A gyermekek jogellenes elvitele és az ehhez kapcsolódó további kérdések állandó témáját jelentik azoknak a folyóiratoknak (is), amelyek nemzetközi családjoggal, a határokon átnyúló családjogi problémákkal foglalkoznak. Ennek oka csak részben az, hogy viszonylag sok jogellenes elviteli ügy van, azaz olyan eset, amikor az egyik szülő a másik, szülői felügyeletet ténylegesen gyakorló szülő hozzájárulása nélkül a gyermeket másik államba viszi vagy ott elrejti, s nem viszi vissza a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti államba. Az okok közé sorolható továbbá az ilyen esetek nehéz megítélhetősége, érzelmi súlya, s az is, hogy bár sem a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia 1980. évi szerződése, a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló egyezmény (Hágai Egyezmény[1]), sem pedig az Európai Unióban további jelentőséghez jutó Brüsszel IIa. rendelet[2] nem új dokumentum, a világ, a társadalom és a társadalmi jelenségek változásával újabb és újabb problémák jelentkeznek vagy a meglévők súlyosbodnak. A folyóirat 2020. évi 4. számában a Külföldi Szemle[3] két ilyen aktuális problémakörrel foglalkozott, a gyermek meghallgatásával és a gyermek legfőbb érdekének érvényesülésével a jogellenes elviteli ügyekben.
Mind a gyermek meghallgatása, mind legfőbb érdekének kérdése erős összefüggést mutat az ENSZ 1989. évi New York-i Gyermekjogi Egyezményének[4] követelményeivel, de lényegében valamennyi, a jogellenes elvitelhez és különösen a gyermek visszaviteléhez vagy éppen a visszavitel elrendelésének megtagadásához kapcsolódó felvetés, gyakorlati probléma gyermekjogi vetületben is vizsgálható és vizsgálatot is igényel. A jelen Külföldi Szemlében összegzett három tanulmány is olyan, amely végső soron a gyermek érdekét érinti. A bemutatott írások két meghatározó jelenséget, illetve megoldási módot járnak körbe, nevezetesen egyik oldalról a családon belüli erőszak és a jogellenes elvitel kapcsolatát, a másik oldalról pedig a mediáció mint vitarendezés alkalmazhatóságát a jogellenes elvitel kérdésében. A nemzetközi irodalom már évek óta foglalkozik azzal, hogy miként kezelhetők azok a helyzetek, amikor az egyik szülő a másik szülő részéről az ő terhére elkövetett bántalmazás, illetve általában családon belüli erőszak miatt menekül - a gyermekkel együtt - másik országba. Nagy kihívás ez a jogalkalmazóknak. A mediáció mint alternatív vitarendezési módszer szintén régi témája a jogellenes elvitelt tárgyaló irodalomnak, az itt bemutatásra kerülő tanulmányban Sir Mathew Thorpe, az angol családjogi bíráskodás egyik legmeghatározóbb személyisége, Anglia és Wales Fellebbviteli Bíróságának nyugalmazott bírája osztja meg gondolatait és összességében pozitív véleményét a közvetítés jogellenes elviteli ügyekben való alkalmazhatóságáról.
A szerzők[5] által tárgyalt két témakör egyike a családon belüli erőszak kérdése, és kifejezetten a nők, azaz az anya, mégpedig a gyermeket elvivő anya elleni korábbi erőszak a vizsgálat tárgya. Mind a családon belüli erőszak, mind pedig annak a Hágai Egyezmény általi "kezelhetősége" régebb óta foglalkoztatja a jogellenes gyermekelvitelt tárgyaló szerzőket, s ennek egyik alapvető oka az, hogy míg korábban jellemzően az elvitelt olyan apák valósították meg, akik az akkori szabályok szerint nem gyakoroltak szülői felügyeletet, helyükre az évek során a gyermeket elsődlegesen gondozó anyák léptek, akik közül többen a családon belüli erőszak miatt kényszerültek és kényszerülnek a gyermek jogellenes elvitelére. Ahogyan azt szintén sokan megállapították, a jogellenes gyermekelviteltől való elrettentés követelménye és azon kívánalom között, hogy a családon belüli erőszak
- 33/34 -
áldozatai támogatást kapjanak, olyan feszültség alakult ki, amely összességében egyszerűen ahhoz vezetett, hogy a Hágai Egyezmény alapján folyó eljárásokban a családon belüli erőszak áldozatai nem jutottak, illetve jutnak kellő védelemhez. Mindezzel együtt a szerzők rámutattak arra, hogy egyes országokban történtek lépések a helyzet javítása érdekében.
