Meglehetősen kedvelt - ezzel együtt nem teljesen alaptalan - közhely, hogy a világ szüntelenül változik. Természetesen megtehetjük, hogy nem veszünk tudomást ezekről a jelenségekről, netán mintegy negáljuk őket, sőt, megpróbálhatjuk külső behatásokkal, politikai, gazdasági, vagy egyéb módszerekkel háttérbe szorítani. A sok évszázados tapasztalat azonban az, hogy társadalmi jelenségeket külsődleges módszerekkel ideig-óráig lehet befolyásolni, előbb-utóbb azonban ezek spontán módon utat törnek maguknak. Ennek az igen egyszerű oka, hogy valamilyen módon a társadalom vagy annak egy széles rétege valós igényeit, tényleges szükségleteit jelenítik meg, ekként külső behatásokkal nem vagy alig befolyásolhatóak. Az elmúlt években komoly erőfeszítések történtek például a házasság intézményének társadalmi megítélés általi megerősítése érdekében, és az élettársi kapcsolatok (mind az azonos, mind a különböző neműek között) lehetőség szerinti háttérbe szorítása érdekében, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a házasodási kedvre mindez a hazai társadalomban meglehetősen csekély hatással bírt. Amennyiben a házasságkötések száma csak bizonyos gazdasági előnyök (pl. lakásépítési támogatás) igénybevehetősége érdekében nőtt meg néhány százalékkal az elmúlt 3 évben (amiről azért írunk feltételes módban, mert tudomásunk szerint ezzel kapcsolatban semmiféle kutatás nem készült), látnoki képességek nélkül, viszont összesen mintegy 40 év családjogi gyakorlat birtokában igen nagy valószínűséggel meg tudjuk jósolni, hogy ettől még azok tartóssága nem fog megnőni. Amennyiben a házasságkötés fő motivációja külsődleges ok (pl. lakáshoz jutás, CSOK igénybevétele stb.) volt, nem pedig a házastársak egymás iránti mély elkötelezettsége, ezen házasságok pszichológiailag az átlagnál is veszélyeztetettebbek a néhány éven belül bekövetkező válás szempontjából. Ez nem lephet meg bennünket, ha számot vetünk azzal, hogy a fenti jelenségek a kultúrkörünkben hosszabb ideje általános trendek. Hasonló a helyzet a gyermek-vállalással kapcsolatos propagandával, amelyet szintén nem kísért érdemi változás[1]. Ez egyébként teljesen természetes, hiszen a gyermekvállalási kedv növekedését sem kampányokkal, illetve propagandával, hanem stabil jogszabályi környezet által nyújtott tartós és jelentős előnyökkel, illetve az életszínvonal számottevő növekedésével lehet csak az évszázados tapasztalatok szerint elérni.[2] Ami egyértelmű tény, hogy a mind divatosabb kifejezéssel "szingliként" megjelölt társadalmi réteg létszáma dinamikusan nő, akiket Csányi Vilmos "egyszemélyes csoportoknak" nevez[3], de távolról sem csupán róluk beszélünk, hiszen máris feltűntek a "minglik" stb. Kénytelenek vagyunk tehát tudomásul venni, hogy léteznek bizonyos társadalmi folyamatok, amelyek eredményeképpen mind többen választanak korábban szinte ismeretlen kapcsolati formákat. Ezen folyamatokat elősegítette a társadalom anyagi gyarapodása is, hiszen a korábban volt "létező szocializmus" időszakában igen kevés pár engedhette meg magának, hogy pl. külön lakásokat tartsanak fent mindketten.
Jelen tanulmányunk a házasságban történő éléshez képest még az élettársi kapcsolatnál is távolabbi alternatívákkal foglalkozik. Míg ugyanis az élettársi kapcsolatot a jogalkotó a házassághoz képest sokban eltérő módon, de mégiscsak szabályozza, jelen munka azokkal az alternatív jelenségekkel foglalkozik, amelyek mostanáig még a jogi szabályozás szintjét sem érték el. Éppen azért szükséges ugyanakkor mindezekkel érdemben foglalkoznunk, mert a mindennapi életben gyakorló jogászként mind sűrűbben találkozunk ezekkel a formákkal, miközben semmiféle jogszabályi vagy kialakult joggyakorlaton alapuló segítség nem áll a rendelkezésünkre a jogi megoldások keresése közben.
Nézzük hát, milyen kapcsolatokra is gondolunk a fenti körben.
- 1/2 -
1. Az általunk tárgyalt esetkörök közül a leggyakoribb, amikor két - általában már legalább egy házasságon vagy komoly kapcsolaton átesett - személy akként építi fel közös életét, hogy egyikük sem adja fel sokszor nehezen megteremtett saját otthonát, és akként alakítják ki "közös" életüket, hogy lényegében felváltva laknak egymásnál. Ennek oka sokszor a korábbi negatív érzelmi ráhatáson túl az, hogy a vagyonjogi kérdések bírósági rendezésének hosszadalmas és bonyolult voltát már a gyakorlatban megtapasztalhatták. Ők tipikusan felváltva szoktak egymásnál lakni, előfordul, hogy a hétköznapokat az egyikük, a hétvégéket a másikuk otthonában töltik, de találkoztunk már olyan párral is, akik tavasztól őszig egyikük balatoni nyaralójában, ősztől tavaszig a másik fél budapesti lakásában éltek. A variációk száma persze ennél sokkal nagyobb, a lényeg azonban jól látható: Mindkét fél megőrizte a saját külön lakását, jogi értelemben vett közös lakás nem jött létre, miközben vagyoni viszonyaik gyakorta erősen összemosódnak, pl. együtt újítják fel valamelyik vagy mindkét fél otthonát. Hasonlóak hozzájuk az ún. minglik[4], akik abban különböznek csak tőlük, hogy tipikusan még a húszas, harmincas éveikben járnak, és párkapcsolatukat már eleve ekként alakítják ki, tehát nincsenek túl házasság(ok)on. Ráadásul attól még, hogy a felek a fenti sajátos viszonyok között élnek, persze vállalhatnak, és gyakorta vállalnak is gyermeket, ami az amúgy sem egyszerű viszonyaikat tovább bonyolítja.
Elvben attól, hogy a felek különböző lakásokban laknak, még minősülhetnének jogi értelemben is élettársaknak, csakhogy ilyen laza kapcsolatok esetében ez általában nem állapítható meg. Legtöbbször ugyanis éppen a kapcsolat jellege folytán hiányzik a közös gazdálkodás, de legkivált a közös gazdasági cél, amelyek az élettársi kapcsolat megállapíthatóságának még napjainkban is conditio sine qua non-jának minősülnek. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a bizonyítási kötelezettség főszabályként (az itt nem tárgyalt ún. bizonyítási szükséghelyzetet leszámítva[5]) arra a félre hárul, aki az adott tényt, körülményt állította. Ekként a gyakorlatban igen sűrűn előfordul, hogy hiába éltek a felek a valóságban jogi értelemben véve is élettársi kapcsolatban, az ezt bizonyítani kívánó félnek nem állnak a rendelkezésére az ennek megállapításához szükséges bizonyítékok.
