A cikk szerzője a 2018. január 1. napján hatályba lépett polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (továbbiakban: új Pp.) bizonyítással kapcsolatos egyes kérdéseit elemzi. A tanulmány célja annak bemutatása, hogy az új Pp. a perbeli bizonyítás területén milyen újításokat hozott, mi ezeknek az indoka és várható pozitív hatása a jövő joggyakorlatában.
A szerző megállapítja, hogy a bizonyítással kapcsolatos változások főként alapelvi szintű változásnak köszönhető, hiszen a perkoncentráció elvének bevezetésével, valamint az osztott perszerkezet elfogadásával a bizonyítás szabályai is változást igényelnek.
Az osztott perszerkezet esetében az elsőfokú eljárás elméletileg és a gyakorlatban is két szakaszra tagolódik: egyrészről a perfelvételi szakra, ahol a peres felek az egyes perfelvételi nyilatkozatokat teszik meg, amelyek között már bizonyítási indítványok is helyet foglalnak. A perfelvételi szakaszt lezáró végzésben a bizonyítási indítványok és a bizonyítékok rögzülnek, ennek következtében az érdemi tárgyalási szakaszban főszabály szerint már csak a bizonyítás foganatosítására kerül sor.
A fenti szabályozással kapcsolatban azonban a szerző leszögezi, hogy rugalmas és nem merev rendszer. Több jogintézmény is biztosítja az átjárhatóságot, köztük az előzetes bizonyítás, vagy éppen az utólagos bizonyítás teszi lehetővé azt, hogy a felek az érdemi tárgyalási szakban - bizonyos korlátokkal - de a másodfokú eljárásban is terjeszthessenek elő bizonyítási indítványokat.
Az osztott perszerkezet előnyeként említi a szerző, hogy már a keresetlevél (ellenkérelem) előterjesztésével egyidejűleg rendelkezésre kell a feleknek bocsátani a bizonyítékokat, meg kell tenniük a szükséges bizonyítási indítványokat, amely a "bizonyítékok pertaktikai célból történő csepegtetését" hivatott meggátolni.
Ami a bizonyítással kapcsolatos joganyagot illeti, a perrendtartási kodifikáció során megszületett Koncepció szerint nem szükséges változtatni a külön szerkezeti egységbe foglalt
- 78/79 -
szabályozáson, ami az 1952-es Pp. X. fejezetét jelentette. Az új Pp. szintén önálló szerkezeti egységben, a Negyedik Részben tartalmazza a bizonyításra vonatkozó szabályanyagot.
A tanulmány első részében a szerző a bizonyítási érdek és bizonyítási szükséghelyzet, mint új jogintézmények elemzésével foglalkozik. E jogintézményeket - amelyeket az 1952-es Pp. nem szabályozta - az új Pp. 4. §-ában foglalt eljárástámogatási és igazmondási kötelezettségből vezeti le a szerző, megállapítva, hogy alapelvi rendelkezésből fakadnak. A német perjogi dogmatikából átvett állítási és bizonyítási szükséghelyzet szabályai fontos újítást jelentenek az új Pp. bizonyítási rendszerében. Az állítási szükséghelyzet normái szerint az ellenérdekű félre hárítható a tény állításának kötelezettsége. A szerző leszögezi, hogy állítási szükséghelyzet csak akkor állhat fenn, ha maga a jogviszony jellege olyan, hogy az egyik fél a másikhoz képest információasszimetrikus helyzetben van.
A cikk szerzője kifejti, hogy a bizonyítási szükséghelyzet szabályait az új Pp. Bizonyítás címet viselő Negyedik Részében találjuk meg, amelynek értelmében a fél általában a tényállási feladatainak eleget tud tenni, de az annak alátámasztásához szükséges bizonyítékokat valamely okból kifolyólag nem tudja szolgáltatni. A szerző megállapítja, hogy a bizonyítási szükséghelyzet szabályaira a bírói gyakorlat is hatással volt, főként az orvosi műhibaperek körében.
A szerző egy további új fogalmat is elemzés alá vesz. Az 1952-es Pp.-ben foglalt bizonyítási kötelezettséget állítja szembe az új Pp.-ben lévő bizonyítási érdek elnevezéssel. A jogi terminológia változása indokaként Kobler Ferenc véleményéhez igazodik, amely szerint "kötelezettségről" beszélni helytelen, hiszen ha a felperes köteles volna állítani és bizonyítani, akkor e kötelezettségnek megfelelő joggal is rendelkezni kellene.
