Minden polgári peres, illetve nemperes eljárásnak még a nem jogász számára is legérdekesebb és egyszersmind a jogvita eldöntése, az érdemi határozat meghozatala tekintetében legfontosabb része a bizonyítás. A jogirodalomban seregnyi írás jelent meg ebben a témakörben, éreztetve a polgári eljárás során lefolytatott bizonyítás jelentőségét, ugyanakkor számtalan nehézségét és buktatóját is. Jellemzően a magyar jogi szakirodalomban és magyar szerző tollából könyv is napvilágot látott ebben a szép és ugyanakkor igen nehéz témakörben, méghozzá prof. dr. Farkas József, a pécsi jogi kar Polgári Eljárásjog Tanszéke vezetőjének "Bizonyítás a polgári perben" című művével (Budapest 1956.). A polgári eljárásbeli bizonyítás egyes részterületeit érintőleg megjelent művek felsorolásába akárcsak példálózó szándékkal is úgyszólván lehetetlen belefogni.
Az említettek megállapítása mellett azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jogirodalom nagyszámú - mondhatni - remekműve a téma feldolgozása kapcsán meghatározóan megmaradt a bizonyítás, s ezen belül is a perbeli bizonyítás mint jogi, önálló kategória megvilágításánál és feldolgozásánál. Aligha vitatható, miszerint a polgári eljárásjogi bizonyítás önálló elméleti és gyakorlati kategória. Annak a ténynek elfeledése, miszerint a bizonyítás alapvetően más szaktudományok, így a logika és filozófia tudományának tárgya "több, mint bűn, hiba" (Talleyrand). A polgári eljárás, de kiváltképp ezen belül a polgári peres eljárás keretében a jogilag releváns tények valóságának vagy épp valótlanságának megállapítása csak akkor lehetséges, ha valaki a polgári eljárásjogi bizonyítás lefolytatása rendjén a már hivatkozott és ebben a helyzetben társtudománynak nevezhető szaktudományok törvényszerűségeit, módszereit és gyakorlati elemeit is szem előtt tartja. Ha ezt a tényt elfelejti és csak a perbeli bizonyítás célját, elemeit, törvényi szabályait látja és láttatja meg, igen könnyen hamis útra tévedhet. Nem is kell messzebb menni annál az alapvető kérdésnél, hogy a meghatározóan anyagi jogi jogszabályokban meghatározott tények fennállásának vagy fenn nem állásának igaz volta a valóságnak megfelelően megállapítható-e. Ha valaki arra az ismeretelméleti álláspontra helyezkedik, miszerint valaminek az "igaz" volta, "igazsága" nem, vagy csak viszonylagos érvényességgel állapítható meg, úgy a döntése megalapozására csak egyetlen tényező fennállására van szüksége. Arra, hogy a környezetével el tudja hitetni, az általa megállapított tények - s nem azok igaz volta - döntési sorba való állításánál pártatlanul járt el. De akkor a Polgári perrendtartás miért szentel egy egész fejezetet a tények igaz volta megállapíthatását szolgáló bizonyításnak, mi több, miért állítja a bíró elé méghozzá alapelvként:
- a bíróság "...felhasználhat minden ... bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas" [Pp. 3. § (5) bek.], illetve
- épp a valóságnak nem megfelelő tényekkel való eljárást (rosszhiszeműség) pénzbüntetéssel sújtani rendeli [Pp. 8. § (3) bek.].
