… úgy szólt 2009. január végén, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a parkolási társaságok által egy éven túl indított "pótdíj-perek" kötelező megszüntetését előíró jogszabályi rendelkezést.1
A hír mögötti esemény az Alkotmánybíróság 2/2009. (I. 23.) AB határozata,2 amellyel megsemmisítette, mégpedig kihirdetésére visszamenőleges hatállyal a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) és egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XXX. törvény 63. §-ának (10) bekezdését, valamint a 63. §-a (2) és (9) bekezdésének a megsemmisített (10) bekezdésre utaló szövegrészét. Az alkotmányellenesnek talált rendelkezés a Pp.-t módosítva előírta a bíróságoknak, hogy a jogosulatlan parkolás3 miatt keletkezett igények keletkezéstől (azaz a parkolástól) számított egy éven túli érvényesítése esetén a keresetlevelet vagy fizetési meghagyás iránti kérelmet idézés kibocsátása nélkül utasítsák el, illetve a már megindult pereket hivatalból, az eljárás bármely szakában szüntessék meg.4
Döntését az Alkotmánybíróság azzal indokolta, hogy a Pp. módosítása ugyan nem érinti a pótdíjfizetésre - következésképpen az ezzel kapcsolatos igényekre - vonatkozó anyagi jogi szabályokat, de "a követelés érvényesíthetőségének új szempontját vezeti be" az egy éves szabállyal, ráadásul az "igazolási kérelem kizárása e határidőt jogvesztővé teszi. Így a jogosult a határidő eltelte esetén elveszti az igényét." Ezt a peres felek - leginkább persze a felperes parkolási társaságok5 - nem láthatták előre. A jogszabály-módosítás érvényesítése a folyamatban lévő perekben az "igényérvényesítés anyagi jogi alapját, a felek közötti jogviszony létrejöttét is relativizálja", azaz "a hatályba lépést megelőzően létrejött jogviszonyokban kíván változást előidézni". Az Alkotmánybíróság - nem titkoltan - támaszkodott a visszaható hatályú jogalkotás alkotmányellenességét kimondó korábbi döntéseire, így arra az értelmezésre, mely szerint tiltott az a megoldás is, amely esetén "a hatálybaléptetés nem visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit - erre irányuló kifejezett rendelkezés szerint - a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell".6
A határozatot, előzményeit (a parkolásra vonatkozó szabályozást) és következményeit (hatását az érintett peres felekre, illetve tágabban: a parkolási társaságokra és a parkolókra7) nyilván sokféle szempontból lehet elemezni. Ebben az írásban a parkolási jogviszony természetével kapcsolatos dilemmákat és ezeknek a szabályozási anomáliákat kiváltó hatásait kíséreljük meg bemutatni.
Megközelítésünket indokolja az a körülmény, hogy az Alkotmánybíróság is a (határozatban nem vizsgált) 2/2005. Közigazgatási és Polgári Jogegységi Határozatra8 alapozta döntését, amely szerint a közút területén történő várakozás polgári jogi jogviszonyt hoz létre a parkoló és parkolásüzemeltető (felek) között. Vizsgálódásunknak célja pedig az, hogy megkíséreljük igazolni azt a hipotézisünket, amely szerint a közjogi és a magánjogi elemek keveredése egy jogviszonyon (illetve egy jogviszonyra vonatkozó szabályozáson) belül a magánszemély jogalanyra nézve kifejezetten hátrányos is lehet, mert kiszolgáltatottá teheti.
Ennek érdekében először bemutatjuk a parkolás szabályozásának (történeti és normatív) vázlatát és a ráépülő bírói gyakorlatot, majd röviden kitérünk a közjog és a magánjog, illetve e két jogterület jellemző jogviszonyai megkülönböztetésének szükségességére. Végül - visszatérve az Alkotmánybíróság határozatára - bemutatjuk a jogviszony/szabályozás keveredésének hatásait a jogalanyra.
… meglehetősen korai időponttól kell kezdenünk. A közterületen parkolás (várakozás) szabályai ugyanis nem az utóbbi években tűntek fel. A közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (azaz a KRESZ) már hatálybalépésekor, vagyis egyharmad évszázada ismerte és szabályozta a korlátozott várakozást [17. §-a (1) bekezdésének e) pontja], természetesen a várakozásra vonatkozó egyéb szabályok mellett. A következő fontos pillanat a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: közlekedési törvény) hatálybalépése.10 A törvény ekkortól már rendelkezett arról, hogy a "lakott területeket, különösen a történelmi városrészeket, a műemléki és védett természeti területeket, továbbá a gyógy- és üdülőhelyeket forgalomszabályozási eszközökkel és megfelelő várakozási díjak alkalmazásával is fokozottan védeni kell a közúti közlekedés károsító hatásaitól" [13. §-a (2) bekezdésében]. A közutak igazgatásáról szóló 19/1994. (V. 31.) KHVM rendelet pedig rendelkezett a várakozási díj és pótdíj szedésére vonatkozó jelzésekről (a 8. §-ában).
Konkrétabb - azaz pontosabban megjelölt területekre vonatkozó hatályú - szabály ismert a közlekedési törvény előtti időszakból is: Budapest Főváros Tanácsának 3/1984. rendelete szabályozta az üzemképtelen járművek közterületen és erdőterületen való tárolásának szabályait. A hivatkozott tanácsrendeletet a rendszerváltást követően a Budapest főváros közterületein és erdőterületein a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályozásáról szóló 38/1993. (XII. 27.) Főv. Kgy. rendelet váltotta fel (a továbbiakban: első rendelet).
Az első rendelet szabályait valamivel részletesebben kell bemutatnunk, mert önmagában e rendelet és a helyébe lépő újabb szabályozás szóhasználatának változása alátámasztja későbbi következtetéseinket. Az első rendelet még csak visszautalt a megalkotására adott felhatalmazásra, a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvényre (a továbbiakban: önkormányzati törvény), illetve a közlekedési törvényre (preambulum). Meghatározta a kiemelten védett és védett övezetek fogalmát azzal, hogy ezekre a behajtás és a várakozás korlátozott [2. §-ának (1) bekezdése] volt, illetve úgy rendelkezett, hogy ezekre a területekre csak (különböző kategóriájú) engedéllyel szabadott behajtani (így például a 6., 9. §-a), illetve várakozni (például a 9. §-a). Végül rendelkezett arról is, hogy a várakozási és korlátozott várakozási övezetekben a várakozási engedély segítségével kiváltott parkolójeggyel, vagy díj megfizetése ellenében lehetett várakozni (16. §-a). Az engedélyt kérelem alapján (46. §-a) a főpolgármester adta ki (47. §-a). Az első rendelet sajátossága volt, hogy az engedélyek meglétét, illetve az engedélynek megfelelő várakozást a közterület-felügyelő [aki a közterület-felügyeletről szóló 1999. évi LXIII. törvény 2. §-ának (1) bekezdése szerint köztisztviselő, és aki a fővárosi közterület-felügyelet szervezetéről és feladatairól szóló 74/1999. (XII. 30.) Főv. Kgy. rendelet alapján működött] volt jogosult ellenőrizni (34. §-a) és a nem megfelelően várakozó gépjárművet eltávolíttatni is (35. §-a), míg a közút kezelőjének megbízottja a várakozási idő meghatározott túllépése esetén kerékbilincset, vagy más, az elindulást meggátló zárat alkalmazhatott a Ptk. zálogjogi rendelkezésére utalással (36. §-a). Ezen túlmenően az engedély nélküli behajtást, illetve az engedélytől eltérő várakozást szabálysértéssé nyilvánította (45. §-a).