A tanulmány második szerkezeti egységében a szerző a jogsértő bizonyítási eszközökkel foglalkozik. A bizonyítás körében jelentős újításként említi, hogy az új Pp. 269. §-a rendelkezik a jogsértő bizonyítási eszközökről és azok felhasználhatóságáról. Az eddig tételes jogi szabályozás hiányában a jogsértő bizonyítási eszközök perbeli felhasználhatóságáról három elmélet alakult ki a jogirodalomban. Farkas József álláspontja szerint a bíróság az igazság kiderítése érdekében szabadon felhasználhat minden bizonyítékot, kivéve, ha törvény tiltja. Székely László kategorikusan elutasította a jogellenesen szerzett bizonyíték perbeli felhasználhatóságát, amelyet főként a személyiségi jogok térnyerésével indokolható. Kengyel Miklós véleménye szerint a jogellenes bizonyítási eszközök felhasználhatóságának a viszonylagossági (viszonossági) elvet kell követni.
A szerző megállapítása szerint a jogalkotó és a szakirodalom is a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatósága tekintetében a viszonossági elv mellett tette le a voksát, amelyben szerepet kap a bíróság mérlegelési lehetősége. Ami az új Pp.-t illeti, elsődlegesen tiltó szabályokat rögzít, másodlagosan pedig szűk körben beengedi a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználását bírói mérlegelés alapján.
A szerző rögzíti, hogy a jogsértő bizonyítási eszközök fogalma bekerült az új Pp.-be, amelyre konkrét példákat is említ: valakit megvernek és elveszik tőle az okiratot; titokban készített videófelvétel; valaki ellopja az okirati vagy egyéb tárgyi bizonyítékot; a munkavállaló tudja, hogy a munkahelye be van kamerázva, de nem járul hozzá, hogy a perben a munkáltató felhasználja a róla készült felvételt.
- 79/80 -
A tanulmány harmadik és egyben utolsó nagy szerkezeti egysége a közjegyzői eljárások szempontjából is lényeges kérdéskört érint: a magánszakértői vélemény helyét a szakértői bizonyítás rendszerében. Az új Pp. legnagyobb vívmányaként említi a szerző a szakértői bizonyítás megújítását. A polgári perjogi kódex kodifikációjával párhuzamosan folyt az igazságügyi szakértők működését szabályozó normák reformja is, amelynek eredményeként az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény (továbbiakban: Szaktv.) elfogadása is megtörtént. A törvény fontos újdonsága, hogy egyfajta minőségbiztosítási rendszer került bevezetésre a szakértői munka színvonalának elősegítése céljából. A szakértői törvényben külön alcímbe került a magánszakértői vélemény intézménye. A szerző hivatkozik a Kúria joggyakorlat-elemző csoport e tárgykörben feltárt problémáira. Molnár Ambrus kúriai tanácselnök szerint a magánszakértő eljárásjogi helyzetének a legfőbb sajátossága, hogy feladata során a bíróság kirendelését és ezáltal a szakértőt megillető, törvényben biztosított jogok és kötelezettségek rendszerét nélkülözi. Ehelyett a tevékenysége - folytatja a szerző a gondolatmenetet - az eljárással érintett személy felkérésére, megbízási szerződés alapján történik. E megbízási jogviszonynak pedig fogalmi eleme a megbízó érdekeinek szolgálata, aki az ügy uraként meghatározza a magánszakértő feladatait. Ezzel ellentétben a szakértői törvény olyan rendszert szándékozott kialakítani, amely nem tesz különbséget a szakértő "igénybevétele" szempontjából: a szakértő a függetlenség és pártatlanság elve alapján köteles eljárni. A szerző megállapítása szerint az új. Pp. a szabályozási hiány megoldásával olyan rendszert vezet be, amelyben a magánszakértő és a kirendelt szakértő szakvéleménye között a bizonyító erő szempontjából nincs különbség. A magánszakértői bizonyítás intézményesítésével a polgári perek időszerűségén kíván javítani azzal, hogy a megbízási szerződésben a felek kötik ki a szakvélemény elkészítésének határidejét.