Nem célja a jelen írásnak a valóság megismerhetőségét és megismerését tárgyazó szaktudományos - filozófiai, illetve logikai - viták és tételek ismertetése, illetőleg az azokkal kapcsolatos állásfoglalás. A bíró, a gyakorlatban tevékenykedő jogász számára azonban igen jól felhasználható az igazság, a jelenségek, tények igaz volta megállapításával összefüggésben Nyíri Tamás: "Mélylélektan és ateizmus" című művének (Herder -Budapest, 1993.) néhány megállapítása. A filozófus Nyíri Tamás ugyanis megállapítja: "az igazság lényegi kritériuma ... általános összefüggés amelyben a részek kölcsönösen alátámasztják és mind jobban kiegészítik egymást." (id. mű 113. o.) Az idézett mű későbbi részében az előbbiek szerint kezdett fejtegetést a következők szerint folytatja: "a tudományos gondolkodás magától értetődően az igazságot keresi. Igazságon ... azt érti, hogy a kijelentés megegyezik a dologgal: adaequatio intellectus et rei." Szinte a polgári eljárásjogi bizonyítás mottója is lehetne a következő gondolatsor: "ha a tudományos munka célja gondolkodásunk megegyezése a valósággal, akkor mindinkább megközelítjük az igazságot..." (id. mű 148. oldal első és második bekezdése).
A bíró munkája során arra kell, hogy törekedjék, miszerint az anyagi jogban a perbeli jogvitával összefüggésben megállapított absztrakt törvényi tényállás egyes elemeit, majd ezek összefüggésének megfelelően az érdemi határozatnak a döntést megalapozó tényállását az igaz tények feltárását szolgáló bizonyítás lefolytatásával megállapítsa. Ha a bírónak - hivatásához illően -ez a célja, akkor a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként a bíró az anyagi jogi jogszabály elemeinek megfelelően az igazi, a valóságnak megfelelő tényeket, illetőleg tényállást fogja megállapítani. Az adott ügyben releváns tények megállapításának a bizonyítás által meghatározott keretében három tényezőnek van meghatározó jelentőssége:
a) a szabad bizonyítás alapelvének [Pp. 3. § (5) bek.],
b) a lefolytatott bizonyítás anyaga szabad mérlegelésének [Pp. 206. § (1) bek.],
c) a bírói meggyőződésnek [Pp. 206. § (1) bek. befejező része].
A Polgári perrendtartás rendszerében az egész bizonyítási processzusnak meghatározóan az a célja, hogy a jogvitát eldöntő bíróban az ügyben releváns tények tekintetében meggyőződést alakítson ki, ami azután a jogvitát eldöntő érdemi határozatban, annak érdemi rendelkezésében ölt testet. A tényeket illető meggyőződés kialakításában azonban nem minden bizonyítást szolgáló tényezőnek van egyenlő szerepe. Az írásos bizonyítékokat illetően a Pp. a bizonyítóerőt s ezen keresztül a bírói meggyőződésre gyakorolt hatást pontosan meghatározza (Pp. 195-196-199. §). A valóságnak megfelelő tények megállapítását szolgáló szabad bizonyítás anyagának értékelését és a valósággal való szembesítését a Pp. 206. § (1) bekezdés rendelkezésének az az általános "szűrője" biztosítja, mely szerint a bíróság a tényállást ... a bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg. A bizonyítási eljárást illetően mind a bírónak, mind pedig a feleknek a legnagyobb problémát a Polgári perrendtartásban különszabályozott szakértői bizonyítás okozza. A probléma valós voltát, az egyes perekben fel-feltűnő kísértet voltát maga az is igazolja, hogy a szakértői bizonyítást és annak veszélyeit a jogirodalom is rendre megidézi. Csak egykét utalás a jogirodalmi érdeklődést illetően:
- Árvai Béla: Megalapozott-e "szakértői rémuralomról" beszélni (Magyar Jog 1994/11. sz. 685. o.).
- Dr. Lábady Tamás - Dr. Kengyel Miklós: "A polgári perbeli szakértői bizonyítás időszerű kérdései" (Magyar Jog 1982/11. sz. 1006. oldal).
- Dr. Novák István: "A bíró és a szakértő (Gondolatok egy gyakorlati témáról - több változatban)-(Magyar Jog 1991/6. sz. 359. oldal).
Az előbbiekben - példaként - felhozott írásművek sorai között rendre ott kísért a "szakértő pereldöntő" szelleme. A hivatkozott szerzőpáros korunk szakmai egyre sűrűbb osztódásaira alapozva a következőket állapítja meg: "reális veszély az, hogy a szakértő tevékenysége kicsúszik a bírói kontroll alól, majd egycsapásra szinte észrevétlenül bekövetkezhet a szerepcsere".