Az első rendeletet az Alkotmánybíróságon többször megtámadták. A 31/1996. (VII. 3.) AB határozat megsemmisítette az első rendeletnek a kerékbilincs alkalmazására vonatkozó szabályát, mivel az önkormányzat nem jogosult arra, hogy zálogjog keletkeztetését rendeletében előírja. Rögzítette ugyanakkor azt is, hogy a gépjármű közterületen való várakozása, a parkolás tartalmában "sem tekinthető területbérleti jogviszonynak, hanem a közterület közlekedési célú használatának minősül"11, ezért pedig az önkormányzat rendeletében díjat állapíthat meg. Az önkormányzat módosította az első rendeletet, és a kerékbilincselésre is a közterület-felügyelőt jogosította fel (új 36. §-a). Az új változat normakontrollja már más eredménnyel zárult. Az Alkotmánybíróság ugyanis a 1256/H/1996. AB határozatában12 az új szabályokat nem találta alkotmányellenesnek, mivel az elszállítás közlekedés-rendészeti intézkedés, és ilyenként egy korábbi határozat szerint nem alkotmányellenes. Másrészt a közterületek rendjének fenntartását az önkormányzat mint helyi közügyet jogosult rendezni (az önkormányzati törvény 16. §-a alapján), a kerékbilincselés pedig a korlátozott várakozási övezetben közterületvédelmi-parkolásgazdálkodási intézkedés és nem szabálysértési szankció.13 Végül jóval később, 2001-ben az Alkotmánybíróság újra megvizsgálta az első rendeletet, és az 1538/B/1996. AB határozatában alkotmányosnak találta. Ezzel együtt indokolása olyan álláspontot tartalmazott, amely a későbbi szabályozásra jelentősen kihatott. Megállapította ugyanis, hogy "a járművel való parkoláshoz való jog nem alapjog."14
Az első rendeletet végül - jó néhány módosítást követően - a vele közel azonos nevű, jelenleg is hatályos, a Budapest főváros közigazgatási területén a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályozásáról szóló 19/2005. (IV. 22.) Főv. Kgy. rendelet váltotta fel (a továbbiakban: második rendelet).
A második rendelet jó néhány olyan változást hozott, amely a jogviszonyok értékelése szempontjából jelentőséggel bír. Így mindenek előtt megfogalmazta saját céljait: a levegőszennyezés és zajterhelés csökkentése, a forgalom csillapítása, a forgalmi rend, a közúti forgalom szervezése és szabályozása, a várakozás szabályozása (preambulum). A védett övezetekre vonatkozó szabályai esetén viszont a korábbi "korlátozás" helyett a "feltételekhez között", az "engedély" helyett pedig a "hozzájárulás"15 megfogalmazást használja (2-3. §-a). Ezzel szemben a hozzájárulást éppúgy a főpolgármester (36. §-a) adja ki kérelem alapján (6. §-a), mint korábban. A várakozási övezetek új szabálya szerint ezek díjfizetés ellenében, legfeljebb 3 vagy 4 óra időtartamig vagy időtartam korlátozás nélkül használhatók (17. §-a). Jelentős új szabály azonban az ellenőrzés és a szankciók alkalmazásának (pótdíjak megállapításának) parkolásüzemeltetőre bízása (41. §-a), aki "olyan természetes vagy jogi személy, aki/amely a tulajdonos önkormányzat által kötött megállapodás alapján saját nevében jogosult a parkolási díjak és pótdíjak beszedésére, beleértve az utólagos igényérvényesítést is" [61. §-ának g) pontja]. A későbbi módosítások ezeket a szabályokat nem érintették.
Igen lényeges körülmény, hogy a parkolási társaságok - a második rendelet szóhasználata szerinti parkolásüzemeltetők - kezdetben nem voltak jogosultak arra, hogy az egyes gépjárművek tulajdonosainak adatait megszerezzék a járműnyilvántartásból, ezt csak egy módosítást követően tette lehetővé 2003. április 19-étől a közúti közlekedési nyilvántartásról szóló 1999. évi LXXXIV. törvény [19. §-a (1) bekezdésének n) pontja]. A parkolási díjat nem fizető várakozók elleni bírósági eljárások lényegében csak ezt követően indulhattak. Ennek azonban olyan hatása volt, amely a szabályozás további változásához vezetett.
… végső soron bemutatható lett volna a szabályozással és az Alkotmánybíróság döntéseivel együtt is. Az önálló alcím mellett szól azonban az, hogy a legfontosabb (általános vagy általánosítható) bírói döntésekből kitűnik, hogy a változó, és természetét tekintve bizonytalan szabályozás mennyire szerteágazó kérdésekben igényel (lehetőleg egységes) döntést. Az önálló tárgyalást indokolja az is, hogy a két elvi jelentőségű álláspontot - egy hivatalos jogegységi határozatot16 és egy nem hivatalos kollégiumi véleményt17 - egyaránt a második rendelet hatálybalépését követően alakították ki (habár azokat nyilván megelőzték eseti döntések), vagyis időben közel állnak egymáshoz.
Parkolási társaságot az önkormányzatok korábban is létrehoztak, azonban a várakozási (parkolási) szabályok megsértése esetén a hatékony eljárás megmaradt hatósági keretek között. A parkolási társaságok nyilván működtek, és kísérletet tettek a pótdíj megfizettetésére, azonban a parkolási szabályokat megsértő gépjárművek tulajdonosai, illetve üzemeltetői ellen nem tudtak fellépni a közlekedési nyilvántartáshoz való hozzáférés hiányában. Lényegben az érintett tulajdonosok/üzemeltetők önkéntes jogkövetésén múlt, hogy a felszólításnak eleget tettek-e. Miután azonban 2003. április 19-étől a társaságok adatot kaptak a nyilvántartásból, lehetővé vált a pótdíjat nem fizetőkkel szembeni fellépés, mégpedig - figyelemmel arra, hogy jogszabály nem korlátozta rövidebb időre - a Ptk.-ban szabályozott általános elévülési időn belül, azaz akár 1998-ig visszamenően. Tömegesen indulhattak - és a jelek szerint indultak - a perek.
