Az új polgári perrendtartás - Kormány által 2015. január 14. napján elfogadott - koncepciója a perbeli bizonyítás szabályozásával kapcsolatban úgy foglalt állást, hogy az alapjaiban nem igényel változtatást, ami mutatja a vonatkozó joganyag nagymértékű stabilitását. Az egyetlen olyan terület, amely a perhatékonyság rendszerszintű megvalósításával összefüggésben, illetve más megfontolásokból - például a szakértői törvény teljes körű megreformálása miatt - is stratégiai jellegű újítást igényelt, az a szakértői bizonyítás kérdésköre. A bizonyítás szabályozásának változását másrészről a bírósági esetjogban kiérlelt "jó gyakorlat" eredményeinek normatív szintre emelése okozta. Ez tette szükségessé a bizonyítási szükséghelyzet, a jogsértő bizonyítási eszközök, vagy a más eljárásban felvett bizonyítás eredményeinek perbeli felhasználására vonatkozó szabályok kialakítását.
2018. január 1. napján lép hatályba a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: új Pp.), mely több ponton hoz változást a polgári perek szabályozásában. A jelen tanulmány célja annak bemutatása, hogy az új Pp. a perbeli bizonyítás terén milyen új jogintézményeket vezet be, e jogintézmények törvényi szintű szabályozásának melyek a legfontosabb indokai, és milyen pozitívumok várhatók a joggyakorlatban a jövőben.
A bizonyítással kapcsolatos szabályok változását egyrészről a perkoncentráció elvének[1] bevezetése és ezzel összefüggésben az osztott perszerkezet megvalósítása idézte elő. Az osztott perszerkezet folytán az elsőfokú eljárás két szakaszra tagolódik: a perfelvételi szakban teszik meg a peres felek a perfelvételi nyilatkozataikat, melyek része a bizonyítási indítványok előterjesztése és a bizonyítékok rendelkezésre bocsátása. A perfelvételt lezáró végzésben e bizonyítási indítványok és bizonyítékok rögzülnek, az érdemi tárgyalási szakban már főszabály szerint csak a bizonyítás foganatosítására kerül sor. A rendszer azonban nem lehet merev, rugalmas szabályok biztosítják az átjárhatóságot a bizonyítással összefüggésben is: az előzetes bizonyítás jogintézménye biztosítja azt, hogy a törvényben meghatározott okok fennállása esetén bizonyítás foganatosítására sor kerülhessen korábban, a perfelvételi szakban is (vagy akár még a perindítás előtt), illetve az utólagos bizonyítás teszi lehetővé azt, hogy a felek az érdemi tárgyalási szakban, vagy korlátokkal ugyan, de a másodfokú eljárásban is terjeszthessenek elő bizonyítási indítványt, vagy bocsássanak bizonyítékot rendelkezésre. Az osztott perszerkezet bevezetésével együtt az anyagi pervezetés jogintézménye is megjelenik az új perjogi kódexben, mely anyagi pervezetés részét képezi már a bizonyítás körében a bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség.[2] A keresetlevél és az ellenkérelem tartalmi elemei-
- 1/2 -
nek törvényi pontosításával a törvény nyomatékosabban írja elő, hogy már a keresetlevél (ellenkérelem) előterjesztésével egyidejűleg rendelkezésre kell a feleknek bocsátania a bizonyítékokat, meg kell tenniük a bizonyítási indítványokat. Bár a perfelvételi szak során erre még a későbbiekben is szabadon sor kerülhet, az új Pp. 183. § (5) bekezdését alkalmazva ez azzal a következménnyel is járhat, hogy a bíróság a felet pénzbírsággal sújtja. E szigorú szabályok bevezetése a bizonyítékok pertaktikai célból történő csepegtetését hivatott meggátolni.
A Koncepcióban lefektetett célkitűzések szerint nem indokolt azon a szabályozási módon változtatni, hogy a bizonyítással kapcsolatos joganyag egy külön szerkezeti egységben kerül szabályozásra, ez az 1952-es Pp. X. Fejezetét jelentette.[3] E megfontolást követve az új Pp. önálló szerkezeti egységben, a Negyedik Részben rögzíti a bizonyítás szabályait, tehát elkülönül az elsőfokú eljárás normáitól (új Pp. Harmadik Része). Jelen tanulmány nem vállalkozhat arra, hogy valamennyi, a perbeli bizonyítás terén megújuló szabályt bemutassa; a lenti sorokban a legfontosabb és egyben újításnak számító jogintézmények elemzése olvasható.
Az új Pp. 265. §-a viseli a "Bizonyítási érdek és bizonyítási szükséghelyzet" címet, e jogintézményt az 1952-es Pp. nem szabályozta. A vonatkozó törvényi előírások megértéséhez az új Pp. 4. §-ában rögzített alapelvi rendelkezést kell segítségül hívni.
Az új Pp. 4. §-ában megfogalmazott eljárástámogatási és igazmondási kötelezettség tartalmából következik, hogy a perben a jogérvényesítő felet terheli a jogát megalapozó konkrét tények állításának, és az azt alátámasztó bizonyítékok szolgáltatásának, egyszóval a peranyag szolgáltatásának kötelezettsége. A feleket terhelő peranyag-szolgáltatási kötelezettség az új perjogi kódexben hangsúlyosabban jelenik meg az 1952-es Pp. szabályaihoz képest: például azzal, hogy a törvény részletesebben írja elő a keresetlevél vagy az ellenkérelem kötelező tartalmi elemeit, hangsúlyozva azt is, hogy a felek milyen körben és mennyire pontosan kötelesek a tényeket állítani és a bizonyítékokat szolgáltatni, bizonyítási indítványokat előterjeszteni; illetve az állítási és bizonyítási feladatok elmulasztásához is szigorúbb szankciókat fűz (preklúzió, bizonyítatlanság, pénzbírság stb.).[4]
A feleket terhelő fokozottabb peranyag-szolgáltatási kötelezettség miatt is indokolt volt a német perjogi dogmatikában[5] ismert állítási és bizonyítási szükséghelyzet szabályainak törvényi szintű rögzítése. Mind a tények állítása, mind a bizonyítékok szolgáltatása esetén előfordulhatnak ugyanis olyan helyzetek, hogy a leggondosabb perelőkészítés mellett sem tud releváns tényeket, bizonyítékokat szolgáltatni a jogérvényesítő, mert az ellenfél rendelkezik a perben alkalmazandó törvényi tényállási elem alapjául szolgáló információkkal, részletes tényekkel, bizonyítékokkal.