Dr. Novák István cikkében tagadja a "szerepcsere" fennállását, s arra a következtetésre jut, miszerint egyes esetekben a szakértőnél "szerephalmozásról" lehet beszélni, ahol ".a szakértelem parttalanná válik, szétárad és valósággal mindent elsöpör, ami a vitás kérdés ... megítélésénél ... egyébként szükségképpen számításba jöhetne". A most hivatkozott és rendkívül szimpatikusnak tűnő álláspont tehát - nyilvánvalóan a több évtizedes bírói gyakorlat alapján - szóba sem hozza az egyébként valós probléma diagnosztizálása és terápiája kapcsán - a megdöbbentő "rémuralom" kifejezést, hanem az igencsak hihető és rendre egyes szakértőknél tapasztalt "szerephalmozást" állapítja meg.
De egyáltalán miért is jelenik meg időközönként a jogi szakirodalomban a szakértői bizonyítás kérdéskomplexuma és ezzel összefüggésben a "szakértők rémuralma" kísértete? A kérdés megválaszolása kapcsán négy témakört kell megvizsgálni:
1. a szakértői bizonyítás lefolytatásának szabályozása a Polgári perrendtartásban;
2. a szakértői szervezetre és működésre vonatkozó jogi szabályozás módja és tartalma;
3. a szakértő és a szakértői vélemény helye a bizonyítási eljárás keretében;
4. a szakértő és a bíró (bíróság) egymással való kapcsolata és viszonya.
Ha az előbbiekben hivatkozott témaköröket - elfogultság és kisebbrendűségi érzések nélkül - megvizsgáljuk, azt kell végül is megállapítanunk, hogy a "szakértői rémuralom" kísértete egy lidérces álom félelme. Márpedig a lidérces álmok leghathatósabb ellenszere, gyógyszere a valóság, az igaz (!) helyzet megismerése.
Lássuk tehát most már a maga pőreségében a perbeli szakértői bizonyítás kategóriáját!
Az emberiség kultúrtörténelmének kiemelkedő alakja volt Leonardo da Vinci, a XV-XVI. század kiemelkedő személyisége. Személyét úgy tartják számon, hogy író, zenész, festő, szobrász, anatómus, fizikus, mérnök, azaz egyetemes polihisztor, "uomo universale" volt. De utalhatunk hazánkfiai közül a debreceni Hatvani István XVIII. századi polihisztorra is, aki a teológiától az orvostudományig terjedő skálán igazolta polihisztor voltát. A XIX. század tudományos-technikai fejlődése azonban lezárta a polihisztorok korát és elindult egy napjainkig be nem fejeződött új korszak: a specializálódás és a tudományok egyre nagyobb számú ágának, szakának kialakulási kora. Elegendő itt csak az orvos- és jogtudomány résztudományokra való bomlására gondolni. Az orvostudomány területén a hajdan egységes belgyógyászat részekre bomlott (lásd pl. kardiológia stb.), a jog területén a hajdan meghatározóan egységes polgári jog - magánjog - is számos részre tagolódott (pl. nemzetközi magánjog stb.), aholis a tudományág lefedettségi területe ugyan csökkent, a vizsgálat és a kutatás, illetőleg a gyakorlati hasznosítás mélysége viszont elképesztő mértékeket ért el. Így aligha akad olyan ember - légyen is bármilyen sokoldalúan művelt -, aki a tudomány, illetve a szaktudományok világában naprakészen fel tud ismerni tényeket, illetve el tud bírálni tudományos megalapozottsággal oksági összefüggéseket. Egy-egy tény felismeréséhez, oksági összefüggéseinek feltárásához tehát az egyes szaktudományok művelői kölcsönösen igénybe veszik egymás segítségét. Elég itt utalni az ún. orvosi konzíliumokra, melyek lényege és célja a helyes kórisme (diagnózis) megállapítása és erre alapozva a hatékony gyógymód (terápia) meghatározása. Minthogy a jogvitás ügyekben eljáró bíró sem polihisztor, ő sem rendelkezhet a ma már egyre inkább szakosodott szaktudományok tárgyai vonatkozásában átfogó és részletes ismeretekkel, az ő számára is elkerülhetetlen szükség olyan társ keresése, aki a jogvita eldöntéséhez szükséges tények megállapítása vonatkozásában megfelelő, speciális - ha úgy tetszik tudományos -, szakmai ismeretek birtokában, a felismerést elősegítő segítséget nyújt.
