https://doi.org/10.59851/jk.80.03.1
A sürgősségi és kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelése esetében a jogorvoslat hatékonysága a kezdetektől felvetett alapjogi és kisebb mértékben polgári jogi aggályokat, tekintettel arra, hogy az önrendelkezési jogot és a személyes szabadságot talán a leginkább korlátozó jogintézményekről van szó. Az ombudsman vizsgálati jelentései nyomán 2019-ben a Kúria elnöke is szükségesnek látta áttekinteni a kérdésre vonatkozó joggyakorlatot. A joggyakorlat-elemzés 2021 őszén elfogadott összegzése a bírósági eljárással összefüggő számos problémára mutatott rá. Ezt követően iránymutató vagy legalábbis ilyen szándékot hordozó döntések születtek a bírósági szervezetrendszer legmagasabb szintjét képviselő Kúrián és az Alkotmánybíróságon is. A közelmúltban közzétett határozatok lényegében a sürgősségi gyógykezelést elrendelő döntések sikeres megtámadásának polgári jogi következményeiről szólnak, de a kártalanítás és a kártérítés, valamint az állam jogalkotási kötelezettsége körül kicsúcsosodó szakmai érveken és vitákon túlmutató emberi jogi jelentőséggel is bírnak.
Tárgyszavak: sürgősségi pszichiátriai gyógykezelés, önrendelkezési jog, személyes szabadsághoz való jog
In the case of emergency and involuntary psychiatric treatment, the effectiveness of the remedy has, from the outset, raised fundamental rights and, in part, civil rights concerns, since the rights to self-determination and personal liberty are probably the most restricted by these legal instruments. In 2019, following the Ombudsman's inquiry reports, the President of the Curia (the Supreme Court of Hungary) initiated a project to analyse the case law on this issue. The summary of the case law analysis, adopted in the autumn of 2021, highlighted a number of problems with the judicial process. Subsequently, the Curia and the Constitutional Court issued decisions that are intended to serve as guidelines. The recently published decisions deal essentially with the civil law consequences of successful appeals against decisions to order emergency medical treatment, but they also have a human rights significance that goes beyond the debates focused on compensation and damages and the legal obligation of the state.
Keywords: emergency psychiatric treatment, fundamental rights, right to personal freedom
Milyen ügyekre kell gondolnunk, ha azt mondjuk, törvénytelenül vagy alaptalanul rendelték el valakinek a sürgősségi pszichiátriai intézetbe szállítását és kötelező gyógykezelését?[1] A legszélsőségesebb esetkört szemlélteti például a Fővárosi Törvényszék 24.Bf.XII.6875/2015/10. sz. ítéletének tényállásából kirajzolódó eset: a feleség egy kitalált történetet adott elő a szakorvosnak, aki sürgősségi beutalót állított ki, majd a férjet a pszichiátriai szakrendelőbe csalta azzal a történettel, hogy felesége rosszul érzi magát. Ezt követően a helyszínre érkező férfit arra kérte, segítsen felesége átkísérésében a pszichiátriai osztályra. Az orvos az odaérkezésükkor közölte a férjjel, hogy a pszichiátriai osztályon kell maradnia, ahol csak néhány nap múltán, a düh, a frusztráltság és a sokk elmúltával, de már a kötelező gyógykezelés elrendelését követően látta úgy a kezelőorvos, hogy nincs szükség a férj pszichiátriai gyógyintézeti kezelésére, sőt nem szenved pszichiátriai betegségben.
Gyakoribb eset, hogy az érintett valóban valamilyen pszichiátriai betegséggel él, de nem a jogszabályi előírások maradéktalan betartásával kerül sor a (sürgősségi) kötelező gyógykezelés elrendelésére, azaz a bíróság nem győződik meg megfelelően arról, hogy teljesülnek-e az előfeltételei e súlyosan jogkorlátozó intézkedés elrendelésének. Jellemzően megelégszik azzal, hogy a kezelés hiánya az érintett állapotának további romlását eredményezné, de elmulasztja alátámasztani és/vagy a periratokban rögzíteni azt a magatartásában megnyilvánuló jelentős, a saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére irányuló veszélyt, amely a kötelezésnek ugyancsak előfeltétele. Ilyen például annak az egyébként skizofrén betegnek az esete, aki nem szedte a gyógyszereit, külön élő hozzátartozója szerint téveszméi voltak, ugyanakkor önálló háztartást vezetett, ellátta magát, és sem agresszív, sem öngyilkos késztetése nem volt, mégis elrendelték kötelező gyógykezelését.[2] Ilyenkor nem arról van szó tehát, hogy az érintett kezelése ne lenne indokolt orvosszakmai-
- 101/102 -
lag, azonban a magatartása nem tükröz olyan helyzetet, amelyben a kezeléséről történő döntés meghozatalának joga megvonható volna tőle.
A kötelezés az érintett személy számos alapjogának érvényesülésére hatással van. A nem önkéntes pszichiátriai kezelésekkel összefüggésben a személyi szabadsághoz való jog és tulajdonképpen az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő személyek egészségügyi ellátással kapcsolatos valamennyi alapjoga (az emberi méltósághoz való jog, az élethez való jog, a kínzás és az embertelen, megalázó bánásmód tilalma, az egyenlő bánásmód követelménye, a diszkrimináció tilalma, az adatok és a magánszféra védelme, valamint az egészséghez és a testi épséghez való jog) érintett lehet, azonban az alábbiakban kettőt emelnék ki, a hazai kártérítési gyakorlatban korábban ugyanis az ezekre alapított keresetek fogtak helyt leginkább. Az emberi méltósághoz való jogból levezetett önrendelkezési jog lényege az egyén döntési szabadsága, amely a cselekvési autonómiájában ölt testet,[3] adott esetben az egészségügyi kezelésekkel összefüggésben meghozott döntéseiben. A személyi szabadsághoz való jog demokratikus jogállami keretek között biztosítja azt, hogy személyi szabadságától és biztonságától senkit nem lehet önkényesen megfosztani. A nem önkéntes pszichiátriai gyógykezelés mindkét alapjogot korlátozza, amikor az érintett személyeket - adott esetben a kifejezett akaratuk ellenére, akár erőszak alkalmazásával - beutalják és beszállítják, valamint ott tartják egy pszichiátriai fekvőbeteg-gyógyintézetben, ahol a kezelőorvos akár a kifejezett akaratuk ellenében dönt a gyógykezelésükről.
Az Alkotmánybíróság már az egyik első, 1990-ben hozott döntésében[4] kimondta, hogy az emberi méltósághoz való jog általános személyiségi jog, amelynek fontos eleme az önrendelkezés szabadsága, az önrendelkezéshez való jog. Ugyanebben a határozatban hívta fel a figyelmet arra, hogy az önrendelkezési jog - mint az összes különös személyiségi jog - az egyén autonómiáját, az egyéni döntés szabadságát védi. Ezt követően 2000-ben foglalkozott először az egészségügyi önrendelkezési jog kérdéskörével, a betegek jogainak tartalmával, a beteg önrendelkezési jogát pedig különös személyiségi jogként vezette le az Alkotmány szövegéből.[5]
Az Alkotmánybíróság 36/2000. (X. 27.) AB határozatban kifejtett álláspontja szerint az egészségügyi ellátás során szükséges beavatkozásokba való beleegyezés vagy annak visszautasítása elválaszthatatlan a személyiségi jogok gyakorlásától. Számos ombudsmani jelentés[6] kiemeli, hogy az egészségügyi ellátásra szoruló személyek e helyzetüknél fogva eleve kiszolgáltatott - nem egy esetben "alárendelt" - helyzetben vannak az egészségügyi intézményekkel szemben, így jogaik különösen sérülékenyek. Mindebből következően az államtól nemcsak az egészségügyi intézményrendszer fenntartása és működtetése várható el, hanem alkotmányos kötelezettsége kiterjed az egészségügyi ellátásra szoruló személyek alapvető jogainak védelmére is. A személyi szabadság és az egészségügyi önrendelkezési jog érvényesülésének biztosítása az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége körébe tartozik. Ennek keretében egyfelől jogszabályokban rögzített garanciarendszer mellett szabályozza a korlátozhatóságot és - a bírósághoz fordulás jogával is összefüggésben - megfelelő jogorvoslati lehetőségeket teremt. Emellett ugyanakkor az egyén autonómiájának[7] védelme körében vitathatatlanul szerephez jutnak az érintettek alapvető jogainak megsértése esetén érvényesíthető egyes polgári jogi szankciók is:[8] noha az alapjogok és a személyiségi jogok egymástól elkülönülten kezelendők, a különböző jogágaknak, így a polgári jognak is megvan a maga szerepe az alapvető jogok érvényesülése garanciarendszerében.