Az első bírói döntések azonban bizonytalanságot tükröztek az alkalmazandó anyagi jogi szabályokat - lényegében a jogviszonyok természetét - illetően. Egyes bíróságok a pótdíj-követelés polgári jogi peresítése nélkül lehetővé tették azok végrehajtását az adóigazgatás szabályai szerint (közjogi érvényesítés), mások elkerülhetetlennek tekintették a polgári pert (magánjogi érvényesítés).18 Meghatározó jelentősége a legnagyobb számú esetet adó fővárosi parkolási szabályoknak volt, nem véletlen, hogy a jogegységi határozat is említi a második rendeletet.19 Amint látni fogjuk, a Fővárosi Bíróság gyakorlata - a magánjogi érvényesítés - meghatározónak bizonyult az egységes gyakorlat kialakításában. Ezt támasztja alá egyébként az is, hogy a második rendelet - még a jogegységi határozat ismerete nélkül - már egyértelműen a parkolási társaságok működtetésére épült, a parkoltatást parkolás-üzemeltetőkre bízta, és a rendelet szóhasználatában is igyekezett mellőzni - bár ez nem valósult meg teljes körűen - a hatósági jogalkalmazásra utaló fogalmakat (például engedély nélkül hozzájárulásról rendelkezett).
Egységesíteni kellett a gyakorlatot mindenekelőtt abban a kérdésben, hogy a várakozó (parkoló) gépjármű tulajdonosa/üzemeltetője és a parkolásüzemeltető (parkolási társaság) közötti jogviszony hogyan minősül. Ezzel összefüggésben el kellett dönteni bizonyos elő- és utókérdéseket is, nevezetesen azt, hogy az önkormányzatok közfeladat ellátására létrehozhatnak-e gazdálkodó szervezetet; ha létrehoznak, azok a követeléseket jogosultak-e saját nevükben érvényesíteni, illetve a megítélt követelést milyen módon kell végrehajtani?
A jogegységi határozat egyértelműen a magánjogi érvényesítést tekintette helyesnek. Még ha a rendelkező része - "Az önkormányzat által alapított intézmény, illetve gazdasági társaság az önkormányzati rendeleten alapuló parkolási díj (pótdíj) iránti követelését bírósági úton érvényesítheti..." - hagyna is kétséget, az indokolás minden ilyet eloszlat. A jogegységi tanács álláspontja szerint ugyanis - összhangban a legfőbb ügyésznek az ülésre készült álláspontjával20 - "Az önkormányzatok azáltal, hogy a fizető parkolás és parkolásgazdálkodás rendszerét rendeletalkotás útján szabályozzák, nem közhatalmi jogkört gyakorolnak, hanem a helyi közszolgáltatás körébe tartozó feladatot látnak el. Ezért a járműnek fizető várakozóhelyen való parkolása a helyi közszolgáltatás igénybevételét jelenti, amellyel a felek között polgári jogviszony keletkezik. A jogviszony jellegét az sem érinti, ha a szolgáltató a fizetési kötelezettség elmulasztásához a pótdíjfizetés jogkövetkezményét fűzi".
Feltétlenül kiemelést érdemel, hogy a jogegységi határozat indokolása itt visszautal a 267/B/1999. AB határozatra, amely III. részének 1. pontjában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a "közszolgáltatások ugyanis - köztük a személyszállítás - a szolgáltatás ellátására irányuló szerződéskötési kötelezettség ellenére polgári jogi jogviszonyban teljesülnek, ahol a szolgáltatásért ellenszolgáltatás, a vizsgált esetben díjfizetés jár."21 Az alkotmánybírósági határozat és a jogegységi határozat azonban más-más közszolgáltatásra tekintettel vált szükségessé. Mindkettő pótdíjjal kapcsolatos ugyan, csakhogy az előbbi a személyszállítással - vagyis vitamentesen szolgáltatással - a második azonban közlekedéssel összefüggő magatartással, a közterületen várakozással kapcsolatos, amelyben a szolgáltatási elem a parkolásüzemeltető részéről jóval kevésbé egyértelmű.
A jogegységi határozat kötelező értelmezése tehát az, hogy a parkolással - a közterületen várakozás tényleges, ráutaló magatartással való igénybevételével - a felek között polgári jogviszony keletkezik. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a követeléseket magánjogi úton, bíróság előtt lehet érvényesíteni.
Ezt megelőzően a jogegységi tanács megállapította, hogy a képviselőtestület jogosult a közutak, közterületek forgalmi rendjét rendeletalkotással szabályozni, majd rögzítette, hogy az önkormányzatok jogosultak a közutak és műtárgyaik működtetésére, így a parkoltatásra önkormányzati intézményt, illetve gazdálkodó szervezetet létrehozni, arra jogaikat - esetünkben a díj- és pótdíj beszedését - átruházhatják, az utóbbiak pedig saját nevükben érvényesíthetik azokat.
Abból persze, hogy a "felek" között polgári jogviszony keletkezik, az ezen alapuló követelések pedig egyrészt átruházhatók, másrészt polgári bíróság előtt érvényesítendők, a parkolásüzemeltető pedig saját nevében járhat el, okkal lehetne arra következtetni, hogy a bíróság ítéletének végrehajtása a szokásos módon, bírósági végrehajtás útján történik. Csakhogy a közlekedési törvény - megkockáztathatjuk, a parkolásnak a közlekedési igazgatással való összefüggése miatt talán nem ok nélkül - úgy rendelkezik, hogy az általa (illetve felhatalmazása alapján) megállapított díjakat, pótdíjakat (és nem mellesleg: bírságot) a fizetés elmulasztása esetén adók módjára kell behajtani [48. §-ának (5) bekezdése].
Ettől a jogegységi tanács sem térhetett el, ezért hiába értelmezte a jogviszonyt polgárinak, már a rendelkező részben ki kellett mondania, hogy "A bíróság jogerős határozatában megállapított tartozás összegét - önkéntes teljesítés hiányában - adók módjára kell behajtani."
A jogegységi határozat tehát eldöntötte az alapvető kérdéseket, azonban a parkolás/parkoltatás polgári jogviszonykénti megítélése továbbra sem volt problémamentes. Abból ugyanis, hogy a felek közötti jogviszonyban nem jelent meg a közhatalmi elem, nyilván nem váltak egyenlő hatalmúvá. A parkolási társaságok monopóliuma és a jogviszony részletszabályainak rendeleti meghatározottsága nem könnyítette meg a másik fél, a várakozó/parkoló helyzetét. A felmerülő kérdéseket a jogegységi határozatot néhány hónappal követő kollégiumi vélemény világosan megmutatja.
Kiemeli ugyanis, hogy a parkolásüzemeltetők eljárása nincs összhangban a polgári jogviszony alanyainak egyenlőségére és együttműködésére vonatkozó jogszabályi rendelkezésekkel, amelyek a bírói gyakorlat szerint a közszolgáltatást végző szervezetekkel szemben is érvényesek, miként nincs összhangban a társadalmi elvárással sem. Álláspontjának magyarázatát egyrészt abban látja, hogy a parkolási társaságok vélelmezik az ügyfél rosszhiszeműségét, másrészt az általuk alkalmazott - szélvédőre helyezett - fizetési felszólítás nem alkalmas arra, hogy a másik fél kötelezettségéről tudomást szerezzen.
