https://doi.org/10.59851/jk.80.04.1
Karsai Dániel Magyarország elleni ügye a közelmúltban ismét a közéleti és szakmai viták középpontjába helyezte az életvégi döntésekkel kapcsolatos hazai szabályozást. Karsai Dániel egyik fő érve az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti eljárásban az volt, hogy a Bíróságnak az Emberi Jogok Európai Egyezményét a változó körülményeknek megfelelően kell értelmeznie, és kérte, hogy a korábbi precedensek óta bekövetkezett változásokra figyelemmel a Bíróság mondja ki a magyar szabályozás egyezménysértő voltát, valamint hogy Magyarországnak biztosítania kell a méltóságteljes halálról való döntés jogát az öngyilkosságban való közreműködés bűncselekménye alóli kivétel megteremtésével. A tanulmány azt elemzi, hogyan alkalmazza a strasbourgi bíróság a jogfejlesztő értelmezést az Egyezmény értelmezése során, hogyan alakult a Bíróság korábbi gyakorlata az asszisztált öngyilkossággal kapcsolatos esetekben, és hogyan mérlegelte a jogfejlesztő értelmezés lehetőségét a Karsai-ügyben.
Tárgyszavak: jogfejlesztő értelmezés, Emberi Jogok Európai Bírósága, asszisztált öngyilkosság, Karsai-ügy
The recent case of Dániel Karsai v. Hungary has once again put the domestic regulation of end-of-life decisions at the centre of public and academic debate in Hungary. One of Dániel Karsai's main arguments in the proceedings before the European Court of Human Rights was that the Court should interpret the Convention in the light of changing circumstances. He asked the Court to declare that the Hungarian regulation violated the Convention in the light of the changes since the earlier precedents, and that Hungary should guarantee the individual's right to decide on death with dignity by providing an exception to the offence of assisting suicide. The article analyses how the Strasbourg Court has applied the evolutive interpretation in its previous case law in general and in assisted suicide cases and how it has argued in this regard in the Karsai case.
Keywords: evolutive interpretation, European Court of Human Rights, assisted suicide, Karsai v. Hungary
Karsai Dániel Magyarország elleni ügye[1] a közelmúltban ismét a közéleti és szakmai viták középpontjába helyezte az életvégi döntésekkel kapcsolatos hazai szabályozást. Karsai Dániel azért fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához (a továbbiakban: EJEB, Bíróság, strasbourgi bíróság), mert a magyar szabályozást egyezménysértőnek[2] találta. Álláspontja szerint az öngyilkosságban közreműködés abszolút[3] és extraterritoriális[4] tilalma sérti azoknak a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek az önrendelkezési jogát - amely az Egyezmény 8. cikkében a magánélethez való jog részeként jut kifejeződésre -, akik életüket csak más személy közreműködésével tudnák méltósággal befejezni.[5] A magyar szabályo-
- 153/154 -
zás következtében az ilyen helyzetben lévőknek várniuk kell, amíg végül életfenntartó kezelésre lesz szükségük, amelynek visszautasítására szigorú feltételek mellett van lehetőség az egészségügyi törvény alapján.[6] Erre azonban a kérelmező esetében - ha egyáltalán - csak közvetlenül a halála előtt kerülhetett volna sor. Ha pedig külföldön halt volna meg oly módon, hogy a halálba segítése kimerítette volna a magyar Btk. szerinti öngyilkosságban közreműködés tényállását, mindenki, aki segítette volna őt ennek megvalósításában, büntetőjogi felelősségre vonással nézne szembe Magyarországon.
Karsai Dániel egyik fő érve az volt, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának a változó körülményeknek megfelelően kell értelmeznie az Egyezményt, hogy az abban biztosított jogok - a Bíróság megfogalmazását követve[7] - ne csak elméletiek és illuzórikusak legyenek, hanem a gyakorlatban is érvényesüljenek. Azaz gyakorlatilag jogfejlesztő értelmezésre hívta fel a Bíróságot, és azt kérte, hogy a korábbi precedensek óta bekövetkezett társadalmi változásokra, valamint az - egyes államokban - változó szabályozási és esetjogi tendenciákra figyelemmel mondja ki, hogy a magyar szabályozás egyezménysértő, és Magyarországnak biztosítania kell a méltóságteljes halálról való döntés jogát a döntésképes, végstádiumú betegségben szenvedő egyén számára az öngyilkosságban való közreműködés bűncselekménye alóli kivétel megteremtésével.
Az életvégi döntések és így a Karsai-ügy kapcsán is számos jogi, etikai, társadalmi, orvosszakmai dilemma merül fel.[8] Jelen munka kizárólag a jogfejlesztő értelmezés (evolutive interpretation, dynamic interpretation)[9] mint értelmezési technika alkalmazhatóságára fókuszál. Azzal foglalkozik, hogyan alkalmazza a strasbourgi bíróság a jogfejlesztő értelmezést, és milyen érvek merültek fel ezzel kapcsolatban a Karsai-ügyben. Elsőként a jogfejlesztő értelmezés sajátosságait mutatom be az emberi jogi egyezmények körében, majd a jogfejlesztő értelmezés strasbourgi gyakorlatban megjelenő perspektíváit járom körül. Ezt követően térek rá a jogfejlesztő értelmezés alkalmazására az asszisztált öngyilkossággal kapcsolatos korábbi strasbourgi esetjogban. Végül azt elemzem, hogy a Bíróság hogyan mérlegelte ezt a lehetőséget a Karsai-ügyben.
A jogfejlesztő értelmezés a strasbourgi bíróság által alkalmazott egyik legvitatottabb értelmezési technika. A jogfejlesztő értelmezés azt jelenti, hogy egy bíróság az idő múlásával bekövetkező változások miatt egy változatlan normaszöveghez az eredeti jelentéstől eltérő tartalmat társít. A jogfejlesztő értelmezés nem a szöveg elfogadásakor érvényes jelentésének feltárása, hanem egy olyan értelmezési eredmény, amely megváltoztatja a szöveg eredeti jelentését.[10] A jogfejlesztő értelmezés tehát nem értelmezési módszer, hanem egy értelmezési megközelítés (approach), amely minden értelmezési módszer intertemporális elemeként megnyilvánulhat. A jogfejlesztő értelmezés az értelmezés idő dimenziójának egyik (jelenkori) pólusa a statikus (eredeti, elfogadáskori vagy a korábbi bírói értelmezésnek megfelelő) értelmezéssel szemben. Az evolutív értelmezés a statikussal szemben tehát az új kontextusra - például a morális, tudományos vagy társadalmi fejlődésre - reagálva túllép a szövegezők szándékán, az elfogadáskori jelentésen vagy a bíróság korábbi értelmezésén. Idővel tehát egy evolutív értelmezési eredményből is statikus lesz.[11]
A bíróságok ily módon új mechanizmusokat és eljárásokat fejleszthetnek ki, változtathatnak egy-egy jogi rendelkezés értelmezési tartományán. Mindezek következtében a bíróságok komoly társadalmi, (köz)politikai változások forrásai lehetnek.[12] Ha a bíróságok tekintettel vannak a társadalmi valóságra, és dinamikus jogértelmezéssel reagálnak az abban bekövetkező változásokra, akkor be tudják tölteni azt a funkciójukat, hogy értelmezéssel hidat képezzenek a társadalmi viszonyok és az abszt-
- 154/155 -
rakt jogi normák között.[13] Ez azonban többnyire nem hirtelen, előzmények nélkül következik be, sokkal inkább a fokozatosság a jellemző. A bíróságok általában esetről esetre haladva, döntések sorozatával jutnak el az újabb, modernebb értelem kialakításához.