A jogalkotó az állítási szükséghelyzet normáit az elsőfokú eljárás szabályait tartalmazó Harmadik Részben, a perfelvétel általános rendelkezései között helyezte el. Ennek oka az, hogy a tényállításoknak a perfelvételi szakban kell megtörténniük: a felperesnek alapvető kötelezettsége és érdeke, hogy a keresetét megalapozó tényeket állítsa, az érvényesíteni kívánt jog alapjául szolgáló tényekre vonatkozó állításait és az ezeket megerősítő bizonyítékokat, bizonyítási indítványokat már a keresetlevélben elő kell adnia; az alperes pedig az ellenkérelemben hozza fel a védekezése alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait.[6]
Az állítási szükséghelyzet szabályainak alkalmazásával az ellenérdekű félre hárítható a tény állításának kötelezettsége. Állítási szükséghelyzet csak akkor állhat fenn, ha maga a jogviszony jellege olyan, hogy az egyik fél a másikhoz képest információaszimmetrikus helyzetben van.[7] (Például hogy pontosan mi is történt az altatásban műtött felperes műtéte során, vagy milyen ok vezetett a termék meghibásodásához, pontosan milyen történések vezettek a felperesnek is hátrányt okozó környezetkárosodáshoz, csak az alperes rendelkezik információval.)[8]
Az állítási szükséghelyzet fennállásának megállapíthatóságához négy törvényi feltétel együttes fennállása szükséges, melyből kettő a szükséghelyzetre hivatkozó félre, kettő pedig az ellenérdekű félre vonatkozik. Az állítási szükséghelyzetre hivatkozó félnek valószínűsítenie kell, hogy a határozott tények állításához szükséges információval kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, és igazolnia kell, hogy az információ megszerzése és megtartása érdekében szükséges intézkedéseket megtette. Az ellenérdekű fél oldaláról pedig az szükséges, hogy bírói felhívás ellenére sem szolgáltatja a kért adatokat, és az állítási szükséghelyzetre hivatkozó fél által valószínűsített, igazolt feltételeket nem cáfolja.
- 2/3 -
Az állítási szükséghelyzet fennállásának következménye, hogy a fél mentesül a szükséghelyzettel érintett konkrét történeti tény előadásának kötelezettsége alól. A következmény a bizonyítás körében is megmutatkozik, mivel a szükséghelyzet mentesíti a felet a tény bizonyítása alól is, mert a törvény szövege alapján a szükséghelyzettel érintett tényállítást a bíróság valónak fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel.[9]
Az állítási szükséghelyzet jogintézményéhez kapcsolódó bizonyítási szükséghelyzet szabályait az új Pp. Bizonyítás címet viselő Negyedik Részében találhatjuk. A bizonyítási szükséghelyzet szabályainak felhívásakor a fél általában tényállítási feladatainak eleget tud tenni, de az annak alátámasztásához szükséges bizonyítékokat valamely okból kifolyólag nem tudja szolgáltatni. E kérdés szabályozását a jogalkotó összekapcsolta a bizonyítási érdek jogintézményével.
Az 1952-es Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el (bizonyítási kötelezettség). Az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a bizonyítatlanság jogkövetkezményét főszabály szerint a bizonyításra köteles fél viseli, tehát a bizonyítási kötelezettség és teher ugyanazon fél oldalán jelentkezik. A bizonyítási feladatok ilyen módon való telepítése a gyakorlatban jól kezelhető és alkalmazható volt. A szöveg kivételt megengedő megfogalmazása ("általában") lehetőséget adott az ún. bizonyítási teher megfordítására, amikor a bíróság kivételes körülményekre tekintettel valamely tény bizonyítatlanságának következményeivel nem a bizonyító felet (akinek érdekében állt a bizonyítás sikeressége), hanem az ellenfelet terhelte meg az érdemi döntése kialakításakor.
Az új Pp. 265. § (1) bekezdése a korábbi szabályozáson lényegében nem változtat, azonban annak szövegezését pontosítja. Ugyanakkor az 1952-es Pp. 164. § (1) bekezdésében írt szabályt a bizonyítási kötelezettség helyett "bizonyítási érdek" elnevezéssel illeti, igazodva Kobler Ferenc véleményéhez, mely szerint "kötelezettségről" beszélni "nyilvánvalóan helytelen", hiszen ha a felperes köteles volna állítani és bizonyítani, akkor e kötelezettségnek megfelelő joggal is rendelkezni kellene, márpedig az alperesnek nincs joga a felperest állításra és bizonyításra kényszeríteni, sőt az alperesnek éppen az az érdeke, hogy a felperes ne állítson és ne bizonyítson.[10]
A bizonyítási érdek Pp.-ben rögzített főszabályától törvény eltérhet: a konkrét jogvitára alkalmazandó anyagi jogszabályok speciális rendelkezéseket írhatnak elő, illetve maga a Pp. is eltérhet ettől, pl. a hivatalbóli bizonyítás eseteiben, a bizonyítás nélkül megállapítható tényeknél (az új Pp. 266. §-a utal a törvényes vélelmekre és az ideiglenes igazságokra), vagy a bizonyítási szükséghelyzet eseteiben [új Pp. 265. § (2)-(3) bek.]. A bizonyítási szükséghelyzet tehát alapvetően a bizonyítási teher megfordításának normatív jogalapját teremti meg.
