finanszírozás, a betegutak racionalizálása és elektronizálása, a telemedicinás megoldások, vagy a piaci verseny korlátozott bevezetése. Tehát az egészségügyi szolgáltatások esetében sem a közigazgatási szerv hatáskörére, illetve a szolgáltatás igénybevételének feltételeire vonatkozó kimerítő jogi szabályozás a lényeg ma már, hanem az alacsony költségek és a jó minőség.
A kormány gazdaságpolitikái szintén nem írhatók le a weberi modell elveivel, és a legtöbb esetben nehezen szabályozhatók a jog eszközeivel. Az európai gyakorlatban is egyre inkább elterjed, hogy a kormány programjait a közpolitikai szemlélet alapján valósítják meg. A költségvetési politika - bár törvényi formát ölt - gazdasági tartalmú, a monetáris politika kialakítása szintén, akár rendelkezik a jegybank a jogszabály alkotásának jogával, akár nem. Ezek a jogszabályok szükségképpen gazdasági tartalmúak, amelyre utal az a tény is, hogy a törvények maguk is gazdasági szempontokat, mint például finanszírozhatóság, pénzügyi stabilitás, határoznak meg a jogi szabályozás számára követendő alapelvként. Még a leginkább "jogias" versenyjog is többnyire generálklauzula tényállásokat tartalmaz, annak érdekében, hogy a kormány versenypolitikája a jogalkalmazó gyakorlatban érvényesíthető legyen. A szervezeti-eljárási garanciák fontosságát mindez nyilvánvalóan nem kérdőjelezi meg, mert a költségvetési törvény megalkotásának rendje, a jegybank szervezete és jogállása, vagy a versenyfelügyeleti eljárás szabályai alapvető fontosságúak a jogi szabályozás szempontjából. A kormány gazdasági programjai, mint a munkahelyteremtés, a hazai kis- és középvállalkozások támogatása, a foglalkoztatás, vagy a regionális fejlesztések sem elsősorban a jogi szabályozás tárgyai, hanem a közpolitika, valamint a pénzügyi források elosztásának kérdései. Még a leginkább a kormány jövedelem- és szociálpolitikája az a terület, ahol a végrehajtás fontos feltétele a jogi normák pontos körülírása, és a minden részletre kiterjedő jogi szabályozás. Például, szükséges annak szabályozása, hogy ki részesülhet családi adókedvezményben, melyek a rokkantnyugdíjazás feltételei, a közmunka rendje, vagy a nyugdíj kiszámításának szabályai, annak érdekében, hogy a cél - a magasabb jövedelem, a potyautasok kiszűrése, a szociális kiadások racionális felhasználása - elérhető legyen.
Az állami tulajdon kezelése és a közpénzek felhasználása a legtöbbet vitatott terület Európában az üzleti elvek alkalmazása szempontjából. Az általános vélemény - és nem teljesen alaptalanul - ezt a korrupció melegágyának tekinti. A koncessziónak ma már alig van jelentősége, tekintettel arra, hogy az infrastrukturális közszolgáltatások jórészt liberalizáltak. Helyette a szintén amerikai eredetű PPP (Public Private Partnership) beruházások, valamint a közigazgatási feladatok kiszerződése (contracting out) került a figyelem középpontjába. Mindkettőben az alapvető kérdés, hogy a közigazgatási szerv képes-e az üzleti vállalkozással olyan szerződést létrehozni, amelyikben az állam számára előnyös feltételeket tud kikötni, és ennek érvényesítésére rendelkezik-e megfelelő eszközökkel. Ezért ezekhez a szerződésekhez szempontokat, elveket határoznak meg, és olyan, független ellenőrző szerveket hoznak létre, amelyek már az üzleti tárgyalások kezdetétől felügyelik a szerződés megkötésének folyamatát. A PPP és a kiszerződés tartalma üzleti kérdések, és szintén nem elsősorban a jogi szabályozás tárgyai. A koncesszió és a közbeszerzések részletes jogi szabályozása is azzal a tanulsággal szolgált Magyarországon, hogy a legtökéletesebb jogi szabályozás is kijátszható, ha nem ellenőrzött, vagy a visszaéléseknek nincs jogkövetkezménye, más szóval, ha nem érvényesül az elszámoltathatóság követelménye. Ugyanez mondható el a privatizációról, amelynek - az állami tulajdonban levő vállalatok privatizálását követően - ma már kisebb jelentősége van a volt szocialista országokban. A privatizáció szintén az állam üzleti döntése, amelyhez azonban olyan garanciák, mint alkotmányos szabályozás, pályáztatás, eljárási szabályok, szükségesek.
A közigazgatási szabályozás alatt az amerikai szóhasználatban nem a jogi szabályozást értik, hanem a gazdasági tevékenységek bizonyos szempontok - mint például minőségi, biztonsági, fogyasztóvédelmi, környezetvédelmi, piacvédelmi, egészségügyi stb. - szempontok szerinti korlátozását. Ennek közigazgatási eljárásjogi intézményei az engedélyezés, az ellenőrzés és a felügyelet. A szabályozásnak - különösen az amerikai pénzügyi szervezetek által okozott gazdasági világválság, vagy a környezeti katasztrófák hatásaként - egyre nagyobb jelentősége van. A közigazgatási tevékenységek közül - a hatósági jogalkalmazás mellett - ez a terület igényel pontos és részletes anyagi jogi szabályozást. A közigazgatás jogszabályalkotó és hatósági jogalkalmazó tevékenységével szemben is felmerült a hatékonyság követelménye Európában. A minőségi jogalkotás az Európai Unióban is egyre hangsúlyosabb, amelynek különböző módszereit dolgozták ki: nyilvánosság, az állampolgárok és a civil szervezetek bevonása, a közigazgatási szervek közötti többszempontú egyeztetés, a politikai döntés adekvát átültetése a jog nyelvére, a jogszabályszerkesztés szabályainak betartása, hatástanulmányok készítése, és a végrehajtás módszereinek kidolgozása.[40] Ezekben a módszerekben nem nehéz felismerni az amerikai közpolitikai szemlélet egyes vonásait. A dereguláció - a túlburjánzott közigazgatási joganyag leépítése - is egyre inkább hatékonyság-szempontúvá válik. A vállalkozások adminisztratív terhei - engedélyezés, ellenőrzés, nyilvántartás, adatbejelentés, regisztráció - csökkenthetők, ezzel együtt a gazdasági tevékenység nemzetgazdasági szinten hatékonyabbá tehető, ha a racionalitás alapján a vállalkozások felesleges kötelezettségeit szabályozó joganyag leépítésre kerül.[41] A dereguláció ilyen értelemben a minőségi jogalkotás részét képezi.