Minthogy a polihisztorok személye múltba veszésének egyre markánsabb jelei a már mondottak szerint a technikai és tudományos haladás, fejlődés robbanásszerű megjelenése eredményeként a XIX. században jelentkeztek, a jogtudomány és az azon alapuló bírói gyakorlat sem hunyhatott szemet a szaktudományos tények felismerése és az azokkal kapcsolatos következmények objektíve helyes megállapítása érdekében a szakavatott segítő igénybevételének szükségessége előtt.
Közel tíz évvel a nagy tiszteletnek örvendő 1877. évi Német Polgári Perrendtartás (ZPO) megjelenése előtt a magyar Törvénykezési Rendtartás címmel napvilágot látott 1868. évi LIV. törvénycikk sajátos formában már foglalkozott a szakértői bizonyítás intézményével. Az itt még látens módon meghúzódó szakértői bizonyítás intézménye nem is szerepel a közvetlen bizonyítás módjairól szóló 155. § felsorolásában, mert ott csak ily bizonyítási módként csak a beismerés, okirat, tanúvallomás, bírói szemle és eskü szerepel. A törvénycikk V. fejezete a "Bírói szemle" címet viseli, a 212. §-nak az 1893. évi XVIII. törvénycikkel megállapított szövege úgy szól, hogy a szemlét a bíróság vagy maga, vagy szükség esetében szakértők közbejöttével teljesíti. Az idézett szöveg és annak szerkezeti elhelyezése nem hagy kétséget a vonatkozásban, hogy a szemle alkalmával személyes tényismeretszerzésre törekvő bírót a megismerésben, a releváns tények felismerésében már egy szakavatott személy, a szakértő kell, hogy segítse.
Sajátosan szabályozza a tényfelismerésben segítő szakértő igénybevételének módját a törvény a hivatkozott helyen. A rendelkezés szerint "a feleknek szabadságukban áll egy közös szakértő kinevezésében is megegyezni; - különben mindenik fél az utolsó periratban, illetőleg perbeszédben egy szakértőt megnevezni, a harmadikat a bíróság hivatalból hívja meg". A jogalkotó tehát a latin tres faciunt collegium elve alapján a szakmai tények és az abból folyó következtetések levonására szakértői collegiumot rendelt igénybe venni. De a törvényalkotó még az előbbieken is túlmegy a 212. § második bekezdésében, amikor úgy rendelkezik, hogy ha a felek nem neveznek szakértőket, úgy mind a három szakértőt a bíró nevezi ki. Mindezekből két következtetést lehet levonni a gyakorló jogász, a bíró számára:
1. ha a bíró a szemléje alkalmával maga nem képes valamely tényt észlelni, illetve az észleltekkel kapcsolatos következmények oksági összefüggések tekintetében a lényeges tényt felismerni, úgy szemléjéhez megfelelő kompetenciájú szakértőket vesz igénybe és
2. a kétségeket kizáróan megalapozott szakértői ténymegállapítások garanciájaként - hacsak a felek egy közösen megnevezett bizalmi személy szakértői igénybevételét nem kérték - szakértői kollégium járt el az egyes ügyekben.
A szakértői ténymegállapítások, okozati összefüggés-megállapítások hitelességének garanciájaként az említett törvény 216. §-a úgy rendelkezett, hogy "a szemle teljesítése előtt a szakértők a 200. §-ban foglalt figyelmeztetés mellett megesketendők arra, hogy a szemle tárgyát pontosan megvizsgálandják, s véleményöket részrehajlás és melléktekintet nélkül, szak-ismeretök szerint, jó lélekkel s valósághoz híven fogják előadani".