Ilyen körülmények között, amennyiben a felek nem minősülnek jogi értelemben élettársaknak (márpedig ez a tipikus), elkerülhetetlenül vetődik fel a probléma, mi legyen a jogi megítélése a felek által esetlegesen közösen szerzett vagyontárgyaknak. Ez rendszerint vagy egy közös cég vagy más ingatlan (pl. nyaraló), de persze ingóságokat is gyakran vesznek közösen egyik vagy mindkét fél lakásába. Szintén gyakori eset, hogy valamelyik fél a másik tulajdonában álló ingatlan felújításában vagy csak tevőlegesen vesz részt, de az is lehet, hogy pénzzel is segíti az átépítést, felújítást, hozzáépítést, netán ráépítést. A sikeresen bizonyított közös vásárlás, hozzáépítés vagy ráépítés esetében még viszonylag könnyű a dolgunk, hiszen ebben az esetben a Ptk. kötelező rendelkezései alapján eleve közös tulajdon jön létre[6], viszont a hozzáépítéssel nem járó átépítés, felújítás, korszerűsítés eseteiben ez már nem áll fenn. Ilyen esetekben a nem tulajdonos másik fél - egyéb érvényesíthető jogcím híján - legfeljebb a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint követelheti vissza elvben a tulajdonos fél gazdagodását. Csakhogy ennek a gazdagodásnak a valóságban természetesen kevés köze van az általa ténylegesen beruházott pénzhez, munkavégzéshez, tipikusan jó, ha annak töredékét látja viszont. A jogalap nélküli gazdagodás jogcímét gyakorta megelőzi az ajándékozásra történő hivatkozás. Ilyen esetekben persze erről írásos szerződés a legritkább esetben készül (mi még pl. soha nem is találkoztunk ilyennel), ettől azonban még a körülmények értelmezése alapján szóbeli vagy tevőleges, illetve ráutaló magatartás útján létrejöhet írásos formában nem rögzített szerződés, tekintettel arra, hogy az írásbeli forma a kötelmi jogban kifejezetten meghatározott esetkörök kivételével nem kötelező érvényességi elem. Az ajándék visszakövetelésének feltételei azonban meglehetősen szigorúak a Ptk. 6:237. §-a alapján.
Találkoztunk például olyan perrel, amelyben a felek soha nem éltek jogi értelemben vett élettársakként együtt, az együttélésük inkább csak alkalmi jellegű volt, ugyanakkor közös jövőt, házasságkötést terveztek. A felperes kereseti kérelmében azt a telket, amelyre eredetileg közösen szándékoztak házat építeni, és amelyet az alperes nevére vásárolt meg, ajándék visszakövetelése formájában igyekezett megszerezni magának. Arra hivatkozott, hogy a várakozás, amelyre tekintettel az ajándékozás történt (tudniillik a majdani házasságkötés), utóbb meghiúsult, és e nélkül az ajándékozásra nem került volna sor. A fenti körülményeket maga az alperes sem vitatta, azonban azzal védekezett (és erre tekintettel kérte a kereset elutasítását), hogy a kapcsolatot éppen a felperes szakította meg, és állt el nemhogy a házasságtól, de még csak az ő eljegyzésére sem volt hajlandó, pedig ő azt nagyon szerette volna. A perben persze a felperes mindezt megpróbálta letagadni, csakhogy a megajándékozott alperes rendelkezett egy hangfelvétellel, amelyen ő még hónapokkal annak megszűnése múltán is igyekezett a kapcsolatukat helyreállítani, ami elől a felperes, aki azt eredetileg is megszakította (és ezen tényt a hangfelvételen is elismerte) mereven elzárkózott.[7] Ilyen körülmények között az eljáró törvényszék az ajándék visszakövetelésének jogszabályi rendelkezései alapján nem tehetett mást, mint hogy az ajándék visszakövetelésére irányuló kereseti kérelmet elutasította,
- 2/3 -
hiszen az a várakozás, amelyre tekintettel maga az ajándékozás történt (házasságkötés), éppen a megajándékozó felperes magatartása folytán hiúsult meg. Lényegét tekintve tehát felperes a saját felróható magatartására próbált hivatkozni előnyök szerzése végett, ami értelemszerűen joggal való visszaélésnek minősült.
Pszichológiai értelemben persze el lehetne gondolkodni azon, hogy egy kapcsolat megromlása általában mindkét fél magatartására visszavezethető, még ha többnyire különböző mértékben is, azonban álláspontunk szerint ez ahhoz a nem kívánt következményhez vezetne, hogy de facto lehetetlenné válna az ajándék visszakövetelése iránti kereseti kérelmekkel szembeni érdemi védekezés. Amennyiben ugyanis abból a - szociális, illetve pszichológiai szempontból általában helytálló - előfeltevésből (ennek jogszabályi szintre emelése esetén netán lényegében megdönthetetlen vélelemből) indulnánk ki, hogy egy kapcsolat megromlása eleve mindkét félnek felróható, úgy a bíróság nem tehetne mást, mint lényegében mechanikusan valamennyi ilyen tárgyú kereseti kérelemnek helyt adna. Ez ugyanakkor nyilvánvaló nonszensz, hiszen ezzel a gyakorlatban kiüresítenénk a hivatkozott jogszabályhelyet. Ezért álláspontunk szerint, jobb megoldás híján a jogintézmény rendszerének főszabályánál maradva, helyénvaló annak érdemi vizsgálata - miként ez a hivatkozott jogesetben is történt - hogy kinek a döntése vagy aktív, illetve passzív magatartása folytán hiúsult meg a feltevés, vagyis kihez volt köthető a "túlsúlyos mozzanat". Amennyiben beigazolódik, hogy az ajándékot visszakövetelő fél anélkül döntött a kapcsolat megszakítása mellett, hogy erre a megajándékozott másik fél súlyosan felróható magatartásával okot adott volna (a teljesség igénye nélkül az eddigi tapasztalatok alapján tipikusan ilyen például a tettleges bántalmazás, a másik fél rendszeres szóbeli bántalmazása, megalázása, a házasságon kívüli kapcsolat létesítése, a visszatérő alaptalan féltékenykedés stb.), úgy a jelenlegi gyakorlat szerint jogi szempontból az "ajándékozó" tevőleges ráhatását állapítja meg a bíróság az ajándékozáskor feltételezett, majd utóbb el nem ért cél meghiúsulása tekintetében. Ez pedig egyenes út a kereseti kérelem elutasításához.