Elsőként az Obama-kormány által alkalmazott, de Európában is terjedő "felhő-informatika" (Cloud Computing) a közigazgatás teljes elektronizálását tekinti céljának, amelynek lényege, hogy az egyetlen központból működtetett elektronikus szolgáltatásokhoz bárki könnyen hozzáférhet, teljes körűen intézheti hatósági ügyeit, teljesítheti fizetési kötelezettségeit, közérdekű adatokat kérhet, hozzáférhet a közszolgáltatásokhoz, és kommunikációs rendszer keretében kapcsolatot tarthat a közigazgatási szervekkel.[42] Azon túl, hogy ez a rendszer látványosan csökkenti a közigazgatás költségeit, ügyfélcentrikussá teszi a hatósági ügyintézést, a nyitott és átlátható közigazgatás felé is egy jelentős lépésnek tekinthető. Alkalmazásának feltétele az európai közigazgatásban, hogy a jogi szabályozást úgy alakítsák át, hogy az ügyfélutak megfelelőek legyenek az elektronikus megoldások számára.[43] A közigazgatási szerv belső működésében Nyugat-Európában már az 1980-as évektől kezdve alkalmazták azokat a hatékonyságot célzó szervezési módszereket, amelyeket az amerikai Új Közmenedzsment dolgozott ki - az utóbbi években pedig a közigazgatási szerv belső ügymenetét és a közigazgatási szervek egymás közötti kapcsolatát elektronizálják.
A legutóbbi évtizedekben, Európában kialakult gyakorlat alapján levonható az a következtetés, hogy a weberi közigazgatási modellben kialakult számos olyan intézmény, amelyik a jogi szabályozás helyett, mindenekelőtt a hatékonyság fontosságát tartja szem előtt. Ennek hatására kezd kialakulni Európában egy "neo-weberi" modell[44], amelynek jellemzője, hogy az európai államok - szembenézve azzal a ténnyel, hogy az amerikai közigazgatásban alkalmazott üzleti és menedzsment módszerek abban a formában az európai közigazgatási rendszerekhez nem illeszthetők, ugyanakkor a weberi modell idejétmúlt, és nem alkalmas a hatékonysági követelmények érvényesítésére - az európai közigazgatás hagyományait megtartva, annak keretei között, építik ki az állam működését hatékonyabbá tevő intézményeket. Lényeges azonban annak hangsúlyozása, hogy - annak ellenére, hogy a hagyományos weberi modell sok szempontból nem alkalmas az új típusú hatékonysági szempontok érvényesítésére - a jogi szabályozás önmagában is szolgálhat hatékonysági célokat. A hagyományos weberi modellnek is vannak olyan értékei - mint például az eljárási garanciák, a gazdasági tevékenységek ellenőrzése, vagy a szerződések közjogi és kógens elemei - amelyek az európai közigazgatási kultúrában, az üzleti-technikai módszerek mellett, a hatékonyság fontos feltételei.
Az alkotmányos szabályozás tárgya
Az állam hatékonyságot növelő törekvései lehetnek gazdaságpolitikai tartalmúak, ha valamilyen formában az állami kiadások csökkentésével, vagy a bevételek növelésével függnek össze. Gazdaságélénkítő célú az adócsökkentés, az adókedvezmények, az állami támogatások, az állami beruházások, a munkahelyteremtés, a közmunkaprogramok, amelyek a fiskális politika eszközei, illetve a pénzkínálatot növelő monetáris politika. Célja a gazdasági növekedés, ami az adóbevételeken keresztül végső soron magasabb bevételt eredményez az állami költségvetés számára. A kormány gazdaságpolitikája irányulhat az állami kiadások csökkentésére, amelynek eszközei a szociális kiadások racionális felhasználása, az állami feladatok leépítése - a liberalizáció, a privatizáció vagy az üzleti szférával való együttműködés alkalmazásával - vagy a közalkalmazottak létszámának csökkentésével, esetleg közigazgatási szervek megszüntetése, összevonása. Az állam más esetekben arra törekszik - az állami feladatok jobb ellátása érdekében -, hogy saját pénzeszközeit használja fel hatékonyabban. Ez lehet technikai szempontú, azaz történhet az informatika és a szervezési módszerek felhasználásával, de történhet a jog eszközeinek alkalmazásával is, mint a szervezeti-eljárási garanciák kiépítése, vagy a minőségi elemek beépítése a jogalkotási folyamatba.
Az állam hatékonysági törekvései nem feltétlenül jelennek meg jogszabályi formában, mivel a weberi modell elvét, amely szerint az állam cselekvésének minden esetben jogi szabályozáson kell alapulnia, a gyakorlat meghaladta, és a magyar gyakorlatban egyébként is meglehetősen esetleges, hogy mikor öltenek jogszabályi formát, jogszabálynak nem minősülő jogi normát, vagy mikor maradnak jogilag szabályozatlanul. A fiskális politikát az államháztartási törvény szabályozza, amely az éves költségvetési törvény formájában jelenik meg. A jegybank - magyar gyakorlat szerint - a monetáris irányítás jogát időnként rendelet - azaz jogszabály - máskor pedig jegybanki rendelkezés - azaz jogszabálynak nem minősülő jogi norma - alapján gyakorolja. A társadalombiztosítás - egészségügy, nyugdíj, munkanélküli-ellátások - és a szociális ellátások rendszere tipikusan olyan tárgyak, amelyekről minden esetben jogszabályok rendelkeznek, minden részletre kiterjedően. Ugyanilyen klasszikus jogi terület a versenyjog, a fogyasztóvédelem, a környezetvédelem és a minőségi, biztonsági előírások, vagy a közszféra alkalmazottainak jogviszonyára vonatkozó rendelkezések. Az állami tulajdon kezelése, és a közpénzek felhasználása esetében, van, amikor az intézmény részletes jogi szabályozás alá esik - koncesszió vagy közbeszerzések -, máskor a jogi szabályozás elnagyolt - privatizáció -, ami teret enged az állam számára az üzleti szempontok szerinti mérlegelésref45] -, és van, amikor a jogi szabályozás hiányzik -, a PPP-beruházások, és az állami feladatok kiszerződésére nincsenek nevesített szerződések. Az állami támogatások a jogi szabályozás szempontjából átláthatatlan rendszert alkotnak: annak ellenére, hogy az uniós szabályok alapján köteles lenne az állam törvényt alkotni, sok esetben az állami támogatások a kormány egyedi döntésén - kormányhatározaton - alapulnak, és a mögöttes szabály is lehet uniós - amely csak elveket határoz meg - vagy magyar, de van, amikor egyáltalán nincs jogi szabályozás. Vannak a kormánynak olyan, hatékonyságot célzó gazdasági intézkedései is, amelyek fejlesztésre irányulnak - mint például államreform, regionális vagy elektronikus fejlesztések - amelyek az uniós források felhasználását jelentik operatív programok alapján. Ezeknek a fejlesztési forrásoknak a felhasználását elsődleges módon kormány- és miniszteri rendeletek, illetve kormányhatározatok szabályozzák,[46] szintén átláthatatlanul.