A nemzetközi emberi jogi egyezmények általános rendelkezéseket tartalmaznak az államok és intézményeik számára, megalkotásuk során azt a célt tartva szem előtt, hogy hosszú ideig érvényesek és alkalmazhatók legyenek. Ezek az egyezmények emberek sokaságának jogaira és a hozzájuk kapcsolódó állami kötelezettségekre vonatkoznak. Ahogy a legtöbb nemzetközi emberi jogi egyezmény, az Emberi Jogok Európai Egyezménye sem írja elő a Bíróság számára, hogy milyen értelmezési keretben mozoghat és milyen értelmezési módszereket alkalmazhat. Mivel az Egyezmény nemzetközi szerződés, vonatkozik rá az 1969. évi Bécsi Egyezmény 31-33. cikke a szerződések értelmezéséről.[14] Ezen túlmenően azonban a Bíróság az Egyezmény sajátos rendszerében alkalmazható értelmezési elveket és technikákat alakított ki - mint például az autonóm jogértelmezés gyakorlatát, az államok széles mérlegelési jogkörét, az európai konszenzust, a jogfejlesztő értelmezést -, a nemzetközi közjog általános értelmezési doktrínáit pedig - például a szubszidiaritás elvét, a hatékonyság elvét - az Egyezmény keretrendszeréhez igazította. Az Egyezmény értelmezése során a Bíróságnak folyamatosan egyensúlyoznia kell a szerződő államok szuverenitásának tiszteletben tartása - azaz a tagállami mérlegelési jogkör (margin of appreciation) elismerése - és az Egyezményben vállalt kötelezettségeik betartatása között az Egyezmény dinamikus jellegére is figyelemmel.[15] Azt, hogy az EJEB milyen szempontokat vehet figyelembe az értelmezés során, az értelmezése milyen terjedelmű lehet, és milyen értelmezési elveket és technikákat alkalmazhat, folyamatos viták övezik. Kérdés tehát, hogy egy ilyen emberi jogi egyezményt értelmező nemzetközi bíróság - melynek joghatósága számos, különféle politikai és jogi struktúrájú államra terjed ki - milyen mértékben veheti figyelembe az idő múlását, és a szerződő államokban bekövetkező - társadalmi, morális, kulturális, politikai, gazdasági stb. - változásokat követve változtathat-e értelmezéssel egy-egy alapjog tartalmán. A jogfejlesztő értelmezés alkalmazása tehát igazolásra szorul.
Mivel a nemzetközi emberi jogi egyezményekre is vonatkozik az 1969. évi Bécsi Egyezmény 31-33. cikke, e rendelkezésekből is lehet következtetéseket levonni a jogfejlesztő értelmezés alkalmazhatóságára. A 31. cikk deklarálja, hogy a szerződést jóhiszeműen, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint, valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni. Az alapjogi bíráskodás alapvető jellemzője, hogy mivel az értelmezendő jogi dokumentum rendelkezéseinek megfogalmazása nagyon absztrakt és általános, azokat az értelmező bíróságok töltik ki tartalommal, melynek során tekintettel vannak az idő múlásával megváltozó körülményekre is. Az emberi jogok sajátossága, hogy absztrakt, morális értékek húzódnak meg mögöttük, amelyek olyan normatív standardokként szolgálnak, amelyek alapján az egész jogrendszer helyességét meg lehet ítélni. Az ezekre az értékekre vonatkozó társadalmi meggyőződés változása kihívás elé állítja az értékeket értelmező bíróságokat.[16] Az Egyezményben is számos olyan terminus található - például a kínzás tilalma, a magán- és családi élet tisztelete, a véleménynyilvánítás szabadsága, az egyesülési szabadság stb. -, amelyek magukban hordozzák annak szükségszerűségét, hogy a változó körülményekkel változó értelmezést kapjanak. Az Egyezmény rendelkezései nem részletekbe menő szabályok, amelyek kőbe akarnák vésni az 1950-ben hordozott értelmüket. Sokkal inkább tágabb értelmű standardok, melyeket a bírói értelmezés tesz világossá, amely az idők folyamán változik.[17] Ezek a rendelkezések természetüknél fogva nemcsak olyan esetekre vonatkoznak, amelyekre a szövegezők gondolhattak, hanem számos további, új esetre is. Az sem zárható ki, hogy a szövegezők eredeti értelmezése téves volt, amelyet később az értelmezés módosításával lehet korrigálni.[18]
Az emberi jogi egyezmények tárgyának és céljának figyelembevétele önmagában is hordoz egyfajta dinamizmust, hiszen az emberi jogok hosszú távú biztosítására törekvés során aligha hagyhatók figyelmen kívül a változó körülmények, amelyek az emberi jogok tágabb értelmezését eredményezhetik.[19] Az Egyezmény preambuluma is utal az Egyezményben biztosított jogok dinamikus jellegére, amikor a következőképpen fogalmaz: "az Európa Tanács célja a tagjai közötti szorosabb egység megva-
- 155/156 -
lósítása és [...] e cél elérésének egyik módszere az emberi jogok és alapvető szabadságok megóvása és további fejlesztése."