A bizonyítási szükséghelyzet szabályait a bírói joggyakorlat is alakította, tipikusan az orvosi műhibaperek körében (pl.: EBH 2009.1956.): ha a károsult egészségkárosodásának pontos oka nem állapítható meg, a lehetséges okok közül mindazokat vizsgálni kell, melyek a kórház tevékenységéhez kapcsolhatók. Ha valamely lehetséges okhoz kapcsolódóan a kórház az elvárható gondos eljárását nem tudja bizonyítani, a kártérítési felelőssége megállapítható. Ugyanis ha az orvosi tevékenységgel összefüggő kiváltó ok lehetséges és nem zárható ki, akkor az alperes kimentése kerül előtérbe, vagyis bizonyítania kell, hogy a lehetséges okok tekintetében gondosan járt el, illetőleg a károsodás a gondos eljárása mellett is bekövetkezhetett volna. A BDT 2008.1801. számú eseti döntés indokolása szerint orvosi kezelés során bekövetkezett haláleset miatt érvényesített kártérítési igény esetében a hozzátartozóknak az okozati összefüggés keretében elegendő azt bizonyítaniuk, hogy a haláleset az egészségügyi intézmény által végzett kezelés során, illetve közvetlenül azt követően következett be. Az egészségügyi intézmény akkor mentesül a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy az egészségügyi ellátásban résztvevőktől elvárható gondossággal járt el, és a beteg elhalálozása ennek ellenére következett be. Amennyiben az egészségügyi intézmény az elvárt vizsgálat elmulasztásával megfosztja magát annak bizonyítási lehetőségétől, hogy helyes diagnózis felállítása esetén sem tudta volna kellő terápiával a kialakult káros eredményt megakadályozni, akkor a kártérítési felelősség alól nem mentesül. Hasonlóképpen foglaltak állást a BDT 2010.2355., 2010.2319., 2007.1689. számú eseti döntéseket kialakító bíróságok is annak az álláspontnak a következetes érvényesítésével, hogy az alperes egészségügyi szolgáltatónak kell a felróhatósága kimentése érdekében bizonyítania, hogy a szakmai előírásoknak és az elvárható gondosság elvének megfelelő gyógykezelése ellenére következett be a káros eredmény a felperesnél. Vagyis az újabb bírói gyakorlat a kirívóan információaszimmetrikus helyzetekben már eddig is felmentést adott a "gyengébb" fél számára azoknak a konkrét tényeknek az állítása és bizonyítása alól, amelyek szükségesek lettek volna egyébként a perbeli igénye sikeres érvényesítéséhez, és az ezt kizáró tényállítások és bizonyítások terhét az ellenfélre telepítették.[11]
Vannak azonban a bírói esetjogon és az anyagi jogszabályokon kívül is olyan élethelyzetek, amikor a bizonyító fél ellenfele rendelkezik a releváns bizonyítékok felett, és ezáltal képes a bizonyítás eredményességét megnehezíteni, esetleg ellehetetleníteni. (Pl. orvosi beavatkozás esetén a betegnek kiadott dokumentációban nem szereplő adatok,
- 3/4 -
termékhiba vagy szabadalombitorlás esetén a gyártás körülményei stb.) Ilyen esetekben az anyagi jogszabályok alapján bizonyítással terhelt fél nem képes a sikeres bizonyításra, mert az ellenérdekű fél képes azt meghiúsítani a szükséges információk, bizonyítékok visszatartásával.[12]
Az új Pp. a bizonyítási szükséghelyzet öt esetkörét nevesíti. Fennáll a bizonyítási szükséghelyzet: egyrészt, ha a bizonyítási indítvány előterjesztéséhez szükséges adatok az ellenérdekű fél birtokában vannak; másrészt, ha a tényállítás bizonyítása a bizonyító fél számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől a tény ellenkezőjének bizonyítása elvárható lenne; harmadrészt, ha a bizonyítás sikerességét az ellenérdekű fél meghiúsította. A negyedik és az ötödik esetkört nem a jelen § szabályozza, erre a törvény a jogsértő bizonyítási eszközök szabályozása körében utal vissza [Pp. 269. § (5) bek.], illetve a szemlével összefüggésben, ha a szemle az ellenérdekű fél magatartására visszavezethető okból hiúsul meg [Pp. 331. § (4) bek.].
A bizonyítási szükséghelyzet jogkövetkezménye a tény fennállásának megállapítása, ha a bíróban kétely e tekintetben nem merül fel. A bizonyítási szükséghelyzet törvényes feltételeire a perfelvétel során hivatkoznia kell a bizonyító félnek, a felperes vonatkozásában a keresetlevél eshetőleges elemei körében erre utal a törvény is, és valószínűsítenie kell a hivatkozott feltétel fennállását. A bizonyítási szükséghelyzetre az ellenérdekű félnek nyilatkoznia kell: vagy valószínűsíti a törvényi feltételek fennállásának hiányát, vagy érdemben reagál a bizonyító fél állításaira. A bíróságnak alakszerű végzést nem kell hoznia arról, hogy fennáll-e a bizonyítási szükséghelyzet vagy sem: az anyagi pervezetés keretében tájékoztatja a feleket a bizonyítási érdek és teher alakulásáról.
A bizonyítás szabályozása körében jelentős újítás, hogy a Pp. 269. §-a rendelkezik a jogsértő bizonyítási eszközökről és azok felhasználhatóságáról, figyelemmel arra, hogy a gyakorlatban egyre többször merül fel az a kérdés, hogy felhasználhatók-e a jogellenes vagy jogellenesen megszerzett bizonyítékok. A leggyakrabban ezek titkos kép- és hangfelvételek formájában jelentkeznek, illetve egyre gyakrabban merül fel az elektronikus kapcsolattartás során a bizalmasan kezelt információk jogellenes felhasználásának, nyilvánosságra hozatalának, így a magánszféra sérelmének a problémája.[13]
A bizonyítási eszköz jogellenessége egyrészről adódhat a bizonyítási eljárás szabályainak a megsértéséből (pl. a bizonyításfelvételi tilalmak megszegéséből), vagy a polgári per körén kívül eső egyéb magatartásból (ide sorolhatjuk a bűncselekmény elkövetését, a személyiségijog-sértést stb.). Az első esetben a jogellenesség következménye egyértelmű: a döntés meghozatalánál a bizonyíték nem használható fel; míg az utóbbi esettel a jogirodalom és a bírósági joggyakorlat is sokat foglalkozott, de a polgári perrendtartásban megjelenő tételes jogi szabályozás eddig nem létezett.[14]
A tételes jogi szabályozás hiányában a jogsértő bizonyítási eszközök perbeli felhasználhatóságáról alapvetően három elmélet alakult ki a jogirodalomban:
- Farkas József álláspontja szerint a bíróság az igazság kiderítése érdekében a szabad bizonyítás rendszerének megfelelően szabadon felhasználhat minden bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas, kivéve ha törvény valamely bizonyíték felhasználhatóságát kifejezetten megtiltja. Mivel az 1952-es Pp. csak a titoktartási kötelezettség, illetve a vallomásmegtagadási jog ellenére kihallgatott tanúk vallomásának felhasználását tilalmazza, a többi jogellenesen szerzett bizonyíték a perben felhasználható, akár a személyiségi jog megsértésével, akár másként jogellenesen, sőt bűncselekmény folytán álltak elő.