Az előbbiekben ismertetett garanciarendszer mellett is külön biztosítékot jelent a felek számára a törvénycikk 217. §-ának azon rendelkezése, mely szerint: "mennyiben legyen a szakértői vélemény a per eldöntésénél irányadó, minden egyes esetben a bíróság határozza meg. A szakértői véleménynek az ítéleti tényállás megállapításával kapcsolatos súlyát a törvénycikk akkor határozta meg így, amikor a Polgári Törvénykezési Rendtartás hatálybanléte idején a szakértői vélemények megalapozottságát és irányadó voltát illetően a Budapesti Királyi Ítélőtábla az 1900. február 20-án kelt 1111/1899. számú döntésének indokolásában a következőkre mutatott rá: "... a szakértői lelet nem a közreműködő személyek egyéni tekintélyéből, hanem a szakképzettségükön és a tárgy tüzetes megvizsgálásán alapuló objektív tudásukból meríti meggyőző erejét...".
Az előbbiek szerint - és a mai gyakorló jogász számára csodálatot keltően - minősített szakértői munka és a fentebb idézett törvénycikkbeli szabályozás mellett is a Magyar Királyi Curia az 1891. május 5-én kelt döntése indokolásában a következőkre hívta fel a figyelmet: "irányadó s döntő ... csak az lehet, miben a bíróság megállapodik, mit a bíróság talál bizonyítottnak". (10.345. sz. döntés)
Az előbb írtakból kitűnően megállapítható, hogy az 1868. évi Polgári Törvénykezési Rendtartás már a jogfejlődés - a ZPO-val összefüggően is megállapítható -korai szakaszában észlelte a szakértői bizonyítás szükségességét, annak tényét, hogy a szakértői bizonyítás csak a perben releváns tények megismerése tekintetében nyújt a bírónak - hangsúlyozottan - biztos támaszt, mely azonban nem hathat ki a tényállás-megállapításon túl a jogvita eldöntésére. Ezt hangsúlyozza a Magyar Királyi Curia 1905. szeptember 21-én kelt 1516/1904. sz. döntésének indokolása is a következők szerint: "a jogszabályok értelmezése pedig szakértői bizonyítás tárgyát nem képezheti, hanem tisztán bírói feladat".
A Polgári Törvénykezési Rendtartásról szóló 1868. évi LIV. törvénycikk rendelkezéseiből és éppúgy az idézett elvi állásfoglalásokból kitűnően a jogalkotó és a bírói gyakorlat egyaránt éles választóvonalat húzott a szakértői bizonyítás ténymegállapító szerepe és a bírói ítéleti döntés jogi szerepe és ebből fakadó jelentősége között.
A Plósz Sándor egykori igazságügy-miniszter nevével jelzett 1911. évi I. törvénycikk III. címének tizenkettedik fejezete "Szakértők" címmel önállóan rendezi a szakértői bizonyítás témakörét, s a 350. § első bekezdésében pontosan - és a most hatályos szabályozással lényegében egybehangzóan - meghatározza a szakértői bizonyítás elrendelésének elvi és gyakorlati hátterét. A törvénycikk hivatkozott rendelkezése szerint ugyanis: "ha a perben jelentős ténykérdés megítéléséhez vagy szemle teljesítéséhez olyan különös szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság egy vagy több szakértőt nevez ki". Sajátos, hogy már itt, a 350. § harmadik bekezdésében feltűnik az "állandóan alkalmazott szakértő" személye, ugyanis rajta kívül más szakértőt a bíróság a perben csak abban az esetben nevezhetett ki, ha azt a felek "egyetértően kívánták vagy különös körülmények javasolják".
Az 1911. évi I. törvénycikknek a szakértői bizonyítással kapcsolatos rendelkezésével összefüggő szakirodalom (Dr. Kovács Marcel: A Polgári Perrendtartás magyarázata - Pesti Könyvnyomda Rt. - Budapest 1928. - 745, 747. o.) félreérthetetlenül azt állapítja meg, hogy a szakértői bizonyítás feladata és célja kizárólagosan a per eldöntéséhez szükséges tényeknek a megismerése és ezen tényeknek - a nem szakember bíró által is megismerhetően - a bíróság elé tárása; "a szakértelmet ténykérdés megítélése vagy szemle teljesítése teszi szükségessé". Ezt a gondolatot korunk számára is iránymutató módon a következőkkel folytatja: "ellenben jogi szakértők meghallgatása ... ki van zárva".