Kikényszeríthetőség és szankciók hiányában nem beszélhetünk hatékony jogérvényesítésről. A jog akkor képes betölteni a szerepét, egy jogi szabályozás akkor működőképes, ha a jogellenes magatartásnak következménye van. Ezenfelül a jogszabályoknak egyensúlyt kell teremteniük a korlátozás elmaradása esetén bekövetkező károk kompenzálására szolgáló igények - konkuráló jogok - érvényesíthetősége és az indokolatlan korlátozásból fakadó jogsérelem orvoslása közt, ennek hiánya szükségképpen eltolódást eredményez valamelyik gyakorlat irányába. Az egészségügyi szolgáltatóknak egyoldalúan a pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek[9] által önmaguk vagy
- 102/103 -
mások sérelmére elkövetett cselekmények esetén kell kártérítési igényre számítaniuk (lásd például az öngyilkos személyek családjai által érvényesített kártérítési pereket, amikor a teljes és háborítatlan családi élethez való jog megsértése miatt marasztalják az egészségügyi szolgáltatókat).[10] Az érintett jogainak indokolatlan korlátozása ugyanakkor nem von maga után hatékonyan érvényesíthető kártérítési igényt, ami "rizikókerülő" magatartást eredményez az egészségügyi szolgáltatók oldalán, és inkább a betegek jogainak korlátozására sarkall.
Az elmúlt időszakban intenzív fejlemények tapasztalhatók a pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek[11] személyiségi jogként is értelmezhető alapjogainak bíróság előtti érvényesíthetősége körében.
Személyiségi jogi per az érintett részéről a (sürgősségi) kötelező gyógykezeléssel összefüggésben egyfelől abban az esetben merülhet fel, ha az érintett a bíróság által elrendelt kötelező gyógykezelés során szenved el jogsérelmet, de a kötelező gyógykezelés elrendelésének a szükségszerűségét, jogszerűségét nem vitatja. A másik eshetőség az, hogy magának a kötelező gyógykezelés elrendelésének a jogszerűsége vitatott. Ilyen esetben lehetséges a határozat megváltoztatása, valamint a hatályon kívül helyezés és új eljárásra utasítás, melyek eredményeképpen megváltozhat a sürgősségi beszállítás indokoltságát megállapító és a kötelező gyógykezelést elrendelő elsőfokú határozat. Természetesen nemcsak a másodfokú bíróság jogorvoslati eljárásban hozott döntése, de a Kúria felülvizsgálati eljárása nyomán is bekövetkezhet a (jogerős) ítélet módosítása. A Bírósági Határozatok Gyűjteményének nyilvánosan hozzáférhető adatbázisa alapján elmondható, hogy az előbbi eset (kötelező gyógykezelés alatt elszenvedett jogsérelem okán érvényesített kárigény) igen ritka, de nem precedens nélküli.[12] Az elmúlt év történéseinek fényében időszerű azonban áttekinteni, hogy mennyiben van lehetőségük az érintetteknek a kárigényük érvényesítésére, ha a kötelező gyógykezelésüket jogellenesen vagy alaptalanul rendelték el.
Az érintettek keresetei nyomán a másodfokú bíróságok már korábban is megállapították időnként, hogy sürgősségi beszállításuk indokoltságának megállapítása, majd kötelező gyógykezelésük elrendelése nem a vonatkozó jogszabályi előírások betartásával történt, ez a jogorvoslat ugyanakkor kevéssé hatékony, mivel a másodfokú ítéletek meghozatalakor jellemzően már befejeződött az érintettek kötelező gyógykezelése.[13] Az azonban, hogy ennek nyomán személyiségi jogi per indult, az elmúlt évek újdonságának tekinthető.
A közelmúltban a korábban sürgősségi pszichiátriai gyógykezelésen átesett pszichoszociális fogyatékossággal élő érintettek személyiségi jogaik megsértésének megállapítását és sérelemdíjat kezdtek kérni az első fokon eljáró bíróságtól, illetve az érintett egészségügyi szolgáltatótól. A személyiségi jogi perben a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 6. §-ára[14] hivatkozással már a jogellenességet alátámasztó, nem vitatható és kötelező érvényű tényként hivatkozták a beszállítás indokoltságáról és a kötelező gyógykezelésük elrendeléséről döntő, másodfokon eljáró bíróságok jogerős ítéleteit, amelyek a jogorvoslat eredményeként az egészségügyi intézmény valamennyi kérelmét elutasítva megváltoztatták az elsőfokú végzéseket (azaz nem állapították meg a beszállítás indokoltságát és nem rendelték el az érintettek kötelező gyógykezelését).
Ilyen személyiségi jogi perek képezték az alapját az Alkotmánybíróság és a Kúria említett eljárásainak is. Az Alkotmánybíróság 2023 őszén mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapított meg a sürgősségi és kötelező pszichiátriai gyógykezelés alaptalan vagy törvénysértő elrendelésével kapcsolatos kár megtérítésével összefüggésben, majd a Kúria Jogegységi Panasz Tanácsa 2024 márciusában jogegységi határozatot hozott a bíróság - jogorvoslat eredményeként megváltoztatott, hatályon kívül helyezett vagy megsemmisített - személyiségi jogot érintő, azt korlátozó döntésének jogsértő jellegéről.
A Kúria jogegységi határozatában kifejtett jogellenesség-felfogása, valamint az alkotmánybírósági határozatban rögzített mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség mellett indokolt a számvetés a tekintetben, hogy mennyiben biztosított a pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek önrendelkezési joga és személyes szabadsághoz való joga megsértésének polgári jogi szankcionálása, valamint kikényszeríthetősége abban az esetben, ha a másodfokú bíróság megváltoztatta a jogaikat korlátozó elsőfokú határozatot.
A joggyakorlat alakulásának bemutatását megelőzően
- 103/104 -
ugyanakkor elengedhetetlen, hogy néhány fogalom tisztázása mellett áttekintsük a személyes szabadsághoz való jog, valamint az egészségügyi önrendelkezési jog garanciáit és az alapeljárásokkal érintett sürgősségi pszichiátriai gyógykezelés jogintézményét.
Mind az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE),[15] mind a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: PPJNE),[16] valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Alapjogi Charta)[17] is biztosítja a személyi szabadsághoz való jogot, tehát hogy senkit sem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.[18] Ugyancsak azonos módon rendelkeznek arról, hogy a törvénytelen fogva tartás áldozatainak kikényszeríthető joguk van kártalanításra.[19]
Az EJEE kifejezetten egészségügyi tárgyú rendelkezést nem tartalmaz, így az egészségügyi önrendelkezéssel összefüggő kérdéseket az Emberi Jogok Európai Bírósága jellemzően az élethez való jogot (2. cikk), valamint a magán- és családi élet tiszteletben tartását biztosító rendelkezéseinek (8. cikk) alkalmazásával dönti el, amelyek mellett különösen kirívó esetekben[20] felmerül még a kínzás vagy embertelen, megalázó bánásmód tilalmához fűződő jogot biztosító 3. cikk alkalmazásának lehetősége. Az egészségügyi önrendelkezési jog körében a PPJNE még csak az orvosi és tudományos kutatásokban való részvétel speciális esetére szűkítve nevesíti az érintettek szabad hozzájárulásának szükségességét. Az egészségügyi önrendelkezési jog nemzetközi jogi szabályozása kapcsán elsősorban az Oviedói Egyezmény[21] rendelkezései hívhatók fel. Az egyezmény 5. cikke lefekteti a tájékozott beleegyezésen alapuló beavatkozás alapelvét, míg a 7. cikk kifejezetten lehetőséget ad a súlyos elmezavarban szenvedő személy beleegyezése nélküli kezelésére akkor, ha a beavatkozás célja e zavar kezelése, és a kezelés hiánya az érintett egészségének súlyos károsodásával fenyeget. Az egyezmény rendelkezéseinek megsértésével foglalkozó VIII. fejezet 24. cikke alapján egy beavatkozás következtében indokolatlan kárt szenvedett személynek joga van méltányos jóvátételre a törvény által előírt feltételek és eljárások szerint. Az Alapjogi Chartának az emberi méltósággal (1. cikk), az élethez való joggal (2. cikk), a személyi sérthetetlenséghez való joggal (3. cikk), valamint a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való joggal (7. cikk) foglalkozó rendelkezései a fentiekkel megegyező tartalommal biztosítanak jogokat az egyének számára.