A fent leírt problémák gyökerét valójában abban látjuk, hogy a jogszabály ajándék visszakövetelése iránti rendelkezéseinek célja alapvetően nem a sikertelen - bármilyen formában testet öltő - párkapcsolatok után fennmaradó anyagi kérdések rendezése, és ennek eredményeként kidolgozottsága, illetve gyakorlata sem ehhez igazodik. Így mindez valójában csak amolyan jogalkalmazói "kényszerzubbony" formájában jelenik meg ezen eljárásokban. Ennek oka, hogy a valóságban nyilvánvalóan nem a jogi értelemben vett "ajándékozás" vezette a felet sem a fent konkrétan ismertetett példában, sem pedig egyéb ingóságok beszerzése során, illetve ingatlan felújítás kapcsán felmerült élethelyzetekben. A felek a párkapcsolat fennállása alatt sem a felújítás során, sem pedig adott esetben az egyik fél számára akár közösen, akár csak a másik által megvásárolt mindennapi tárgyak, így például szemüveg, mobiltelefon, de adott esetben egy autó esetén, semmilyen formában nem törődtek az adott vagyoni ráfordítás jogi kereteivel, ahogyan a jogszabály szerinti ajándékozás polgári jogi kategóriája sem futott át gondolataikon. Az adott helyzetben ugyanis a felek alapvetően egy kvázi együttes gazdálkodási formában gondolkodtak, amely azonban utóbb megvizsgálva nem meríti ki az élettársi kapcsolattól elvárt közös gazdálkodás jogi fogalmát. Mindezzel azt az állapotot idézik elő, hogy a különböző vagyonjogi kérdések és ráfordítások párkapcsolat megszakadása utáni rendezése a jogi szabályozás szempontjából joghézagos területre kerül. Egy ingatlan vagy nagyobb értéket képviselő ingóság, így például egy autó kapcsán még talán a polgári jog általános szabályai szerinti, azaz a közös ráfordításon alapuló, arányaiban meghatározható, közös tulajdoni formáról beszélhetünk[8], így kérhetjük pl. az ingatlan-tulajdon megszerzésében anyagilag szintén közreműködő fél tulajdoni arányának a nyilvántartásba történő bejegyzését. Mindez azonban már a legelején borítékolható módon legalább 3-4 évnyi pereskedést, illetve azon belül a ráfordítás bizonyítása és a tulajdon értékének körében igen összetett bizonyítási eljárást igényel. Számolnunk kell továbbá sok esetben azzal, is, hogy adott peres eljárás akár még eredménytelenül is zárulhat, tekintettel arra, hogy például a német közfelfogással szemben, a magyar társadalomtól teljes mértékben idegen a vagyoni változások dokumentálása, nyomon követése a kapcsolat fennállása alatt. Utóbb pedig, amire nincs bizonyíték, az jogi szempontból figyelmen kívül marad.
Visszatérve kiinduló gondolatunkhoz, jól látható, hogy az ajándék visszakövetelése nem olyan egyszerű és jogi természetét tekintve olyan adekvát megoldás, amint azt első látásra gondolnánk, Mindeközben a jogalap nélküli gazdagodás (amely értelemszerűen csak végső megoldásként jöhet szóba egyéb érvényesíthető jogcím híján) szabályrendszere messze nem jogosítja fel a beruházó felet a beruházásainak akár csak megközelítő visszatérítésére sem, hiszen a gazdagodás mértéke általában igen távol esik a tényleges beruházás mértékétől. És akkor még nem is foglalkoztunk az elévülés kérdésével, aminek legtöbbször már az induló dátuma sem magától értetődő. Ez azonban olyan szinten szerteágazó probléma, hogy meghaladná jelen írásunk tartalmi kereteit, ezért csupán utalunk arra, hogy az öt éves általános elévülési időre tekintettel az ilyen természetű perekben ez gyakorta jelentkezik problémaként.
Álláspontunk szerint a legméltányosabb megoldás az lehetne, ha a másik fél különvagyonát érintő felújítási munkálatokba beruházó fél beruházásai tekintetében a házastársi közös vagyon megosztása során alkalmazott szabályok szerinti kötelmi jogi megtérítési igényként való visszakövetelés[9] rendszere lenne alkalmazható. Ehhez arra lenne szükség, hogy analóg módon - de természetesen figyelembe véve azt, hogy élettársi kapcsolat jogi értelemben való meglétének hiányában a klasszikus értelemben vett közös vagyon nem létezik - alkalmazható lenne ezekre az esetekre is a Ptk. 4:59. §-a, amely
- 3/4 -
esetben a különvagyonra történő ráfordítást nem a különvagyonban keletkezet értéknövekedésnek, hanem a ráfordított összeg arányának megfelelően kell megtéríteni. Sőt e szabályozás alapján a munkálatok természetétől és a beruházó szándékától függően akár még közös tulajdon keletkeztetésére is alkalmas lehetne [Ptk. 4:59. § (4) bek.], mely esetben már semmi akadálya nem lenne az ekként keletkezett közös tulajdon általános szabályok szerint történő megosztásának (Ptk. 5:73-5:84. §). Ez egyúttal megoldaná az elévülés kérdését is, hiszen a tulajdoni igények nem évülnek el (Ptk. 5:35. §).
2. Hasonlóképpen meglehetősen gyakori eset, amikor csak az egyik fél rendelkezik olyan lakással, amelyben együtt lakhatnának, a másik fél vagy a szüleivel, vagy albérletben lakik, és nem jön létre jogi értelemben vett élettársi kapcsolat közöttük sem, ehelyett a saját lakással nem rendelkező fél rendszeresen a másiknál lakik. Az ingatlant ezekben az esetekben is gyakran közösen bővítik vagy "csak" felújítják stb., és sokszor persze egyéb közös tulajdonuk is keletkezik. Talán mondanunk sem kell, hogy ezekből a kapcsolatokból is születnek persze időnként gyermekek.
E kapcsolati formára az előző pontban írottak sokban analóg módon irányadóak. A két csoport közötti különbség elsősorban szociológiai értelemben mutatkozik, a kívülálló számára ugyanakkor egyes jellegzetességeik markánsan eltérőek, ezért kezeltük őket külön. Míg az 1. pont alatti kapcsolati típusoknál könnyebben állapítható meg adott esetben a jogi értelemben vett élettársi kapcsolat hiánya, addig az e pontban leírt esetekben a vizsgálat immáron sokkal nehezebb és összetettebb, tekintettel arra, hogy a külvilág felé gyakorlatilag megvalósulni látszanak azok a klasszikus jegyek, amelyek a jogi értelemben vett élettársi kapcsolat jellemzői. Ilyen típusú kapcsolat esetén a külső szemlélő számára már nem is az élettársi kapcsolat megléte, a felek egységként való megjelenése a kérdéses, hanem a kapcsolat fejlődési foka. Azonban az eljáró bíróságok a jogi elemek megléte esetén nem tesznek különbséget az épp még bimbózó és a már évek óta tartósan működő élettársi kapcsolatok között, mindkét típus esetén a speciális közös tulajdon szerzési szabályokat alkalmazzák. Ez esetben továbbá egy közös felújítás inkább tűnhet már az élettársi kapcsolat elemét képező közös gazdasági célnak, annak ellenére, hogy azt az egyik fél különvagyona kapcsán teszik. Így alappal feltételezhetjük, hogy egy ilyen típusú kapcsolat esetén az eljáró bíróságok már inkább hajlanának az élettársi kapcsolat megállapítására, a vagyoni viszonyok e szerinti rendezésére. Ez azonban jelen jogi keretek között mindössze a jogalap tekintetében jelent könnyebbséget a felek részére, ugyanis az élettársi közös vagyon megosztásának szabályai - a fent már említettek szerint a házastársi közös vagyonétól eltérően - nem csak a vagyonelemek és azok értéke, hanem a felek által eszközölt ráfordítás tekintetében is mindenre kiterjedő bizonyítást igényelnek. Éppen emiatt tartanak az élettársi közös vagyon megosztása iránti perek még az átlagosan 4-5 évet felölelő házastársi közös vagyon megosztására folytatott eljárásoknál is tovább. Találkoztunk olyan élettársi közös vagyon megosztására irányuló eljárással, amely immáron több mint kilenc éve van folyamatban, és - képies példával élve - még egyáltalán nem látszik a fény az alagút végén. Nem ritka, tragikomikus eset, hogy a per hosszabb ideig tart, mint tartott valaha maga a kapcsolat.