Ezen kívül dr. Meszlényi Artúr is a szakértői bizonyítás ténymegállapító szerepe mellett foglalt állást (Meszlényi Artúr dr.: Bevezető a Polgári Perrendtartásba - Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. - Budapest 1911. - 269. oldal) "a bíró a szakértői véleményhez kötve nincs és szabadon ítéli meg, hogy mennyiben irányadó az a per eldöntésében, az magától értetődik és a Prtts. 270. §-ából is világosan következik. A szakértő rendeltetése hogy a bíró szakértelmének hiányát pótolja". Az így kezdett gondolatsort - teljesen logikusan, értelemszerűen - a későbbiekben azzal folytatja, miszerint "a bíró határozza meg, mi módon pótolja a maga hiányzó szakértelmét". A szakértés egyrészt a bírónak a perben releváns tényekkel - és azok ténybeli következményeivel - kapcsolatos ismerethiányát hivatott pótolni, s itt a meghatározó elem a tény (az objektív valóság), másrészt a szakértői vélemény nem határozza meg a bírói ítéleti döntést, mivel
a) a szakértői vélemény tárgya mindig tény - aminek felismeréséhez a bíró különös szakismeretekkel nem rendelkezik - és soha nem jog;
b) a bírói döntés tárgya pedig mindig jog [Pp. 121. § (1) bek. c) pont],
amelyet illetően a bíróságnak, a bírónak van különleges szakmai képesítése, amivel a speciális tények felismerésére hivatott szakértő szakképesítéssel nem rendelkezik.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az 1911. évi I. törvénycikk és az arra alapított bírói gyakorlat milyen meggyőző erőt tulajdonított a megalapozott szakértői véleménynek. A Magyar Királyi Curia C. III. 578/1933. sz. döntése indokolásában ugyanis a következőkre hívta fel a figyelmet: "A Pp. 350. 711. 720. és 723. §-ainak egybevetett rendelkezéseiből megállapítható, hogy a polgári perrendtartás keretében ellenőrző szakértő alkalmazásának nincs helye". Más kérdés viszont hogy a valósághű megismeréshez, a bíróság által majdan megállapítandó tényállás igaz voltához - és pontosságához - fűződő érdek szolgálatában akkor is módja, sőt kötelessége volt a bíróságnak a szakvélemény kiegészítését elrendelni, minthogy a szakértő mindig "alapos és kimerítő véleményt" volt köteles előterjeszteni (361. § első bekezdése).
A Plósz Sándor féle perrendtartás 354. §-ának rendelkezéséből kitűnik, hogy a törvényalkotó a "bíró segédje" feladatának ellátása kapcsán már számolt a ma "állandó igazságügyi szakértőnek" nevezett szakértő munkájával, minthogy a törvény a következőket rendelte: "a bíróság részéről kinevezett szakértő e minőségében köteles eljárni, ha az illető szakmában véleményadásra állandóan alkalmazva van, vagy ha a szakmát, amelynek ismerete a kívánt véleményadáshoz szükséges, keresetképpen gyakorolja". E tárgykörben több igazságügy-miniszteri rendelet is született: a mezőgazdasági szakkérdésekre vonatkozólag a 2900/1940. IM sz. r., a mezőgazdasági szakértői bizottságról a 196/2/1904. IM sz. r., a mérnöki szakértőkről a 4000/1935. IM sz. r. stb.