További, hazánk szempontjából is releváns nemzetközi egyezmény a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény[22] a pszichoszociális fogyatékossággal élőket védő rendelkezései miatt. Az egyezménynek a személy szabadságával és biztonságával foglalkozó 14. cikke szerint a részes államok biztosítják, hogy a fogyatékossággal élő személyek másokkal azonos alapon élvezhetik a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogot, hogy jogellenesen vagy önkényesen nem foszthatók meg szabadságuktól, továbbá a szabadságtól való bármilyen megfosztás a jogszabályokkal összhangban történhet, és hogy a fogyatékosság megléte semmilyen esetben nem indokolhatja a szabadságtól való megfosztást. A részes államoknak továbbá biztosítaniuk kell, hogy amennyiben valamilyen eljárásban fogyatékossággal élő személyeket megfosztanak szabadságuktól, a nemzetközi emberi joggal összhangban másokkal azonos alapon jogosultak garanciákra. Az egészségüggyel összefüggő 25. cikk d) pontja értelmében a részes államok kötelezik az egészségügyi szakembereket, hogy a fogyatékossággal élő személyek számára ugyanolyan színvonalú ellátást biztosítsanak, mint mások számára, beleértve a szabad és tájékoztatáson alapuló hozzájárulás alapján nyújtott ellátást. A 16. cikk 5. pontja értelmében a részes államok hatékony jogszabályokat és politikákat léptetnek életbe a fogyatékossággal élő személyekkel szemben elkövetett kizsákmányolás, erőszak és visszaélés eseteinek azonosítására, vizsgálatára és - adott esetben - bíróság elé vitelére.
- 104/105 -
Magyarország Alaptörvénye mindezekkel összhangban a IV. cikk (1) bekezdésében ugyancsak rögzíti, hogy mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. A (2) bekezdés szerint senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A (3) bekezdés rögzíti, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Végül a (4) bekezdés alapján kárának megtérítésére jogosult, akinek szabadságát alaptalanul vagy törvénysértően korlátozták.
Az Alaptörvény II. cikke továbbá rögzíti az emberi méltóság sérthetetlenségét, valamint hogy minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Az Alkotmánybíróság szerint az emberi méltósághoz való jog a természetes személyek autonómiáját jelenti, az önrendelkezésüknek egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja van, amelynél fogva az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs érinthetetlen lényegük. Noha az Oviedói Egyezmény a benne foglalt jogok, így a tájékozott beleegyezés joga indokolatlan sérelme esetére is kártalanítást ír elő, ez - a személyes szabadsághoz való jogtól eltérően - az Alaptörvény II. cikkében nem jelenik meg kifejezetten.
Az elsődlegesen érintett két alapjog, az emberi méltóságból levezethető egészségügyi önrendelkezési jog, valamint a személyes szabadsághoz való jog érvényesülése a jogrend egésze által nyújtott védelmi hálóval garantálható,[24] azok a polgári jog területén személyiségi jogként is érvényesíthetők, a Ptk. 2:43. §-a kifejezetten nevesíti is őket.
Az egészségügyi önrendelkezési jog a testi épséghez és az egészséghez fűződő személyiségi jog képében kap polgári jogi védelmet, amely biztosítja az ember fizikai integritásának és szervezete működésének harmadik személyek általi háborítatlanságát. A személyes szabadság garantálásához pedig a Nagykommentár megfogalmazása szerint "[a] Ptk. által biztosított objektív, kiegyenlítő és helyreállító erkölcsi jellegű szankciók, a kártérítés és a sérelemdíj reparatív és preventív (részben represszív) eszközével" járul hozzá a polgári jog.[25]
A sürgősségi kötelező gyógykezelés esetében az érintett személy nem önkéntes beutalása/beszállítása és fekvőbeteg-gyógyintézetben tartása (involuntary placement) és/vagy nem önkéntes kezelése (involuntary treatment) valósul meg. A fentebb hivatkozott nemzetközi egyezmények közül a CRPD szövege tartalmazza a legmegszorítóbb megfogalmazást a nem önkéntes kezelés lehetőségével összefüggésben. Míg az EJEE és az Oviedói Egyezmény kifejezetten és explicit módon kitér arra, mintegy külön kategóriát alkotva, hogy "elmebetegek" törvényben meghatározott eljárás útján megfoszthatók a szabadságuktól, illetve az Oviedói Egyezmény a tájékozott beleegyezés főszabálya alól kifejezetten felmentést ad, amikor nevesíti, hogy a súlyos elmezavarban szenvedő személy beleegyezése nélküli kezelése lehetséges akkor, ha a beavatkozás célja e zavar kezelése, és a kezelés hiánya az érintett egészségének súlyos károsodásával fenyeget, addig a CRPD 14. és 25. cikke azt rögzíti, hogy a fogyatékosság - ideértve a pszichoszociális fogyatékosságot is - megléte nem vezethet eltérő megítéléshez, másokkal azonos alapon kell hogy érvényesüljön a fogyatékossággal élő személyek személyi szabadsághoz való joga és egészségügyi önrendelkezési joga.
Míg tehát az EJEE és az Oviedói Egyezmény a pszichoszociális fogyatékossággal élőket külön kategóriaként szabályozza, és másokétól eltérő szabályok mentén teszi lehetővé a személyes szabadságuk és egészségügyi önrendelkezési joguk korlátozását, adott esetben elvonását, addig a CRPD erre nem ad lehetőséget. Azt kívánja meg a részes államoktól, hogy fogyatékosságsemleges alapon, mindenkire egyformán vonatkozó módon szabályozzák azokat az eseteket és eljárásokat, amelyek okot adhatnak a beavatkozásra.
Egy példán keresztül megvilágítva: a befejezett öngyilkossági kísérletet az egészségügyi jogszabályok olyan közvetlen veszélyeztető magatartásnak minősítik, amely sürgősségi ellátást igényel, az öngyilkos személyt elsődleges ellátását, állapota stabilizálását követően jellemzően pszichiátriai osztályra szállítják és elrendelik kötelező gyógykezelését akár akarata ellenére is. A súlyos vesekárosodásban szenvedő, dializálását érvényesen visszautasító, döntésképes beteget ugyanakkor nem kezelik a beleegyezése nélkül, noha ugyancsak az egészségére nézve súlyosan hátrányos, halálhoz vezető döntést hozott. Nem
- 105/106 -
írja elő jogszabály az öngyilkos döntésképességének vizsgálatát, hanem önmagában a közvetlen veszélyeztető magatartásnak minősülő öngyilkossági kísérlet maga után vonja az érintett kötelező gyógykezelésére irányuló eljárás megindításának szükségességét és a kezelés elrendelését. Tehát másokétól eltérő mérce mentén kerül sor az öngyilkos személy alapjogainak korlátozására.
A sürgősségi pszichiátriai gyógykezelésre mint alapjog-korlátozó jogintézményre alapvetően a polgári jog területéhez tartozó jogszabályok alkalmazását írja elő a jogalkotó, annak ellenére, hogy nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett jogegyenlőségről a felek között: a kötelezés inkább közigazgatási jellegre utal - vö. például az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben (a továbbiakban: Eütv.) szabályozott járványügyi intézkedésekkel, amelyekről az egészségügyi államigazgatási szerv közigazgatási eljárás során határozatot hoz -, a szabadságelvonás pedig büntetőjogi jellegű szankció. A jogintézményre vonatkozó anyagi és eljárásjogi szabályok mindezek ellenére részben az Eütv.-nek a pszichiátriai betegek jogairól szóló X. fejezetében, részben a bírósági polgári nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról, valamint egyes bírósági nemperes eljárásokról szóló 2017. évi CXVIII. törvényben (a továbbiakban: Bpnptv.), valamint a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényben (a továbbiakban: Pp.) találhatók meg.
Ellentétben a büntetőjog területéhez tartozó kényszergyógykezelés jogintézményével, a sürgősségi és a kötelező gyógykezeléssel érintett személy jellemzően nem követett el törvényi tényállást megvalósító, társadalomra veszélyes cselekményt. A nem önkéntes kezelésére ettől eltérő okból kerül sor, arra a jogszabály kizárólag közvetlen veszélyeztető vagy veszélyeztető magatartás tanúsítása esetén ad lehetőséget, mely fogalmakat az Eütv. 188. § b) és c) pontja definiálja. Eszerint veszélyeztető magatartás, ha a beteg - mentális zavara következtében - saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet, és a kezelés hiánya állapotának további romlását eredményezné, ami az Eütv. 196. § c) pontja szerinti kötelező gyógykezeléssel hárítható el, de a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétel nem indokolt. Közvetlen veszélyeztető magatartás, ha a beteg - akut mentális zavara következtében - saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent, és az azonnali kezelés hiánya állapotának további romlását eredményezné, ami az Eütv. 196. § b) pontja szerinti sürgősségi, tehát azonnali intézeti gyógykezeléssel hárítható el.