A Bécsi Egyezmény[20] szűk körben a nemzetközi szerződések dinamikus jellegére is utal, amikor a szerződés értelmezésének figyelembe veendő szempontjaként jelöli meg a szerződés alkalmazása során utólag kialakult olyan gyakorlatot, amely a részes felek megegyezésén alapul.[21] Azt, hogy a Bécsi Egyezmény[22] nyitott a jogfejlesztő értelmezésre, az is mutatja, hogy a travaux préparatoires-ra az értelmezés során csak kiegészítő lehetőségként tekint.[23]
George Letsas - Ronald Dworkin alkotmányértelmezési koncepcióját alapul véve - amellett érvel, hogy az EJEB értelmezésére nincs nagy hatással a Bécsi Egyezmény és az originalista - a szöveg elfogadáskori jelentésének feltárására törekvő (textualista), valamint a szövegezők szándékának feltárását célzó (szándékkutató) - értelmezés, a Bíróság elsődlegesen - bár nem teljesen következetesen - az Egyezményben biztosított jogok morális értelmezése mellett kötelezte el magát.[24] A jogfejlesztő értelmezés alkalmazásával pedig a Bíróság nem bővíti az Egyezményben biztosított jogok tartalmát, hanem azt tárja fel, hogy mire vonatkozik e jogok mindenkori védelme.[25] Álláspontja szerint a Bíróság evolutív értelmezésének eredménye is kötelezi a tagállamokat. Ennek igazolását két tényezőben látja. Egyrészt a tagállamok kötelezettséget vállaltak arra, hogy egységesen alávetik magukat a Bíróság eljárásának, hogy az jogorvoslatot biztosítson mindazok számára, akiknek az emberi jogait megsértik. Ez a kötelezettségvállalás akkor is fennáll, ha az nem felel meg a tagállamok elvárásainak vagy preferenciáinak. Másrészt az Egyezmény preambulumában megfogalmazott két cél elfogadása is ezt támasztja alá: a nagyobb egység elérésének és az emberi jogok kollektív érvényesítésének közös céljai. Ezeknek a céloknak az elérését a tagállamok az EJEB kezébe helyezték, így az EJEB-nek joga van meghatározni ezeknek a jogoknak a természetét, ahelyett hogy csak a nemzeti szintű koncepciókat ismételné. Ennek során az EJEB nem tud más tenni, mint evolutív értelmezést alkalmazni, ami nem önkényes, mert morális elvek koherens rendszerét kialakítva azt az EJEB-nek igazolnia kell. Letsas szerint a jogfejlesztő értelmezés nemcsak legitim, hanem esszenciális az EJEB legitimitásához, mert ez segít koherenciát elérni az ítélkezésben.[26]
Az EJEB gyakorlatában a jogfejlesztő értelmezés alkalmazása a következő narratívában jelenik meg: a Bíróság az Egyezményt élő instrumentumnak (living instrument) tekinti, amelyet napjaink változó körülményeinek tükrében kell értelmezni.[27] Ez a doktrína a jelent tartja az értelmezés meghatározó időpontjának, a jognak az értelmezés időpontjában fennálló tartalmát tekinti alapvetőnek, szemben az Egyezmény szövegezőinek akaratával.[28] A Bíróság több esetben is kifejtette, hogy a szövegezők akaratára egyfajta kiindulópontként tekint, nem pedig az értelmezés meghatározó szempontjaként.[29] A Bíróság a saját funkcióját úgy értelmezi, nemcsak az a feladata, hogy egy konkrét esetben döntést hozzon, hanem az is, hogy magyarázza, védelmezze és fejlessze az Egyezmény szövegét, amivel a szerződő államokat segíti az Egyezményben vállalt kötelezettségük teljesítésében.[30] A Bíróság megfogalmazása szerint ez a dinamikus és evolutív értelmezés (dynamic and evolutive approach) azt szolgálja, hogy - az emberi jogok értelmezésével kapcsolatos tagállami álláspontok változására és közeledésére is figyelemmel - a Bíróság ne legyen akadályozója az emberi jogok értelmezésével kapcsolatos reformoknak.[31] Ennek az értelmezési technikának az alkalmazása során tehát a Bíróság az Egyezmény valamely rendelkezésének korábban megállapított értelmezését új körülmények, szempontok miatt továbbfejleszti, kibővíti, akár azzal a következménnyel, hogy korábbi értelmezését megváltoztatja.
Az Egyezmény jogfejlesztő értelmezésének szükségességéről, valamint arról, hogy milyen feltételek fennállásakor és milyen mértékben indokolt a jogfejlesztő értelmezés alkalmazása a konkrét esetekben, a bírák között sincs széles körű egyetértés. A jogfejlesztő értelmezés alkalmazása nem nélkülözi a következetlenséget, a mérlegelés szempontjai és az egyes tényezők súlya a Bíróság esetjogában nem teljesen világos.
A jogfejlesztő értelmezés alkalmazásáról való döntésben a Bíróság mérlegelésének egyik sarkpontja az európai konszenzus (European consensus) vizsgálata. Ennek során
- 156/157 -
figyelembe veszi az Európa Tanács tagállamainak jogi megoldásait, főként a tagállamok szabályozását és bizonyos mértékig a bírósági gyakorlatot. Ez a vizsgálat tehát elsősorban az aktuális jog(alkotás)i valóságot tárja fel. Ha egy jogi kérdésben olyan új, a nemzeti jogalkotók között létrejött konszenzus tapasztalható, amely az Egyezmény elfogadásakor még nem volt előre látható, akkor az EJEB általában követi ezt a tendenciát. Ilyen esetekben a tagállamok mérlegelési szabadsága szűkebb. Ha viszont az EJEB azt tapasztalja, hogy egy jogi kérdésben nincs konszenzus, az a tagállamok szélesebb körű mérlegelési jogkörének elismerése mellett és a jogfejlesztő értelmezéssel szemben lehet fontos érv. Ezzel szoros összefüggésben van az érintett jog természete is. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti hatóságok mérlegelési jogköre szűkebb azoknak az Egyezmény által biztosított jogoknak a körében, amelyeket a nemzetközi közjog abszolút jogként ismer el - például az élethez való jog, a kínzás, a rabszolgaság és a kényszermunka tilalma -, vagy a demokratikus társadalom feltételeként kiemelt védelmet élvező jogok esetében - például a véleménynyilvánítás szabadsága, a tisztességes eljáráshoz való jog -, míg tágabb az Egyezményben deklarált többi jog vonatkozásában.[32]
A Bíróság azonban soha nem határozta meg egyértelműen, hogy mit tekint elegendőnek a tagállamok közötti konszenzus megállapításához. Az is előfordul, hogy a Bíróság a még kialakulóban lévő vagy fejlődő konszenzusra (emerging consensus) is tekintettel van a konszenzusvizsgálat során, és a nemzetközi tendenciákat is figyelembe veszi függetlenül attól, hogy az Európa Tanács tagállamainak többsége követi-e őket.[33] Ezekben az esetekben a Bíróság nem várja meg, hogy a tagállamok többségében hasonló jogi megoldások jöjjenek létre (established consensus), hanem a jogfejlődés egy korábbi pontján beavatkozik, hogy egy Egyezményben biztosított jog objektív értékét védje. Ugyanakkor az, hogy milyen esetekben dönt a Bíróság a konszenzusvizsgálat alapján a jogfejlesztő értelmezés alkalmazása mellett, igencsak kiszámíthatatlan.[34] Arra is van példa, hogy az EJEB kizárólag a konszenzusvizsgálatot folytatja le, amikor a jogfejlesztő értelmezés alkalmazásáról dönt.