Miután a részes államok többsége nem léptetett életbe olyan szabályokat, amelyek védenék a családon belüli erőszak áldozatává vált szülőt (és gyermeket), a legtöbb országot tekintve az a helyzet, hogy amennyiben az anya az erőszak elől menekülve viszi másik országba a gyermeket, kizárólag a Hágai Egyezmény 13. cikk (1) bekezdés b) pontja alapján van remény arra, hogy amennyiben az őt érő erőszak miatt bizonyítható, hogy "a gyermeket visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki vagy bármi más módon elviselhetetlen helyzetet teremtene számára", akkor nem rendelik el a gyermek visszavitelét. Miután azonban az elfogadott gyakorlat az, hogy a visszavitel elrendelése alóli kivételeket megszorítóan kell értelmezni, és így a 13. cikk (1) bekezdés b) pontját is ennek megfelelően kell alkalmazni, nem könnyű annak bizonyítása, hogy a gyermeket a visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki, illetve elviselhetetlen helyzetet teremtene számára. Amennyiben pedig sikertelenül hivatkozik a kérelmezett szülő a fenti rendelkezésre, a gyermeket vissza kell vinni a szokásos tartózkodási hely szerinti államba, az anya pedig két lehetőség közül választhat: nem utazik vissza a gyermekkel, vagy további erőszaknak teszi ki magát (s a különválás utáni erőszak mértéke rendszerint meghaladja annak korábbi mértékét).
Lefolytattak már olyan kutatásokat, amelyek keretében ilyen helyzetben lévő nők tapasztalatait is meghallgatták, s ez alapján megállapítható volt, hogy a családon belüli erőszak tényét az eljáró bíróságok vagy egyáltalán nem vették figyelembe, vagy szinte azonnal rögzítették, hogy nem tartják a beszámolókat hihetőknek. A szerzők álláspontja szerint leginkább azért nem fogadják el az eljáró hatóságok és bíróságok a családon belüli erőszakra való hivatkozást hitelesnek, mert attól tartanak, hogy a Hágai Egyezményben rögzített, a gyermek visszavitelére irányuló kötelezettség sokat gyengülne ezen védekezések sikeressége esetén. Természetesen vannak, akik szóvá teszik, hogy mindez a nők és gyermekek védelmének elhanyagolásához vezet, sőt, a szerzők hivatkoznak Lady Brenda Hale-nek, az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága 2020-ban nyugalomba vonult elnökének, az angol családjog különösen meghatározó személyiségének arra a nemrégiben tett meglátására, mely szerint ha hamarosan nem oldják meg ezt a helyzetet, számos ország várhatóan kilép az egyezményből, hiszen nem fogják elfogadni azt, hogy azok az állampolgáraik, akik a gyermek elsődleges gondozóiként máshová menekülnek a gyermekkel, arra kényszerüljenek, hogy visszatérjenek a bántalmazó személyhez, vagy elengedik oda egyedül a gyermeküket, s mindkét megoldás a gyermek számára a komoly trauma veszélyét hordozza.
A Hágai Egyezményt megalkotó Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia képviselői és számos ország jogellenes gyermekelvitel témájában járatos szakértői tartottak tanácskozást 2017-ben Londonban, amelyen néhány aktuális kérdést, többek között a családon belüli erőszak jogellenes elvitellel összefüggésben felmerült kapcsolódásait is megvitatták. Ez utóbbi vonatkozásában foglalkoztak azzal, hogy milyen magatartás minősülhet családon belüli erőszaknak s az miként érintheti a gyermeket. Az Isztambuli Egyezmény[6] kapcsán és azt érzékelve, hogy globális problémáról van szó, felhívták a figyelmet arra, hogy a világ számos országában igyekeznek ezt felvilágosítással, képzésekkel és támogató programokkal javítani. A jogellenes gyermekelvitel, illetve a visszavitel elrendelése és a családon belüli erőszak összefüggésrendszerében pedig annak fontosságát hangsúlyozták, hogy elérhető és hatékony védelmi intézkedésekre van szükség a gyermek szokásos tartózkodási helyén, amennyiben a gyermeket vissza kell vinni ez utóbbi országba. A tanácskozás során foglalkoztak azzal is, hogy milyen nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt aközött, hogy az ilyen ügyekben feltárják a családon belüli erőszak megvalósulását és rendezzék a helyzetet, s aközött, hogy a gyermeket lehetőség szerint késedelem nélkül visszajuttassák a szokásos tartózkodási helye szerinti országba. Az nem volt kérdés, hogy ezen a téren is szükséges ún. jó gyakorlatok kialakítása, az érintettek gyakorlati iránymutatásokkal való segítése, ahogyan az sem, hogy további kutatások is indokoltak, például abban a tekintetben, hogy amennyiben családon belüli erőszak történt, milyen rövid és hosszú távú hatást gyakorol a gyermekre és más családtagokra akár a visszavitel, akár a visszavitel mellőzése, illetve hogy mennyiben eredményesek és milyen hatásai vannak a visszavitel utáni védelmi intézkedéseknek, eljárásoknak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