Az Eütv. 199. § (1)-(3) bekezdése értelmében "ha a pszichiátriai beteg közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít, és ez csak azonnali pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható el, az észlelő orvos közvetlenül intézkedik a beteg megfelelő pszichiátriai intézetbe szállításáról. [...] A beteg felvételét követően a pszichiátriai intézet vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a beszállítás indokoltságának megállapítását és a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését. A bíróság az értesítés kézhezvételétől számított 72 órán belül határozatot hoz. A bíróság határozatának meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható."
Az érintett személy észlelésekor fennálló közvetlen veszélyeztető magatartás (például az autópálya leállósávjában nem létező, hallucinált üldözői elől menekülő, valóságérzékelését vesztett személy) esetén a fekvőbeteg-gyógyintézetbe történő nem önkéntes beszállítás és a közvetlen veszélyeztető, veszélyeztető magatartás megszüntetésére irányuló beavatkozások megelőzik a bírósági eljárást. A nem önkéntes kezelés azonban - az Eütv. alapján - csupán az azt elrendelő bírói végzés nyomán válik lehetségessé.
Az észleléskor "csupán" veszélyeztető magatartást tanúsító érintett (például a társasházban lakó, lakásában nagy mennyiségű szemetet felhalmozó, "gyűjtögető" személy) akarata ellenére történő fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátás igénybevételére kötelezése előzetes bírósági eljárást követően történhet meg, melyet jellemzően a pszichiátriai gondozó szakorvosa kezdeményez, és a sürgősségi eljárástól eltérően egy hosszadalmasabb bírósági eljárás eredménye.
A pszichiátriai intézetbe történő nem önkéntes beszállítás és a nem önkéntes gyógykezelés az érintett alapjogainak olyan súlyos korlátozásával jár, amelyre csak törvényben meghatározott feltételek maradéktalan megvalósulása esetén, jogszabályban előírt eljárásrend mentén van lehetőség. A sürgősségi pszichiátriai gyógykezeléssel kapcsolatos ügyekben a bíróság kiemelt feladata tehát az eljárásra vonatkozó anyagi és eljárásjogi szabályokban rögzített, a személyi szabadság és az egészségügyi önrendelkezési jog korlátozásával összefüggő garanciarendszer érvényesülésének biztosítása. Ezt a szerepét a bíróság kizárólag a tényállás tisztázottsága esetén tudja betölteni. A személyi szabadság és az egészségügyi önrendelkezési jog korlátozását megvalósító sürgősségi gyógykezelés akkor jogszerű, ha tisztázott a fenti jogszabályokban (Eütv., Bpnptv., Pp.) előírt feltételek megvalósulása.
A sürgősségi pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelésével kapcsolatos bírósági gyakorlatot vizsgáló kúriai joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye[26]
- 106/107 -
(a továbbiakban: összefoglaló vélemény) kiemelte, hogy az eljárásban a személyi autonómia szükséges és arányos korlátozása a bíróságra tartozó jogkérdés, a jogi következmények levonása a bíróság feladata. "A pszichiátriai betegség fennállása tényét megállapító szakvéleményből a közvetlen veszélyeztető/veszélyeztető magatartás megvalósulására (egyéb peradatok, többlettényállás nélkül) automatikusan nem lehet következtetni. A bíróság döntését az orvosi kezelés szükségessége önmagában nem alapozhatja meg. A bíróság a szakvéleményt akkor tekintheti aggálytalannak, ha az kifejezetten kitér arra, hogy a kérelmezett milyen konkrét magatartással valósította meg a törvényi feltételeket. A bizonyítottság hiányának jogkövetkezménye pedig csak a kérelem elutasítása lehet."[27]
A sürgősségi pszichiátriai gyógykezelésre történő beszállítás indokoltságának megállapítására, illetve a kötelező gyógykezelés elrendelésére irányuló kérelem elbírálásakor tehát a bíróságnak arról kell döntést hoznia, hogy az illető a határvonal melyik oldalán helyezkedik el: magatartása közvetlen veszélyeztető vagy veszélyeztető (esetleg egyik sem). Ezekben az esetekben tehát jellemzően nem az a kérdés, a bíróságnak nem arról kell döntést hoznia és ennek megfelelően a kérelmező egészségügyi szolgáltatónak sem azt kell elsősorban alátámasztania, hogy javítana-e a fekvőbeteg-gyógyintézeti kezelés a kérelmezett állapotán, hanem hogy fennállnak-e azok a törvényben meghatározott feltételek, amelyeket az egyén egészségügyi önrendelkezési jogának korlátozásához/elvonásához a jogalkotó a szükségesség-arányosság elvre tekintettel megkövetel.
Nem minősül a pszichiátriai beteg saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelentő magatartásnak a Kúria ítélkezési gyakorlata szerint például az, ha a megállapított betegség általában járhat ilyen következményekkel, de a szakértői vélemény a kérelmezett közvetlen vizsgálatára, megfigyelésére vonatkozóan nem tartalmaz ezzel összefüggő konkrét adatot és azt egyéb bizonyítékok sem támasztják alá. Ilyen esetben a kérelmezettel szemben a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelése sérti az egészségügyi önrendelkezéshez fűződő szabadságjogot.[28]
A kérdés, amelyben a sürgősségi gyógykezeléssel összefüggő eljárásban a bíróságnak döntenie kell, az, hogy az érintett magatartása indokolja-e, hogy elvegye az érintettől a gyógykezeléséről történő döntés meghozatalának jogát és áthelyezze azt a kezelőorvosa kezébe,[29] tehát hogy indokolt-e a kérelmezett személy személyes szabadságának és egészségügyi önrendelkezési jogának korlátozása. Erre a jogszabály egyetlen esetben ad lehetőséget, ha az illető az észlelésekor közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít, és még a bírósági meghallgatásakor is legalább veszélyeztető a magatartása.
A kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelése így a polgári ügyekben eljáró bíróság által alkalmazott legsúlyosabb kényszerintézkedés, amely korlátozza a személyes szabadságnak és az önrendelkezésnek az Alaptörvényben és nemzetközi egyezményekben védett alapjogát,[30] tehát az egyén autonómiájára intenzív korlátozó hatást gyakorol.
A bíró nagyon nehéz helyzetben van: döntést kell hoznia, a döntésre rendkívül rövid idő áll a rendelkezésére, és csupán a két végpont közül választhat, azaz vagy elrendeli a beteg közelebbről meg nem határozott, fekvőbeteg- gyógyintézetben megvalósuló kötelező gyógykezelését, vagy elutasítja az erre irányuló kérelmet, és a beteg gyógykezelése csak önkéntes alapon folytatódhat. Ez utóbbi esetben korlátozó intézkedés alkalmazása - ideértve a zárt részlegen történő elhelyezést is - nem lehetséges, és a beteg élhet a gyógyintézet elhagyásához való jogával is.
A fentebb említett joggyakorlat-elemzés során a vizsgálat fő szempontja az anyagi jog és az eljárási jog szabályai,
- 107/108 -
a szigorú garanciális előírások érvényesülése volt,[31] és az eredménye számos problémát igazolt. Ezek között megtalálhatók a bírósági eljárások formális jellegéért felelős hiányosságok is, amelyek egyúttal megkérdőjelezik a személyi szabadság és az egészségügyi önrendelkezési jog korlátozásával összefüggő garanciarendszer érvényesülésének hatékonyságát. A tapasztalatok szoros összefüggésben vannak a kártérítési ügyek alapjául szolgáló alapeljárásokban talált problémákkal, amelyek az elsőfokú határozatok megváltoztatását eredményezték, így a fentebb már ismertetetteken túl néhány további releváns megállapítás áttekintése szükséges annak érdekében, hogy rámutassunk, egy hosszú ideje fennálló, hibás joggyakorlat vezetett el a másodfokú határozatokon alapuló kártérítési igények megjelenéséhez.