- Ezzel a felfogással ellentétes Székely László álláspontja, amely a nyolcvanas évek végén a személyiségi jogok felértékelődése nyomán kategorikusan elutasította a jogellenesen szerzett bizonyítékok perbeli felhasználhatóságát. Álláspontja szerint a legalitás elvének a polgári perben is érvényesülnie kell, mely megköveteli, hogy a bíróság számára is kötelező legyen a jogrendszer egészének, tehát a jogrend teljességét alkotó jogszabályoknak a betartása. Ekként a Pp.-ben rögzített szabad bizonyítás elve nem értelmezhető úgy, hogy más jogszabályok betartását mellőzni lehetne.
- Kengyel Miklós véleménye szerint a jogellenes bizonyítási eszközök perbeli felhasználhatósága körében a viszonylagossági (vagy viszonossági) elvet kell követni. Ez azt jelenti, hogy a konkrét jogvitában a bíróságnak mérlegeléssel kell eldöntenie azt, hogy a bizonyíték megszerzésében megnyilvánuló jogellenesség összemérhető-e az ellenérdekű fél esetleges jogsértő magatartásával. Meglátása szerint ezt a mérlegelést pontos, egzakt szabályokkal körülírni nem lehet, de a mérlegelés köréből ki kell zárni a bűncselekmények elkövetését, valamint a személyiségi jogok megsértését, az ily módon szerzett bizonyítékok semmilyen körülmények között nem használhatók fel.[15]
A joggyakorlat és a szakirodalom a jogsértő bizonyítási eszköz felhasználhatóságát illetően a viszonossági elv mellett tette le voksát, tehát a teljes törvényi tilalom és a teljes megengedhetőség között kell kialakítani a törvényben azt a szabályozást, mely a bíróság mérlegelését lehetővé teszi. Az
- 4/5 -
új Pp. 269. §-ában kialakított megoldás ezt a jogirodalomban is régóta vitás kérdést rendezi, alapvetően a viszonossági elvet követve. Elsődlegesen tiltó szabályokat rögzít, másodlagosan pedig szűk körben beengedi a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználását bírói mérlegelés alapján. A mérlegelési szempontok az eddigi bírósági joggyakorlatban kiérlelt feltételekhez igazodnak, alapvetően csak a bírói mérlegelés kereteinek megvonására alkalmasak, ennél konkrétabb, egzaktabb mérlegelési szempontok törvényi rögzítése nem indokolt. Nyilvánvaló, hogy a kapcsolódó bírósági esetjog fontos iránytű lesz e szakasz értelmezéséhez.
Az új Pp. 269. § (1) bekezdése elsődlegesen rögzíti a jogsértő bizonyítási eszköz fogalmát. Jogsértőnek minősül az a bizonyítási eszköz:
- amelyet az élethez és testi épséghez fűződő jog megsértésével vagy erre irányuló fenyegetéssel szereztek meg, illetve állítottak elő (pl. valakit megvernek és elveszik tőle az okiratot);
- amely egyéb jogsértő módon keletkezett (pl. titokban készített videofelvétel);
- amelyet jogsértő módon szereztek meg (pl. valaki ellopja az okirati vagy egyéb tárgyi bizonyítékot);
- amelynek a bíróság elé terjesztése személyiségi jogot sértene (pl. a munkavállaló tudja, hogy munkahelye be van kamerázva, de nem járul hozzá, hogy a perben a munkáltató felhasználja a róla készült felvételt).
A törvény általános jelleggel rögzíti azt a főszabályt, hogy jogsértő bizonyítási eszköz a perben nem használható fel. A generális szabály rögzítésének elsődleges indoka az, hogy egy jogállamban nem alkothatók olyan szabályok, melyek a peres feleket arra ösztönzik, hogy jogsértő módon szerezzék be a per eldöntése szempontjából releváns bizonyítékokat.[16]
A 269. § (1) bekezdésének a) pontja azt az abszolút kizáró okot nevesíti, mely fennállása esetén a bíróság köteles figyelmen kívül hagyni a fél által hivatkozott bizonyítási eszközt: a polgári perben minden körülmény között kizárt az olyan bizonyítási eszköz felhasználása, amelyet az élethez és testi épséghez fűződő jog megsértésével vagy erre irányuló fenyegetéssel szereztek meg, illetve állítottak elő. Ha ez az abszolút kizáró ok nem áll fenn, a jogsértő bizonyítási eszköz felhasználhatósága tárgyában a bíróság dönt mérlegelési jogkörében a törvényben meghatározott szempontokat figyelembe véve:
- a jogsérelem sajátossága és mértéke,
- a jogsérelemmel érintett jogi érdek,
- a jogsértő bizonyíték tényállás felderítésére gyakorolt hatása,
- a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékok súlya, és
- az eset összes körülménye.
A törvényben rögzített szempontrendszer értelmezéséhez szorosan kapcsolódnak az e témakörben eddig napvilágot látott bírósági döntések, melyek közül a Kúria BH 2015.38. sz. határozatában foglalt szempontrendszer kiemelése fontos. E döntésében a legfőbb bírói szerv rámutatott arra, hogy a szabad bizonyítás elvéből adódóan nincs akadálya annak, hogy a fél a gyermekelhelyezési perben jogsértően keletkezett hangfelvételt használjon fel a másik fél gyermeknevelésre való alkalmatlanságának bizonyítására, feltéve, hogy a perben enélkül megnyugtató döntés nem hozható, mivel a valós tényállás csak ezzel a bizonyítási eszközzel deríthető fel. A hangfelvétel bizonyító erejének megítélésénél figyelemmel kell lenni az elkészítés körülményeire és annak esetleges manipulálhatóságára is.