Mind 1. pont, mind a 2. pont alatti esetekben a szülői felügyeleti jogok rendezése során a gyermek állandó életterének, lakókörnyezetének meghatározása jelenti a bizonyítási eljárás egyik legnehézkesebb pontját. A felek ugyanis a peres eljárás során mindent megtesznek annak érdekében, hogy bebizonyítsák azt, hogy a gyermek részére valójában az általuk fenntartott ingatlanban rendeztek be állandó életteret. A valóságban természetesen a felek által a kapcsolat fennállása alatt alkalmazott gyakorlat alapján általában egyikőjük oldalára sem dőlhetne el a mérleg, azonban a bíróság lényegében egy fikció alkalmazásával mégis kénytelen lesz állást foglalni.
3. Ugyancsak sűrűn előfordul, hogy egyik vagy mindkét partner amolyan "kétlaki" életet él, rendelkeznek saját házastárssal vagy élettárssal, miközben alternatív (külső) kapcsolatot tartanak fent egymással. Ezekben az élethelyzetekben is előfordul, hogy a feleknek közös vagyontárgyaik, akár még ingatlanuk is keletkezik, amelyek létéről a hivatalos kapcsolatban élő másik társuknak persze általában sejtelme sincs. A gyermekáldás ezekben a kapcsolatokban különlegesen sok problémát okoz, amint arra alább még természetesen visszatérünk. E csoport ugyanakkor a fentiekhez képest jogi értelemben is más elbírálás alá esik. Itt minimum az egyik fél rendelkezik jogi értelemben vett élettársi, illetve házastársi kapcsolattal, és ezzel párhuzamosan mosódnak össze a vagyoni viszonyai egy harmadik személlyel, akivel még csak élettársi kapcsolatba sem kerülnek. A Kúria nemrégiben elvi határozatot tett közzé abban a kérdésben, eseti döntést, hogy keletkezhet-e élettársi közös vagyona egy házasságban élőnek harmadik személlyel (EH 2018.04.M8)[10] ez azonban az általunk hivatkozott esetkörre nem vonatkozik. A Kúria a fent megjelölt elvi határozatában - a BH 2004.12.504. eseti döntésben foglaltakat megerősítve - egyértelművé tette, hogy az élettársi kapcsolatot csak a párhuzamos házastársi életközösség zárja ki, vagyis önmagában a csak formális házassági kötelék nem.
A hivatkozott kúriai döntések olyan esetben formálják a joggyakorlatot, amikor az új kapcsolatba lépő egyik fél életközössége már megszakadt a korábbi házastársával vagy élettársával. Ebben az esetben ugyanis új életközösség jöhet létre, annak személyi és gazdasági jogi vetületeivel együtt. A Kúria döntése ezáltal feloldja azokat a jogilag eddig nem kellően rendezett helyzeteket, amikor egy immáron több éve folyamatban lévő bontóper egyik
- 4/5 -
szereplője új érzelmi kapcsolatba kerül úgy, hogy a bíróság valamely vitás kérdés miatt még nem bontotta fel a házasságát, azonban a "leendő volt" házastárssal az életközössége már rég megszűnt. Ugyanez a gyakorlat kínál jogi megoldást arra a szintén egyre gyakoribb jelenségre, amikor bár a házas felek életközösségüket megszakítják, külön életet alakítanak ki, és adott esetben még csak vita sincs köztük egyik járulékos kérdés tekintetében sem, de valamely okból vagy egyszerűen csak a jogi procedúrával járó kellemetlenségek átélésének elodázása miatt jogi szempontból nem rendezik kapcsolatukat a házasság felbontásával. A gyakorlatban ez a helyzet nyilván nem tartható a végtelenségig, azonban - az immáron a Kúria által is rögzítettek alapján - mindez nem lehet akadálya új életközösség létrehozásának a jogalkotói szándék és jogi szabályozás iránti társadalmi igény megfelelő értelmezése szerint. Ez egyúttal azt is eredményezi, hogy az új életközösség esetleges megszakadása esetén az élettársi közös vagyon megosztása iránti speciális közös vagyoni szabályok kerülnek alkalmazásra.
Amikor azonban nem egy fent ismertetett, gyakorlatilag lezárt, csak még jogilag nem rendezett kapcsolatról beszélünk, hanem egy fennálló életközösség melletti, párhuzamos külső kapcsolatról, úgy egy ilyen, a meglévő házastársi, illetve élettársi kapcsolat mellett létesített külső kapcsolat megszakadása értelemszerűn igen sajátos élethelyzeteket eredményez. Csupán illusztrációként hivatkozunk egy általunk ismert konkrét esetre, ahol a házasságban élő fél külső kapcsolatot létesített, amelyből gyermekük is született. A házastárs tudott a dologról, a gyermek ugyanis élete első éveit hol a házaspár lakásában töltötte a házasságból született gyermekeikkel együtt, hol a másik szülő által bérelt lakásban, ahol ezen másik szülő hol egyedül, hol a gyermekkel kettesben, hol az egyébként házas másik szülővel kiegészülve hármasban lakott. Amikor a kapcsolatuk megromlott és szakítottak, már a gyermek szokványos tartózkodási helyének meghatározása sem volt egyszerű, nemhogy az ugyancsak összekeveredett vagyoni viszonyaik tisztázása. Az ilyen kapcsolatban keletkezett vagyon jogi megítélését tovább nehezíti, hogy azon félnek, aki egyébként házasságban/élettársi kapcsolatban él, eleve házastársi/élettársi közös vagyona keletkezik a saját házastársával/élettársával, és emellett keletkezik immár kettejüknek közös tulajdona a külső kapcsolat alanyával. Vagyis a keletkező közös vagyon eleve minimum három személy tulajdonába kerül, akiknek az érdekei meglehetősen sajátosan keverednek, és lényegében mindenki mindenkivel konfliktusban áll. A jogi helyzet sajátos pikantériáját adja továbbá, hogy két különböző jogszabályi rend szerint kell értékelni a létrejövő vagyoni viszonyt. Hiszen a fennálló életközösségben élő házasfelek között a házastársi közös vagyon rendszere alapján egyenlő arányú tulajdon keletkezik, míg ehhez képest a külső kapcsolat alanyával olyan polgári jogi főszabály szerinti közös vagyoni rendszer[11] alkalmazása szükséges, amelyben az ráfordítás szerint kettéoszló vagyoni arányok közül az egyik a házastársak osztatlan közös vagyona, a másik pedig a külső személy külön vagyona lesz. Ennek egyszerű oka, hogy a fennálló házastársi vagy élettársi életközösséggel párhuzamosan jogi szempontból nem keletkezhet újabb életközösség. A jog a későbbi kapcsolat "életközösségét" akkor sem ismeri el, ha az érzelmileg szorosabb, illetve gazdasági szempontból intenzívebb az eredetileg fennállónál. Némi iróniával ezt nevezhetjük a "take it or leave it"[12] elv jogszabályi szinten való érvényesülésének. Az a személy, aki a párhuzamos kapcsolatot létesítette, különösen sajátos helyzetbe kerül, ugyanis amennyiben a házastársa/élettársa saját szerzési arányára hivatkozik (például a különvagyonának a külső kapcsolattal közös tulajdonba került vagyontárgyba történő beforgatására), úgy ez a perben neki jól jöhet, hiszen annyival kevesebb jár majd a külső kapcsolatának. A probléma azonban kétirányú, minthogy ezáltal a házastársa/élettársa fog az adott vagyontárgyon a házastársi/élettársi közös vagyon rá eső részénél magasabb tulajdoni hányadot szerezni, amit a kapcsolatuk megromlása esetén vele szemben akadálytalanul érvényesíthet. Sajátos jogi csiki-csuki áll tehát elő ezáltal, egy sajátos "mindenki mindenki elleni" játszma keretében.
A házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő személy esetén a párhuzamos kapcsolatból született gyermek tekintetében nem csak a két szülő között kell úgymond választania a bíróságnak, hanem a párhuzamos kapcsolatot létesítő fél házastársa, illetve élettársa, sőt sok esetben az ő közös gyermekeik által alkotta komplett család és a másik szülő között. A bíróság vizsgálata ilyen esetben azt próbálja feltárni, hogy melyik szülő, illetve nevelési környezet szolgálja inkább a kiskorú érdekeit. Amennyiben nem a párhuzamos kapcsolatot létesítő felet jogosítja fel a bíróság a kizárólagos szülői felügyeleti jog gyakorlására, úgy a kapcsolattartás kérdéskörében merül fel szintén a fent jelzett sajátos élethelyzet, hiszen a gyermek nyilvánvalóan nem csak a szülővel, hanem annak családjával is együtt tölti gyakorlatilag a kapcsolattartások teljes időtartamát. Mindez meglehetősen gyakran vezet nevelési elvek összeütközésén alapuló, elmérgesedő vitákhoz vagy lojalitás konfliktus kialakulásába torkolló, valamelyik személlyel szembeni rosszallást kifejező direkt, illetve indirekt megnyilvánulásokhoz. És, hogy nagy eséllyel miként zárul ez az élethelyzet? A válasz nem túl megnyugtató módon az, hogy végeláthatatlan eljárások és jogi procedúrák eszkalálódása vezet majd el a "katarzishoz", amely a legtöbb esetben nem más, mint a teljes anyagi és érzelmi kimerülés. A helyzetet tovább rontja, hogy míg egy olyan esetben, amikor a megszakadt kapcsolat után kerül sor az új család alapítására, addig jelen helyzetben a felek életéből teljes mértékben kimarad a kapcsolat kudarcának feldolgozása, a továbblépés mozzanata. Ehelyett azonnal személyállapoti és anyagi kérdések megoldása iránti peres eljárá-
- 5/6 -
sokban találják magukat, amelyek esetén a felfokozott és feldolgozatlan érzelmek még inkább az ellenségkép kialakulását segítik elő.
4. A világ kinyílásával nem csak a külföldi munkavállalás vált gyakorivá, de a különböző állampolgárok között létrejövő kapcsolatok is. Ezt értelemszerűen tovább fűszerezi az a szintén meglehetősen gyakori jelenség, amikor ráadásul a magyar és külföldi állampolgárnak még közös gyermeke is születik [netán a korábbról már meglévő(k) mellé], illetve mindkét országban keletkeznek vagyontárgyaik. Amennyiben a felek korábban sem házastársi, sem jogi értelemben vett élettársi kapcsolatban nem éltek[13], úgy nagyon nehéz jogilag definiálni a kapcsolatukat.[14] Például előfordul, hogy a felek interneten ismerkedtek meg, de az egyik fél külföldön, akár egy-kétezer kilométerre dolgozik, és ezért elsősorban Skype stb. útján tartják a (táv)kapcsolatot, viszont minden szabadságukat együtt töltik, és ennek keretében gyermekük születik, közös vagyontárgyaik keletkeznek stb. Lehet az ilyen típusú párok mindkét tagja magyar állampolgár, csak éppen az egyikük tartósan külföldön él, kapcsolatuk ennek megfelelően viszonylag rövid időszakokra korlátozódik, a távolság függvényében 1-2 hetes szabadságokra, szerencsésebb esetben kibővített hétvégékre is. Ezen idő alatt jogi értelemben vett élettársi kapcsolatról értelemszerűen nem beszélhetünk, ugyanakkor előfordul, hogy közös tulajdonuk keletkezik, illetve vagyonaik vegyülnek egymással. A relatíve egyszerűbb eset, ha kizárólag Magyarországon keletkezik közös vagyontárgyuk. Ebben az esetben is közös tulajdon jön létre, azonban ez a közös tulajdonra vonatkozó általános szabályok[15] alapján kezelhető. Természetesen ilyenkor is előfordulhat, hogy a külföldön élő fél beruház az itthoni társa tulajdonában álló ingatlanba, ezekre az esetekre az 1. pont kapcsán már leírtak analóg módon érvényesek. Bonyolultabb azonban a helyzet akkor, ha közös tulajdonuk nem csak idehaza, hanem külföldön is keletkezik. A külföldön található ingatlanokkal összefüggő jogvitákban a hazai bíróságok nem rendelkeznek joghatósággal, ami ahhoz a sajátos esethez vezet, hogy a Magyarországon élő fél rákényszerül, hogy amennyiben vagyoni igényeinek érvényt kíván szerezni, azt külföldön, egy számára idegen jogrend keretében tegye meg. Értelemszerűen nem egyszerű külföldön nemhogy pert indítani, de akár csak magyarul (vagy az általa jól beszélt idegen nyelven) beszélő ügyvédet találni, a bizonyítási nehézségekről nem is beszélve. Az itthon élő fél általában nem egykönnyen talál külföldön tanúkat, nehezebben szerez be okirati bizonyítékokat stb. Mindez gyakran visszatartja a külföldön történő perindítástól, hiszen láthatólag eleve kisebb az esélye a sikerre. Ezt a problémát igazából inkább csak nemzetközi magánjogi, illetve uniós szintű szabályozás keretében lehetne áthidalni. Ezen kérdés éppen ezért természetesen meglehetősen összetett, részletes megvitatása messze meghaladná jelen tanulmány kereteit. Jelen helyzetnél egy fokkal szerencsésebb konstrukcióban találja magát az a személy, aki külföldön nem kerül be az ingatlannal kapcsolatos nyilvántartásokba, hanem az adott ingatlan úgymond kizárólag a másik fél "nevén van". Elsőre furcsának tűnhet, hogy miért is jobb annak, aki a közhiteles nyilvántartáson kívül reked, miközben annak közhiteles jellege éppen a jogérvényesítést hivatott megalapozni. A válasz inkább a gyakorlatban, mintsem az írott jogban kereshető. Abban az esetben ugyanis, ha csak az egyik fél nevén jegyzik külföldön az adott ingatlant, úgy a magyarországi eljárásban kérheti a ráfordítások megtérítését az ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonos, tekintettel arra, hogy a tulajdoni viszonyokat ez esetben csak kötelmi jogi és nem dologi jogi szempontból kell rendezni. Abban az esetben viszont, ha nem megtérítést, hanem tényleges ingatlan tulajdont szeretne az eljárás végén az adott személy a magáénak tudni, úgy sajnos csak az országhatár és a jogrend túloldalán - "odaát" - keresheti igazát a fent nehézségek árán.