A joggyakorlat-elemzés során átvizsgált 190 ügy alapján - egyebek mellett - megállapítást nyert, hogy az eljárásokban született határozatok nagyobb része nem felelt meg a jogszabályi előírásoknak. Az indokolás nem tartalmazott konkrét tényállást, a közvetlen veszélyeztető magatartás megnyilvánulásának módját és minősítését, hiányzott a bírósági értékelés, a jogi következtetés levonása és a minősítés.[32] Ennek ellenére a bíróságok a vizsgált 190 esetből mindössze öt esetben utasították el a kérelmet, az összes többi ügyben a beszállítást indokoltnak minősítették és elrendelték a kötelező gyógykezelést. Megállapítást nyert az is, hogy a konkrét kérelmeket nem tartalmazó, az eljárás alapjául szolgáló magatartás tényállását mellőző, a téves jogszabályhelyet megjelölő, a kérelemben foglaltak megalapozásául szolgáló bizonyítékok nélkül előterjesztett kérelmek eljárásjogi jogkövetkezményt nem vonnak maguk után.[33]
Mindezekre tekintettel nagyszámú sikeres fellebbezési eljárásra számíthatnánk, ugyanakkor az összefoglaló vélemény megállapította, hogy noha egyes járásbíróságok minden határozata ellen fellebbezést nyújtottak be (míg más járásbíróságokon egyáltalán nem fellebbeztek), a másodfokú bíróság egyetlen esetben helyezte hatályon kívül a kötelező gyógykezelés elrendeléséről szóló határozatot. Ebben új eljárás lefolytatására utasította az elsőfokú bíróságot, amely megismételt eljárásában a beszállítást indokoltnak ítélte, a kötelező gyógykezelést azonban a feltételek hiányában nem rendelte el.[34] Látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy mire a jogorvoslati eljárás eredményeképpen lefolytatott megismételt eljárásban ez a végzés megszületett, az érintett már túlesett a nem önkéntes kezelésen, az elsőfokú határozat jelentősége tehát - minden fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható határozat esetében, de itt különösen - kiemelkedő.[35]
A joggyakorlat-elemzés megállapításaival tökéletesen megegyező indokolás mentén a Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság több esetben[36] megváltoztatta az első fokon eljáró járásbíróságok határozatait. A tényállás kellően alapos feltárásának hiányára és arra hivatkozva, hogy az eljárást megindító kérelem, valamint a szakértői vélemény alkalmatlan volt a beszállítás indokoltságának megállapításához szükséges közvetlen veszélyeztető és a kötelező gyógykezelés elrendeléséhez releváns veszélyeztető magatartás mint törvényi előfeltétel megvalósulásának bizonyítására, megalapozatlanság miatt elutasította a beszállítás indokoltságának megállapítására és a kötelező gyógykezelés elrendelésére irányuló kérelmeket. Egy ítéletében kiemelte azt is, hogy "az eljáró bíróságnak különös gonddal kell ügyelnie arra, hogy az intézkedésének jogszerűségét megalapozó tények és körülmények dokumentálása pontosan és egyértelműen megtörténjen az iratokban".[37]
Az érintettek pedig keresni kezdték a személyiségi jogaik sérelmét eredményező eljárásokkal szemben rendelkezésükre álló, az alapjogaik komplementer védelmét jelentő polgári jogi (kártérítési) lehetőségeket.
Az alkotmánybírósági beadványt egy 2016 májusában elrendelt sürgősségi kötelező gyógykezelésen akarata ellenére átesett érintett terjesztette elő jogi képviselője útján. A 2016. május 10-én kelt, a beszállítás indokoltságát megállapító és sürgősségi kötelező gyógykezelést elrendelő elsőfokú határozatot a másodfokú bíróság 2018. június 11-én kelt határozatával[38] megváltoztatta, és mindkét kérelmet elutasította, a periratok alapján ugyanis nem látta aggálytalanul bizonyítottnak a beszállításkor az érintett közvetlen veszélyeztető magatartását (ami a sürgősségi beszállítás alkalmazásának előfeltétele), továbbá a bírósági meghallgatáskor a veszélyeztető magatartását (ami a kötelező gyógykezelés elrendelésének előfeltétele).
Az érintett ezt követően a személyiségi jogai megsértésének megállapítása és sérelemdíj megfizetése iránt indított pert a sürgősségi kötelező gyógykezelését elrendelő és a beszállítása indokoltságát megállapító, első fokon eljáró bírósággal szemben. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította,[39] a felperes fellebbezése nyomán eljáró másodfokú bíróság pedig - ugyan eltérő indokolás mellett,
- 108/109 -
de - az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Az egyik szignifikáns eltérés az indokolásban az volt, hogy - ellentétben az elsőfokú bíróság ítéletével - a másodfokú bíróság ítéletében leszögezte: a sürgősségi kötelező gyógykezelést elrendelő bíróság által tévesen alkalmazott rendelkezések [Eütv. 189. § (2) bekezdés, 199. § (1) és (5) bekezdés, 200. § (1) bekezdés] az érintett személyiségi jogait közvetlenül védő szabályok, ezért azok megsértése egyúttal személyiségi jogi sérelemre is vezet.[40]
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, melyben annak hatályon kívül helyezését és a keresete teljesítését kérte. A Kúria a jogerős ítéletet részben hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta: abban nem értett egyet a másodfokú bírósággal, hogy az egykori végzés megváltoztatása folytán a személyiségi jogi perben szükségtelenné vált volna a jogsértés tényének ítéleti megállapítása. Ezért a Kúria a Pfv.III.20.953/2021/4. sz. ítéletének rendelkező részében kimondta, hogy az alperes bíróság az intézeti gyógykezelés elrendelésével megsértette a felperes személyes szabadsághoz fűződő jogát. Az egyéb hivatkozott személyiségijog- sértések és az igényelt sérelemdíj tekintetében lényegében osztotta a másodfokú bíróság álláspontját, a sérelemdíj iránti igényt nem találta megalapozottnak a következetes ítélkezési gyakorlatra[41] hivatkozással, mely szerint bírósági jogkörben eljárva személyiségijog-sértésért való vagyoni felelősség csak kirívóan súlyos jogalkalmazási vagy jogértelmezési hiba esetén állapítható meg. Megerősítette ugyanakkor a felülvizsgált ítélet azon megállapítását, hogy a felróhatóságtól független jogkövetkezmények alkalmazásához a jogsértés ténye önmagában elegendő.
Ezt követően az érintett az Alkotmánybírósághoz fordult, amely a beadvány számunkra releváns részét mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség állításaként értelmezte (nincs kellően hatékony jogérvényesítési lehetőség ahhoz, hogy az érintett a pszichiátriai kötelező gyógykezelés során személyi szabadsága törvénytelen elvonása miatt elszenvedett sérelemért kárának megtérítését kérhesse), ami indítványban önállóan nem kezdeményezhető. Így a testület az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 46. § (1) bekezdése és a (2) bekezdés c) pontja alapján a panasz befogadására irányuló hatáskörének gyakorlása során észlelte, hogy a jelen ügy kapcsán jogalkotói feladat elmulasztása merülhet fel, és ennek megfelelően járt el. Eljárása során arra jutott, hogy az Alaptörvény IV. cikk (4) bekezdése garanciális jelleggel rögzíti: akinek szabadságát alaptalanul vagy törvénysértő módon korlátozzák, kárának megtérítésére jogosult. Ez pedig - a helyzet súlyához mérten - a kár megtérítésének általánosabb jellegét jelenti, nem szűkülhet le azokra az esetekre, amelyekben a jelenlegi szabályozás szerint közhatalmi jogkörben okozott kárért való felelősség áll fenn (kirívó jogalkalmazási vagy jogértelemzési hiba). Az Alkotmánybíróság 2023. október 25-én hirdette ki határozatát, amelyben a fentiekre tekintettel mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapított meg, mivel az Országgyűlés nem alkotta meg a kár megtérítésének szabályait arra az esetre, ha a személy szabadságát sürgősségi kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelése során alaptalanul vagy törvénysértően korlátozzák. Az Országgyűlésnek 2024. március 31-ig kellett volna eleget tennie jogalkotói feladatának, a határidő azonban eredménytelenül telt el, a kézirat leadásának időpontjáig nem fogadta el a kártalanítást rendező jogszabály.
A személyiségi jogként is érvényesíthető alapjogok érvényesülését segítő garanciák terén ugyancsak fontos fejleménynek tekinthető a 2024 márciusában meghozott jogegységi határozat.
