Amikor a büntetőjog területére gondolunk, legelőször talán szűkebb értelmével, vagyis az anyagi jogi szabályok sorával párosítjuk e kifejezést. Amennyiben azonban a fogalmat tágítjuk, e körbe kell vonnunk a büntető eljárásjog szabályain kívül a büntetés-végrehajtási szabályokat egyaránt. Ezek azok a rendelkezések, amelyek a kiszabott büntetések és intézkedések foganatosításának rendjét határozzák meg. A három részterület közül ez utóbbi minősül a legfiatalabbnak, mivel csupán a XX. századtól képez új jogterületet a büntetőjogon belül. A büntetés-végrehajtási jog kialakulását és alakulását a következőkben végigkísérve látjuk, hogy a társadalomfejlődés során melyek voltak azok a kiváltó okok, amelyekre válaszként új jogintézmények forrtak ki, s végül egy új - de korántsem független - jogterület született. Felmerül a kérdés, hogy napjainkban indokolt volt-e az újítás, a 2013. évi CCXL. törvény megszületése? Amennyiben igen, jelen esetben mely társadalmi, esetleg jogi, szakmai tényezők indokolták a reformot?
A büntetés-végrehajtási jog ma már külön jogterületet képez tehát, ez azonban nem jelenti azt, hogy önálló vizsgálata lehetséges. Ezt bizonyítja feladata is, amely a büntetőjog által meghatározott célok realizálása, amely a gyakorlatban a bíróság által meghatározott szankciók "behajtásában" nyilvánul meg. E jogterület megszületését megelőző időkben világosan megmutatkozik ez a testvéri viszony. A témával kapcsolatos források kutatása folyamán is az látható, hogy az első idők büntetései foganatosításának vizsgálata során nem magát a büntetés-végrehajtási jogot, hanem a büntetések nemeit, ezek alkalmazásának módját vizsgálták a kutatók. Nem véletlen, mivel ilyen jogterület nem lévén, másra nem is volt lehetőségük. Ebből adódik, hogy a kutatások eredményei azt mutatják, jelentős káosz volt jelen a jognak ezen a részén. A legjelentősebb büntetési nem az antik Róma korában a halálbüntetés volt. Ennek az isteni igazságként felfogott döntésnek a végrehajtásában magán az államon kívül nagy szerep jutott a sértettnek vagy családtagjának. Főként a közösség elleni bűnök megtorlásánál jutott nagyobb szóhoz az állam, ilyenkor azonban jellemző gyakorlat volt az adott csoport közös végrehajtása is, amelyre jó példa a megkövezés.[1]
Magyarországon ez a kaotikus állapot a középkorban sem enyhült, sőt fokozta még a vármegyék léte is, mivel nem ritka esetként jelent meg, hogy ugyanazon
- 46/47 -
bűncselekmény okán két szomszédos vármegyében más büntetést alkalmaztak.[2]
Annak ellenére, hogy az ókorban és a középkorban a büntetőjog fő témája tehát a büntetési nemek meghatározása, nem azok végrehajtásának rendezése volt, meg kell említeni II. Theodosius és I. Justinianus rendeleteit, amelyek a börtönök fenntartását és működését szabályozták. Ebben az időben azonban ezeknek az intézeteknek az elsőrendű feladata annak biztosítása volt, hogy a feltételezett elkövető bíróság elé állítása biztosított legyen.[3]
A XIII. században az egyház büntetőeljárásból való kivonulásával az állam igénye megnövekedett arra nézve, hogy ne csak magát az eljárást, hanem a kiszabott szankció foganatosítását is ellenőrzése alatt tartsa. A fejlődés tehát a hivatalos végrehajtás felé vette irányát, amelynek folyamán megjelent a hóhéri szerep, aki az ítélet hivatalos végrehajtójaként vett részt az eljárásban.[4]
A ma oly elterjedt büntetési nem, a szabadságvesztés, még a középkorban is ismeretlen volt a világ jogrendszerei számára, elemeinek megjelentése a nyugat-európai államokban a XVI-XVIII. századra tehető. Végrehajtásának kialakult rendszeréről azonban még ebben a korban sem beszélhetünk, az egyes büntetőtörvények csak keretrendelkezéseket határoztak meg, amelyek kitöltését belső szabályzatokra bízták.[5]