Ezt egészíti ki a bizonyítási teher kérdése, ugyanis a parkolási társaságok kezdetben az önkormányzati rendeletben előírt számítógépes rendszerbeli adatok közlésével - amely rendszer az Ítélőtábla kollégiumának álláspontja szerint, logikusan, a bevitelnél nem zárt - bizonyítási kötelezettségüket teljesítettnek tekintettek, és csak később kezdtek a parkoló járműről digitális fényképfelvételt készíteni. Az utóbbival kapcsolatban is megjegyzi a kollégiumi állásfoglalás, hogy ha annak adatait a parkoló fél vitatná, akkor már neki kellene bizonyítani. Végül a kollégiumi állásfoglalás nem mulasztja el megjegyezni, hogy a követelésnek évekkel a parkolási esemény utáni érvényesítése azzal jár, hogy a parkoló fél csak akkor menekülhet, ha éveken át őrizte a díj befizetését igazoló bizonylatot, ami életszerűtlen elvárás.
Azt, hogy a jogviszonnyal összefüggően továbbra is maradtak nyitott kérdések, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabb jogegységi határozatra volt szükség, amelyben tisztázni kellett, hogy a tulajdonos, avagy az üzemben tartó tartozik-e helyt állni a parkolás-üzemeltetővel szemben, illetve milyen kimentési lehetőségek adódnak.22
A megindított perek száma - és a kollégiumi állásfoglalásban is kiemelt körülmények - vezettek oda, hogy a közlekedéssel összefüggő egyes törvényeket módosító 2006. évi CX. törvény folytán a közlekedési törvény 2006. december 22-étől előírta, hogy a parkoltatónak a díj megfizetése nélkül parkoló felet a parkolási eseménytől számított 60 napos jogvesztő határidőn belül postára adott a díj- vagy pótdíjfizetési felszólítással értesítenie kell. Speciális, egy éves elévülési szabályt határozott meg, illetve tisztázta, hogy a díj és a pótdíj után késedelmi kamat nem követelhető [15. §-ának (5) bekezdése]. A módosító jogszabályhoz (pontosabban annak javaslatához) fűzött miniszteri indokolás kifejezetten utalt a hosszú elévülési szabály igazságtalanságára, illetve - más szabállyal összefüggésben - a 2/2006. Polgári jogegységi határozatra.
A 2006. évi CX. törvény nyilván hatástalannak bizonyult, ezért következett egy újabb, a perek visszaszorítását célzó, utóbb alkotmányellenesnek találtatott kísérlet - a Pp. módosítása, amelyről az írás elején már szóltunk. A Pp.-módosítás magyarázatára a miniszteri indokolás nem tér ki. Az Alkotmánybíróság - amint írtuk - megsemmisítette a parkolási eseményt követően egy éven túl indult és még folyamatban volt perek megszüntetését előíró, illetve ilyen perek megindítását kizáró perjogi szabályokat, azonban a kollégiumi véleményben is jelzett aggályok nyilván fennmaradtak.
A 2/2006. Polgári jogegységi határozat óta elvi jelentőségű bírósági álláspont nem vált ismertté, a parkolással kapcsolatos határozatok az elektronikus információszabadságot megvalósító bírósági honlapokon sem érhetők el. Sokatmondó mindenesetre az a körülmény, hogy a napi sajtó híradásai szerint van olyan parkolásüzemeltető, amelynek munkatársai az adatrögzítés során a később bizonyítékul felhasznált adatokat rendszeresen meghamisítják.23 Hasonló hírek olvashatók a napi bírósági gyakorlat ellentmondásairól, esetenként a parkolás-üzemeltető társaságok adatközléseinek - a kollégiumi állásfoglalás aggályai ellenére - egyoldalú elfogadásáról.24
Az utóbbi évek bírói gyakorlata nyilván csak igen széles körű kutatással lenne feltárható, ez az írás azonban nem jogszociológiai jellegű. Azt pedig, ami a jogviszony-alapú dogmatikai fejtegetéseinkhez szükséges, már bemutattuk, ezért rátérhetünk írásunk fő kérdésének, a jogviszonyok "keveredésének" vizsgálatára.
… bizonytalan alapról kell elindulnunk, holott - amint azt a fenti példa is szemlélteti - még az alkalmazandó jogszabályok felismerése és a tételes (pozitív) jog értelmezése sem mindig problémamentes. A jogviszony fogalmának lehető legegyszerűbb megfogalmazására fogunk ezért támaszkodni.
Értelmezésünk szerint a jogviszony két fél közötti, a jog által szabályozott kapcsolatot tartalommal kitöltő jogok és kötelezettségek összessége. Ilyenként nem normatív, hanem dogmatikai (tudományos) fogalom, amely azonban segítséget nyújt a jog működésének megértéséhez.25 Hozzá kell tenni ehhez, hogy a jogviszony eredetileg dogmatikai fogalma "átszivárgott" a joggyakorlatba, ezen belül a normatív erejű jogalkalmazói döntésekbe26 is.
A következő értelmezendő kérdés az, hogy a jogviszony-fogalmat érdemes-e jelzővel ellátni, és ezzel a vonatkoztatási tartományát érintő szűkítést alkalmazni?
Nyilván nem okoz sem megértési problémát, sem értelmezési bizonytalanságot, ha a jogviszony fogalmának szűkítését az alkalmazandó jogszabályhoz igazítjuk, vagyis például "a Ptk. alapján létrejött jogviszonyról", "az Alkotmányban szabályozott jogviszonyról" sőt, "büntető jogviszonyról" beszélünk (az utóbbiról azért, mert a büntető anyagi jogot fő szabályként törvényben, mégpedig egyetlen törvényben kell szabályozni). Az ilyen jogviszony-szűkítést nevezhetjük normatív (vagy pozitív jogi) alapúnak. Csakhogy éppen a fent elemzett döntések esetén láttuk, hogy a jogviszony értelmezési tartománya nem pozitív jogi alapú. A jogegységi határozat és a 2/2009. (I. 23.) AB határozat ugyanis polgári jogi jogviszonyról beszél. Kérdés, hogy mit ért ezen? A "polgári jogi" jogviszony fogalom ugyanis kétféle értelmezést is megenged. Lehetséges egyszerűen "a Ptk. alapján létrejött jogviszony" megfogalmazásának tekinteni (hasonlóan a "büntető jogviszonyhoz"), és lehet az általánosabb "magánjogi" jogviszony szinonimájaként kezelni.