A BH 2015.38. sz. döntés indokolása jól szemlélteti az új Pp. 269. §-ában foglaltak alkalmazhatóságának kivételességét. A gyermekelhelyezési perben a felperes által benyújtott titokban készített hangfelvételt - melynek a célja az alperes nevelésre való alkalmatlanságának alátámasztása volt - mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság, valamint a felülvizsgálati eljárásban ítélkező Kúria is kizárta a bizonyítékok köréből. A kizárás indokát azonban az egyes bíróságok eltérően fogalmazták meg. Az elsőfokú bíróság ítélete arra hivatkozott, hogy a felperes által állított tényt más bizonyítékok is alátámasztják, hiszen az alperes magatartásáról több tanú is nyilatkozott. A másodfokú bíróság azonban már azzal érvelt, hogy a hangfelvétel készítése nyilvánvalóan sérti a másik fél magánélethez, magántitokhoz, illetve személyiséghez fűződő jogait, valamint a nemzetközi jog szerinti fegyveregyenlőség, a perbeli esélyegyenlőség elvét. A másodfokú bíróság arra is rámutatott, hogy a felperes módszere semmiképpen sem megengedhető, hiszen ezzel lehetősége van arra, hogy kiprovokáljon élethelyzeteket, illetve manipulálja azok rögzítését. A Kúria az elsőfokú bíróság álláspontját erősítette meg. A bírósági joggyakorlatra hivatkozva hangsúlyozta, hogy a titokban készült felvételt jogsértő keletkezése miatt nem indokolt kizárni a bizonyítékok köréből. A bírói gyakorlat azonban rendszerint megkövetel egy többlet tényállási elemet is: jogosulatlanul készített hangfelvétel csak abban az esetben használható fel bizonyítékként a perben, ha csak ezzel a bizonyítási eszközzel állapítható meg a valós tényállás. Elvben tehát nincs akadálya annak, hogy a fél egy gyermekelhelyezési perben huzamos ideig készült hangfelvétellel bizonyítsa a másik fél gyermeknevelésre való alkalmatlanságát, feltéve, hogy a perben enélkül megnyugtató döntés nem hozható, mivel a valós tényállás csak ezzel a bizonyítási eszközzel deríthető fel. A konkrét ügyben azonban nem ez volt a helyzet, a tanúk vallomása, a pszichológus szakértő véleménye, és az alperes személyes meghallgatása is alkalmas volt a tényállás megállapítására. Ezért a Kúria is osztotta azt a véleményt, mely szerint indokolt volt a jogsértő felvétel kizárása a bizonyítékok köréből.
A BH 2015.38. sz. döntésben foglaltak részletes bemutatása azért indokolt, mert időrendben ez az a határozat, mely a legújabb irányzatot vallja a titokban készült hangfelvételek perbeli felhasználhatóságáról. Ugyanakkor szükséges utalni arra is, hogy az adott témában több elvi jelentőségű bírósági döntés is született már korábban, melyek kü-
- 5/6 -
lönböző szempontrendszert kialakítva, különböző irányú indokolásokat részesítettek előnyben. Ennek ellenére valós jelenség a bírósági joggyakorlatban, hogy a technikai fejlődésről tudomást nem véve a bíróságok időnként igyekeznek mereven elzárkózni a titokban készült kép- és hangfelvételek befogadásától, annak ellenére, hogy vannak ellentétes tartalmú esetjogi döntések, illetve az igazság kiderítése másképp nem lenne biztosítható.[17] Az új Pp. 269. §-ának jelentőségét éppen az adja, hogy törvényi szinten került szabályozásra e probléma, nevezetesen az a szempontrendszer, mely mentén lehetséges szűk körben a jogsértő bizonyítási eszköz befogadása a polgári perben. Lehet, hogy e szempontrendszer nem túlságosan egzakt, de az új Pp. 263. §-ában rögzített tényállás szabad megállapításának elvével mindenképpen összeegyeztethető: a törvény legalább elvi lehetőséget teremt bizonyos esetekben arra, hogy a felek a jogsértő bizonyítási eszközökre hivatkozzanak, a döntés meghozatalakor a bizonyítékok körében annak a bizonyos mérlegnek a serpenyőjére kerülhetnek. Az új Pp. 268. § (2) bekezdése a bizonyítási eszközök felsorolása között kifejezetten megjeleníti a képfelvételt, a hangfelvételt és a kép- és hangfelvételt, utalva ezek jelentőségére. A bíróságok tehát a jövőben nem zárkózhatnak el mereven a titokban készült felvételek perbeli felhasználásától.
Fontos hangsúlyozni, hogy a jogsértő bizonyítási eszköz befogadása a felet nem mentesíti a jogsértő magatartással összefüggésben felmerült felelőssége alól, tehát a bizonyító félnek erre tekintettel is kell döntenie abban a kérdésben, hogy kéri-e a jogsértő bizonyítási eszköz perbeli befogadását.[18]
Az új Pp. bizonyítással kapcsolatos szabályainak legnagyobb vívmánya a szakértői bizonyítás megújítása. A jelen tanulmány terjedelmi korlátai miatt a következő sorokban az a rendszer kerül bemutatásra, mellyel a jogalkotó a magánszakértői vélemény befogadását lehetővé tette a polgári perekben.
A Koncepció a szakértői bizonyítás kapcsán a következő megállapításokat tette: "Az új polgári perrendtartás megalkotása során felül kell vizsgálni a szakértői bizonyításra vonatkozó szabályokat. Indokolt ez egyrészt annak okán, hogy a szakértői bizonyítás szabályait teljes egészében összhangba kell hozni a perrendtartás alapelveivel - különös tekintettel a rendelkezési elvre - és a bizonyítás egyéb rendelkezéseivel. A szakértői bizonyítás felülvizsgálatának másik fontos indoka, hogy egy, a hatékonyságra épülő új szakértői bizonyítási rendszer nagymértékben elősegítheti az eljárások észszerű időn belüli befejezését. Ezt a felülvizsgálatot elősegítheti az igazságügyi szakértői tevékenységre vonatkozó szabályozásnak a külön, e koncepció keretein túli felülvizsgálata."[19]
A Koncepció idézett megállapításai is rámutattak arra, hogy a szakértői bizonyítással kapcsolatos gyakorlati problémák megoldását nem elsődlegesen az eljárásjogi törvények szakaszaiban kell keresni. A polgári perjogi kódex kodifikációjával párhuzamosan folyt az igazságügyi szakértők működését szabályozó normák reformja, melynek eredményeként az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: Szaktv.) elfogadása időben megelőzte az új Pp. megalkotását. Az új Pp. szabályainak tehát a megújult szakértői tevékenységet szabályozó normákhoz kellett igazodnia.
A Szaktv. az igazságügyi szakértői tevékenységről szóló 2005. évi XLVII. törvény és az igazságügyi szakértői kamaráról szóló 1995. évi CXIV. törvény rendelkezéseit kívánja egyetlen, az egész igazságügyi szakértői tevékenységet és szervezetrendszert átfogó törvényben szabályozni. Ezáltal egy koherensebb, átláthatóbb, világosabb kapcsolódási pontokat tartalmazó szabályozás készült el.