A szakirodalomban van olyan álláspont, amely szerint a jogfejlesztő értelmezés alkalmazását csak a tagállamok többségében létrejött konszenzus igazolhatja. Prebensen szerint a Bíróságnak e téren inkább reaktívnak, semmint proaktívnak kell lennie, így az Egyezmény értelmezése a demokratikusan megválasztott testületek döntéséhez igazodik.[35] Dzehtsiarou hozzáteszi, hogy ez szolgálja a jogbiztonságot, a konzisztenciát és az esetjog kiszámíthatóságát, kizárva a szubjektivitást a jogi érvelésből.[36]
Kérdés azonban, a jogfejlesztő értelmezés valóban csupán annyit jelent-e, hogy az EJEB követi a tagállamok szabályozásában vagy joggyakorlatában bekövetkező változásokat. Letsas álláspontja az, hogy a Bíróság az értelmezés során sokkal inkább arra van tekintettel, hogy az Egyezményben biztosított jogok milyen erkölcsi értékeket szolgálnak, és milyen érvek támaszthatják alá őket, nem pedig arra, hogy az Európa Tanács tagállamai között van-e egyetértés ezekkel az érvekkel kapcsolatban.[37] A Bíróság gyakori érvelése szerint az "élő instrumentum" azt jelenti, hogy a testületnek a folyamatosan változó, fejlődő európai szemlélettel és nézetekkel kell lépést tartania - Letsas kifejezésével a társadalmakban kialakuló "morális igazsággal" -, nem pedig a tagállamok konkrét jogi szabályozásaival tekintet nélkül a tartalmukra. Letsas szerint a Bíróság csak akkor veszi figyelembe "napjaink változó körülményeit", ha azok hozzájárulnak az Egyezményben biztosított jogok alapjául szolgáló morális értékek jobb megértéséhez. Ugyanakkor ő is elismeri, hogy a Bíróság ezt sem alkalmazza következetesen, és előfordul, hogy a konszenzus hiánya miatt az államok mérlegelési jogkörének enged teret.[38] A hazai szakirodalomban Tóth Gábor Attila figyelmeztet arra, hogy az Egyezményben biztosított jogok tartalmának megállapításakor a konszenzusvizsgálat helyett a morális értelmezés vezet helyes eredményre, mivel a jogértelmezés és az igazság nem statisztikai kérdés, nem az államok többségének álláspontjától függ, hanem az alapjogok tartalmára vonatkozó érvek meggyőző erejétől.[39] Lisa Sonnleitner is azt az álláspontot képviseli, hogy a konszenzus - egy többségi álláspont követése - önmagában nem lehet elegendő érv a jogfejlesztő értelmezés alkalmazására, hiszen az alapjogi kérdések megoldásához tartalmi igazolásra van szükség. Önmagában a többségi álláspont elfogadása ahhoz is vezethet, hogy a tagállami változások következtében az emberi jogi védelem a Bíróság által korábban meghatározott védelmi szint alá csökken.[40]
- 157/158 -
A Bíróság gyakorlatában a mérlegelés egy másik szempontja a társadalmi tényezők, a felmerült alapjogi kérdéshez való társadalmi hozzáállás vizsgálata. A Bíróság sokszor megállapította, hogy a jognak követnie kell a társadalmi változásokat. E tényezők figyelembevétele fontos ellensúly lehet a konszenzusvizsgálat eredményével szemben, hiányzó konszenzus esetén a Bíróság a társadalmi változások meghatározó jelentőségével érvelhet a jogfejlesztő értelmezés alkalmazása mellett. Szintén a mérlegelés szempontjai közé tartozik a Bíróság gyakorlatában a tudományos eredmények megfontolása.[41] Mindezek mellett természetesen a Bíróság az értelmezési autonómiájából következően az eset egyedi körülményeire figyelemmel számos más tényezőt is mérlegelhet a jogfejlesztő értelmezés alkalmazásáról való döntés során.
A jogfejlesztő értelmezés alkalmazása általában olyan esetekben vált ki nagy vitákat, amelyekben az adott jog tartalmának értelmezése érzékeny társadalmi kérdést érint. Ez lehet az oka annak, hogy a Bíróság nem alakított ki egy minden esetre alkalmazandó mérlegelési tesztet, mivel sok esetben nem objektív indokok alapján dönt a jogfejlesztő értelmezés alkalmazásáról, hanem az alapján, hogy mennyire lenne elfogadható a tagállamok számára az evolutív értelmezés eredménye. Ez fontos tényező lehet a Bíróság legitimitásának erősítésében. Az ilyen típusú döntéshozatal azonban kiszámíthatatlanná teszi a joggyakorlatot, ezért egy koherens, a jelenleginél világosabb és átláthatóbb mérlegelési szempontrendszer kialakítása nagyon fontos elvárás a Bírósággal szemben mind a tagállamok, mind a panaszosok részéről.[42]
A Karsai-ügyben kialakított érvelés elemzéséhez elengedhetetlen megvizsgálni, hogy az EJEB az asszisztált öngyilkossággal[43] kapcsolatos korábbi esetjogában hogyan alkalmazta a jogfejlesztő értelmezést az alapjogi kollíziók feloldása során. Az a kérdés, hogy az Egyezményben biztosított jogok garantálják-e a halál megválasztásának jogát, és így teremtenek-e pozitív kötelezettséget az asszisztált öngyilkosság legalizálására a tagállamok számára, látható feszültséget hoz létre a jogfejlesztő értelmezés alkalmazásában. Nem meglepő, hogy a Bíróság fokozatosan, lépésről lépésre haladt az Egyezmény értelmezésének fejlesztése során ebben a kérdésben.[44]
E körben az első meghatározó precedensdöntés (landmark decision) a Pretty kontra Egyesült Királyság[45] ügyben hozott ítélet. A Bíróság megállapította, hogy Pretty asszony Egyezményben biztosított jogai nem sérültek azzal, hogy a nemzeti hatóságok elutasították a férje büntetőjogi felelősség alóli mentesítését arra az esetre, ha halálba segítené őt, amikor már a betegsége miatt egyedül nem tudna véget vetni az életének. A Bíróság kifejtette, hogy a korábbi gyakorlatában az élethez való jog értelmezése során az állam életvédelmi kötelezettsége volt a hangsúlyos, amely nem vonatkozott az életminőségre, és nincs meggyőződve arról, hogy annak egy negatív aspektusa is beleérthető e jog tartalmába. Álláspontja szerint a 2. cikket nyelvi torzítás nélkül nem lehet úgy értelmezni, hogy a benne szereplővel teljesen ellentétes jogot - nevezetesen a halálhoz való jogot - biztosít, és úgy sem, hogy önrendelkezési jogot teremt az egyén számára az élet helyett a halál választására.[46]
A Bíróság a 3. cikkel kapcsolatban azt állapította meg, hogy az nem ró az asszisztált öngyilkosság biztosítására vonatkozó pozitív kötelezettséget az államokra. A Bíróság e körben utalt a jogfejlesztő értelmezésre, elismerve az Egyezmény dinamikus jellegét, ugyanakkor egy ilyen, az államok számára pozitív kötelezettséget megállapító értelmezést már olyan újszerű értelemnek tekintett, amely nem volna összhangban az Egyezmény céljaival, és megbontaná az Egyezményben biztosított jogok koherenciáját. Megállapította, hogy a kínzás tilalmát az élethez való joggal összefüggésben kell értelmezni, amelynek célja az élet védelme, nem pedig az, hogy a hatóságokat arra kötelezze, hogy ezzel ellentétes cselekményt hajtsanak végre.[47]