Konklúzióként a szerző egyrészről arra a megállapításra jut, hogy a bizonyítás körében bevezetett új jogintézmények sikerességére a kialakuló joggyakorlat fogja megadni a választ, vagyis, hogy ennek köszönhetően gyorsabb, olcsóbb és hatékonyabb lesz-e a polgári peres eljárás. Másrészről a szerző szerint helyeselhető a fenti jogintézmények - jogsértő bizonyítási eszközök, magánszakértői vélemény megújult előírása - törvényi szintű szabályozása, hiszen a törvényi norma elfogadásával elkerülhető a kontinentális jogrendszerekre nem jellemző bírósági esetjogon alapuló ítélkezés.
- 80/81 -
Nyilas Anna tanulmányában a kis értékű követelések vonatkozásában a 861/2007/EK rendelettel létrehozott önálló európai eljárást veszi vizsgálat alá. Az eljárás általános célkitűzései között szerepel az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés (access to justice) javítása, a tagállami bírósági ítéletek kölcsönös elismerése és a belső piac jobb működése, valamint a kis értékű követelések egyszerűbb és hatékonyabb érvényesítése, a közbenső eljárások (exequatur) felszámolása. A tanulmány elemzi a rendelet alkalmazásának lehetőségét az Európai Unió egyes tagállamaiban, kitérve jogalkalmazási kérdésekre valamint a tagállami szabályozás és a rendelet összeegyeztetési nehézségeire. Kitér azokra a szabályozási területekre, ahol a rendelet a tagállami jogra támaszkodik, ezáltal a jogalkalmazóknak a gyakorlatban együtt kell a két szabályozási szintet alkalmazni.
A tanulmány - egyfajta kutatási módszerként - alkalmazza a tagállamok Bizottság felé teljesített adatszolgáltatási kötelezettségét tekintettel arra, hogy a kis értékű követelések európai eljárásának (továbbiakban: ESC eljárás) határokon átnyúló működésével kapcsolatban az egyes tagállamok részletes kérdőíveket küldtek a rendelet gyakorlati alkalmazásáról. Összesen 20 tagállam küldte el válaszát. A szerző a bizottsági jelentésből megállapította, hogy az eljárás bevezetése megkönnyítette a kis értékű követelések határokon átnyúló érvényesítését. Ezen jogviták költsége akár 40%-kal, míg időtartamuk 2 év 5 hónapról átlagosan 5 hónapra csökkent.
A tanulmány szerzője részletesen taglalja ESC eljárás jogi szabályozási szintjeit. Arra a következtetésre jutott, hogy az uniós jog primátusa érvényesül: a kis értékű követelések európai eljárására elsődlegesen a 861/2007/EK rendelet irányadó. Amennyiben a rendelet egy kérdést nem szabályoz, vagy kifejezetten a tagállamok szabályozására hagyja, abban az esetben lesz a tagállami polgári eljárásjogi törvény alkalmazandó. Fontos megállapítás, hogy a nemzeti jogalkotó részére egyfajta mozgástér áll rendelkezésre, mivel a rendelet a szabályozási területeket nem harmonizálta, így a tagállamok eltérően rendezik a rendelet alkalmazásával összefüggő egyes kérdéseket. Ebből adódóan jogösszeütközések figyelhetőek meg, amelyek kiküszöbölése mindenképpen megoldandó feladat.
A szerző álláspontja szerint egyes tagállamokban teljes körűen, vagyis külön jogszabályban - Hollandia esete - vagy a polgári eljárási kódex külön fejezetében szabályozták a rendelet alkalmazásával összefüggő részletes kérdéseket. Utóbbiakra példaként Németország, Franciaország, Anglia és Wales említhető. Más tagállamok viszont csak ad hoc módon szabályoztak egyes kérdéseket. Magyarországra az ad hoc szabályozási megoldás jellemző. A töredezett szabályozás nem szolgálja a jogkeresők tájékoztatását és az eljárási szabályok könnyebb alkalmazhatóságát.
A szerző tanulmányának második részében a tagállami jogszabályok egyes kérdésköreivel foglalkozik, köztük a kereset/viszonkereset rendelet hatálya alóli kivételével, a felülvizsgálatról, az elutasítás formai okairól, a tárgyalás valamint a mulasztási ítélet egyes rendelkezéseiről.