A törvény fontos újítása, hogy bevezetésre került egy minőségbiztosítási rendszer a szakértői munka színvonalának emelése céljából, melynek egyik lényeges eleme, hogy az igazságügyi szakértő eljárása rendszeresen értékelésre kerül egy, a kamara által felállított szakmai testület által. Az értékelés eredményeként az igazságügyi szakértő alkalmatlan, alkalmas vagy kiválóan alkalmas minősítést kap, amely a névjegyzékben is feltüntetésre kerül nyilvános, mindenki számára elérhető információként, ily módon segítve a kirendelő szerveket a megfelelő igazságügyi szakértő kiválasztásában.[20] Ez a kamarai hatáskörbe rendelt új minőségbiztosítási rendszer a szakvélemények színvonalának emelkedéséhez, az eljáráson belül az új szakértői kirendelések számának csökkenéséhez, és a szakvélemények elkészítése sebességének növekedéséhez is vezet a jogalkotói elvárások szerint. Ugyancsak a minőségi szakértői munka elérését célozza a fegyelmi és etikai eljárás szabályainak részletes kimunkálása.
A szakértői törvény újításai közül továbbá fontos kiemelni, hogy külön alcímbe került a magánszakértői vélemény intézménye. A törvény 52. §-a meghatározza a magánszakértői vélemény megtételének lehetséges céljait, és a szakértő eljárását megalapozó megbízás legfontosabb szabályait. A korábban a gyakorlatban sűrűn előforduló esetek elkerülését elősegítendő, nyomatékosításra került, hogy a megbízás alapján eljáró szakértő a függetlenség és pártatlanság elvének megfelelően köteles eljárni. A Szaktv. 52. §-ához fűzött miniszteri indokolás a magánszakértői tevékenység szabályozásával összefüggésben rámutat arra, hogy a jogalkotó
- 6/7 -
célja egy olyan rendszer kidolgozása volt, mely reflektál a Kúria joggyakorlat-elemző csoportja[21] által feltárt problémákra. Molnár Ambrus kúriai tanácselnök szerint a magánszakértő eljárásjogi helyzetének a legfőbb sajátossága, hogy feladata ellátása során a bíróság kirendelését és ezáltal a szakértőt megillető, törvényben biztosított jogok és kötelezettségek rendszerét nélkülözi. Ehelyett tevékenységét valamely, az eljárással érintett személy felkérésére, megbízási szerződés alapján fejti ki. E megbízási jogviszonynak pedig fogalmi eleme a megbízó érdekeinek szolgálata, aki az ügy uraként meghatározza a magánszakértő feladatait, az általa megválaszolandó kérdések körét, rendelkezésre bocsátja az ennek teljesítéséhez szükséges adatokat, valamint viseli mindennek költségeit is. E megállapításra reagálva a szakértői törvény egyértelműen rögzíti, hogy rendelkezéseit az 52-53. §-okban foglalt eltérésekkel a magánszakértői vélemény elkészítésére is alkalmazni kell. Ez a rendelkezés a korábbi törvényhez képest minőségi elmozdulást jelent, tekintve, hogy a magánszakértő jogaira és kötelezettségeire a törvény garanciális rendelkezései irányadók. A szakértői törvény tehát egy olyan rendszert szándékozott kialakítani, melyben nincs különbség a szakértő "igénybevétele" szempontjából: ugyanolyan objektív tevékenységet kell kifejtenie akkor is, ha kirendelés alapján, és abban az esetben is, ha valamely fél megbízása alapján végzi a szakértő a munkáját.
Az új Pp. a szakértői tevékenységet megújító törvényi vívmányokat is figyelembe véve a szakértő perbeli szerepén az 1952-es Pp.-ben foglalt megoldáshoz képest alapvetően nem változtatott:
- a szakértő igénybevétele a bizonyítás egyik módjának (Pp. 267. §),
- a szakértő személyi bizonyítási eszköznek [Pp. 268. § (2) bek.],
- a szakvéleménye pedig bizonyítéknak [Pp. 268. § (1) bek.] minősül.[22]
Az új Pp. szakértői bizonyítással kapcsolatos újítása abban áll, hogy a szakértő egyfelől hagyományosan kirendelés útján, másfelől - alapvető újításként - a fél megbízása alapján is igénybe vehető. Az új Pp. tehát a szabályozás legjelentősebb nóvumaként intézményesíti a magánszakértői bizonyítást.
Számos eseti döntés igazolja, hogy a perekben a fél megbízása alapján elkészített magánszakértői vélemények beterjesztése a szabad bizonyítás elve alapján korábban is bevett gyakorlatnak minősült úgy, hogy az 1952-es Pp. nem rendezte a magánszakértő és az általa készített szakvélemény bizonyításban betöltött szerepét, így az teljes mértékben a bírói gyakorlatra maradt. A Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának összefoglaló véleménye rámutatott arra, hogy a magánszakértői vélemények bizonyítás körében történő értékelése kapcsán kialakult bírósági esetjog ötféle módon látta értékelhetőnek a magánszakértői véleményt: a magánszakértői vélemény
- nem bizonyíték, a fél személyes előadásával egyenrangú, a fél szakmai álláspontja[23];
- a fél előadása, szakmai álláspontja, de a bizonyítékok körében értékelendő[24];
- nincs kimondva, hogy bizonyíték, de azokkal egy sorban kezeli, ezért az ellentmondásokat fel kell oldani[25]; a magánszakvélemény a törvény által nem nevesített bizonyítási eszköz, amelyet a mérlegelési körbe kell vonni[26];
- a magánszakértő véleménye perbeli bizonyíték, így ha ellentétes a kirendelt szakértő véleményével, akkor két ellentétes szakvélemény áll rendelkezésre, mely alapján a szakértők együttes meghallgatása indokolt[27];
- a magánszakértői vélemény az 1952-es Pp. 166. §-ának (1) bekezdésében nem említett sui generis bizonyítási eszköz, amelyet a bíróság a szabad bizonyítás keretén belül értékelni köteles.[28], [29]
Az új Pp. a szabályozási hiányt pótolva olyan rendszert rögzít, amelyben a magánszakértő és a kirendelt szakértő szakvéleménye között a bizonyító erő szempontjából nincs különbség. Az eljárásjogi törvény nem tesz különbséget a szakértő személye vonatkozásában sem, a magánszakértő pontosan ugyanabból a - Szaktv. által meghatározott - személyi körből kerülhet ki, mint a kirendelt szakértő.