A fenti felsorolásból levonható az a következtetés, hogy az állam gazdaságot befolyásoló cselekvéseinek csak egy része - a jogszabályi formát öltők, és a közjogi szervezetszabályozó eszközök: a normatív határozatok és a normatív utasítások[47] - eshetnek alkotmánybírósági felülvizsgálat alá. Ugyanakkor erősödik az a tendencia, hogy az Európai Unió szervei ellenőrzik a tagállamok gazdaságpolitikájának egyre több területét, mint például a fiskális és monetáris politikát, a liberalizációt, a fejlesztéseket, vagy az állami támogatásokat. Az Állami Számvevőszék az elmúlt évek vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a privatizáció, a PPP-beruházások, valamint a kiszerződések, többségükben az állam számára hátrányos üzleti feltételek alapján kerültek megvalósításra, valamint hogy a multinacionális vállalatok állami támogatása jóval magasabb összegű volt, mint amennyi adót a költségvetésbe befizettek, más szóval, az állam a nemzeti vagyont "elkótyavetyélte", a közpénzeket pedig elpazarolta. A kormánynak ezek az üzleti döntései csak akkor lehetnek tárgyai az alkotmánybírósági normakontrollnak, ha az alkotmányos szabályozás - mint ahogyan az Alaptörvény is - rendelkezik a nemzeti vagyonról, vagy a közpénzekről, ezeket törvényhozási tárgyakká minősítené, így ezeket a területeket - mint például privatizáció, PPP-beruházások, állami monopóliumok, állami támogatások, fejlesztések, valamint a pályázati eljárások, és szerződések - szabályozó jogszabályok alkotmányossági szempontból felülvizsgálhatók lennének. Az Alkotmánybíróság ilyen esetekben azt vizsgálhatná, hogy a törvényalkotó eleget tett-e törvényalkotási kötelezettségének, és hogy a törvények ezeknek az alkotmányos követelményeknek megfelelnek-e. A konkrét üzleti döntéseket - az állami vagyon eladását, vagy egy beruházásról kötött szerződést - nyilvánvalóan nem. Ezen üzleti döntések hatékonyságának ellenőrzésére csak független, a jogkövetkezmény alkalmazásának jogával rendelkező, külső ellenőrző szerv alkalmas.[48] Elvileg az állam fiskális, monetáris vagy versenypolitikája is lehet alkotmányossági felülvizsgálat tárgya, feltéve, hogy az alkotmányos szabályozás rendelkezik a költségvetés hatékonyságáról, az árstabilitás szempontjáról, vagy a piaci versenyről.
Az Alkotmánybíróság jogértelmezési gyakorlata
Az alkotmányossági felülvizsgálat szempontjából a továbbiakban két kérdést vizsgálunk:
- Lehet-e a kormány gazdasági cselekvését korlátozni az alkotmányos szabályozás eszközével, célnorma, alapelv és hatásköri szabályok formájában?
- A jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata lehet-e megfelelő eszköz a kormány gazdasági cselekvésének ellenőrzésére az alkotmánybírósági jogértelmezés alapján?
Az Alkotmánybíróság eddigi jogértelmezési gyakorlata[49] alapján az alábbi következtetések vonhatók le:
a) Az Alkotmánybíróság megkerülte a gazdaságpolitikai szempontú jogértelmezést.
Az alkotmánybírósági jogértelmezés az Alkotmány 9. § (1) és (2) bekezdéseiben szabályozott piacgazdaság és a gazdasági verseny szabadsága államcélok, amelyeknek alkotmányossági mércéjük nincs, így az Alkotmány gazdaságpolitikai szempontból semleges.[50] A piacgazdaságnak, és a gazdasági verseny szabadságának államcélként történő meghatározása azzal a következménnyel jár, hogy az Alkotmánybíróság nem hivatkozhat gazdaságpolitikai szempontokra, mert az Alkotmányból nem vezethető le az állami beavatkozás korlátozhatósága. Más szóval, az Alkotmánybíróság deklarálta, hogy a gazdaságpolitika irreleváns, alkotmányossági probléma csak akkor keletkezne, ha az állam teljesen felszámolná a piacgazdaság intézményeit. Ezt az álláspontot az Alkotmánybíróság többnyire, de nem teljesen következetesen, érvényesítette jogértelmezése során, és gazdasági tartalmú szempontokra nem hivatkozott.
b) A jogállamiságra, mint alkotmányos elvre az Alkotmánybíróság több esetben közvetlenül hivatkozott.
Az Alkotmánybíróság a szociális ellátások és egyéb kedvezmények csökkentését vizsgálta a jogállamiság részét képező szerzett jogok védelme alapján, és a jogi szempontokon - jogalkotói hatalommal való visszaélés, felkészülési idő, a kedvezmény időtartama - túlmenően, hivatkozott gazdasági szempontokra is, mint a "kényszerítő szükség".[51] Az Alkotmánybíróság kialakította - bár nem dolgozta ki részletesen - a jogalkotói hatalommal való visszaélést[52], mint a jogállamiság egyik kritériumát[53], és alkalmazta három adóval, és az önkormányzati finanszírozással kapcsolatos jogszabály-felülvizsgálat során. A jogalkotó, az alkotmánybírósági jogértelmezés szerint, nem lehet önkényes, rosszhiszemű, és nem lehetetlenítheti el a jogalanyt.
c) Az Alkotmánybíróság rendszerint a gazdasági alapjogokra, valamint a diszkrimináció tilalmára, és az emberi méltósághoz való jogra hivatkozott.