Az első megoldás kézenfekvőnek látszik, csakhogy a várakozási (parkolási) jogviszony nem közvetlenül a Ptk. alapján jön létre, hanem a már hivatkozott jogszabály alapján (ez következik már a 31/1996. (VII. 3.) AB határozatból is, amely szerint a parkolással nem területbérleti szerződés jön létre). Ezek a jogszabályok pedig alapvetően igazgatási természetűek, az egyetlen "polgári jogi" elem bennük a területhasználat mint szolgáltatás és a díjfizetés mint ellenszolgáltatás. Másként fogalmazva ebben az esetben az önkormányzati rendeleten alapuló közszolgáltatás nem egy, elvileg bármely gazdálkodó szervezet által nyújtható szolgáltatás speciális esete, hanem kizárólag az önkormányzat rendeletalkotása folytán jöhet létre. Polgári jogi értelemben tehát atipikus szerződés, mégpedig olyan atipikus szerződés, amelynek alapja és feltételei is kizárólagos (a rendeletek preambulumában is megjelölt) önkormányzati közfeladat ellátásával kapcsolatosak.
Közelebb áll tehát - éppen az atipikus szerződési természet miatt - a tényleges helyzethez az az értelmezés, amely szerint olyan jogviszonyról van szó, amelyben keverednek a különböző jogviszony-típusok, és amelyben csak a felek közötti közvetlen kapcsolatot meghatározó elem magánjogi természetű.
Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahonnan csak úgy tudunk továbbhaladni, ha tisztázzuk, hogy mit kell magánjogi jogviszonyon érteni. Ha ugyanis a normatív (pozitív jogi) alapú jogviszony-fogalomtól elszakadunk, olyan értelmezési tartományba jutunk, amelynek nincs egyértelműen elfogadott (paradigmaszerű) definíciója, a közjog/magánjog distinkciót bel- és külföldön egyaránt sokan vitatják.27 A magunk részéről a két nagy jogterületet mégis megkülönböztetendőnek tartjuk, mégpedig elsősorban a rájuk jellemző (azaz tipikus, habár nem kizárólagos) jogviszonyok - a vertikális (alá-fölérendelt), illetve horizontális (mellérendelt) - különbsége miatt. Ugyanezt a különbséget látjuk a kétféle jogviszonyra vonatkozó jogi szabályozás természete esetén is: a közjogi jogviszonyokban a diszpozitivitás lényegében kizárt, a szabályozás kógens, míg a magánjogi jogviszonyok legalábbis a jogviszonyok jelentős részében teret engednek a diszpozitivitásnak, az eltérésnek a jogszabály előírásától a felek erre vonatkozó egybehangzó akaratnyilvánítása esetén.28
Nem jelentéktelen különbség tapasztalható továbbá a magánszemély jogalany - esetünkben a parkolási szolgáltatás "igénybevevőjének" - helyzetében attól függően, hogy milyen jogviszonyban áll a másik féllel.
A közjogi - vagy konkrétabban a közigazgatási - jogviszonyokban nyilvánvalóan érvényesül a szükségképpen jelenlévő állami szupremáció. A közhatalom birtokosa jogszabályban egyoldalúan meghatározza a jogviszony tartalmát (anyagi jog), rögzíti a jogviszony érvényesítésére irányuló eljárás szabályait (alaki jog) és pontosan rögzíti az érvényesítésre jogosult személyeket (szervezeti jog). Jogállami körülmények között azonban a magánszemély jogalany oldalán jelentős garanciák jelennek meg az állami szupremáció ellensúlyozására. Így mindenek előtt érvényesül a bizalmi elv, melynek folytán az egyénre az állam nem tekinthet úgy, mint potenciális jogsértőre.29
Ennek speciális megnyilvánulása a közigazgatási hatósági eljárásban a Ket. 6. §-a (2) bekezdésének második mondata is, mely szerint: "Az ügyfél jóhiszeműségét az eljárásban vélelmezni kell, a rosszhiszeműség bizonyítása a hatóságot terheli" - azaz törvényi - bár megdönthető - vélelem szól az ügyfél jóhiszeműsége mellett.30 A szabálysértési eljárásban szintén érvényesül a bizalmi elv, mégpedig a büntetőeljárási jogból ismert az ártatlanság vélelme, önvádra kötelezés tilalma, in dubio pro reo elv formájában. Hasonlóképpen az ügyfelet védi a közjogi jogviszonyokban a hatóság tényállás-tisztázási kötelezettsége, amely a hivatalbóli eljárások esetén a bizonyítási terhet - vagyis az eredménytelen bizonyítást - a hatóságra telepíti: ha nem tudja az ügyfél jogsértését bizonyítani, az ügyfél menekül. Ezzel szemben a hatóság igazmondását fokozott büntetőjogi felelőssége hivatott biztosítani: akár egyetlen hamis adat célzatos "alkalmazása" esetén elköveti a hivatali visszaélés bűntettét.
Egészen más a magánszemély fél helyzete a magánjogi jogviszonyokban. Eleve más a kiindulási alap, mivel a kapcsolatba kerülő felek - elvileg legalábbis - egyenlő hatalmassággal rendelkeznek a jogviszony tartalmának alakítására, és a jogszabályok is jelentős mértékű eltérést engednek, még ha bizonyos alapvető szabályok kógensek is. Ez a hatalmasság nemcsak a jogviszony létrejöttekor, hanem annak fennállása alatt, és a megszűnésekor is érvényesül. Kétségtelen, hogy a magánjogi kötelmeknek ez az archetípusa ténylegesen sokféle korlátozással érvényesül. Az általános szerződési feltételek, az egyes kötelmek szabályainak speciális jogszabályokban történő rögzítése, atipikus esetben hatósági ár meghatározása, az egyik szerződő fél monopolhelyzete, a szerződés érdekmúlásra tekintettel történő megszüntetetésével járó hátrányok egyaránt torzítják a felek egyenlőségét, azonban a már említett speciális szabályozás, a fogyasztóvédelem szabályai és kiépülő intézményrendszere, az ellenőrző hatóságok növekvő száma és perlésre jogosított sajátos intézmények (érdekvédelmi szervezetek, ügyész) próbálják a megbillent egyensúlyt visszaállítani.
Anélkül, hogy eldöntenénk, hogy a két jogviszony közül összességében melyik az előnyösebb a magánszemély fél számára, kijelenthető, hogy mindkettő a rá jellemző módon kísérli meg az "erősebb" fél oldalán jelentkező egyoldalú eljárási és anyagi jogi előnyöket csökkenteni.