Sem az új Pp., sem a Szaktv. szabályai alapján tehát nincs különbség a magán-, illetve a kirendelt szakértő között a perbeli jogok és alapvetően a perbeli kötelezettségek tekintetében sem. Az új Pp. a magánszakértővel szemben megfogalmaz ugyan többletkötelezettségeket a 303. §-ban, de azok is azt szolgálják, hogy a magánszakértői vélemény alapja ugyanúgy valamennyi releváns perbeli adat legyen, mint a kirendelt szakértő szakvéleménye esetében. A két alkalmazási mód - azaz a kirendelésen alapuló szakértői bizonyítás, illetve a magánszakértői bizonyítás - között három alapvető különbség van:
- A magánszakértői bizonyítás döntően nélkülözi a bíróságnak a bizonyíték beszerzésében történő közreműködését. A szabályozás hangsúlyosabban jeleníti meg a feleknek a bizonyítás feletti, alapelvként rögzített rendelkezési jogát és egyúttal a felekkel szemben a szakértői bizonyítás során is fokozottabb elvárásokat támaszt, mint ahogy egyébként a pervitel kapcsán általában.
- A magánszakértői bizonyítás során ugyanarra a szakkérdésre egyidejűleg két szakvélemény is benyújtásra ke-
- 7/8 -
rülhet, mivel magánszakértőt nem csak a bizonyító fél, hanem az ellenfele is alkalmazhat. Ez lehetővé teszi a szakkérdés többszempontú megközelítését úgy, hogy a bizonyítási cselekmények egyidejűsége miatt a perhatékonyság sem sérül.
- Különbség az is, hogy a törvény éppen a perhatékonyság követelményének az érvényesülését elősegítve az alkalmazási módok között egyfajta sorrendet állít fel. A kirendelt szakértő alkalmazására csak akkor van lehetőség, ha a felek magánúton, a bíróság közreműködése nélkül nem kívánnak, vagy nem tudnak bizonyításra alkalmas szakvéleményt a bíróság elé tárni.
E szabályozásbeli újításokat olvasva felmerülhet a kérdés, hogy miért volt fontos fenntartani a kirendelés jogintézményét a szakértői bizonyítás kapcsán. Egyrészt a törvény ezzel biztosítja a szakértői bizonyítás tényleges lehetőségét azoknak, akik képtelenek a magánszakértői bizonyítás által is megkívánt professzionális pervitelre. Ugyanígy a bizonyítás csak a költségkedvezmények igénybevétele és a bíróság kirendelése útján érhető el azok számára, akik a jövedelmi, vagyoni viszonyaik miatt a szakértői díj megfizetését a magánszakértővel létesített jogviszony keretében képtelenek vállalni. A kirendelés létjogosultságát indokolja az is, hogy meghatározott esetekben (pl.: hivatalbóli bizonyítás lehetősége, előzetes bizonyítás) a szakértői bizonyítás csak kirendelés útján folytatható le, és az is, hogy a magánszakértői bizonyítás elégtelensége hatékonyan csak a bírósági közreműködés mellett megvalósuló kirendeléssel orvosolható.[30]
Az új Pp. szabályai alapján a szakértői bizonyítás foganatosítása általában a következők szerint zajlik. A bizonyító félnek természetesen indítványoznia kell a szakértői bizonyítás lefolytatását, mely az osztott perszerkezet szabályai alapján a lehető legkorábban, de főszabály szerint a perfelvételi szakban történik meg. Az indítványban a bizonyítani kívánt tény mellett fel kell tüntetni azt is, hogy a szakértő alkalmazásának mely módját választja: a magánszakértői véleményt vagy kéri, hogy a bíróság rendeljen ki szakértőt. Ha a fél bizonyítási indítványa magánszakértő által elkészített szakvélemény benyújtására irányul, és az indítványnak a bíróság helyt ad, a magánszakértői véleményt a bíróság által meghatározott határidőn belül be kell terjeszteni a bíróságon. A szakértői bizonyítást elrendelő végzés címzettje ez esetben kizárólag a bizonyító fél, nincs szükség bírói intézkedésre a szakértői díj előlegezésével kapcsolatban, és a szakértő által megválaszolandó kérdéseket is a bizonyító fél fogalmazza meg.[31]
Ha a bizonyító fél magánszakértői bizonyítást indítványoz, ellenfele is jogosult magánszakértőt igénybe venni az új Pp. 302. § (3) bekezdése alapján. A bíróság kirendelése alapján eljáró szakértő véleménye kapcsán azonban az ellenfél magánszakértőt nem vehet igénybe az ugyanezen szakasz (5) bekezdésében írt kizáró szabály miatt.
Ugyan nem vállalkozhatunk arra, hogy jelen tanulmány soraiban a magánszakértői bizonyítás valamennyi eljárási mozzanatát bemutassuk, e rövid ismertetés azonban alkalmas arra, hogy rávilágítson azokra az alapvető újításokra, melyek a szakértői bizonyítás terén elsődlegesen a minőség és az időszerűség irányába próbálják meg elmozdítani a szakvélemények elkészítését. Az új Pp. szabályai a magánszakértői bizonyítás intézményesítésével megoldást kívánnak nyújtani az igazságügyi szakértők által hivatkozott alulfinanszírozásra, másfelől a polgári perek időszerűségén javítanak azzal, hogy a megbízási szerződésben a felek kikötik a szakvélemény elkészítésének határidejét. A Szaktv. pedig az új minőségbiztosítási rendszerrel kíván emelni a munka színvonalán, és olyan szabályokat tartalmaz, melyek a visszaélések megakadályozását célozzák a magánszakértői vélemények elkészítésével összefüggésben.