Az Alkotmánybíróság jogértelmezési gyakorlatára a leginkább jellemző, hogy a gazdasági tárgyú jogszabályok felülvizsgálata esetén döntését rendszerint valamelyik alapjogra vezeti vissza, de az alapjogok korlátozhatóságának egyik kritériumaként más alapjogot határoz meg, ebből következően, gazdasági tartalmú szempontokra közvetlenül nem hivatkozik. Az alapjogok alkotmányos jelentősége, hogy lényeges tartalmát törvény nem korlátozhatja.[54] Az Alkotmánybíróság ehhez alakította ki az alapjogi tesztet, amelynek keretében elsőként kibontotta az alapjog tartalmi sajátosságait, majd mérlegelte a szükségesség-arányosság követelményét. A szükségesség azt jelenti, hogy a törvényalkotó csak kényszerítő ok miatt korlátozhatja az alapjogot, és a korlátozásnak alkalmasnak kell lennie a törvényhozói cél elérésére. A korlátozásnak ugyanakkor arányosnak is kell lennie az elérni kívánt céllal. Az alapjog tartalma azonban a szükségesség-arányosság fennállása esetén sem korlátozható lényegesen. Annak érdekében, hogy a szükségesség-alkalmasság-arányosság mérlegelésénél az Alkotmánybíróság ne kényszerüljön gazdasági szempontok értelmezésére, kényszerítő oknak csak azt fogadta el, ha az alapjog korlátozása más alapjog, vagy alkotmányos érték védelme érdekében történik.[55]
A diszkrimináció tilalmának alapjogi tesztje: az "összehasonlíthatóság" szerint csak az azonos helyzetben levők hátrányosabb kezelése vethető össze,[56] az "indokolhatóság" szerint a megkülönböztetésnek ésszerű indokokon kell alapulnia, vagyis nem lehet "önkényes",[57] mert akkor ellentétessé válik az emberi méltósághoz való joggal.[58] A diszkrimináció tilalma alapján az Alkotmánybíróság több esetben vizsgált gazdasági tartalmú jogszabályokat - adóval és társadalombiztosítás finanszírozásával kapcsolatban - és hivatkozott az emberi méltóságra.[59]
Az Alkotmánybíróság a szociális biztonsághoz való jog minimumaként is az emberi méltósághoz való jogot - amely a csak a megélhetéshez való jogot jelenti - határozta meg[60], egyébként a társadalombiztosítás és a szociális támogatások rendszerének működőképessége szintén gazdaságpolitikai szempontú mérlegelést jelentene. Az Alkotmánybíróság ezen túlmenően a jogalkotó szabad belátására bízza az ellátási szint meghatározását, hivatkozással a gazdaság teherbíró képességére, a költségvetés állapotára és az érdekérvényesítésre.[61] Ugyanez az elv vonatkozik a 70/D. §-ban szabályozott egészséghez való jogra is.[62] A szociális jog részét képező társadalombiztosítási ellátások mértékének csökkentése - a társadalombiztosításra való jogosultság tulajdonként való elismerésével - csak a tulajdonhoz való jog korlátozásának szabályai szerint lehetséges, ami korlátozható, de nem lényegesen és aránytalanul. Az Alkotmánybíróság ebben az esetben nem hivatkozott más alapjogra.[63]
Az adók esetében az Alkotmánybíróság az arányos közteherviselés kötelezettségének alapján megállapította[64], hogy az Alkotmánybíróság nem jogosult a jogalkotói mérlegelés célszerűségi, gazdaságpolitikai szempontú vizsgálatára.[65] A jogalkotó a közteherviselés forrása és jogcíme, valamint az adómentességek és adókedvezmények tekintetében széles alkotmányos mozgástérrel rendelkezik, ennek korlátja, ha más alkotmányos rendelkezés vagy a diszkrimináció tilalmába ütközik.[66] A közteherviselés arányosságára vonatkozó követelmény megsértését - az adó túlzott mértétkét - csak kirívó esetekben találta megalapozottnak.[67] A házipénztár-adó és az elvárt adó esetében az Alkotmánybíróság arra hivatkozott, hogy az adó nem az adózó tényleges vagyoni és jövedelmi viszonyait vette alapul, így ellentétes az arányosság elvével, a különadó esetében pedig arra, hogy az adó nem ütközik a jó erkölcsbe.[68]
A vállalkozáshoz való jog esetében az Alkotmánybíróság érvelése szerint az alapjog csak akkor sérül, ha egy gazdasági tevékenységből az állam a vállalkozót teljes mértékben kizárja.[69] Csak egy esetben viszonyította a vállalkozáshoz való jog korlátozását alapjoghoz, az egészséghez való jog védelme érdekében.[70]
d) Kisebb számban, vannak olyan esetek, amikor az alkotmánybírói jogértelmezés korlátlan szabadságot ad a jogalkotó számára a gazdaságpolitikai szempont mérlegelésére.
A hatósági ármegállapítás nem sérti a piacgazdaság és a gazdasági versenyszabadság elvét, ha a fogyasztók érdekében történik, és a piac védelmét szolgálja.[71] Az Alkotmánybíróság korlátlan felhatalmazást adott a jogalkotó számára, hogy a versenyjog, a fogyasztóvédelem, az árszabályozás, és környezetvédelem szempontjaira tekintettel a szerződés kötelező tartalmát megállapítsa.[72] Az állami monopóliumokat az Alkotmánybíróság nem tartja a piaci szféra részének, ezért itt a vállalkozáshoz való jogot nem tartotta értelmezhetőnek, ugyanakkor nem vette figyelembe, hogy esetleg ez azért nem a piaci szféra része, mert a piaci versenyt maga az állam korlátozta. Az állam kizárólagos gazdasági tevékenysége körének folyamatos bővítése, ha meghatározott rendszerességgel történik, elérhet egy olyan határt, amely nem egyeztethető össze a piacgazdasággal, a gazdasági verseny szabadságával.[73] Ez utóbbi megállapítása az Alkotmánybíróságnak egybecseng a piacgazdaság értelmezésével, mely szerint csak annak teljes felszámolása jelentene alkotmányos problémát.
Az alkotmánybírói jogértelmezés az alábbi területeken korlátozta az állam gazdaságpolitikáját:
- Megállapította a társadalombiztosítási és a szociális ellátásoknak az a minimumát, amelyet az államnak az intézményrendszer működtetése során érvényesítenie kell.
- Meghatározta a társadalombiztosítási és szociális ellátások csökkentésének mércéjét és szempontjait.
- Megakadályozta, hogy az állam diszkriminatív módon, eltúlzott mértékben, rosszhiszeműen, a joggal visszaélve, az arányosság elvét megsértve, állapítsa meg az adókat.
Az új európai alkotmányok tartalmaznak olyan elveket, amelyek a kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatosak, mint például a gazdasági növekedés, versenyképesség, az állampolgárok jóléte.[74] Vannak olyan alkotmányok, amelyek tovább részletezik ezeket a gazdaságpolitikai elveket, meghatározzák a fiskális politika követendő szempontjait is - mint például az egységesség, az egyensúly elve, a fedezet elve, a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás, a túlzott költségvetési hiány és államadósság tilalma - vagy a garanciaként szolgáló eljárási szabályokat és az ellenőrző szerveket, illetve a monetáris politika követelményeit, mint az árstabilitás, és a pénzügyi irányítás adekvát volta. Ez utóbbit pénzügyi alkotmánynak is nevezik.[75]
Az Alaptörvény is több olyan gazdaságpolitikai tartalmú fogalmat tartalmaz, amelyek alapján az Alkotmánybíróság feladata lenne, hogy azok tartalmát kibontsa. Ilyen gazdaságpolitikai tartalmú alkotmányos rendelkezések az új alkotmánytervezetben például a "tisztességes gazdasági verseny", a "közös szükséglet", a "fenntartható" költségvetési gazdálkodás, a közpénzek "eredményes" kezelése, a nemzeti vagyon kezelésének "közérdekű" módja és a "közös szükségletek" szerinti kielégítése, a gazdálkodó szervezet "célszerű" és "eredményes" működése. Ebben az esetben az alkotmánybírói jogértelmezés nem tudja elkerülni, hogy a jogszabályok felülvizsgálata során gazdaságpolitikai kérdésekben foglaljon állást. A kormány gazdaságpolitikájával szemben támasztott követelmények alkotmányos szabályozása felveti azt a kérdést, hogy az Alkotmánybíróság hogyan tud majd értelmezni olyan, nem hagyományosan alkotmányos fogalmakat, értékkategóriákat, amelyek mind a hatékonyság valamilyen formában történő megfogalmazásai, valamint hogy az alkotmánybírósági felülvizsgálat intézménye alkalmas-e arra, hogy a hatékonyság szempontjából értékelje a kormány gazdaságpolitikáját.