Ami ebből hazai viszonyok között is megoldható elvi megoldás lehetne, hogy az itthoni bíróságok a felek bizonyítottan meglévő és külföldön található vagyontárgyaival kapcsolatos jogviszonyának rendezéséig a hazai eljárást felfüggeszthetné. Így amennyiben a külföldön élő fél rosszhiszeműen csak a Magyarországon lévő vagyontárgy(ak) tekintetében kíván pert indítani, abban bízva, hogy az ugyancsak a közös tulajdonukba tartozó, ám külföldön található vagyontágy(ak) tekintetében az itthon lakó fél úgysem fogja tudni a jogait érvényesíteni, rákényszerül arra, hogy - feltéve, hogy az összes közös vagyontárgy alapján egyáltalán megilleti bármi is - a hazai eljárással párhuzamosan külföldön is pert indítson. Ezzel tehát kiküszöbölhető lenne az a visszaélésszerű joggyakorlás, amikor az itthon pert indító külföldi fél pontosan tudja, hogy a külföldön található (és tipikusan az ő nevén lévő) közös vagyontárgyak figyelembevételével nem vagy csak a fentiek szerinti módon, sokszor jóval alacsonyabb megváltási ár illetné meg idehaza, éppen ezért indít csak itthon pert a volt párjával, mint tulajdonostársával szemben. Természetesen ez is a Polgári Perrendtartás módosítását feltételezi, minthogy szűken vett értelemben egy ilyen, külföldön indított per nem minősül a hazai per eldönthetősége szempontjából előkérdésnek, mint ahogyan azt sem tudjuk teljeskörűen felmérni, hogy a két különböző országban zajló vagyon-
- 6/7 -
megosztási per párhuzamosan miként viszonyulhatna egymáshoz, a felmerülő ellentétes megállapítások miként lehetnének feloldhatók.
Jelen esetben a kapcsolattartás kérdése okozza általában a legtöbb problémát. A távolság és az utazással járó időtöbblet - na meg persze a költségek - miatt ugyanis általában a különböző intézményi szünetekre korlátozódik a személyes kapcsolattartás és előtérbe kerül az online programokon (messenger, skype, viber stb.) keresztül való kapcsolattartás szükségessége. A joggyakorlat egységes a tekintetben, hogy a kapcsolattartás helyszínét kiemelten jelentős indok hiányában nem lehetséges kizárólag belföldre (Magyarországra) korlátozni[16], annak megvalósulását külföldön is lehetővé kell tenni, tekintettel arra, hogy a kapcsolattartási jog szerves része a külföldre utazás lehetősége. Nem minősül azonban a jelenlegi hazai joggyakorlat szerint indokolatlan - és ezáltal jogellenes - korlátozásnak, ha a nagy távolságra tekintettel a folyamatos kapcsolattartás helyszíneként a bíróság a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti országot határozza meg, míg az időszakos kapcsolattartás keretében biztosítja a külföldre történő utazást.[17] Alappal merülhet fel a kérdés, hogy a repülőjáratok célállomásai és a fapados légitársaságok elterjedésével a gyakorlatban miként változik a "nagy távolság" kategóriájának tartalma, hiszen a változó körülmények e kérdés mérlegelése kapcsán sem hagyhatók figyelmen kívül. Az internetes elérhetőséggel kapcsolatos - néha nem is a véletlennek betudható - esetleges problémák mellett az időkeretek betartása okozhat gondot az online kapcsolattartási módok esetén. A gyermekek figyelme életkorukból adódóan gyakran nem köthető le a bíróság által meghatározott vagy egyezségben megállapított teljes időtartamra, de az időeltolódás is okozhat problémát. Persze mindezek hatékony áthidalhatóságának akadályát általában inkább a megoldási szándék hiánya, mintsem a valódi külső körülmények eredményezik. A személyes kapcsolattartást esetén az utazással járó költségek méltányos megosztása sokszor meglehetősen nehéz, hiszen jelen helyzetben nem alkalmazható megalapozottan az a főszabály, amely szerint a kapcsolattartás költségeit a jogosultnak kellene állnia. Bár a gyakorlat kezd elmozdulni a megosztott költségviselés irányába, még mindig előfordul, hogy a személyes találkozás gátja az anyagi körülményekben rejlik. Szintén felmerül a gyermekek egyedül utazásának vagy kísérésének kérdése. Ma már egyre több légitársaság működtet kísérő szolgáltatást az esetlegesen egyedül utazó kiskorúak számára, ezzel feloldva a szülők általi kísérés problémakörét, amely így anyagi és időbeli könnyebbséget jelentve mégis egyfajta biztonságot nyújt a gyermek utazása alatti ellátása, felügyelete kérdésében.
Míg korábban a tartásdíj megállapítása a külföldön munkát vállaló személy keresetének feltárása körében nehézséget jelentett, ma már az Európai Unión belüli együttműködési rendszernek köszönhetően viszonylag könnyen beszerezhetők a szükséges hivatalos iratok és jövedelemigazolások, ahogyan a teljesítés elmaradása esetén is könnyebben indítható nemzetközi végrehajtás iránti eljárás, sőt a tartásdíj körében külön európai uniós rendelet[18] segíti annak hatékonyságát.
Találkoztunk olyan esettel, ahol a magyar állampolgárságú egyik fél külföldön élt és dolgozott, ott ismerkedett meg a másik féllel. Jogi értelemben vett élettársi kapcsolat nem jött létre közöttük, csak sok időt töltöttek együtt, és a magyar fél, amikor a terhesség alatt megromlott a kapcsolatuk, hazaköltözött, és már itthon szülte meg a gyermeket. A kinti félnek már az anya megtalálása is komoly nehézségeket okozott, és amikor végre sikerült neki, itt indított szülői felügyeleti jog rendezése és járulékai iránti pert, amelyben mindkét fél saját magát kérte a szülői felügyeleti jogok gyakorlására feljogosítani. A vagyoni viszonyok persze szintén összekuszálódtak. Akár a példában, akár más hasonló helyzetben, ilyenkor gyakran már a gyermek szokványos tartózkodási helyének meghatározása is nehézséget okoz. A probléma felismerése után, annak nemzetközi szinten való orvoslásának megkísérlése érdekében már 1980-ban megszületett a Hágai Egyezmény a gyermekek jogellenes külföldre viteléről.[19] Az Egyezmény biztosítani hivatott, hogy egy olyan kapcsolatban, amelyben a felek eltérő állampolgárságúak és adott esetben mindkét fél számára nyitva áll a származása szerinti országba való visszatérés lehetősége, ne lehessen a gyermekeket egyoldalúan elvinni a korábbi életük színhelyeként szolgáló, addig mindkét fél által lakott országból. Mindez nyilvánvalóan már csak akkor érvényesülhet azonban, ha a gyermek megszületett, így a fenti példa esetében éppen az egyoldalúan választott ország szolgálna a gyermek Egyezmény szerinti tartózkodási helyéül.
Az Egyezmény tehát válasszal szolgálhat olyan esetekben, amikor a felbomló kapcsolatra tekintettel valamelyik fél országot kívánna váltani és a másik szülő beleegyezése nélkül a gyermeket az eddigi szokványos tartózkodási helye szempontjából külföldre vinné. Bár a gyakorlatban előfordulnak ilyen típusú, úgymond "vegytiszta esetek", azonban a globalizáció hatására immár sokkal bonyolultabb élethelyzetekkel kell szembenéznie a jogalkalmazóknak. Felmerült például már az Egyezmény értelmezése kapcsán az a kérdés, hogy mi az adekvát eljárás abban az esetben, ha az azonos állampolgár-
- 7/8 -
ságú felek közösen döntenek a külföldi munkavállalás mellett, így gyermekeikkel együtt az eddigiektől eltérő, másik országba költöznek. Majd ezt követően a felek viszonya megromlik, és valamelyik fél szeretne visszatérni a korábbi lakóhelye szerinti országba. A jelenlegi gyakorlat alapján ebben az esetben a gyermekek Egyezmény szerinti szokásos tartózkodási helyének a felek által közösen választott külföldi ország minősül, annak elhagyásához a gyermekek tekintetében mindkét fél hozzájárulása szükséges.