A 8. cikkel kapcsolatban a Bíróság először ismerte el, hogy a személyes autonómia, az önrendelkezés joga beletartozik a magánélethez való jog védelmi körébe. Ennek a cikknek a vonatkozásában már elismerte a Bíróság, hogy az életminőségnek is van jelentősége, és azt is, hogy az
- 158/159 -
Egyesült Királyság szabályozása beavatkozást jelent a magánélethez való jogba.[48] Ugyanakkor megállapította azt is, hogy ez a beavatkozás - az öngyilkosságban közreműködés általános büntetőjogi tilalma - nem jelenti a magánélethez való jog aránytalan korlátozását, tekintettel mások - így a kiszolgáltatott, sérülékeny egyének - jogai védelmének érdekére.[49]
A 9. cikkel kapcsolatban az EJEB azt állapította meg, hogy a kérelmező az autonómiájával kapcsolatban fejtette ki az álláspontját, amely nem tartozik a 9. cikk által védett meggyőződés fogalmi körébe.[50] A 14. cikk vonatkozásában az EJEB úgy érvelt, hogy objektív és észszerű indok - a visszaélések kockázata - állt fenn az öngyilkosságra fizikailag képes és nem képes egyének közötti különbségtételben.[51]
A Haas kontra Svájc[52] esetben a Bíróság nem találta egyezménysértőnek azt a szabályozást, amely szerint az öngyilkosság elkövetéséhez szükséges szert csak orvos által felírt receptre lehet kiváltani. Ebben az esetben a Bíróság - a Pretty-ügyre támaszkodva, de attól mégis kissé elmozdulva - egyértelműen az Egyezmény 8. cikke által védett magánélethez való jog egyik aspektusaként fogalmazta meg a halál megválasztásának módjáról és idejéről való döntést, ha az egyén képes ebben a kérdésben szabadon dönteni és annak megfelelően cselekedni.[53] A Bíróság ebben a döntésben is kifejtette, hogy az Egyezményt napjaink változó körülményeire figyelemmel kell értelmezni, ugyanakkor a konszenzusvizsgálat során arra jutott, hogy a tagállamok túlnyomó többsége nagyobb súlyt helyez az egyén életének védelmére, mint az élet befejezéséhez való jogára. Előzőek alapján azt állapította meg, hogy az államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek ennek a kérdésnek a szabályozásában.[54]
A Koch kontra Németország[55] ügyben a nemzeti bíróságok érdemi vizsgálat nélkül utasították el a halálos dózisú szer iránti kérelmet, mivel a német szabályozás szerint nem jogszerű az öngyilkosságban való közreműködés. Ebben az esetben a 8. cikk értelmezési tartományának egy új, eljárási aspektusa került előtérbe. A Bíróság megállapította, hogy a 8. cikk magában foglalhatja a bírósághoz fordulás lehetőségét olyan esetben is, amelyben a kérdéses jogot az állam még nem deklarálta.[56] Ennek alapján a magánélethez való jog eljárási garanciáinak megsértése miatt a Bíróság megállapította az Egyezmény megsértését.[57] A jog tartalmával kapcsolatban utalt a korábban vizsgált konszenzus hiányára, és megismételte, hogy ennek következtében az államok mérlegelési jogkörébe tartozik az öngyilkosságban való közreműködést tiltó vagy bizonyos körben megengedő szabályozás kialakítása.[58]
A Gross kontra Svájc ügyben[59] a Bíróság megállapította a 8. cikk megsértését az öngyilkosságban való közreműködés szabályozása körében. Az eset sajátossága, hogy a kérelmező egy idős asszony volt, akinek a kora előrehaladtával fizikai és szellemi képességei egyre romlottak, és sikertelenül próbált véget vetni életének. Annak érdekében, hogy ezt biztonságos körülmények között megtehesse, kérelmezte a halálos dózisú gyógyszer felírását. A recept felírását azonban több svájci orvos is megtagadta az orvosetikai irányelvekre hivatkozva, melyek szerint az öngyilkosságban való orvosi közreműködés csak akkor lehetséges, ha az egyén olyan betegségben szenved, amely rövid időn belül halálhoz vezet. Gross asszony kérelmét a svájci hatóságok és bíróságok is elutasították, emiatt fordult a strasbourgi bírósághoz. A Bíróság ebben az esetben a 8. cikk megsértését a korábbi esetekhez képest új perspektívából, a jogbiztonság szempontjából vizsgálta. A 8. cikk megsértését azért állapította meg, mert a jogi szabályozás ugyan lehetővé teszi az orvos által felírt halálos dózisú gyógyszerhez való hozzáférést, de nem ad egyértelmű útmutatást, hogy erre pontosan milyen körülmények között van lehetőség. Az orvosetikai irányelvek ugyanis nem rendelkeznek jogszabályi minőséggel, ráadásul nem vonatkoznak azokra, akik nem szenvednek halálos betegségben. Az állam tehát a nem halálos betegségben szenvedők esetében elmulasztotta szabályozni a recept felírását, és ez a szabályozási hiány dermesztő hatással van az orvosokra.[60] A Bíróság azonban csak arra a következtetésre szorítkozott, hogy az egyértelmű és átfogó jogi szabályozás hiánya sértette az Egyezmény 8. cikke szerinti, a magánélet tiszteletben tartásához való jogot, anélkül hogy bármilyen módon állást foglalt volna az ilyen iránymutatások érdemi tartalmáról.[61]
A Mortier kontra Belgium[62] ügyben egy jogszerűen elvégzett eutanáziában meghalt hölgy fia volt a kérelmező, aki szerint az édesanyja esetében az állam nem teljesítette az élet védelmére vonatkozó pozitív kötelezettségét, és - azzal, hogy őt előzetesen nem értesítették az édesanyja eutanáziájáról, és nem vonták be az eljárásba - a kérelmező magán- és családi élethez való jogát is megsértette. Ebben ügyben az élethez való jog kérdésében tett nagy előrelépést a Bíróság, ugyanis elismerte, hogy az eutanázia
- 159/160 -
engedélyezése önmagában nem jelenti a 2. cikk megsértését még olyan esetben sem, amikor az egyén nem szenved halálos betegségben, hanem mentális betegsége miatt dönt az eutanázia mellett. A Bíróság meghatározta azokat a kritériumokat, amelyek megfelelő garanciákat biztosítanak az élethez való jog tiszteletben tartására. Eszerint a nemzeti jognak tartalmaznia kell az Egyezmény 2. cikkében foglalt követelményeknek megfelelő, az eutanáziát megelőző cselekményekre vonatkozó jogszabályi keretet, a konkrét esetnek meg kell felelnie ezeknek a jogszabályi kereteknek, és az Egyezmény 2. cikkében előírt garanciák biztosítását utólagosan ellenőrizni kell.[63] E kritériumok vizsgálatával a Bíróság a konkrét ügyben az élethez való jog tartalmi értelemben vett megsértését nem állapította meg, mivel úgy találta, hogy az eutanázia előtti eljárás jogi szabályozása a hazai jogban megfelelő garanciákat biztosított, és az eutanáziát e jogszabályi kereteknek megfelelően hajtották végre.[64] Az utólagos ellenőrzés körében ugyanakkor megállapította az élethez való jog eljárásjogi aspektusának megsértését az erre kialakított vizsgálóbizottság függetlenségének hiánya, valamint a kérelmező által indított büntetőeljárás elhúzódása miatt.[65] A Bíróság a 8. cikk vonatkozásában nem állapított meg egyezménysértést.[66]