A Kúria előtt folyamatban lévő felülvizsgálati ügyben az eljáró tanács el kívánt térni az Alkotmánybíróság előtt támadott, fentebb ismertetett Pfv.20.953/2021/4. sz. ítélettől, ezért 2023. március 13-án előzetes döntéshozatali indítványt terjesztett elő. Kérte a Jogegységi Panasz Tanácsot, hogy folytasson le előzetes jogegységi eljárást és foglaljon állást a következő kérdésben: "Az elsőfokú bíróság - másodfokú bíróság határozatával megváltoztatott - személyiségi jogot érintő, illetve azt korlátozó döntése önmagában megalapozza-e valamely személyiségi jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását?"
A Kúria Jogegységi Panasz Tanácsa 2024. március 19-én olyan tartalmú jogegységi határozatot hozott, mely szerint a Pfv.20.953/2021/4. sz. ítélet a továbbiakban nem hivatkozható kötelező erejű döntésként, attól el lehet térni, a bíróság - jogorvoslat eredményeként megváltoztatott, hatályon kívül helyezett vagy megsemmisített - személyiségi jogot érintő vagy azt korlátozó döntése önmagában nem valósít meg személyiségijog-sértést. A Kúria Jogegységi Panasz Tanácsa az ítélkezési gyakorlatot és a jogalkalmazást[42] vélhetően hosszabb időre meghatározó jogegységi határozatában tehát amellett tette le a voksát, hogy önmagában az, hogy a másodfokú bíróság megváltoztatta a személyiségi jogot korlátozó elsőfokú határozatot, nem jelent egyben auto-
- 109/110 -
matikusan személyiségijog-sértést is. Indokolásában a Jogegységi Panasz Tanács az alkotmánybírósági gyakorlatra hivatkozással[43] azzal érvelt, hogy "a jogerő előtt »elkövetett« bírói hibák nem szolgálhatnak kártérítés alapjául. [...] az elsőfokú eljárásban megvalósult sérelmek orvoslása a jogorvoslati rendszeren belül a másodfokú bíróság feladata".[44] A jogellenességhez a törvénysértő jogalkalmazáson túli többlettényállás megvalósulását várja el (elsősorban olyan tudatos vagy súlyosan gondatlan bírói magatartást, amely a döntést önkényessé teszi), így már a felróhatóságtól független objektív (tehát a személyiségijog-sértés megállapításához kapcsolódó) szankciók alkalmazása sem történhet meg ennek hiányában.
A jogegységi határozat indokolásának [37] bekezdése a következőket tartalmazza: "Többlettényállási elem megvalósulásakor - kirívóan súlyos jogsértés esetén - a bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség szabályai szerint kártérítés, személyiségi jogsértés bekövetkezésekor a felróhatóságtól független szankciók alkalmazása mellett sérelemdíj igényelhető. Közhatalmi jogviszonyban bekövetkezett személyiségi jogi sérelemre hivatkozás esetén azt kell vizsgálni, hogy az adott közjogi norma a sérelmezett magatartást megengedi-e, jogszerűnek tartja-e, és a magatartás csak akkor sérti a személyiségi jogot, ha a közhatalmi szerv egyértelműen, nyilvánvalóan jogellenesen, vagy az adott jogszabály által biztosított jogokkal súlyosan visszaélve jár el, és ez egyben az érintett személy személyiségének lényegét sérti."
A Jogegységi Panasz Tanács értelmezése a Ptk. felróhatóságtól független objektív szankciójának alkalmazásával kapcsolatban mind a másodfokú bíróságétól, mind a Kúria korábbi határozatát meghozó, a felülvizsgálati ügyben eljáró tanácsáétól, mind a tudományos élet jeles képviselőinek álláspontjától[45] eltér.
2024. május 29-én a Kúria előzetes döntéshozatali indítványt előterjesztő ítélkező tanácsa a felülvizsgálati eljárásban határozatot hozott. A Pfv.IV.20.389/2024/4. sz. ítéletében a fentebb ismertetett 2/2024. jogegységi határozatra hivatkozással a személyiségi jog megsértése tárgyában meghozott jogerős másodfokú ítéletet jogszabálysértőnek találta, és a személyiségijog-sértést megállapító, valamint sérelemdíj megfizetésére kötelező rendelkezéseit hatályon kívül helyezte. Az indokolás szerint a felperesek érvelésével szemben önmagában a sürgősségi beszállítás és kötelező gyógykezelés jogszerűtlenségét megállapító jogerős határozat a felperesek személyiségi jogának megsértést nem támasztja alá.
Ez az első ítélet, amelyben megmutatkozik a jogegységi határozat gyakorlati hatása és amely alapján az a következtetés vonható le, hogy a jogorvoslati eljárásban jogszerűtlennek ítélt sürgősségi beszállítás és kötelező gyógykezelés esetén a személyiségi jogi per mint az autonómiavédelem eszköze ellehetetlenülni látszik. A Kúria az új gyakorlata alapján az egészségügyi önrendelkezési jog és a személyes szabadság megsértését nem tekinti jogellenesnek tehát abban az esetben, ha az egészségügyi szolgáltató által nyújtott ellátás (ugyan az érintett tájékozott beleegyezése nélkül vagy adott esetben kifejezett tiltakozása ellenére történt, de) egyébként indikált lehetett, és a szakma szabályai szerint, törvényben meghatározott okból történt. Az új kúriai gyakorlat ezekben az esetekben egyértelműen az alaptalanság irányába tereli az igényérvényesítést, egyúttal jogszerű károkozásnak minősítve az ilyen eseteket.
Ahogyan azt már a II. pontban hivatkoztam, az EJEE és a PPJNE, a CRPD és az Alaptörvény rendelkezései értelmében is kártalanítás jár az érintetteknek a személyi szabadságtól való törvénytelen megfosztás esetén. A jogellenes károkozás kártérítésre jogosít; jogszerű, de megalapozatlan szabadságelvonás esetén pedig kártalanítás illeti meg az érintett személyt, akivel szemben alaptalanul rendelték el a szabadságelvonással járó kényszerintézkedést vagy szankciót.
Arról azonban már megoszlanak a vélemények, hogy mi tartozik a jogellenes és mi a jogszerű, de megalapozatlan kategóriába ebben az esetben.