… a felek helyzetét tovább bonyolítja, márpedig a keveredésre több ok is felmerülhet. Az eredetileg magánjogi jogviszonyokban vagy azok mellett megjelenhetnek közjogi elemek éppen a megbillent hatalmasság-egyensúly kiegyenlítésére (ezt látjuk például a pénzintézetekre vonatkozó egyre részletesebb szabályozásban és a hatósági felügyelet megjelenésekor). Ugyanezen az "útvonalon" érkeznek az alapvető jogok tényleges érvényesítését biztosító közjogi elemek (példaként hadd hivatkozzunk az Egyenlő Bánásmód Hatóságra vagy az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatra). Ismert persze már klasszikusnak számító keveredés is, nevezetesen a hatósági ingatlan-nyilvántartás, amely - a bejegyzés konstitutív hatása folytán - közvetlenül kihat a magánjogi jogviszonyokra. A közjogi elemek egyre terjedő jelenlétét a magánjogban - a magánjog közjogiasodását - magánjogászok régóta aggasztónak tartják, mert a zárt dogmatika fellazulásától tartanak.31
A keveredés azonban a másik oldalról is megindulhat - az eredeti közjogi jogviszonyok is "gazdagodhatnak" magánjogi elemekkel, illetve "transzformálódhatnak" magánjogi jogviszonyokká.
Ennek a nem kizárólag Magyarországon észlelhető jelenségnek a magyarázata - két, az ezredfordulót követő nemzetközi elemzésből is leszűrhetően32 - az, hogy napjainkra a végrehajtó hatalom egyre kevésbé képes kormányzati hatalmát a hagyományos közigazgatás útján érvényesíteni, azaz konkrét hatósági döntésekre konvertálni. Ehelyett tevékenysége egyre inkább a privát szféra által végzendő szolgáltatások szabályozására koncentrál, az így felszabaduló energiát pedig arra fordítja, hogy újabb és újabb igazgatandó területeket derítsen fel, amelyekben a modern kormányzati technológiák versenghetnek a demokrácia technikáival annak érdekében, hogy egyedi programok valósuljanak meg az igazgatásnak ebben az új szélesebb struktúrájában.33
Ezt a változást takarja a weberi bürokratikusan szervezett és a törvényesség által irányított közigazgatás-fogalom helyébe lépő New Public Management34 modell, és a végrehajtó hatalom alapvető tevékenységeként a government helyébe lépő governance.35
Egyszerűen fogalmazva a végrehajtó hatalom egyre kevésbé kíván maga végrehajtani, és egyre inkább támaszkodik a magánszférára. Tipikus módszerek a kiszervezés, a köz- és magánszféra keveredése (PPP), az utalványrendszer működtetése és a díjfizetés előírása az állami feladatként nyújtott szolgáltatás igénybevevői számára (user charging).36 Esetünkben az utóbbinak "magántársaság" közbejöttével történő alkalmazása valósult meg. Ennek pedig egyenes következménye a közjog és a magánjog közötti határvonal relativizálódása.37
A végrehajtó hatalomnak ezt a kormányzati térnyerését nem minden közjogász tekinti pozitív folyamatnak, mivel az alkotmányosság hagyományos értékeit látják veszélyeztetve.38 Ennek oka az, hogy a változások következtében a végrehajtó hatalom ténylegesen sokkal több hatalmat gyakorol, ráadásul ellenőrizetlen körülmények között, mint ami az alkotmányos szabályokból látszik. A közjog válasza erre az lehet, hogy sokkal több jogi előírás kell a korlátozására.39
Ha a fenti elméleti kitérő következtetéseit összevetjük a parkolási szabályozással és annak változásával, láthatjuk, hogy szinte tökéletesen fedik egymást. A legfontosabb sajátosságokat kiemelve ugyanis azt találjuk, hogy
- a fővárosi önkormányzat parkolási rendeleteinek preambuluma a közlekedési törvényre utal vissza, amelynek döntő hányada közigazgatási szabályokat tartalmaz;
- az önkormányzati törvény - mint a rendeletek másik hivatkozási alapja - rendelkezik ugyan az önkormányzatok vagyonáról és gazdálkodásáról, de alapvetően mégiscsak úgy szabályozza az önkormányzatot, mint közjogi jogalanyt, mint kormányzati és közigazgatási feladatok ellátóját;
- az első rendelet szóhasználata kifejezetten közjogi jellegű (engedély, kérelem, tevékenység-korlátozás, szabálysértés), habár megjelennek benne a magánjogi elemek is (mindenek előtt a közút kezelője, annak megbízottja, illetve a díjfizetetési kötelezettség);
- a második rendelet megkísérli elfedni a szabályozás eredetileg közjogi jellegét (engedély helyett hozzájárulás, korlátozás helyett feltételhez kötés, nincs szabálysértési elem), de ez csak részben eredményes, több ponton "átüt" a közjogi természet, így a rendelet célja kifejezetten a közigazgatásra jellemző közfeladatok ellátása (levegőszennyezés és zajterhelés csökkentése, a forgalom csillapítása, a forgalmi rend, a közúti forgalom szervezése és szabályozása, a várakozás szabályozása);
- a közjogi elemek elrejtése mellett, a szabályozott életviszony "realizálódása", a várakozás (parkolás) tényleges "végzése" során fokozottan előtérbe kerülnek a magánjogi elemek - a várakozó gépjármű tulajdonosa/üzemeltetője már csak a parkolási társasággal (parkolás-üzemeltetővel) kerül kapcsolatba, és ez a kapcsolat a Legfelsőbb Bíróság és az Alkotmánybíróság értelmezése szerint tisztán magánjogi.
Ennek belátását követően már csak az van hátra, hogy levonjunk két következtetést egyfelől az összekeveredett jogviszonyokra (mint tárgyi jogra), másfelől a parkolást igénybe vevő jogalanyok jogi helyzetére (alanyi jogaikra) vonatkozóan.
A jogviszonyok keveredése - ha a részleteitől "megtisztítva" nézzük a második rendeletet - aszimmetrikus szabályozást eredményez. A szabályozás kifejezetten közjogi célját - vagyis azt, hogy a közterületeket ne várakozhasson bárki, és főként ne korlátlan ideig - nem közhatalmi eszközökkel éri el a szabályozó önkormányzat, hanem a feladat ellátását - félreértés ne essék, alkotmányos jogával élve, törvényes keretek között - kiszervezi, és a realizálódás már polgári jogi jogviszonyban történik. Az aszimmetriát az okozza, hogy a parkolásüzemeltető és a parkolás igénybevevője közötti tényleges jogviszony a magánjogi megközelítés szerint (amint bemutattuk) atipikus. Atipikus, de nemcsak azért, mert nem a Ptk.-ban szabályozott szerződési forma mentén kerülnek kapcsolatba a felek, hanem azért is, mert az önkormányzati rendelet a jogviszony szinte összes elemét meghatározza - lényegében a pontos parkolóhely és a parkoló által igénybe venni kívánt időtartamon, valamint a (nem teljesen szabadon megválasztott) fizetési módon kívül mindent. Hogy mennyire egyoldalú az előny, szemléltethető egyetlen elemmel: a ráutaló magatartással igénybevett, és kifizetett parkolási idő utóbb nem rövidíthető le, a parkoló nem gondolhatja meg magát (hacsak nem a mobil-telefonos fizetést választja, amely viszont a telefonhasználat költségével drágább).