Másként alakult ez országunk történetében, mivel a Váradi Regestrumban szerepel, hogy régészeti munkálatok bizonyítják: az Árpád kori várak állandó elemei voltak a tömlöcök. Ebből arra következtethetünk, hogy a szabadságvesztés - meg nem határozható formában, de -, alkalmazott szankció volt.[6] Források utalnak arra is, hogy a XIV. századtól büntetési rendszerünk ismerte az "örökös börtön" fogalmát, amely mai jogunkban az életfogytig tartó szabadságvesztésnek feleltethető meg.[7]
Ezen büntetési nem kialakulása - amelynek Mária Terézia büntető törvénykönyve nyitott utat, a Sanctio Criminalis Josephina pedig már erre épült a halálbüntetés eltörlésének okán[8] - kulcsfontosságú szerepet játszott a büntetés-végrehajtási jog kialakulásában, mivel ennek nyomán lépett fel az igény foganatosításának rendezésére. A XVII. századig váratott magára a tiszti ügyészi poszt kialakítása, amely fontos pozícióvá vált büntetés-végrehajtási szempontból. E funkcionáriusok feladatát képezte ugyanis a tömlöcök ellenőrzése, az elítéltek nyilvántartása.[9]
A Helytartótanács keretében 1783-ban megalakult a közigazgatási osztály, amely komplexebb feladatokat látott el. Ezek közé tartozott az ország közbiztonságának megjavítása, bűnüldözés, továbbá a börtönügy felügyelete. E körben ellenőrizte a törvényhatóságok börtönviszonyait, a rabokkal való bánásmódot, az élelmezési és egyéb higiéniai állapotokat, börtönépítési terveket.[10]
A XVIII. században már a szabadságvesztés-büntetésnek gyakorlata volt, elmélete azonban annál kevésbé, a fogházjavító mozgalom megemlítése azonban nem kerülhető ki. Az osztrák büntető törvénykönyvnek hazánkban való hatálybaléptetésével döntően szabadságvesztés alapú büntetési rendszer kapott otthont országunkban. A mozgalom tagjai rendkívül aggályosnak találták az uralkodó körülményeket, ezért nem a büntetés-végrehajtási rendszer javítgatásában, hanem teljesen új alapokra helyezésében látták a megoldás kulcsát. A szabadságharc beköszöntével a mozgalom kiszorult a középpontból, de nem elhanyagolható, hogy munkásságának eredményeként néhány alapelv meggyökeredzett nálunk: rezsimek megjelenése, a munkáltatás követelménye, a fogvatartottak osztályozása és a rabjogok figyelembe-vétele.[11]
A XIX. században megjelent a büntetés-végrehajtás tudománya. Németország, valamint Franciaország emelendő ki e területen elsőként, ahol megindult a börtönügy tudományos vizsgálata. A kutatások eredményei arra mutattak rá, hogy a büntetések végrehajtására szolgáló intézmények középkorinak bizonyultak, s e terület megfelelő szintű jogi szabályozása is váratott még magára: a káosz élő probléma volt.[12]
A rendezetlenség megoldásának igénye jelent meg az 1843. évi büntető törvényjavaslatokban, ahol a börtönügy szabályozása a büntető törvénykönyvből kiemelt önálló törvényként jelent meg. Ennek sorai szabályozást tartalmaztak például az elítéltek egészségügyi ellátására, a személyzet javadalmazására, az intézmények igazgatására nézve. A mű európai szintű, jól megszerkesztett tervezet lett, az ennek alapján folytatott viták azonban a magányrendszer létrehozását tűzték ki célul, amely egyenes utat jelentett a kudarcba fulladáshoz. Ennek fő oka az volt, hogy ennek a megoldásnak a feltételrendszerét képező épületek megépítéséhez nem álltak rendelkezésre megfelelő anyagi források. A javaslat azonban nagy hatással volt a vármegyei börtönügyre. E problémakör a közigazgatás részét képezte ugyanis, ezért a városokra és vármegyékre hárult a börtönügy feltételrendszerének kialakítása, amelynek keretében megindult a korszerű börtönépületek építése. A javaslat részletesen szabályozta a fent említetteken túl az elítéltek belső életére vonatozó rendelkezéseket, a fogvatartottakkal való bánásmódra vonatkozó követelményeket: nem tagadhatták meg tőlük látogatók fogadását, a leveleket felbontatlanul kellett megkapniuk. Tartalmazta, hogy a befogadáskor nyilvántartásba kellett venni az érkező minden lényeges adatát, s a lehetséges fegyelmi büntetések sorát egyaránt megtalálhatjuk a tervezetben. A javaslat egyik fő szándéka volt az országos szinten egységes rezsim bevezetése.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