A 2/2024. jogegységi határozat utáni első kúriai ítélet nem tekinti önmagában jogellenesnek a jogorvoslati eljárásban jogszerűtlennek ítélt sürgősségi beszállítást és kötelező gyógykezelést - ahogyan azt az előző pontban rögzítettem -, tehát már a felróhatóságtól független szankciók alkalmazásához (a személyiségijog-sértés megállapításához) is többlettényállás megvalósulását várná el. Érvelése szerint "[k]özhatalom gyakorlása során a közhatalmi szerv magatartása csak akkor sérti a személyiségi jogot, ha a közhatalmi szerv egyértelműen, nyilvánvalóan jogellenes vagy az adott jogszabály által biztosított jogokkal súlyosan visszaélve jár el és ez egyben az érintett személy személyiségének lényegét sérti".[46] A 2/2024. jogegységi határozat
- 110/111 -
indokolása szerint "[ö]nmagában az, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak az irányadó anyagi és eljárásjogi szabályok alapján, a bizonyítékok saját belátása szerinti értékelésével meghozott döntéstől eltérő tartalmú döntésre jutott, nem jelentheti azt, hogy az elsőfokú bíróság személyiségi jogsértést valósított meg. Jogszabály felhatalmazása vagy még inkább annak előírásán alapuló jogszerű magatartás nem lehet jogsértő, legfeljebb a jogszabály felhatalmazásán alapuló törvényes korlátozás. Az elsőfokú bíróság döntése a későbbi felülbírálattól függetlenül ilyen, törvényen alapuló jogkorlátozás, amely ezért önmagában nem jogsértés és nem jogellenes."[47]
Döme Attila bírónak a 2/2024. jogegységi határozathoz fűzött, a többségi határozattól eltérő álláspontja szerint (amelyhez Kovács András bíró is csatlakozott) a határozat első mondata általánosító jellegű, ezért azzal - noha nem tagadta, hogy bizonyos esetekben helytálló lehet - nem értett egyet. Véleménye szerint "az Eütv.-ben szabályozott feltételeknek nem megfelelő, ekként jogszerűtlen korlátozás elvileg sérthet személyiségi jogot. Nem törvényben meghatározott ok az, ami sérti a törvényt. A törvényi korlátokon kívül esik a törvényre hivatkozó, de azt helytelenül alkalmazó magatartás." Aggályainak lényege tulajdonképpen sarkosan abban foglalható össze, hogy elutasítja azt a jogegységi határozatban megjelenő dogmát, mely szerint pusztán az a tény, hogy a sürgősségi gyógykezelés esetére vonatkozó nemperes bírósági eljárást lefolytatták, önmagában kizárja a fogva tartás jogellenességét. Véleménye szerint a jogellenességet az is megalapozza, ha a bíróság az eljárása során elmulasztja alátámasztani a szabadságelvonásnak a törvény által megkívánt egyik alapfeltételét, a közvetlen veszélyeztető vagy veszélyeztető magatartás fennállását, amely esetben a szabadság korlátozása álláspontja szerint nem alaptalan, hanem törvénysértő. Döme hivatkozik Tőkey Balázs és Vékás Lajos észrevételére, amelyet a jogegységipanasz-eljárásban feltett kérdéshez fűztek, ugyanerre az eredményre jutva: "ha az elsőfokú bíróság jogszabálysértésre hivatkozva megváltoztatja az elsőfokú határozatot - megállapítva, hogy nem volt törvényes alapja a kötelező gyógykezelés elrendelésének -, akkor ez önmagában megalapozza a személyiségi jogsértés - személyes szabadság megsértése - megállapítását."[48]
Ugyancsak megegyezik a véleményük abban, hogy a jogegységipanasz-eljárásban feltett kérdés elérő tényállású esetekre vonatkozhat, mint amelyre alkalmazni kívánják, hiszen amennyiben a jogerős ítélet kifejezetten azt állapítja meg - mint ahogyan az a konkrét esetben is történt -, hogy az eljáró elsőfokú bíróság az Eütv. 189. § (2) bekezdését, a 199. § (1) és (5) bekezdését, valamint a 200. § (1) bekezdését alkalmazta tévesen, és ezért volt kénytelen az érintett alávetni magát kötelező intézeti gyógykezelésnek, úgy sem a jogellenesség, sem annak megítélése nem kérdéses álláspontjuk szerint a Ptk. és az EJEE rendelkezései alapján.[49]
A Kúria fentebb ismertetett jogellenesség-értelmezése alapján nem lesz elégséges a jövőben a személyiségijog-sérelem alátámasztásához az, ha a másodfokú bíróság jogerős határozatával téves jogalkalmazás miatt megváltoztatja az elsőfokú bíróság sürgősségi beszállítás indokoltságát megállapító és kötelező gyógykezelést elrendelő végzését. A kártérítéshez szükséges jogellenességet ugyanis önmagában nem meríti ki az, hogy az eljáró bíróság nem támasztotta alá megfelelően a jogkorlátozáshoz szükséges egyik alapfeltétel fennállását, ahhoz további többlettényállást követelnek meg.
Ezekben az ügyekben a bíróságok a közeljövőben így megalapozatlannak fogják értékelni a szabadságelvonást, amely esetben - jogellenesség hiányában - kizárólag kártalanításra lehet(ne) jogosult az érintett személy. A kár megtérítésének szabályait azonban az Országgyűlés ez ideig (2024 augusztusáig) annak ellenére sem alkotta meg, hogy az Alkotmánybíróság a 2023. október 25-i, 23/2023. (X. 25.) AB határozatban - a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség kimondása mellett - 2024. március 31-ig adott erre határidőt. Jelenleg tehát a nyilvánvaló személyiségijog-sérelem ellenére a szabadságelvonással érintetteknek nincs lehetőségük a káruk megtérítésének kikényszerítésére, ennek hiányában pedig felmerül a kérdés, hogy ezekben az esetekben beszélhetünk-e egyáltalán az érintettek jogairól. Érdemes lehet ugyanakkor megvizsgálni a közhatalom gyakorlásával okozott kár (jogalkotással okozott kár) állammal szembeni érvényesítésének lehetőségét, hiszen az Alkotmánybíróság a fentebb citált határozatában már megállapította a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet, így a kártérítési kereset elbírálását a bíróság erre hivatkozással már nem utasíthatja el.[50]
- 111/112 -
Az Eütv. 199. §-a alapján lefolytatott bírósági eljárásokkal összefüggő problémák régóta ismertek. A szakma meg is fogalmazta azokat a beavatkozási lehetőségeket, amelyekkel javítani lehetne az eljárás hatékonyságán,[51] a feladatok felelősei azonban nem tettek lépéseket ennek érdekében. A szakmai anyagokban megjelenő, következmények nélkül maradt figyelmeztetések után a kártalanítási összegek fizetése jelenthetne kényszerítő erőt az eljárás (és erőforrásai) reformjára. A jelenlegi helyzet, a kár érvényesíthetetlenségének fenntartása - nyilvánvaló alaptörvény-ellenessége mellett - hatásában elvon egy ösztönző lehetőséget attól, hogy a pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek emberi jogainak garanciáját jelentő, sürgősségi pszichiátriai gyógykezelés esetén lefolytatandó bírósági eljárás kikecmeregjen jelenlegi, formális működési gyakorlatából és elnyerje valódi szerepét a fékek és ellensúlyok rendszerében. ■
JEGYZETEK
[1] A jelenlegihez hasonló formájában a sürgősségi pszichiátriai gyógykezelésről való bírói döntést az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény korábbi rendelkezéseit módosító 1994. évi LXXXVII. törvény vezette be, az új szabályok 1995. február 15-én léptek hatályba.
[2] BH 2015.39.
[3] 24/2014. (VII. 22.) AB határozat, 3537/2021. (XII. 22.) AB határozat.
[4] 8/1990. (IV. 23.) AB határozat, majd az 57/1991. (XI. 8.) AB határozat is.
[5] 36/2000. (X. 27.) AB határozat.
[6] Például AJB-185/2023., AJB-1512/2023., AJB-66/2022., AJB-1182/2023.
[7] Az emberi méltóság által garantált egyéni autonómia, az életünk saját akaratunknak, vágyainknak és preferenciáinknak megfelelő irányítása döntési szabadságunkon keresztül. Vö. Stánicz Péter: Egyéni autonómia a paradigmaváltások viharában - Támogatott döntéshozatal és a tévedés méltósága. Fogyatékosság és társadalom. 2019/2. sz. 78. https://doi.org/10.31287/FT.hu.2019.2.5, valamint 8/1990. (IV. 23.) AB határozat.
[8] "A polgári jogi személyiségi jogok csak egyik, bár igen fontos összetevőjét jelentik e garanciarendszernek." Székely László: 2:42-2:43. §. In: Gárdos Péter - Vékás Lajos (szerk.): Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2021.
[9] A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény 1. cikke értelmében fogyatékossággal élő személy minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi, szellemi (mentális) vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. E definíció alapján a pszichoszociális fogyatékosság fogalmába tartoznak, tartozhatnak bizonyos mentális károsodások, pszichiátriai betegségek, melyek a környezeti akadályokkal való kölcsönhatás következtében a társadalmi részvétel korlátozottságát eredményezik. Vö. Gurbai Sándor: Jogszabályi környezet. In: Perlusz Andrea (szerk.): A pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek társadalmi helyzetét feltáró országos kutatásról. Budapest, A Gyógypedagógia Fejlesztéséért Alapítvány, 2017. 9-17.
[10] Lásd például a Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.061/2021/9. sz. ítéletét.
[11] Fogyatékos személy: az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással - illetve ezek bármilyen halmozódásával - él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvételt korlátozza vagy gátolja. Lásd a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény 4. § a) pontja.
[12] Lásd a Pécsi Ítélőtábla Pf.20082/2022/9. sz. ítéletét.
[13] Vö. az ombudsman AJB-305/2017. sz. jelentésében foglaltakkal: "a jogszerűtlen, aránytalan intézkedés következményei jóvátehetetlenek, azaz a megelőzés biztosítása kulcsfontosságú kérdés. A jogsértések visszafordíthatatlan jellegű következménye miatt a felelősség utólagos megállapítása ugyanakkor nem képes helyreállítani az eredeti állapotot, az érintett számára nem lehet meg nem történtté tenni a jogfosztott állapotban töltött időszakot. Mindezekre tekintettel fel kívánom hívni a figyelmet az elsőfokú határozat jelentőségére."
[14] Bszi. 6. §: "A bíróság határozata mindenkire kötelező, ideértve azt is, ha a bíróság valamely ügyben hatáskörét vagy ennek hiányát állapítja meg." A Bszi. 6. §-a alapján a nemperes eljárásban hozott jogerős végzés minden tekintetben köti a felperesek keresetét elbíráló bíróságokat, és a jogerős döntés helyessége nem vizsgálható, a tartalmát az alperesek a személyiségi jogi perben már nem tehetik vitássá, azzal szemben bizonyítás nem folytatható le.