A fentiek alapján látható, hogy az EJEB az Egyezménynek való megfelelés szempontjából az asszisztált öngyilkosság szabályozására vonatkozóan a konszenzusvizsgálatot tartotta meghatározónak. Európai konszenzus hiányában az államok mérlegelési jogkörének tág teret engedve az Egyezménynek megfelelőnek tekintette mind az öngyilkosságban közreműködés abszolút büntetőjogi tilalmát, mind az olyan szabályozást, amely szerint az öngyilkosságban közreműködés bizonyos formái jogszerűek, ha a szabályozás a visszaélésekkel szemben megfelelő garanciákat biztosít. A Bíróság ugyanakkor mind az Egyezmény 2., mind a 8. cikke körében fejlesztette az Egyezmény értelmezését. Az élethez való jog vonatkozásában a kezdetekhez képest nagy előrelépés, hogy megállapította, önmagában az eutanázia dekriminalizálása nem sérti az Egyezmény 2. cikkét. A 8. cikkben deklarált magánélethez való jog védelmi körét pedig folyamatosan bővítette, egyre több aspektusát ismerve el. A jogfejlesztő értelmezés legnagyobb lépése e körben az lenne, ha a Bíróság kimondaná, hogy sérti az Egyezmény 8. cikkét, ha az állam nem biztosítja az öngyilkosságban közreműködés jogszerű lehetőségét az olyan halálos betegek számára, akik képesek döntést hozni ebben a kérdésben, és akik már nem lennének képesek arra, hogy életüknek saját kezűleg vessenek véget. Azaz a halál módjáról és idejéről való döntés jogát olyannak ismerné el, mint amelynek biztosítására az államnak pozitív kötelezettsége van. Ezt kérte Karsai Dániel is a Bírósághoz benyújtott kérelmében.[67]
Karsai Dániel a kérelmében előadta, hogy az EJEB-nek a társadalmi változások és az ő ügyében fennálló sajátos körülmények figyelembevételével kell meghoznia a döntést. Azzal érvelt a jogfejlesztő értelmezés alkalmazása mellett, hogy a Pretty-ügyben született precedens óta egyrészt fejlődött magának a Bíróságnak a gyakorlata - valamint néhány állam bírói gyakorlata[68] -, másrészt az európai szabályozási és társadalmi környezet jelentősen megváltozott, aminek következtében megfigyelhető az orvos által asszisztált halál legalizálása irányába mutató tendencia figyelhető meg.[69] Álláspontja szerint kialakulóban van egy konszenzus az öngyilkosságban való közreműködés abszolút tilalmának aránytalansága kérdésében a mentálisan ép, döntésképes halálos betegek esetében, akik segítség nélkül képtelenek életük befejezésére. Ezt a tendenciát a társadalom és az orvosszakma általi elfogadásban is igazoltnak látta.[70]
A kormány ezt a kialakuló tendenciát nem találta meghatározónak, hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben európai konszenzus nem alakult ki. Álláspontja szerint ez azt igazolja, hogy a tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak a döntésnek a meghozatalában és szabályozásában, hogy inkább a kiszolgáltatott személyek élethez való jogát védjék, vagy az önrendelkezési jognak tágabb teret engedve megkönnyítsék az életük végét. Előadta azt is, hogy a nemzeti hatóságok jobban fel tudják mérni az adott társadalom értékeit, a közvélemény ugyanakkor nem lehet a nemzetközi jog forrása.[71]
A Bíróság egyetlen szempontból közelítette meg a jogfejlesztő értelmezés alkalmazásának kérdését: van-e konszenzus ebben a kérdésben az Európa Tanács tagállamai között. Érvelésében a fejlődőben lévő konszenzus helyett
- 160/161 -
a stabil konszenzus hiányára támaszkodott. A konszenzusanalízis során megállapította, hogy az elmúlt években egyes európai államokban valóban fontos jogi fejlemények voltak az orvos által asszisztált halál egyes formáinak biztosításában. Elismerte, hogy kialakulóban van az orvos által asszisztált halál dekriminalizálására vonatkozó konszenzus a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők esetében. A tagállamok többsége azonban még mindig büntetőjogi tilalmat alkalmaz az öngyilkossághoz való segítségnyújtásra, és a nemzetközi jogi eszközök és állásfoglalások sem írnak elő sem kötelezettséget, sem ajánlást az asszisztált öngyilkossághoz való jogszerű hozzáférés biztosítására. A Bíróság álláspontja szerint mindezek okán, továbbá mivel ez a téma olyan etikai kérdéseket vet fel, melyekben a demokratikus államokban mély véleménykülönbségek vannak, az államok számára széles mérlegelési mozgásteret kell biztosítani.[72] Ennek az egy szempontnak a figyelembevétele azonban a jogfejlesztő értelmezésnek egy leegyszerűsítő felfogása, ezt mutatja a különvéleményen lévő Felici bíró álláspontja is. Felici bíró szerint ez az eset lehetőséget teremtett volna a Bíróság számára, hogy továbbfejlessze az Egyezmény értelmezését. Kifejtette, hogy az európai konszenzus megléte csak egy mérlegelési szempont a jogfejlesztő értelmezés alkalmazásáról való döntésben, és nem zárja ki, hogy a Bíróság a kialakuló tendenciákat is figyelembe vegye. Álláspontja szerint ez a tendencia, valamint az, hogy globális szinten milyen nagy mértékben van jelen a közbeszédben az életvégi kezelésekhez való hozzáférés, önmagában igazolhatta volna, hogy a Bíróság megállapítsa a 8. cikk megsértését az öngyilkosságban való közreműködés általános tilalmát érintően - különösen ha ez az állam területén kívülre is kiterjed -, akkor is, ha ezzel pozitív kötelezettséget ró az államokra. Véleménye szerint a büntethetőség kérdésében az államnak nincs mérlegelési jogköre.[73]
A Bíróság tehát a korábbi gyakorlatához hasonlóan tartózkodott attól, hogy az Egyezmény 8. cikkének olyan értelmezést adjon, amely olyan pozitív kötelezettséget ró az államokra, hogy tegyék jogszerűvé az asszisztált öngyilkosság bizonyos formáit, és biztosítsák annak garanciáit. Az, hogy ezt nem tette meg, az eddigi esetjog fényében nem meglepő. Ugyanakkor a Bíróság korábbi megfontolt haladásába illeszkedhetett volna, hogy ha az általános tilalmat nem is, de az extraterritoriális hatályt egyezménysértőnek találja. Ez az érintett személyeknek lehetőséget biztosított volna arra, hogy amennyiben egyéb - anyagi, szociális - körülményeik ezt megengedik, olyan országban vegyék igénybe az asszisztált öngyilkosság lehetőségét, ahol az jogszerű, anélkül hogy a segítőiket a hazai jogban büntetőjogi felelősségre vonás fenyegetné.