A 184/2010. (X. 28.) AB határozat, amely a különadóról szóló törvényi rendelkezést megsemmisítette, arra való hivatkozással, hogy a felülvizsgált törvényi szabályozás olyan jövedelmeket is idesorolt, amelyek nem a jó erkölcsbe ütközően, hanem jogszabály által, kötelezően megállapítottan keletkeztek. A "jó erkölcs" mint alkotmányos rendelkezés fogalmát az Alkotmánybíróság nem határozta meg, így továbbra is kérdéses maradt, hogy pontosan milyen jövedelmek tartozhatnak ide. Az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdését az alkotmánybírósági határozat a visszaható hatály szempontjából úgy értelmezte, hogy kivételt teremt a 2. § (1) bekezdésében szabályozott, a jogállamiság részét képező visszaható hatály tilalma alól.
Kiss László különvéleményében kifejtette, hogy az Alkotmánybíróság nem vonta meg saját alkotmányértelmezésének határát, vagyis az önmaga számára megfelelő, az értelmezés során irányadó szempontokat. Erre szükség lett volna, egy bizonytalan értékkategória, a "jó erkölcs" Alkotmányban történő megjelenése miatt, valamint a visszaható hatály kérdésében is. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány módosítását nem vizsgálhatja felül, de - több alkotmánybírósági határozat által is kimondottan - köteles mindent megtenni annak érdekében, hogy - az alkotmányértelmezések eredményeként - az egyes alkotmányi rendelkezések között ne legyen ellentmondás. Az alkotmányértelmezés egyik legfontosabb célja az, hogy az alkotmányértelmezés eredménye - koherens rendszerként - minél inkább, a lehető legteljesebb módon beilleszkedjen az Alkotmány egészének normarendszerébe. Az Alkotmánybíróságnak az új értékkategóriákat az alaptörvény más rendelkezéseivel együttesen, egymásra tekintettel kell alkalmaznia. A különvélemény ezzel egy lényeges szempontra hívta fel a figyelmet. Az Alkotmánybíróság - amikor eddig a kormány gazdasági tartalmú döntéseit vizsgálta felül abból a szempontból, hogy a jogszabály a jogállamisággal, vagy az alapjogokkal ellentétes - akkor ezt egy olyan kimunkált jogértelmezési gyakorlat alapján tette, amely koherens rendszert alkotott, de az alkotmányjog szempontjából "idegen" fogalmakat tartalmazó alkotmányos rendelkezések esetében kérdéses, hogy azok megfelelően értelmezhetők-e más alkotmányos rendelkezésekkel összhangban.
Van, aki azt az álláspontot képviseli, hogy az Alkotmánybíróság az eddigi jogértelmezési gyakorlatában is túlságosan megkerülte a gazdaságpolitikai kérdésekben való állásfoglalást, holott az Alkotmány tartalmaz a gazdasági rendre vonatkozó olyan rendelkezéseket, amelyekre az alkotmányossági felülvizsgálat során hivatkozni lehetett volna.[76] Ez az álláspont helytálló lehet, ha figyelembe vesszük, hogy az alkotmánybírósági normakontroll eddig milyen kevés területen korlátozta érdemben a kormány gazdasági cselekvését. Vitatható, hogy indokolt-e az alkotmánybírósági jogértelmezésnek abba az irányba történő terelése, amelyik a kormány gazdasági intézkedéseit gazdaságpolitikai szempontú felülvizsgálat tárgyává teszi. A jogállamiság mellett szóló érv, hogy a kormány közhatalmi túlsúlyának korlátozására a leginkább az Alkotmánybíróság alkalmas, ellenérv, hogy a jogállamiság követelményével lehet ellentétes, ha az alkotmánybírósági jogértelmezés - a bizonytalan tartalmú, új alkotmányos értékek miatt - kiszámíthatatlanná válik. További érv a gazdaságpolitikai szempontú alkotmányos felülvizsgálatára másfelől - és az Alkotmánybíróság eddigi jogértelmezési gyakorlata is erre enged következtetni -, hogy a csak a jogállamiságra és az alapjogokra épülő alkotmányossági normakontroll egyoldalú, mert a kormány gazdasági cselekvéseinek egy kis részét képes átfogni, azt is csak egy meghatározott szempontrendszer alapján, így a kormány gazdaságpolitikáját tartalmazó jogszabályok jórészt minden kontroll nélkül maradnak.
* * *
A hatékonysági követelmények beépülése a weberi modellen alapuló közigazgatási rendszerekbe megállíthatatlan folyamatnak tűnik, de további kutatásokat igényel annak megválaszolása, hogy az alkotmánybírósági felülvizsgálat ehhez hogyan illeszthető. Az állam gazdasági szerepvállalásának történetét áttekintve, azt látjuk, hogy a jogállami megoldások - bár nagyon áttételesen, de - rendszerint igazodtak a kor gazdaságfilozófiai irányzataihoz, más szóval, a gazdaság szempontjaihoz. Vagy más megközelítésben: a hatékonyságkövetelmények is többnyire azt az állami szerepfelfogást tükrözték, amelyet a közigazgatás-tudomány az állam számára - a gazdaságban betöltött szerepét illetően - kijelölt. ■
JEGYZETEK
[1] "Alkotmány - alkotmányosság" c. konferencia, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2010. november 23. "Az államszervezet átalakítása" c. tudományos ülés, MTA Közigazgatástudományi Bizottsága, 2010. november 15. "Modern állam, hatékony közigazgatás" c. tudományos ülés, BCE Közigazgatástudományi Kar, 2010. november 17.
[2] Lencsés Károly-Nagy N. Péter: Interjú Kilényi Gézával. Népszabadság 2010. november 15.
[3] Chronowski Nóra-Drinóczi Tímea-Zeller Judit: Túl az alkotmányon Közjogi Szemle 2010. 4. sz.
[4] Csuhaj Ildikó: Interjú Lázár Jánossal. Népszabadság 2010. november 18. és Kulcsár Anna: Riport Pozsgay Imrével. Magyar Nemzet 2011. január 29.