[15] Az Európa Tanács által Rómában 1950. november 4-én elfogadott és Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény.
[16] Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (kihirdette: az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet).
[17] Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 12007P.
[18] EJEE 5. cikk 1. bekezdés e) pont, PPJNE 9. cikk 1. és 4. pont, Alapjogi Charta 6. cikk.
[19] EJEE 5. cikk 5. bekezdés, PPJNE 9. cikk 5. pont, Alapjogi Charta 47. cikk.
[20] Ilyennek minősül például a fizikai korlátozó eszköz rendszeres és folyamatosan meghosszabbított, napokig tartó vagy büntetésként történő alkalmazása vagy az elektrokonvulzív terápia érzéstelenítő és izomlazító nélküli vagy mások jelenlétében történő alkalmazása. Vö. Aisling Reidy: The prohibition of torture. A guide to the implementation of Article 3 of the European Convention on Human Rights. https://rm.coe.int/168007ff4c (2024.08.23.).
[21] Az Európa Tanács 1997. április 4-én Oviedóban kelt és Magyarországon a 2002. évi VI. törvénnyel kihirdetett, az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló Egyezménye (a továbbiakban: Oviedói Egyezmény).
[22] 2007. évi XCII. törvény a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyv kihirdetéséről (a továbbiakban: CRPD).
[23] 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről (a továbbiakban: Ptk.).
[24] Kitüntetett szerepe van a büntetőjognak is; kötelező gyógykezeléssel összefüggő elmarasztaló ítéletként büntetőügyben lásd például a Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 24.Bf.XII.6875/2015/10. sz. ítéletét.
[25] Székely: i. m. 2:43. §.
[26] A Kúria elnöke az ombudsman AJB-305/2017. és AJB-344/2018. sz. vizsgálati jelentései nyomán 2019-ben szükségesnek látta áttekinteni a kérdésre vonatkozó joggyakorlatot, ennek eredményeképpen született meg a sürgősségi pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelésével kapcsolatos bírósági gyakorlat vizsgálatára létrehozott joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye. Lásd Kúria, 2021. https://kuria-birosag.hu/hu/joggyak_csop/surgossegi-pszichiatriai-intezeti-gyogykezeles-elrendelesevel-kapcsolatos-birosagi (2024.12.05.).
[27] Uo. [137].
[28] BH 2015.39.
[29] Az Eütv. 199. § (9) bekezdése alapján a bíróság végzésével kötelező gyógykezelés alá vont beteget intézeti gyógykezelésének indokolatlanná válása esetén haza kell engedni.
[30] A fentiekben ismertetett hazai szabályozás alapján a fekvőbeteg-gyógyintézetben történő nem önkéntes elhelyezés (beutalás/beszállítás) és a nem önkéntes kezelés intézménye nem válik el egymástól, a fekvőbeteg-gyógyintézetben való nem önkéntes ott-tartásra és az ott történő nem önkéntes kezelésre az azt kérvényező egészségügyi szolgáltató ugyanazon eljárás keretében, egy végzésben kap felhatalmazást a bíróságtól. A kötelező gyógykezelés tartalmát a jogszabály nem határozza meg, a bíróság úgy rendeli el a jogszabályban fennálló feltételek együttes megvalósulása esetén, hogy a végzésben nem részletezi, pontosan milyen kezelésre kap felhatalmazást az egészségügyi szolgáltató, milyen esetekben pótolja az érintett beleegyezését a bíróság végzése. Az egészségügyi szolgáltató a kötelező gyógykezelés iránti kérelmében nem köteles és nem is szokott konkrét terápiás tervet vázolni, így a bíróság sem egy konkrét terápiás terv ismeretében rendeli el a kérvényezett kötelező gyógykezelését, nem egy pontos kezelésre ad engedélyt. A gyakorlatban tehát a kötelező gyógykezelést elrendelő végzés egy olyan biankó engedély a kezelőorvos kezében, amely a szakma általános szabályainak betartása mellett a kezébe helyezi a döntést a beteg kezelési tervének, terápiájának kialakításáról. Ez a tény ugyanakkor nem látszik tükröződni a kártérítési gyakorlatban, ahol a személyes szabadság megsértésén túl a hazai bíróságok nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel: az emberi méltóság, az általános cselekvési szabadság és önrendelkezési jog sérelmét úgy értékelik, mint amely a személyes szabadságtól való megfosztottságban már kifejeződik, annak fogalmi elemét képezi csakúgy, mint a magánélethez való jog sérelme. Ezért ezek esetleges megállapítását (többlettény és többlettartalom nélkül) ugyanazon objektív szankció megkettőzéseként értékelték, lásd például a Kúria Pfv. 20.953/2021/4. sz. ítéletének indokolását [57]-[60].
[31] Kövesné dr. Kósa Zsuzsanna: A sürgősségi pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelésének gyakorlata. Forum Sententiarum Curiae. 2018/1. sz. 6-8.
[32] Összefoglaló vélemény [86].
[33] Uo. [106].
[34] Uo. [85].
[35] AJB-305/2017. jelentés.
[36] Lásd például 54.Pkf.632.635/2018/9. (Fővárosi Törvényszék) és 54.Pkf.636.969/2019/2. (Fővárosi Törvényszék).
[37] 54.Pkf.632.635/2018/9. (Fővárosi Törvényszék) 3.
[38] Uo.
[39] 16.P.20.607/2019/21. (Budapest Környéki Törvényszék).
[40] 5.Pf.20.001/2021/8. (Fővárosi Ítélőtábla).
[41] BH 1996.311., BH 2000.55., BH 2001.423., BH 2003.236.
[42] Vö. 3325/2012. (XI. 12.) AB végzés [14] bekezdés. A hatalommegosztás rendszerében a többi állami szervnek a bíróságok jogértelmezését - különösen, ha az értelmezés a Kúria határozatában jelenik meg - el kell ismernie. A jogegységi határozat továbbá a bíróságokra a Magyar Közlönyben történő közzététel időpontjától kötelező; az csak a jogegységi tanács általi hatályon kívül helyezéssel, a hatályon kívül helyező határozat Magyar Közlönyben való közzététele időpontjától nem alkalmazható.
[43] 339/B/2003. AB határozat III. 3.4. pont, megerősítette a 3628/2012. (X. 4.) AB határozat [31] bekezdése és a 3154/2017. (VI. 21.) AB határozat [10] bekezdése.
[44] Jpe.III.60.015/2023/17. (2/2024. JEH) [33].
[45] Tőkey Balázs - Vékás Lajos: Észrevétel a Kúria Jpe.III.60.015/2023. számú jogegységi panaszeljárásában feltett kérdéshez. Polgári Jog. 2023/5-6. sz. https://doi.org/10.55413/193.a2300303.poj.
[46] IV.Pfv.20.389/2024/4-II. (Kúria) [22].
[47] A Kúria a jogellenes fogva tartás bűntettének megítélésével megegyező módon vont le következtetést, amely szerint a személyi szabadságtól való, hivatalos személy általi, hivatalos eljárásban történő megfosztás csak jogellenessége esetén minősül jogellenes fogva tartás bűntettének. Személyi szabadságától megfosztani bárkit csak törvényben meghatározott okból és törvényben meghatározott eljárás alapján lehetséges. Ebből következően a személyi szabadságtól megfosztás akkor lehet jogellenes, ha nem a törvényben meghatározott okból történik. Vö. Bhar.III.1.002/2021/9. (Kúria).
[48] Tőkey-Vékás: i. m. [16].
[49] Az EJEE 5. cikkének értelmezését a gyakorlatban végző EJEB joggyakorlatából hivatkozták az Aftanache kontra Romania ügyet (2020. május 26., no. 999/19), valamint az Ashingdave kontra the United Kingdom ügyet (1985. május 28., no. 8225/78).
[50] Lásd Pf.20329/2017/10. (Szegedi Ítélőtábla).
[51] Lásd a joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló anyagát 2020-ból ([146]-[150] bekezdés); vagy a másodfokú ügyeket tárgyaló tanácselnök bíró írását 2016-ból (Szemán Felicitász: Az elme és a jog határán I. A jogalkalmazás kérdései a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezeléseknél. Családi Jog. 2016/4. sz. 9-13.); vagy Balogh Márk: A pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésével kapcsolatos bírósági eljárások kihívásai. Fundamentum. 2019/3-4. sz. 99-115.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Semmelweis Egyetem Doktori Iskola Egészségtudományi Tagozat.
Visszaugrás