- 81/82 -
A vizsgálat alá vont tagállamok mindegyike rendelkezik arról, hogy mely eljárási szabályokat kell követni az eljárásra, ha a rendelet nem alkalmazható és a fél nem vonja vissza a keresetet vagy viszontkeresetet. A holland szabályozás rendelkezik a kereset visszavonásáról. A kereset vagy viszontkereset visszavonását a tájékoztatás kézhezvételétől számított 30 napon belül kell írásban előterjeszteni a bírósággal. A finn szabályozás lehetővé teszi a polgári peres eljárásra való áttérést, amennyiben az adott követelés nem tartozik a rendelet hatálya alá. Ebben az esetben a sommás eljárás szabályai alkalmazandóak és a bíróság felhívja a feleket, hogy az előkészítés írásban vagy szóban fog folytatódni tárgyalás vagy az érdemi szakasz keretében. A francia szabályozás szerint, ha a keresetlevélből megállapítható, hogy nem tartozik a rendelet hatálya alá az ügy, a bíróság ezt ajánlott tértivevényes levél formájában közli a felperessel. A felhívás határidőt tartalmaz arra vonatkozóan, hogy amennyiben a kereset visszavonásra nem kerül, a bíróság (tribunal d'instance) a rá irányadó eljárási szabályok szerint fogja az eljárást lefolytatni és nem alkalmazza az ESC-eljárást. Az angol szabályozás alapján - hasonlóan az előző tagállami előírásokhoz - ha a bíróság határidőben nem kap a felperestől a visszavonásról szóló értesítést, a kereseti kérelmet úgy tekinti, mintha az általános perszabályok szerint nyújtották volna be.
Ami a felülvizsgálat kérdéskörét illeti, a szerző részletesen taglalja, hogy a tagállami szabályozás többsége - Hollandia, Lengyelország, Németország, Ausztria, Anglia és Wales - rendelkezik arról, hogy mely bíróságnál mely határidőben és milyen kötelező tartalmi elemekkel lehetséges előterjeszteni a felülvizsgálati kérelmet. A szerző kiemeli a lengyel szabályozás sajátosságát, amely külön fellebbezést enged a megsemmisítéssel szemben, a német és osztrák törvény pedig részletezi a semmisségi eljárás jogkövetkezményeit is. Érdekesség, hogy a holland törvény 4 hétben határozza meg a felülvizsgálat határidejét. Az angol polgári eljárásjogi törvény (CPR) a felülvizsgálati kérelem kötelező tartalmi elemeként megköveteli, hogy a kérelmező milyen konkrét döntést kér a bíróságtól.
A szerző az elutasítás formai okai kapcsán megemlíti, hogy csupán két tagállami jogszabály - francia és a lengyel - tartalmaz kifejezett elutasítási okot arra az esetre, ha a rendelet 4. cikk (4) bekezdése áll fenn. Franciaországban a CPC 1385. szakasza szerint a francia bíróság a keresetet elutasítja, ha az nyilvánvalóan alaptalan, vagy nem bírálható el, illetve a felperes nem egészítette ki vagy javította ki a formanyomtatványt a megadott határidőn belül. A lengyel törvény is szabályozza ezt olyan módon, amennyiben a keresetlevelet a bíróság visszaküldi a fenti hiányosságok miatt a felperes részére.
A cikk szerzője az ESC eljárás során tartandó tárgyalással kapcsolatban kifejti, hogy néhány tagállami jogszabály tartalmaz speciális rendelkezéseket. A francia CPC 1388. §-a tárgyalást ír elő, míg a lengyel törvény kiemeli, hogy az ügy eldöntése tárgyaláson kívül történik. A német szabályozás előremutató, hiszen lehetőséget biztosít a távoli kommunikációra.
A szerző arra a következtetésre jut, hogy sok esetben a személyes jelenlét okozza az eljárási költségek egy jelentős részét. Az elektronikus technológiák a legtöbb bíróságon nem elérhetők, annak ellenére, hogy a rendelet lehetővé teszi alkalmazásukat. A videókonferencia útján tartott tárgyalások mindösszesen 10 tagállamban állnak rendelkezésre, amelyek a következők: Ausztria, Ciprus, Észtország, Finnország, Luxemburg, Málta, Hollandia, Portugália, Svédország, Egyesült Királyság. Egyes tagállamokban pedig csak
- 82/83 -
egyes bíróságokon érhető el, így például Csehország, Franciaország, Németország, Írország, Olaszország, Lengyelország és Spanyolország. A cikk szerzője megállapítja, hogy a hagyományos tárgyalás költsége 400-800 euró is lehet, míg a távoli kommunikációval ez akár 100 euró összegre mérsékelhető, vagyis jelentős költségcsökkentés mutatkozhat.