A fentiekben bemutatott élethelyzetekben megosztott idő esetén gyakran nem állapítható meg egyértelműen a gyermek szokványos tartózkodási helye. E körben már önmagában egy hatósági igazolvány vagy lakcímkártya nem szolgálhat megoldással, sőt az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt bízvást elmarasztalásra számíthatna az a tagállam, amely e kérdés eldöntését kizárólag egy adminisztratív elemre alapozná. Ilyenkor viszonylag nehézkes vizsgálat során próbálja az eljáró bíróság vagy hatóság feltárni, hogy a gyermek életteréhez tartózó elemek - így például az iskola, a szociális kapcsolatok, az orvosi ellátás - melyik országban valósultak meg alapvetően, vagy legalábbis melyik országhoz való kötődés állapítható meg nagyobb arányban a gyermek (!) - és nem a szülők - mindennapi élete és berendezkedése által. Nem kis feladat hárul arra a hatóságra, amelynek el kell döntenie, hogy egy külföldi országban született, de közel azonos időt az egyik szülő származási országában, annak családjánál töltő, adott esetben mindkét országban bölcsődei, óvodai rendszerében szereplő gyermek tekintetében melyik is a szokásos tartózkodási helye, miközben a két szülő bőszen igyekszik két eltérő állam tekintetében bizonyítékot szolgáltatni.
5. Amennyiben ez egyáltalán lehetséges, még a fentinél is sajátosabb, amikor két külföldi állampolgár él Magyarországon, és születik hazánkban gyermeke, illetve keletkezik vagyontárgya. Láttunk már példát a praxisunkban azonos állampolgárságú, illetve két különböző állampolgárságú (!) külföldi közötti jogvitára, amelyet mégis a magyar bíróságnak kellett elbírálnia, minthogy a szintén nem magyar állampolgár gyermek szokásos tartózkodási helye történetesen Magyarországon volt.
Találkoztunk olyan esettel például, amikor mindkét külföldi szülő Magyarországon dolgozott, és itt született meg a közös gyermekük is, aki az ő állampolgárságukat szerezte meg automatikusan. Amikor a kapcsolatuk megromlott, a magyar bíróság folytatta le a szülői felügyeleti jog rendezése és járulékai iránti eljárást, és az itt keletkezett közös tulajdonuk vonatkozásában is rendelkezett joghatósággal. A külföldi ingatlanok esetében a hazai bíróság természetesen ezen ügyekben sem rendelkezik joghatósággal, a hazai ingatlanok és egyéb vagyontárgyak vonatkozásában azonban igen. Ezek jogi megítélése alapvetően nem különbözik ugyan a hazai állampolgárságú ügyfelek esetében irányadótól, ugyanakkor a felek ingatlanszerzési képessége nem feltétlenül magától értetődő. Ez utóbbi körülmény természetesen befolyásolja a közös tulajdon megszüntetését, hiszen a szükséges engedélyek hiányában már az ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonszerzés - mint dologi jogi jogosultság - maga is kétséges. Amennyiben azonban az megállapítható lenne is, a magához váltásra történő bírósági feljogosítás még mindig problematikus lehet. Az ilyen perekben egészen különös tényállások is előfordulnak, akadt pl. olyan ügyünk, ahol az egyik fejlődő országból származó fél személyazonossága/állampolgársága is erősen kétséges volt, minthogy a rendelkezésre álló részinformációk alapján az állítólagos származási ország által kiadott anyakönyvi adatok hitelessége finoman szólva is erősen kétségesnek bizonyult.
Láttunk azonban már olyan esetet is, amikor baltikumi és feketeafrikai házastársak pereskedtek Magyarországon született, ekként itteni szokásos tartózkodási helyű gyermekük szülői felügyeleti joga tekintetében. A korábban elmondottak tükrében, e körben legalább azt egyértelműen állíthatjuk, hogy a gyermek tartózkodási helye Magyarország. Ennek eredményeképpen egészen addig nem tud a gyermek visszatérni az akár mindkét szülő állampolgársága szerinti országba, amíg a felek legalább e kérdésben nem jutnak közös döntésre, amely egy elmérgesedett bírósági eljárás során már meglehetősen nehézkes.
* * *
A felsorolt kapcsolattípusok tekintetében a személyállapoti kérdések, konkrétan a szülői felügyeleti jog és az ahhoz kapcsolódó jogok, mint a kapcsolattartás vagy a tartási kötelezettség körében az elmúlt évtizedek jelentős fordulatot produkáltak, amelyekben az élettársi kapcsolat, mint a házasság kvázi alternatívájának elterjedése sordöntő szerepet játszott. A felsorolt esetek mindegyikében azonos és vitathatatlan emberi jogi védelmet élveznek a szülői felügyeleti jogok. Ezzel szemben egyéb személyhez tapadó jogintézmények, így a családi adókedvezmény vagy családi pótlék, az öröklési jogi kérdések és - a nemzetközi elemmel érintett kapcsolatok esetén - az idegenrendészeti, tartózkodási joggal érintett élethelyzetek esetén a fenti kapcsolatok több szempontból jelentős hátránnyal indulnak a házasság jogintézményéhez képest.
A szülői felügyeleti jog tekintetében a jogalkotó semmilyen különbséget nem tesz - és a nemzetközi standardoknak megfelelően nem is tehet - a gyermekek között azon az alapon, hogy milyen típusú kapcsolat áll fenn a szüleik között. Sőt, az Emberi Jogok Európai Bírósága számtalan eset részletes vizsgálata alapján - a folyamatosan felmerülő újabb és újabb társadalmi igényre tekintettel - alakította ki azon, ma már megkérdőjelezhetetlen és következetes joggyakorlatát, amely szerint a családi kapcsolatok fogalma nem korlátozódik a tagállamok által jogilag elismert kapcsolatokra. Az emberi jogi védelmet élvező családi kapcsolatok tehát nem kényszerülnek arra, hogy megvárják, amíg a jogalkotó reagál a társadalmi változásokra, hanem a valódi érzelmi tartalommal rendelkező kapcsolatok - tekintet nélkül azok formájára - már de facto az emberi jognak minősülő magánélethez és családhoz való jog égisze alá tartoznak. Ekként a felsorolt eseteknek, specialitásuk ellenére, a
- 8/9 -
közös jellemzője a hazai szabályozás nemzetközi elvárásoknak való megfelelése érdekében, hogy amennyiben gyermekvállalásra kerül a sor, úgy a jogszabály alapján a megszületett gyermek feletti szülői felügyeleti jogot - legalábbis annak bíróság általi szabályozásáig - a szülők közösen gyakorolják. A kapcsolatok megromlása esetén a legádázabb harcokat a felek végül a szülői felügyeleti jog kérdésben vívják, amely a felsorolt kapcsolattípusok esetén még nehezebb.
A kapcsolattartáshoz való jog tekintetében szintén közös vonása a fenti eseteknek, hogy önmagában a jogrendszer által elismert státusz hiánya nem vezet e jog korlátozására. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szülők között egyetlen percig sem szükséges, hogy bármilyen jogilag vagy társadalmilag elismert kapcsolat fennálljon[20] ahhoz, hogy a szülő és a gyermek közötti kapcsolat elismerésre kerüljön és emberi jogi védelmet élvezzen. Ennek eredményeként a gyermek és a szülő közötti kapcsolattartás - a gyermek érdekének megfelelő formában - minden felsorolt esetben megilleti az érintett szülőt.