A már bemutatott szabályozás is mutatja, az Ítélőtábla kollégiumi állásfoglalása pedig hangsúlyozottan kiemeli azt a rendkívüli túlsúlyt, amit a parkolás-üzemeltető élvez. Anélkül, hogy ennek bármiféle alapja lenne, lényegében hatósági privilégiumokkal bír: saját alkalmazottaival egyoldalúan rögzíttet adatokat, amelyekkel szemben az ellenbizonyítás lehetősége minimálisra korlátozott, semmilyen külső kontroll nincs az adatkezelés, illetve az alkalmazott technikai eszközök (fényképezőgép) paramétereinek (felvétel időpontja) hitelességére vonatkozóan.
Ez a tárgyi jogi környezet világosan mutatja a parkolás igénybevevőjének kiszolgáltatottságát: a közfeladat ellátásának kiszervezése következtében elveszítette azt a közjogi védelmet, amelyet a hatósági jogalkalmazóval szemben élvezne, ugyanakkor - minthogy a szabályozó önkormányzat a saját hatósági előjogait nagyrészt "áttelepítette" a parkolás-üzemeltetőre - nem kapta meg azt az autonómiát, amely magánjogi jogalanyként megilletné.
Ennek a jogi helyzetnek a felismerése a jogszabályok alkotmányossága fölött őrködő Alkotmánybíróság, illetve az alanyi jogokat elsősorban védeni hivatott bíróságok számára nem jelenthet(ne) mást, mint azt, hogy eljárásaikban a gyengébb jogalany kvázi-közhatalomgyakorlóval szembeni kiszolgáltatottságát ellensúlyozniuk kell. Az Alkotmánybíróság azonban - némiképp szokatlanul - a Legfelsőbb Bíróságra hivatkozva szemet hunyt afölött a nyilvánvaló tény fölött, hogy a "polgári jogi" jogviszonyban az önkormányzat közvetlenül nem vesz részt, de ott áll a parkolás-üzemeltető mögött, mégpedig nem magánjogi jogalanyként, hanem közhatalom gyakorlójaként. A Legfelsőbb Bíróság lényegében ex cathedra nyilvánította polgári jogivá a jogviszonyt, azonban döntése mellett és ellen ugyanolyan súlyú érvek hozhatók. A Fővárosi Ítélőtábla - nem hivatalos véleményében ugyan - de kiutat mutatott, jelezte (amennyire jelezhette), hogy a bizonyítási eljárásban a parkolás igénybevevőjének a polgári jog szabályai szerinti tisztességes elbánás jár.
Kérdés, hogy mi történik az első fokon eljáró kerületi bíróságokon és a másodfokon eljáró Fővárosi Bíróságon, követik-e az Ítélőtábla (a fentiek szerint igazolható) állásfoglalását? A jelek szerint nem vagy nagyobbrészt nem. Ha ugyanis a parkolás-üzemeltető túlhatalmát a magánjog törvényi elveinek megfelelően ellensúlyozná a bírói gyakorlat, akkor pusztán emiatt nyilván kevesebb per indulna.
Következtetéseinket már leírtuk. Azok legfeljebb annyival egészíthetők ki, hogy a közhatalom arra való, hogy a hatóság a demokratikus legitimáció birtokában, a közjog korlátainak tiszteletben tartása mellett éljen vele, az üzlet pedig arra, hogy az autonóm jogalanyok több-kevesebb alku árán kölcsönösen előnyös megállapodásra jussanak. Ha a "hatalom" üzletelni kezd vagy az egyik szerződő fél közhatalom birtokában alkuszik, akkor nemcsak igazságosságról nem lehet szó, de még a formális jogszerűségre hivatkozás is cinikusnak hat. Egy ilyen szabályozás és az arra épülő gyakorlat hatékony lehet, de tartalmi értelemben alkotmányos nem. Tisztességes sem... ■
JEGYZETEK
1 Pl. Joób Sándor: Keresse elő 2002-es parkolási büntetéseit! http://index.hu/belfold/park8239/ (2009. 02. 09.) További sajtóhíradások találhatók összegyűjtve: http:// www.hirkereso.hu/hirgyujtemeny/-/politika/alkotmanybirosag/ (2009. 02. 09.)
2 Alkotmánybírósági ügyszám: 661/B/2008., megjelent: ABK 2009. január 15. o.
3 A törvény - és a kapcsolódó jogszabályok - szóhasználata szerint: "a közút területén vagy a közút területén kívüli közterületen létesített, illetve kijelölt várakozóhely jogosulatlan használata".
4 "A keresetlevelet (fizetési meghagyás iránti kérelmet) a bíróságnak a Pp. 130. §-ának (1) bekezdésében meghatározott eseteken kívül akkor is idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania, illetve a perindítás hatályainak beállta után a pert a Pp. 157. §-ában meghatározott eseteken kívül a bíróság akkor is köteles hivatalból, az eljárás bármely szakában megszüntetni, ha a közút területén vagy a közút területén kívüli közterületen létesített, illetve kijelölt várakozóhely jogosulatlan használata folytán keletkezett igények érvényesítésére a keresetlevelet (fizetési meghagyás iránti kérelmet) a jogosulatlan úthasználattól számított egy éven túl nyújtották be. E határidő elmulasztása esetén igazolásnak helye nincs."
5 A parkolási társaságok elnevezés nem kellően pontos, az egyik hatályos jogszabály, a 19/2005. (IV. 22.) Főv. Kgy. rendelet megfogalmazása szerint elnevezésük: "parkolásüzemeltető". A továbbiakban a két elnevezést azonos értelemben használjuk.
6 Az Alkotmánybíróság a saját korábbi, 57/1994. (XI. 17.) AB határozatát idézi, ld. ABH 1994, 316, 324., illetve ABK 2009. január 15. 18, 19.
7 Ismételten: a már hivatkozott önkormányzati rendelet szerint parkolás-üzemeltetőkre és várakozókra.
8 Ld. Magyar Közlöny 2005. 93. sz. 4925-4927. o.
9 Azért csak a szabályozás vázlatát mutatjuk be, mert egyrészt az összes önkormányzati rendelet megvizsgálása rendkívül időigényes lenne, másrészt az Alkotmánybíróságnak a várakozással kapcsolatos legfontosabb döntései a fővárosra vonatkoznak, végül pedig a magasabb szintű szabályozás összefüggéseinek teljes körű vizsgálata monografikus feldolgozást igényelne, ami jóval meghaladja ennek az írásnak a célkitűzéseit.
10 Amely valószínűsíthetően a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény hatálybalépése, és a kizárólagos törvényhozási tárgyakra vonatkozó új szabályaira is tekintettel utólag alapozta meg az addig kizárólag minisztertanácsi felhatalmazáson nyugvó KRESZ-t.
11 ABH 1996, 285, 289.
12 ABH 1996, 789.
13 958/H/1993. AB határozat (ABH 1994, 781, 783.)