Az Egyezmény értelmezésének sajátos dinamikája van. Az EJEB-nek egyrészt a mérlegelési jogkör biztosítása révén tekintettel kell lennie a tagállamok sokszínűségére és a jogrendszereik eltéréseire. Másrészt fontos feladata az is, hogy szerepet vállaljon a közös európai emberi jogi standardok értelmezésében, az értelmezés alakításában, fejlesztésében.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a jogfejlesztő értelmezés alkalmazásáról való döntéshozatal során az EJEB legfőképpen az európai konszenzus meglétét tekinti döntő jelentőségűnek. Azaz az Egyezmény értelmezésének dinamizmusát elsősorban az erősödő tagállami változások adják, különösen a társadalmilag rendkívül érzékeny témákban. Az alapjogok értelmezéséhez azonban tartalmi igazolásra van szükség, egy adott álláspont mellett kialakult többségnek önmagában nem kellene meghatározó tényezőnek lennie. Ha az EJEB valóban a közös európai emberi jogi standardok fejlődését kívánja előmozdítani, fontos feladata, hogy racionális keretek között maga legyen a standardok alakítója, amire figyelemmel a tagállamok is követhetik a fejlődő mércéket. Ha az EJEB pusztán a tagállami gyakorlatok követője, akkor ennek a feladatának aligha tud eleget tenni, és a közös európai alapjogi mércék alakulása megrekedhet a tagállamok politikai, jogalkotási és joggyakorlati csatározásainak szintjén. Azt is fontos azonban látni, hogy az ilyen mércék változása nem hirtelen következik be, a bírói gyakorlat a fejlesztésükben csak fokozatosan tud haladni. Ez a fokozatosság tapasztalható az EJEB asszisztált öngyilkossággal kapcsolatos esetjogában is. A Karsai-ügyben azonban, amelyben lehetősége lett volna arra, hogy a változó körülményeket bevonja az alapjogok értelmezésébe, és egy további lépést tegyen az autonómia védelmének tágabb értelmezése felé, a Bíróság a mozdulatlanságot választotta. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben a Bíróság esetjoga csak akkor fog jelentős fordulatot venni, ha az Európa Tanács tagállamainak többsége jogi szabályozással ismeri el, hogy az egyén autonómiájának része az asszisztált halálról való döntés meghozása, és megteremti a garanciát az asszisztált halál bizonyos formáinak jogszerű igénybevételére, azaz kialakul az európai konszenzus. ■
JEGYZETEK
* Köszönettel tartozom Tóth Gábor Attilának a kézirathoz fűzött észrevételeiért, javaslataiért.
[1] Karsai Dániel kontra Magyarország, 2024. június 13., no. 32312/23.
[2] Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről, Róma, 1950. november 4. (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye, Egyezmény).
[3] 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (a továbbiakban: Btk.) 162. § (1) bekezdés.
[4] A magyar Btk. hatálya a belföldön elkövetett bűncselekményeken túl kiterjed a magyar állampolgár által külföldön elkövetett olyan cselekményre is, amely a magyar törvény szerint bűncselekmény, valamint a magyar állampolgár, a magyar jog alapján létrejött jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező egyéb jogalany sérelmére nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett olyan cselekményre is, amely a magyar törvény szerint büntetendő. Lásd Btk. 3. § (1) bekezdés c) pont, 3. § (2) bekezdés b) pont.
[5] Emellett Karsai Dániel álláspontja az volt, hogy a magyar szabályozás az Egyezmény 3. cikkében biztosított kínzás tilalmának és a 9. cikk szerinti gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadságnak a sérelmét is megvalósítja. A kérelmező mindezeket a cikkeket a 14. cikkel, a diszkrimináció tilalmával együtt olvasva is kifogásolta. Lásd részletesebben Boda-Balogh Éva: Az öngyilkosságban közreműködés megítélése az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában: A Karsai ügy és kilátásai. Med. Et Jur. 2023/4. sz. 25-30.
[6] 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről 20-23. §.
[7] Airey kontra Írország, 1979. október 9., no. 6289/73. [24].
[8] Karsai Dániel célja az volt, hogy ezek a dilemmák újra a közéleti vita részévé váljanak, és a róluk szóló diskurzus folyamatos legyen. Ennek érdekében ő maga is sok közszereplést vállalt, konferenciákon vett részt, népszavazást kezdeményezett, sőt a művészet nyelvén is megszólította a nyilvánosságot a Bíró Bencével és Szenteczki Zitával közösen írt, Egy tökéletes nap című színdarabbal, amely ma is megtekinthető a 6színben. A témában azóta is számos konferenciát, vitafórumot rendeznek, tudományos munkák sora tárgyalja a kérdés különböző aspektusait. A legújabbak közül lásd például a Fundamentum különszámában megjelent írásokat: Eutanázia - Karsai Dániel emlékére. Fundamentum. 2024/2-3. sz.; továbbá Buzás Péter - Filó Mihály: Életvégi döntések és a részes államokat megillető mozgástér az Emberi Jogok Európai Bíróságának legújabb gyakorlatában. Alkotmánybírósági Szemle. 2024/2. sz. 2-14.; Barcsi Tamás - Kőmüves Sándor - Nemes László: Életvégi döntések. Budapest, L'Harmattan, 2024. https://doi.org/10.56037/978-963-646-179-9.
[9] A tanulmányban a jogfejlesztő értelmezés, evolutív értelmezés, dinamikus értelmezés kifejezéseket szinonimaként használom.
[10] Djeffal, Christian: Static and Evolutive Treaty Interpretation. A Functional Reconstruction. Cambridge, Cambridge University Press, 2016. 18-27. https://doi.org/10.1017/cbo9781316339558.001.
[11] Sonnleitner, Lisa: A Constitutionalist Approach to the European Convention on Human Rights. The Legitimacy of Evolutive and Static Interpretation. Oxford, New York, Dublin, Hart Publishing, 2022. 17-27. https://doi.org/10.5040/9781509946907.
[12] Rosenberg, Gerald N.: The Hollow Hope. Can Courts Bring About Social Change? Chicago and London, The University of Chicago Press, 2008. 21-36. https://doi.org/10.7208/chicago/9780226312507.001.0001.
[13] Barak, Aharon: The Judge in a Democracy. Princeton, Oxford, Princeton University Press, 2006. 8-10. https://doi.org/10.1093/ajcl/56.2.513.
[14] Bécsi Egyezmény a szerződések jogáról, Bécs, 1969. május 23.
[15] Polgári Eszter: European Consensus: A Conservative and a Dynamic Force in the European Human Rights Jurisprudence. ICL Journal. 2018/1. sz. 61-64. https://doi.org/10.1515/icl-2017-0091.
[16] Letsas, George: The ECHR as a living instrument: its meaning and its legitimacy. In: Føllesdal, Andreas - Peters, Birgit - Ulfstein, Geir (eds): Constituting Europe: The European Court of Human Rights in a National, European and Global Context. Cambridge, Cambridge University Press, 2013. 108. https://doi.org/10.2139/ssrn.2021836.
[17] Prebensen, Soren C.: Evolutive interpretation of the European Convention on Human Rights. In: Mahoney, Paul - Matscher, Franz - Petzold, Herbert - Wildhaber, Luzius (eds.): Protecting Human Rights: The European Perspectives, Studies in memory of Rolv Ryssdal. Köln, Berlin, Bonn, München, Carl Heymanns Verlag KG, 2000. 1124-1127.
[18] Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen. Értekezés a magyar Alkotmányról. Budapest, Osiris, 2009. 78-79.
[19] Gardiner, Richard: Treaty Interpretation. Oxford, Oxford University Press, 2010. 254. https://doi.org/10.3366/elr.2017.0399.