[5] Takács Albert: "A modern állam működésének alkotmányos keretei" c. előadásában hangzott el ez a kijelentés, a "Modern állam, hatékony közigazgatás" c. tudományos ülésen, BCE Közigazgatástudományi Kar, 2010. november 17.
Lőrincz Lajos "A közigazgatás törvényessége, jogszerűsége, eredményessége" c. tanulmányában kifejti, hogy "Senki nem társulhatott a hatékony közigazgatás csodálói közé anélkül, hogy ne kompromittálta volna magát valamelyik diktatúra elismerőjeként." Itt utal Magyary Zoltánra, aki Magyarországon szintén gyanúba keverte magát a közigazgatás hatékonyságszemléletét népszerűsítve. [In: A közigazgatás törvényessége. Szamel Lajos Tudományos Emlékülés (szerk. Csefkó Ferenc). A Jövő Közigazgatásáért Alapítvány, Pécs 2000. 157. o.] Lőrincz Lajos "A kormányzás modernizációja" c. tanulmányában ezt azzal magyarázza, hogy a kontinentális Európában a közigazgatás modernizálásának aktorai a jogászok, akik hozzáértés hiányában mellőzik a hatékonyság vizsgálatát. (Magyar Közigazgatás 2006. 11. sz. 642. o.) Lőrincz Lajos ezen kijelentései - a szövegösszefüggés alapján - úgy értelmezhetők, hogy az európai jogászok kevéssé ismerik az amerikai hatékonysági elméleteket és azok gyakorlatát, ezért bizonyos fokig mindig is idegenkedéssel tekintettek az amerikai üzleti szemléletű közigazgatásra. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy Európában a hatékonysági követelményeket a legutóbbi időkig nem tartották alkalmazhatónak a közigazgatásban.
[6] Lőrincz Lajos: Hatékonyság és demokratizmus a közigazgatásban. Prudentia Iuris Gentium Potestate - Ünnepi tanulmányok Lamm Vanda tiszteletére (szerk. Nótári Tamás-Török Gábor) MTA Jogtudományi Intézet, Budapest 2010. 264. o.
[7] Ádám Antal: A közigazgatás értékkötöttsége az alkotmányos jogállamban. Tér és Társadalom 1999. 3. sz. 19-20. o.
[8] Lőrincz Lajos: Közigazgatás tegnap, ma, holnap. Tér és Társadalom 1999. 3. sz. 8. o.
[9] Lőrincz: Közigazgatás tegnap 6-7. o.
[10] L. Ádám: i. m. 21-23. o.
[11] A jelenlegi magyarországi politikai gyakorlatot és az alkotmányozási folyamatot is éles viták kísérik, mert abban többen a kormány hatalomkoncentrációs törekvéseit látják. Az ellenzéki pártok részéről gyakran hangzik el, hogy a kormány a legfontosabb közhatalmi pozíciókba köztudottan pártközeli embereit juttatja be. Korábban a választásokat és a kinevezéseket a kormánypártok és az ellenzéki pártok közötti hosszas egyeztetés előzte meg, amely garantálta, hogy politikailag viszonylag független személyek töltsék be ezeket a pozíciókat. Ellenérvként azonban felhozható, hogy az elmúlt évtizedekben azért nem lehetett jelentős reformokat végrehajtani, mert a mindenkori ellenzéki pártok rendszerint megakadályozták a kormány reformtörekvéseit, ugyanis ehhez hiányzott a kormánypártok kétharmados többsége a parlamentben. Vagy, a korábbi kormány által kinevezett személyek - különösen a jegybank elnöke - gyakran a kormányéval ellentétes (gazdaság)politikát folytat(ott), ami szintén akadályozó tényező a kormányzati cselekvéssel szemben. A legnagyobb vitát azonban a kormány Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozására irányuló törekvése váltotta ki. Chronowski-Drinóczi-Zeller idézett művében részletesen elemzi, hogy az Alkotmány módosításának vannak-e alkotmányos korlátjai. Álláspontjuk szerint az általánosan elfogadott alkotmányos elvek - az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozásával kapcsolatban a hatalommegosztás elve - képezik ezt a korlátot. Ezzel a nézettel az alkotmányjogászok másik része nem ért egyet. Úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének kérdésében az Európai Unió is bizonytalan. A Velencei Bizottság korábban nem helyeselte az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását, de Trócsányi László - a Velencei Bizottság póttagjaként - legutóbb úgy nyilatkozott, hogy a Velencei Bizottság a tagállamok szuverén alkotmányozási jogának tekinti, hogy az Alkotmánybíróság hatásköre hogyan kerül szabályozásra az Alkotmányban. (Kulcsár Anna: Védeni az európai tagállamok alkotmányos hagyományait - Interjú Trócsányi Lászlóval. Magyar Nemzet 2011. április 2.)
[12] Sári János: Államszervezési elvek és értékek. In: Alkotmánytan (szerk. Kukorelli István). Századvég Kiadó, Budapest 1992. 160-161. o.
[13] L. Sári: i. m. 168. o.
[14] A jelenlegi törvényalkotás gyakorlatát is sok kritika éri amiatt, hogy az Országgyűlés a törvényeket képviselői indítványok alapján fogadja el, és nem a kormány előterjesztésére, a központi közigazgatási szervekkel történő egyeztetés után. A kritikát hangoztatók féltik a törvények minőségét, az ellenvéleményt képviselők pedig arra hivatkoznak, hogy az amerikai gyakorlatban sem ismeretlen, hogy a törvénytervezeteket ügyvédi irodák fogalmazzák meg.
[15] L. Chronowski-Drinóczi-Zeller: i. m. 6-7. o.
[16] L. Sári: i. m. 169. o.
[17] J. Kenneth-J. M. Berry-J. Goldman: The Challenge of Democracy - Government in America. Houghton Mifflin Company, USA 1995. 79. o.
[18] Chronowski-Drinóczi-Zeller: i. m.: Európa 21 államában az alkotmánybíróságok korlátozás nélkül gyakorolják az utólagos normakontrollt, azaz nincs tárgyi kivétel, minden jogszabály felülvizsgálható alkotmányossági szempontból. Az Alkotmány 32/A § (2) és (3) bekezdéseiben foglalt alkotmánymódosítások korlátozzák a pénzügyi tárgyú törvények alkotmányossági felülvizsgálatát azzal, hogy azt csak bizonyos alapjogokkal összefüggésben teszik vizsgálhatóvá. A miniszterelnök nyilatkozata szerint - amely utóbb az Alaptörvénybe is bekerült - az Alkotmánybíróság majd akkor kaphatja vissza korábbi jogkörét, ha az államadósság a GDP 50%-a alá csökken.