A kapcsolattartáshoz hasonlóan a tartásdíj fizetése iránti kötelezettség sem kötődik semmilyen jogilag elismert párkapcsolati formához, így a szülői státusz ténye már megalapozza azt. A felsorolt esetek kapcsán felmerülő problémákat valójában a természetbeni tartási arányok meghatározása, illetve a tartásdíj megfizetésére kötelezett fél valós anyagi helyzetének, így tartási képességének feltárása jelentheti.
A legjelentősebb hátrányt a fent felsorolt kapcsolatok tekintetében az élettársak esetén a közeli hozzátartozói státusz[21], azokban az esetekben pedig, amikor élettársi kapcsolat jogi értelemben létre sem jön, a hozzátartozó státusz[22] hiánya jelenti. Már nem is lepődhetünk meg ezt követően azon, hogy a törvényes öröklés rendje szerint még az élettársak sem lesznek öröklésre jogosultak, pláne nem a jogrendszer által semmilyen formában nem szabályozott vagy elismert párkapcsolati típusok. Ez többek között idegenrendészeti problémákat is felvet, ugyanis az Európai Unión kívülről érkező személyek esetén jelenleg a házasság jogintézménye alapozhat meg jogszerű tartózkodást, míg a felsorolt speciális életviszonyok egyike sem alkalmas erre.
A fenti esetek alapján egy valamiben biztosak lehetünk: a jogalkotás - ahogyan az szinte mindig történik - némi hátrányban van az életben előforduló viszonyokhoz, helyzetekhez képest. Amíg pedig nem születnek adekvát jogi megoldások a fenn felsorolt - korántsem taxatív - lista szerinti speciális kapcsolatok tekintetében, addig a jogalkalmazóknak nem marad más lehetősége, mintsem hogy a meglévő eszközöket néha kicsit kitekerve (lásd ajándék visszakövetelése vagy közös vagyoni igénynek a Ptk. 5:73-5:84. § szerinti rendezése) próbálják valahogyan mégiscsak hatékony módon feloldani a kialakult konfliktusokat. Mindezzel viselve persze annak kockázatát is, hogy az eredmény igazából sem a jogrend, sem a felek, sem pedig a valós élethelyzet szempontjából nem lesz éppenséggel tökéletes...■
JEGYZETEK
[1] A gyermekszületések száma pl. a KSH adatai szerint évtizedek óta dinamikusan csökken, ezer lakosra vetítve is, minthogy azonban eközben maga a lakosság száma is drasztikusan csökken, a helyzet ennél is rosszabb, alig 20 év alatt az 1998-as 10 280 000 főről 9 778 000-re olvadt a népesség, és a helyzet mit sem változik (forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_wdsd001a.html?down=1022). Ráadásul a szülőképes korában lévő fiatalok tendenciaszerű külföldre költözésével/kivándorlásával a helyzet tovább fog romlani, minthogy semmilyen garancia nincs, hogy a külföldön született, az ottani állampolgárságot rendszerint megszerző gyermekek valaha is haza fognak költözni.
[2] Vö. Grád András: A jogi szabályozás kapcsolata a gyermekszületéssel és gyermekvállalással (in: Terhesség - szülés - születés, Társadalmi változások - életfordulók, MTA Szociológiai Kutató Intézet, szerk: Losonczi Ágnes), Bp, 1988, pp. 3-50.
[3] Csányi Vilmos: Íme az ember, Libri, Bp., 2015. p. 280.
[4] A mingli a "mixed singles" szavakból képzett mozaikszó. Az értelmező szótár szerint olyan párkapcsolatban élők, akik nem házasodnak össze, nem adják fel saját külön lakásaikat és függetlenségüket. (vö. https://idegen-szavak.hu/keres/mingli )
[5] Pp. 265. §.
[6] Ptk. 5:68. §, Ptk. 5:70. §.
[7] A rejtett hangfelvételek polgári perben való felhasználhatóságáról ld. Grád András: Lesben álló bizonyítás - a titkos kép- és hangfelvétel felhasználásának gyakorlata a családjogi perekben. Családi Jog 2016/3. szám.
[10] EH 2018.04.M8 Az élettársi kapcsolat megállapíthatóságát nem a házasság fennállása, hanem a házassági életközösség fennállása zárja ki. Az a tény, hogy egy házasság jogilag fennáll, nem jelenti azt, hogy a házassági életközösség is fennállna, ezért az élettárs jogcímén előterjesztett özvegyi nyugdíj iránti igény nem utasítható el pusztán arra hivatkozással, hogy a jogszerző házasságának fennállására tekintettel, jogilag az élettársi kapcsolat fennállása kizárt.
[12] Angol nyelvű szófordulat, nyers fordításban: "fogd vagy hagyd", tartalmi fordítás szerint a magyar "mindent vagy semmit" mondással lehet egyezőnek tekintetni.
[13] Jogi értelemben - némileg leegyszerűsítve - akkor minősül két házasságban nem élő ellenkező nemű személy élettársnak, ha érzelmi és gazdasági közösségben élnek, ekként közös gazdasági céljaik is vannak, vagyis a közhiedelemmel szemben attól, hogy két ember hosszabb ideig egy fedél alatt él és akár közös gyermekeik is születnek, még egyáltalán nem biztos, hogy jogi értelemben is élettársak. Ha pl. soha nem gazdálkodtak közösen, ez máris meghiúsul. Azonos neműek között egyszerűbb a helyzet, amennyiben bejegyzett élettársak, ezzel ugyanis jogilag élettársakká válnak. Ettől függetlenül mind azonos, mind külön neműek hivatalossá tehetik élettársi kapcsolatukat az erre a célra szolgáló nyilvántartásba vételükkel, amivel azonban a gyakorlatban meglehetősen ritkán találkozunk.
[14] Természetesen ilyen élethelyzetek előfordulnak házastársak, illetve élettársak között is, de azok a helyzetek jogilag lényegesen szabályozottabbak, hiszen "csak" a házastársi/élettársi közös vagyon megosztása jelenti majd a jogvita tárgyát, nem pedig egy személyállapoti státusz vizsgálata vagy egy olyan vagyonrendezés, amely szabályai joghézagos területre vezetnek. Ugyanez vonatkozik a következő pontra is.
[16] BH 2007.12.412. A Magyarországon élő szülőnél elhelyezett gyermek és a külföldön élő szülő közötti kapcsolattartás - ha kivételes körülmények a gyermek érdekében nem indokolják - nem korlátozható az ország területére.
[17] BH 2015.5.130 II. Nem jelenti a kapcsolattartási jog indokolatlan korlátozását, ha a bíróság a jelentős távolságra és a gyermek iskolai elfoglaltságára tekintettel a folyamatos kapcsolattartást csak a gyermek lakóhelyén biztosítja, ugyanakkor a huzamos időtartamú időszakos kapcsolattartást lehetővé teszi külföldön, a különélő szülő lakóhelyén is.
[18] A Tanács 4/2009/EK rendelete (2008. december 18.) a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről.
[19] 1986. évi 14. törvényerejű rendelet a Gyermekek Jogellenes Külföldre Vitelének Polgári Jogi Vonatkozásairól szóló, Hágában az 1980. évi október 25. napján kelt szerződés kihirdetéséről.
[20] Lebbink v. the Netherlands judgment of 1 June 2004, no. 45582/99
[21] Ptk. 8:1. § (1) 1. pont.
[22] Ptk. 8:1. § (1) 2. pont.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd, pszichológus, t. egyetemi tanár.
[2] A szerző ügyvéd (Budapest), PhD-hallgató.
Visszaugrás