[20] 31. cikk 3. b) pont.
[21] Bernhardt, Rudolf: Evolutive Treaty Interpretation, Especially of the European Court of Human Rights. German Yearkbook of International Law. 1999/42. sz. 13-17.
[22] 32. cikk.
[23] Djeffal: i. m. 29-30.
[24] Letsas, George: A Theory of Interpretation of the European Convention on Human Rights. Oxford, New York, Oxford University Press, 2008. 58-79. https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780199203437. 001.0001; Letsas, George: Strasbourg's Interpretive Ethic: Lessons for the International Lawyer. European Journal of International Law. 2010/3. sz. 509-541. https://doi.org/10.1093/ejil/chq056.
[25] Letsas: i. m. (2013) 125.
[26] Uo. 136-141.
[27] Tyrer kontra Egyesült Királyság, 1978. április 25., no. 5856/72. [31].
[28] Djeffal: i. m. 302.
[29] Soering kontra Egyesült Királyság, 1989. július 7., no. 14038/88. [103]; Loizidou kontra Törökország (Preliminary Objections), 1995. március 23., no. 15318/89. [71]; Konstantin Markin kontra Oroszország, 2012. március 22., no. 30078/06. [128].
[30] Írország kontra Egyesült Királyság, 1978. január 18., no. 5310/71. [154].
[31] Christine Goodwin kontra Egyesült Királyság, 2002. július 11., no. 28957/95. [74].
[32] Polgári Eszter: A strasbourgi bíróság és az európai konszenzus. Fundamentum. 2005/1. sz. 6-7. Az egyes jogok és a mozgástér viszonyáról lásd részletesebben Dudás Dóra Virág: A mérlegelési doktrína természete a strasbourgi bíróság gyakorlatában, különös tekintettel a magyar vonatkozású ügyek tapasztalataira. Doktori értekezés. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2013. 104-123. https://doi.org/10.15476/elte.2014.076.
[33] Letsas: i. m. (2013) 115-122.; Sonnleitner: i. m. 31-32.
[34] Polgári: i. m. 80-83.
[35] Prebensen: i. m. 1127.
[36] Dzehtsiarou, Kanstantsin: European Consensus and the Legitimacy of the European Court of Human Rights. Cambridge, Cambridge University Press, 2015. 132-142. https://doi.org/10.1093/hrlr/ngv034.
[37] Példaként a Marckx kontra Belgium, 1979. június 13., no. 6833/74. esetet hozza, amelyben a Bíróság a házasságban és a házasságon kívül született gyermekek közötti megkülönböztetés elfogadhatatlanságát illetően két nemzetközi szerződést figyelembe véve a modern társadalmak ezzel kapcsolatos attitűdjére volt tekintettel, nem pedig az Európa Tanács tagállamainak törvényhozására. Később számos más esetben is hasonlóan érvelt az EJEB. Letsas: i. m. (2008) 77-79.
[38] Letsas: i. m. (2010) 528-532.
[39] Tóth: i. m. (2009) 255.
[40] Sonnleitner: i. m. 30-35.
[41] Djeffal: i. m. 321-322.
[42] Lisa Sonnleitner olyan normatív elméleti mérlegelési modellt dolgozott ki, amelyet alkalmasnak tart arra, hogy a Bíróság az Egyezmény alkotmányos elveit figyelembe véve tudjon döntést hozni abban a kérdésben, hogy egy konkrét esetben alkalmazza-e a jogfejlesztő értelmezést vagy sem. Ez a modell tehát a mérlegelés során elsősorban az Egyezmény alkotmányos elvein alapuló súlyozást alakít ki az alkalmazásról való döntésre vonatkozóan. Sonnleitner: i. m. Koherens mérlegelési szempontrendszer azonban csak a Bíróság gyakorlatának következetes fejlődése során alakulhat ki.
[43] Az asszisztált öngyilkosság és az aktív eutanázia között az a különbség, hogy míg az előbbi esetében az orvos vagy más - például hozzátartozó - közreműködik, de a halált a beteg maga idézi elő - például beveszi az orvos által felírt halálos dózisú szert, megnyomja a gombot, hogy beinduljon a halált okozó szert tartalmazó infúzió -, addig az aktív eutanázia esetében az orvos nem átadja, hanem beadja a betegnek a halálos dózisú szert. Tóth Gábor Attila: Eutanázia és egyenlő méltóság. Fundamentum. 2024/2-3. sz. 6-8. https://doi.org/10.70538/fundamentum.2024.2-3.2. Az EJEB a Karsai-ügyben a mindezeket lefedő orvos által asszisztál halál kifejezést alkalmazta. Ebben a fejezetben az erre vonatkozó esetjogot tekintem át. Mortier kontra Belgium, 2022. október 4., no. 78017/17. [137]-[141].
[44] Tóth: i. m. (2024) 16-19.
[45] Pretty kontra Egyesült Királyság, 2002. április 29., no. 2346/02.
[46] Uo. [39]-[41].
[47] Uo. [49]-[56].
[48] Uo. [61]-[67].
[49] Uo. [76]-[78].
[50] Uo. [82]-[83].
[51] Uo. [87]-[90].
[52] Haas kontra Svájc, 2011. január 20., no. 31322/07.
[53] Uo. [51].
[54] Uo. [55].
[55] Koch kontra Németország, 2012. július 19. no. 497/09.
[56] Uo. [53].
[57] Uo. [72].
[58] Uo. [70].
[59] Gross kontra Svájc, 2013. május 14., no. 67810/10.
[60] Uo. [64]-[67].
[61] Uo. [68]-[69].
[62] Mortier kontra Belgium.
[63] Uo. [137]-[141].
[64] Uo. [145]-[165].
[65] Uo. [166]-[185].
[66] Uo. [200]-[209].
[67] Karsai Dániel kontra Magyarország [135]-[136].
[68] Lásd részletesebben Tóth J. Zoltán - Köbel Dávid: A német szövetségi Alkotmánybíróság döntése az asszisztált öngyilkosságról. Fundamentum. 2024/2-3. sz. 65-69. https://doi.org/10.70538/fundamentum.2024.2-3.7; Zeller Judit: Méltósággal meghalni. A német és az osztrák alkotmánybíróságok asszisztált öngyilkosságot érintő határozatai. Fundamentum. 2024/2-3. sz. 70-81. https://doi.org/10.70538/fundamentum.2024.2-3.8; Kőmüves Sándor: Kanada: "Egészségügyi halálba segítés". Fundamentum. 2024/2-3. sz. 100-107. https://doi.org/10.70538/fundamentum.2024.2-3.11.
[69] Lásd Sándor Judit: Az életvégi önrendelkezés és a láthatatlan vasfüggöny. Fundamentum. 2024/2-3. sz. 26-28. https://doi.org/10.70538/fundamentum.2024.2-3.3.
[70] Karsai Dániel kontra Magyarország [89], [96].
[71] Uo. [107]-[109].
[72] Karsai Dániel kontra Magyarország [142]-[144].
[73] Uo., Felici bíró különvéleménye [4]-[7].
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, Debreceni Egyetem ÁJK.
Visszaugrás