A bizonyítás körében megjelenő új jogintézmények működőképessége a magyar polgári eljárásjogi gyakorlatban természetesen csak 2018. január 1-je után lesz megítélhető, a joggyakorlat fogja megmutatni a szabályozás valódi kritikáját. A perjogi kódex hatálybalépését követően adhatunk választ arra a kérdésre, hogy e változás előreviszi-e a hatékonyságot, azaz ezáltal gyorsabb, olcsóbb, hatékonyabb lesz-e az eljárás.[32]
Felmerülhetnek olyan kérdések is, hogy szükség volt-e meghatározott jogintézmények törvényi szintű szabályozására. Ez különösen a jogsértő bizonyítási eszközök és a magánszakértői vélemény megújult szabályozásával összefüggésben merülhet fel. A jogsértő bizonyítási eszközök kapcsán a jogalkotó választhatta volna a teljes tilalom megoldását is, vagy azt az utat, hogy a perjogi kódex továbbra sem foglalkozik e problémával, és továbbra is a joggyakorlat feladata a megoldás kimunkálása. Jelen tanulmány írója azonban osztja Grád András azon véleményét, mely szerint amennyiben egyes bizonyítékokat eleve kirekesztünk a bizonyítékok köréből, akkor magának a mérlegelésnek a lehetőségét zárjuk ki, mely meghatározott esetekben a bírói döntés megalapozatlanságát eredményezheti.[33] Továbbá ha a perjogi kódex továbbra is hallgatott volna e kérdésről, és a bírósági joggyakorlatra hagyta volna a megoldás kidolgozását, felhozható lett volna az a kritika, hogy a kontinentális jogrendszereknek nem sajátosságuk a bírósági esetjogon alapuló ítélkezés, így a Koncepció azon célkitűzése, hogy a törvény szövegében jelenjen meg a bírósági esetjogban kiérlelt "jó gyakorlat", nem valósult volna meg. ■
JEGYZETEK
* Az új polgári perrendtartásról szóló tanulmánysorozat nyolcadik tanulmánya (Szerk.)
[1] A perkoncentráció elve a perhatékonyság rendszerszintű megvalósításának eszköze, ami azt jelenti, hogy úgy kell kialakítani a perrendi szabályokat, hogy azok biztosítsák, hogy a per résztvevői időben tegyenek eleget perbeli kötelezettségeiknek, a jogvita tartalma minél korábban tisztázódjon, és kizárják a per elhúzását eredményező jogintézmények, eljárási szakok alkalmazását. Röviden azt a követelményt fogalmazza meg, hogy a bíróság számára az ítélet meghozatalához szükséges valamennyi tény és bizonyíték a lehető legkorábban rendelkezésre álljon (Koncepció 10.).
[2] Az új Pp. 237. § (2) bekezdése tartalmazza a bizonyítás körében a bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség szabályait. Az új Pp. szakít az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdésében, a tárgyalási elv részeként szabályozott, a bizonyítás körében kötelezően és általános jelleggel adandó bírósági tájékoztatási kötelezettséggel. Az anyagi pervezetés keretében a bíróság akkor tájékoztatja a feleket a bizonyítás körében felmerülő kérdésekről, ha ennek szükségét látja, például: ha a felek között vita merül fel abban, hogy a perben jelentős tény bizonyítása melyik felet terheli. Az új Pp. ezen megoldása összhangban van a professzionális pervitel alapvető követelményével.
[3] Koncepció 47.
[4] Erről lásd részletesen Wopera Zsuzsa: A törvény hatálya és az alapelvek; In: Wopera Zsuzsa (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény magyarázata; Wolters Kluwer Kiadó, Budapest 2017. 24-27.
[5] A német perjogi dogmatika által kidolgozott elméletről lásd részletesen Légrádi István: Gondolatok a bizonyítás általános kérdéseihez, In: Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014. 469-470.
[6] Simon Károly László: Az állítási kötelezettség és az állítási teher a polgári eljárásjogban; http://www.jogiforum.hu/publikaciok/352 (Lekérdezés dátuma: 2017. május 8.)
[7] Zsitva Ágnes: Perfelvételi szak; In: Wopera Zsuzsa (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény magyarázata; Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2017. 284.
[8] Légrádi István: i. m. 469-470.
[9] Zsitva Ágnes: i. m. 285.
[10] Kobler Ferenc: Az állítási érdek szabályai. Tekintettel a Magyar Polgári Perrendtartás törvényjavaslatára. Magyar Jogászegyleti Értekezések (XXI. kötet, 5. füzet) Franklin, Budapest 1901. 153-156.
[11] Varga István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára; HVG-ORAC Kiadó - Magyar Közlöny Kiadó, Budapest 2016. 373-374.
[12] Légrádi István: Bizonyítási teher egyes bizonyítási szükséghelyzetekben; In: Varga István (szerk.): Codificatio Processualis Civilis - Studia in honorem Németh János II.; ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2013. 211-226.
[13] Indokolás a 2016. évi CXXX. törvény 269. §-ához.
[14] Farkas József - Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben; KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 2005. 141.
[15] Farkas József - Kengyel Miklós i. m. 143-144.
[16] Indokolás a 2016. évi CXXX. törvény 269. §-ához.
[17] Erről lásd részletesen Grád András: Lesben álló bizonyítás - a titkos felvételek felhasználhatósága a bírósági eljárásban; Családi Jog 2016. évi 3. szám 25-31.
[18] A témáról lásd részletesebben Nagy Adrienn: A bizonyítás általános szabályai; In: Wopera Zsuzsa (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény magyarázata; Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2017. 379-383.
[19] Koncepció 20.
[20] Erről lásd részletesebben Vitvindics Mária: A szakértőkre vonatkozó szabályozás megújítása az új polgári perrendtartásban; ADVOCAT 2017. évi különszám 24.
[21] A Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának 2014. december 19-ei összefoglaló véleménye: A szakértői bizonyítás a bírósági eljárásban.
[22] Aszódi László: Szakértők; In: Wopera Zsuzsa (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény magyarázata; Wolters Kluwer Kiadó, Budapest 2017. 403.
[23] BH 1996.102., BH 2004.59.
[24] BH 1999.365., BH 2007.192.
[25] BH 1983.233.
[26] BDT 2003.759.
[27] BDT 2001.181., BH 2003.17.
[28] BH 2012.175.
[29] Varga István - Éless Tamás (szerk.) i. m. 468.
[30] Aszódi László i. m. 404-405.
[31] Aszódi László i. m. 409.
[32] Cserba Lajos - Nagy Andrea: Észrevételek a polgári perrendtartásról szóló törvénytervezetnek a bizonyításról, ezen belül a szakértői bizonyításról szóló Negyedik Részéhez, illetve egyes fejezeteihez; In: Gellén Klára - Görög Márta: LEGE ET FIDE Ünnepi tanulmányok Szabó Imre 65. születésnapjára; Iurisperitus Kiadó, Szeged 2016. 105.
[33] Grád András i. m. 27.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Miskolci Egyetem (Miskolc).
Visszaugrás