[19] Vannak olyan közjogászok, akik úgy vélekednek, hogy az Alkotmánybíróság túllépett hatáskörén, és létrehozta az ún. "láthatatlan alkotmányt" azzal, hogy az írott alkotmány szövegén és lehetséges értelmezési módjain túllépve, állapította meg a törvények tartalmát. Pokol Béla: A jogállam kijátszása a demokráciával szemben. Magyar Nemzet 2011. március 2., valamint Lőrincz Lajos: Alkotmányjog, közigazgatási jog. Magyar Tudomány 2007. 12. sz. 1568. o. Stumpf István "A jó kormányzás felé" c. tanulmányában kifejti, hogy a gyenge legitimitású rendszerváltó alkotmány játékteret engedett az Alkotmánybíróság számára ahhoz, hogy kitöltse az alkotmány által üresen hagyott normatív interpretációs keretet, létrehozva a "láthatatlan alkotmányt". [In: Jobb közigazgatás helyben járás és visszafejlődés helyett (szerk. Verebélyi Imre-Imre Miklós) Századvég Kiadó, Budapest 2009. 13. o.] A "láthatatlan alkotmány" teóriáját képviselők azonban adósak maradtak annak magyarázatával, hogy mi a mércéje annak, hogy az Alkotmánybíróság a jogértelmezés során túllép hatáskörén. Ugyanis az Alkotmánybíróság minden esetben egy általánosan megfogalmazott alkotmányos normát értelmez - amelynek során kibontja a norma tartalmát -, és ennek a jogértelmezési tevékenységnek az eredményeként jelöli ki a keretet a jogszabályok számára. Magyarázatra szorul az is, hogy a rendszerváltó Alkotmányt miért kell gyenge legitimitásúnak tekinteni - bár ez nyilvánvalóan politikai és nem jogi kérdés -, és hogy mit jelentenek az Alkotmányban az "üresen hagyott normatív interpretációs keretek", amelyek lehetőséget adnak az Alkotmánybíróság számára hatáskörének túllépésére. Mi azt az álláspontot képviseljük, hogy az alkotmányos rendelkezések tartalmát az Alkotmánybíróság belátása szerint bonthatja ki az alkotmányértelmezés során, és ebben nem korlátozható - más szóval, nincs olyan mérce, amelynek alapján megítélhető lenne, hogy az Alkotmánybíróság túllépett-e a hatáskörén.
[20] Az Alkotmány 2010-es módosítása, valamint az Alaptörvény is korlátozza az Alkotmánybíróság hatáskörét, olyan módon, hogy költségvetési jogszabályokat csak bizonyos alapjogokkal összefüggésben vizsgálhat.
[21] K. S. Cameron-D. A. Wheten (szerk.): Organizational Effectiveness. Academic Press, New York - London 1983.
[22] Annak ellenére, hogy az igazságszolgáltatás hatékonyságára vonatkozóan jelentős magyarországi kutatások történtek (Fleck Zoltán: Jogállam és igazságszolgáltatás a változó világban. Pallas Páholy - Gondolat Kiadó, Budapest 2008, és Fleck Zoltán: Bíróságok mérlegen. Pallas Kiadó, Budapest 2008) az igazságszolgáltatás működése az általános tapasztalat szerint is, rendkívül alacsony színvonalúnak tekinthető.
[23] Lőrincz Lajos "Hatékonyság és demokratizmus a közigazgatásban" c. tanulmányában (l. 6. vj. 265-266. o.) valamint "A hatékony állam" c. tanulmányában (Magyar Közigazgatás 2005. 8. sz. 449-450. o.) azt az álláspontját fejti ki, hogy az állam hatékonysága nem határozható meg egyértelműen, mert sem a célok, sem a mérés módszerei nem kellően tisztázottak. Lőrincz Lajos általánosságban gondolta azt az állam hatékonyságáról, hogy nem határozható meg egyértelműen, ugyanakkor elismerte, hogy szükség van a hatékonyságot mérő módszerek továbbfejlesztésére.
[24] L. erről bővebben Bordás Mária: A közigazgatás gazdaságtana - a gazdasági kormányzás lehetőségei és dilemmái c. könyvében (Unió Kiadó, Budapest 2009).
[25] Lőrincz Lajos "A hatékony állam" c. tanulmányában (453. o.) kifejti, hogy az európai közigazgatásban az ipari, kereskedelmi igazgatás szempontjai nem érvényesíthetők, és a jog és a hatékonyság szembeállításából az európai felfogás szerint a jognak kell győzedelmesen kikerülnie. Amerikában a válasz nem ennyire egyértelmű.
[26] R. Kramer: How Might Action Learning Be Used to Develop the Emotional Intelligence and Leadership Capacity of Public Administrators? Journal of Public Administration USA Vol 2. 205-229. o. és R. S. Morse-T. F. Buss: Innovations in Public Leadership Development. National Academy of Public Administration, M. E. Sharpe, USA 2008.
[27] OECD: Hogyan korszerűsítsük a közigazgatást? A követendő út (ford. Kincses László - Koy Gyula). OECD - MTA JTI, Budapest 2009. 32-33. o.
[28] Kovácsy Zsombor-Orbán Krisztián: A jogi szabályozás hatásvizsgálata. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2005.
[29] L. Kovácsy-Orbán: i. m.
[30] Hajnal György: Hatékonyság és teljesítmény az Európai Unió országainak közigazgatásában. In: Összehasonlító közigazgatás (szerk. Lőrincz Lajos). Unió Kiadó, Párizs 2003.
[31] Lőrincz Lajos: Közigazgatási reformok: mítoszok és realitás. Közigazgatási Szemle 2007. 8. sz. 6. o.
[32] OECD: Hogyan korszerűsítsük (27. vj.) A kiadvány OECD- kutatások alapján készült, amelyek az OECD-tagországok legutóbbi éveinek tapasztalatait foglalták össze. Egyik legfontosabb megállapítása, hogy a teljesítménymenedzsment és a piaci mechanizmusok alkalmazása kialakult gyakorlattá vált az OECD országaiban, de az utóbbi évtizedben új, a hatékonysággal kapcsolatos megoldások is kialakultak.
[33] Jenei György: A közintézményi menedzsment reformjainak torz magyar folyamatai az EU-tagállamok mércéjén: hiányok, okok, megoldási javaslatok. In: Jobb közigazgatás helyben járás és visszafejlődés helyett (szerk. Verebélyi Imre-Imre Miklós). Századvég Kiadó, Budapest 2009. 37-52. o. és Gajduschek György: A közigazgatási eredményesség - piaci hatékonyság? Avagy alkalmazható-e a piaci ideál a közigazgatásban? In: Eredményesség és eredménytelenség a közigazgatásban (szerk. Lőrincz Lajos). MTA JTI, Budapest 2009.
[34] Lőrincz: Hatékonyság és demokratizmus 265. o.
[35] Lőrincz: Közigazgatás tegnap 16. o.