A szerző részletesen elemzi a rendelet által nyújtott kapcsolattartási módokat a felek és a bíróság között. E szerint három esetben ír elő szigorú kézbesítési formát: a keresetlevél-formanyomtatvány bírósághoz történő benyújtására, a keresetről való tájékoztatásra illetve a bírósági ítéletre. A többi esetben egyszerűbb formák alkalmazására is van mód, köztük az idézésre, a hiánypótlásra. A keresetlevéllel kapcsolatosan a tagállamok döntő többsége ajánlott postai levelet fogad el vagy közvetlen benyújtást az adott bíróságra. Érdekesség, hogy néhány tagállam a faxot, és egyes bíróságok vonatkozásában elektronikus benyújtást is lehetővé tesz. Ezen országok közé sorolható Csehország, Észtország, Ciprus, Ausztria, Portugália, Szlovénia, Szlovákia, míg az Egyesült Királyságban postai úton kell benyújtani a keresetlevelet, de a csatolt mellékletek e-mailben is beküldhetők.
A tanulmány utolsó fejezete az ítéletek kölcsönös elismerésével és azok végrehajtásával foglalkozik. Mint a szerző megállapítja, az ESC-rendeletet megelőzően egy másik tagállamban hozott ítélet végrehajtására a 44/2001/EK rendelet végrehajthatóvá nyilvánításra vonatkozó szabályait kellett alkalmazni. Amennyiben az ügy nem tartozott a rendelet hatálya alá, akkor az elismerésre és a végrehajtásra irányadó nemzeti jogszabályokat, azaz hazánkban a cikk írásakor hatályban lévő nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendeletet (Nmjtvr.) kellett alkalmazni. A rendelet eltörli az exequatur eljárást és a tanúsítvány kiállítását a származási ország bíróságára delegálja, míg a végrehajtást nem előzi meg a végrehajthatóságra irányuló vizsgálat.
A szerző kritikaként fogalmazza meg, hogy bár megvalósult a határon átnyúló végrehajtás egyszerűsítése, de a szabályozás nem teljesen sikeres. Ennek okát a tagállami végrehajtási szabályok különbözőségében, valamint a végrehajtásra vonatkozó információhiányban jelöli meg. Ami a végrehajtáshoz szükséges formanyomtatványok nyelvét illeti, szintén eltérő szabályozást állapítható meg. Hollandiában a végrehajtáshoz csatolandó tanúsítvány holland nyelvű fordítása elfogadott. Finnországban finn, svéd vagy angol nyelvű fordítást kell benyújtani a tanúsítványról, míg Svédországban a svéd és az angol nyelv elfogadott. Franciaország e tekintetben igen rugalmas ugyanis francia, angol, német, olasz és spanyol nyelveken is elfogadja a formanyomtatvány benyújtását. Lengyelországban kizárólag lengyel nyelven, míg Ausztriában németül terjeszthető elő a kérelem.
Következtetésként a szerző levonja, hogy a tagállami polgári eljárásjog ismerete nélkül nem lehetséges az ESC-eljárásban való részvétel, mivel a tagállamok jogszabályai különböző részletszabályokat tartalmaznak, amelyek a gyakorlatban szinte lehetetlenné teszik, hogy a felperes jogi képviselő nélkül végigvigye a végrehajtási eljárást, ezzel pedig emelkedik az eljárás költsége.
Fontos megállapítása a szerzőnek, hogy a tagállami szabályozások közötti különbségek a hatékony jogalkalmazást hátráltatják, mivel a cél, hogy minden tagállamban egyformán folytassák le az ESC-eljárást. Ez csak akkor lehetséges, ha a rendelet teljes egészében, kimerítően szabályozza az eljárás minden egyes pontját, ezáltal pedig a rendelet közvetlen alkalmazása révén megakadályozza, hogy a tagállamok eltérjenek az eljárás egyes részletszabályaiban. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes.
Visszaugrás