14 ABH 2001, 1198, 1206.
15 Nyilván csak figyelmetlenség az oka annak a későbbi módosítással megjelent megfogalmazásnak, mely szerint "a (...) behajtási és várakozási hozzájárulásnak formája a hozzájárulás kiadására jogosult által kiadott hozzájárulás" (35. §).
16 A 2/2005. Közigazgatási-polgári jogegységi határozat a parkolási díj (pótdíj) bíróság előtti érvényesíthetőségéről (a továbbiakban: jogegységi határozat).
17 A Fővárosi Ítélőtábla polgári kollégiumvezetőjének összeállítása A parkolási díj iránti igények behajtásával kapcsolatos perek egyes jogalkalmazási kérdéseiről (a továbbiakban: kollégiumi állásfoglalás).
18 Ld. a jogegységi határozat indokolásának I. részét.
19 Ld. a jogegységi határozat indokolásának IV. részét.
20 Ld. a jogegységi határozat indokolásának II. részét.
21 ABH 2001, 1312, 1315.
22 Ld. a 2/2006. Polgári jogegységi határozatot a parkolási díj, valamint a pótdíj befizetési kötelezettségéről. Ld. Magyar Közlöny, 2006. 36. sz. 3075-3077. o.
23 Ld. http://index.hu/belfold/budapest/centrum9192/?rnd=405 (2009. 02. 17.)
24 Ld. Dr. Kovács Kázmér: az A2 jogi szakértője válaszol. In: A2, 2008. 8. sz.
25 A jogviszony-elméletet érintő hatalmasa irodalomból ld. pl. Tomcsányi Móric: A magyar közigazgatási jog alapintézményei. Budapest 1925, Tamás András: A közigazgatási jog elmélete. Szent István Társulat, Budapest 2001. 379-386. Patyi András: A közigazgatási működés jogi kérdései. In: Patyi András - Varga Zs. András: Általános közigazgatási jog. Budapest, Mandamus 237. o.
26 Ilyennek tekintjük az Alkotmánybíróság határozatait és a Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntéseit. Ld. erről bővebben: Varga Zs. András: A közigazgatás és a közigazgatási jog helye a jogrendszerben. In: Patyi-Varga: i. m. 77-78. o. Példaként pedig ld. a 3/1998. Közigazgatási jogegységi határozatot vagy a 21/1990. (X. 4.) AB határozatot (ABH 1990, 73.) vagy akár az ebben az írásban korábban már elemzett döntéseket.
27 Ld. a kérdésről szóló hazai tanulmányokat: Jakab András: A jogrendszer horizontális tagozódása. Jura 2005. 2. sz. Ádám Antal: Észrevételek Jakab András: A jogrendszer horizontális tagozódása c. tanulmányához. Jura 2005. 2. sz. Jakab András válasz(a) Ádám Antal észrevételeire. Jura 2005. 2. sz. Összefoglalva: Jakab András: A magyar jogrendszer szerkezete. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 207-219. o. A megkülönböztetés külföldi megítéléséről ld. Peter Cane: Accountability and the Public/Private Distinction. In: Nicholas Bamforth - Peter Leyland (ed.): Public Law in a Multi-Layerd Constitution. Hart Publishing, Oxford and Portland, Oregon 2003. 247-276. o. Ld. még: Sabien Lust: Administrative Law in Belgium. In: René Seerden - Frits Stroink: Administrative Law of the European Union, its Member States and the United States. A Comparative Analysis, Intersentia Uitgevers Antwerpen - Groningen 2002., 5. o. Meinhard Schröder: Administrative Law in Germany. In: Seerden-Stroink: i. m. 95. o., René Seerden - Frits Stroink: Administrative Law in the Netherlands. In: Seerden-Stroink: i. m. 145-147. o.
28 Ld. erről bővebben: Varga Zs. András: A közigazgatás... In: Patyi-Varga: i. m. 101. o.
29 Tamás András: i. m. 209-212. o.
30 Ld. Varga Zs. András: Az alkotmányosság követelménye és az eljárás alapelvei. In: Közigazgatási jog II. Közigazgatási hatósági eljárásjog (szerk. Patyi András). Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 100. o.
31 Ld. erről pl. Hamza Gábor: A magánjog és a közjog kapcsolata az európai jogtudományban. http://jesz.ajk.elte.hu/hamza30.html (2009. 02. 18.), Lenkovics Barnabás: Polgári alanyi jogok - alkotmányos alapjogok (Alapvető kérdések az alanyi és alapjogok körül). In: Alkotmányosság a magánjogban (szerk. Sajó András). Complex Kiadó, Budapest 2006. 107-130. o. Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Budapest, Rejtjel Kiadó 2003.
32 Ld. a már idézett Nicholas Bamforth - Peter Leyland (ed.): Public Law in a Multi-Layerd Constitution. Hart Publishing, Oxford and Portland, Oregon 2003. illetve Paul Craig - Adam Tomkins (ed.): The Executive and Public Law. Power and Accountability in Comparative Perspective. Oxford University Press 2006.
33 John Morison: Modernising Government and the E-Government Revolution: Technologies of Government and Technologies of Democracy. In: Bamforth-Leyland: i. m. 188. o.
34 Ld. erről Christopher Pollitt - Sandra Van Thiel - Vincent Homburg (ed.): New Public Management in Europe. Adaptation and Alternatives. Magyarországon pedig Fábián Adrián: A hatékony közigazgatás - a New Public Management és a magyar reformfolyamatok. In: PhD taulmányok 1. (szerk. Ádám Antal). PTE ÁJK Doktori Iskolája, Pécs 2004. 143-200. o.
35 Morison: i. m. 159. o., Magyarországon: Stumpf István: A "szuperkapitalizmus" válsága avagy erős állam és társadalmi kiegyezés. Közigazgatási Szemle 2008. 3-4. sz. 16-23. o.
36 Ld. Báger Gusztáv (szerk.): A köz- és magánszféra együttműködésével kapcsolatos nemzetközi és hazai tapasztalatok. Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézet 2007. 3-5. o.
37 A két jogterület határainak elmosódásával persze nem mindenki ért egyet, továbbá a fogalmi distinkciót mindenképpen fenntartandónak véli pl. Peter Cane: Accountability and the Public/Private Distinction. In: Bamforth-Leyland: i. m. 275-276. o.
38 Magyarországon például Stumpf István és G. Fodor Gábor, akik kifejezetten kívánatosként állítják szembe a New Public Managementtel (NPM) az Új Wéberi Államot - New Weberian State (NWS), ld. i. m. 21-22. o.
39 Martin Loughlin: Constitutional Law: The Third Order of the Political. In: Bamforth-Leyland: i. m. 46. o. Ld. még Kelley L. Ross: The Fiction and Tyranny of "Administrative Law". www.fresian.com/fiction.htm.
Lábjegyzetek:
[1] Varga Zs. András tanszékvezető egyetemi docens, PPKE JÁK
Visszaugrás