[36] Az európai felfogás szerint az aktuális közérdek meghatározása a kormány politikai felelőssége. Az amerikai álláspont szerint a politikai pártok választási programjai túl általánosak, amelyek tág lehetőséget adnak a kormány számára az aktuális közérdek meghatározására. Ezért lényeges Amerikában, hogy az aktuális közérdek kialakításában tevőlegesen vegyenek részt a lobbik is. L. Kenneth-Berry-Goldman: i. m. 322-357.o.
[37] Lőrincz: A kormányzás modernizációja 644. o.
[38] Lőrincz: Közigazgatási reformok 7. o.
[39] A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. tv. is kötelezi a jogszabály előkészítőjét, hogy előzetes hatásvizsgálattal mérje fel a jogszabály várható következményeit, és utólagos hatásvizsgálat keretében értékelje a tényleges hatást, valamint mindehhez szempontokat állít fel.
[40] Drinóczi Tímea: Minőségi jogalkotás és adminisztratív terhek csökkentése Európában. HVG-ORAC, Budapest 2010.
[41] L. Drinóczi: Minőségi 55-108. o.
[42] L. M. Vaquero-L. Roedro Merino-J. Garaces-M. Lindner: A Break in the Clouds: Toward a Cloud Definition. ACM SIGCOMM Computer Communication Review Volume 39, Issue 1. 2009. és Dr. P. Taylor: Renovation Nation. White paper. http://www.govtech.com/renovationnation
[43] A 2010-ben létrehozott kormányhivatalok is azt a célt szolgálták, hogy a dekoncentrált szervek egy központban történő integrálásával könnyebbé váljon az elektronizálás. Ez - bár fontos szervezeti átalakítás - az első lépés, szükség van a jogi szabályozásban az ügyintézés folyamatának az elektronikus megoldásokhoz történő igazítására is.
[44] Geert Bouckaert: Changing World, Changing Public Administration: New European Trends c. előadása, Istvan Stumpf: Changing Role of the State c. előadása (Changing Public Services in a Changing World Conference about Current Trends in European Public Administration. 24th April 2009, Budapest) és Lőrincz: Közigazgatási reformok 10. o.
[45] A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-t létrehozó 2007. évi CVI. tv. üzleti vagyonná nyilvánított több olyan, korábban a kincstári vagyon részét képező állami tulajdont, azért, hogy azokat a kormány minden korlátozás nélkül értékesíthesse. Ez a törvény a privatizáció garanciális szabályairól már alig rendelkezik.
[46] A fejlesztéseket törvények - az 1992. évi XXXVIII. tv. az államháztartásról, a költségvetési törvények, vagy a közpénzek átláthatóságát szabályozó 2007. évi LLXXXI. tv. - érdemben nem szabályozzák, a tényleges szabályozást az alsóbb szintű jogforrások végzik.
[47] A közjogi szervezetszabályozó eszközök alkotmányossági felülvizsgálatának lehetőségét az 1989. évi XXXII. törvény (Abtv.) 2010-es módosítása teremtette meg.
[48] Az Állami Számvevőszék nem jogosult szankciókat alkalmazni, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal a kormány alá rendelt, így nem tekinthető függetlennek, az igazságszolgáltatás pedig csak bűncselekmény esetén, akkor is gyaníthatóan sokszor politikai megfontolás alapján jár el. A közigazgatási bíróságok, ha a pályázati eljárások jogszerűségének és a szerződések felülvizsgálatának jogával is rendelkeznek, alkalmasak lehetnek a külső ellenőrzésre. Az Állami Támogatásokat Vizsgáló Iroda előzetesen véleményezi az állami támogatásokat, majd ezután kerülnek az Európai Bizottság elé. A közpénzek felhasználásának ellenőrzésében egyre több uniós szerv vesz részt, mint például az Európai Számvevőszék, az Európai Bizottság, és az Európai Csalásellenes Hivatal, de ez utóbbiakról nincs adat, hogy milyen hatásfokkal.
[49] Holló András-Balogh Zsolt (szerk.): Az értelmezett alkotmány. Alkotmánybírósági gyakorlat 1999-2009. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2010.
[50] 21/1994. (IV. 16.) AB határozat
[51] 9/1994. (II. 25.) AB határozat
[52] 55/1993. (X. 15.) AB határozat, 1531/B/1991. AB határozat, 31/1998. (VI. 25.) AB határozat, 41/B/1993. AB határozat
[53] Kiss László: Gondolatok a jogalkotói hatalommal való visszaélésről. In: Tanulmánykötet Erdősy Emil professzor 80. születésnapja tiszteletére (szerk. Balogh Ágnes-Hornyák Szabolcs). PTE ÁJK, Pécs 2005.
[54] Alkotmány 8. § (2) bekezdés
[55] 9/1992. (I. 30.) AB határozat
[56] 30/1997. (II. 29.) AB határozat
[57] 16/1991. (II. 20. AB határozat, 9/1990. (II. 25.) AB határozat, 35/1994. (VI. 24.) AB határozat
[58] 61/1992. (XI. 20.) AB határozat
[59] 9/1990. (VI. 25.) AB határozat, 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, 1316/B/1996. AB határozat
[60] 32/1998. (VI. 25.) AB határozat
[61] 26/1993. (IV. 29. AB határozat
[62] 54/1996. (XI. 30.) AB határozat
[63] 56/1995. (IX. 15.) AB határozat, 16/2003. (IV. 18.) AB határozat
[64] 31/1998. (VI. 25.) AB határozat
[65] 61/1992. (XI. 20.) AB határozat
[66] 1558/B/1991. AB határozat, 61/1992. (XI. 20.) AB határozat
[67] 22/2001. (VI. 29.) AB határozat, 1531/B/1991. AB határozat
[68] 61/2006. (XI. 15.) AB határozat, 8/2007. (II. 28.) AB határozat
[69] 1105/1993. AB határozat, 63/2009. (VI. 18.) AB határozat
[71] 19/2004. (V. 26.) AB határozat
[74] Drinóczi Tímea: Gazdasági alkotmány és gazdasági alapjogok. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2007. 81-82. o.
[75] L. Drinóczi: Gazdasági 83-88. o.
[76] Drinóczi Tímea véleménye szerint a piacgazdaság - ugyanúgy, mint a jogállam - alkotmányos elv, amelyből az következik, hogy az állam gazdaságpolitikájának megítélése alkotmányossági kérdés. Nem fogadható el, hogy az alapjogok nem függnek a piacgazdaság alkotmányos tételétől. Helytelen az a megközelítés, ami szerint a piacgazdaság a jogállamiság intézményével való összevetést kivéve, az alkotmányossági vizsgálatoknál irreleváns. L. Drinóczi: Gazdasági 152. o.
Lábjegyzetek:
[1] Bordás Mária egyetemi docens, BCE KIK
Visszaugrás