A második világháború befejezését röviddel követően megalkotott - s lehet mondani, hogy szakmai tekintetben meghatározóan a Plósz-féle Perrendtartás nyomdokain haladó - 1952. évi III. törvény (Pp.) következetesen az 1868. évi LIV. törvénycikk és az 1911. évi I. törvénycikk továbbfejlesztését jelentette a szakértői bizonyítás jogintézményét illetően. A Pp. 177. § (1) bekezdésében, de a korábbiaktól eltérően nem önálló fejezetben, hanem a X. fejezeten belül határozta meg a szakértői bizonyítás elrendelésének feltételét a következők szerint "ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához, vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki". Ha a törvényszövegben ritkított hetűkkel írt szavakat kiemeljük és egyetlen gondolatsorba foglaljuk a következő - s a jogintézmény lényegét jelentő - sor alakul ki: tény megállapításához különleges szakértelem. Ez pedig világosan azt jelenti, hogy a szakértői bizonyítás lényege tényeknek a bíróság elé tárása, a tények felfedezhetővé, megismerhetővé való tétele.
A jogfejlődés irányának megfelelően és az 1911. évi I. törvénycikk rendelkezéseinek továbbvitelével a Pp. a szakértői vélemények szakmai színvonalának emelése végett rendelkezett a szakértők igénybevételének módjáról, sorrendjéről, fokozatosságáról is. A Pp. 177. § (2) bekezdésében ugyanis előírta, hogy szakértőt a) az igazságügyi szakértők vagy b) a külön jogszabályban feljogosított intézmények közül kell kirendelni és c) más szakértőt csak fontos okból lehet alkalmazni. A 183. § rendelkezése még az előbbieken is túlmegy épp a szakértői vélemények megalapozottsága és tudományos helytállósága megalapozásának érdekében, amikor úgy rendelkezik, miszerint "az igazságügy-miniszter rendelettel kötelezővé teheti vagy megengedheti, hogy a bíróság meghatározott körbe tartozó szakkérdésekre szakértőként ... vagy az általa kirendelt szakértő véleményének felülvizsgálata végett a rendeletben kijelölt szakértő testületet vagy hatóságot, illetőleg szervet keresse meg".
A Pp. előbbiekben hivatkozott rendelkezései két irányban is szükségessé tették a jogszabályi rendezést: l. a szakértői szervezet megfelelő rendszerének kialakítását és 2. a szakértői bizonyítást elrendelő bíróságok és a szakértők számára olyan, mindkét oldalon érthető és értett nyelvezet, a véleményt illető "igénypontok" kialakítását, melyek az odaillő és a pontos tényállás megalapítását elősegítő szakértői vélemények biztosítását lehetővé teszik. Már itt meg kell állapítani azt is, hogy ezt a "közös nevezőt", a szabatos igénypontok kialakítását szolgáló jogszabályi rendezést kezdettől fogva a jogalkotás két jogszabályi szinten oldotta meg, éspedig az alapvető rendelkezések tekintetében a kormány rendeleteivel, míg a végrehajtást illetően az igazságügy-miniszter rendeleteivel. Az említett jogszabályok azonban épp az általános tudományos fejlődésre és a jogfejlődésre, illetve alapvetően a társadalmi-gazdasági változásokra, fejlődésre tekintettel nem mutatkoztak hosszú életűnek. A Pp. hatálybalépését nem sokkal, mintegy két évvel követően megjelent, a szakértőkre és a szakértői bizonyítás módjára vonatkozó szabályozás, minisztertanácsi és igazságügy-miniszteri rendelet "nyitánya" mellett a jogszabályi változás a következők szerint alakult:
1. 44/1954 (VII. 29.) MT sz. r. és annak végrehajtása tárgyában a 8/1954. (IX. 1.) IM sz. r., melyek az állandó igazságügyi szakértők mellett bevezették a kijelölt igazságügyi szakértők kategóriáját [MT sz. r. 6. § (1) bek. és IM sz. r. 1. § (1) bek.] azzal, hogy más szakértőt csak akkor lehet kirendelni, ha a vonatkozó szakkérdésre igazságügyi szakértő nincsen, vagy az az adott ügyben nem járhat el. Az igazságügy-miniszteri rendelet 18. §-ában lehetővé tette a perbeli szakértői vélemény felülvizsgálatát, sőt a 18. § (3) bekezdésében orvosszakértői kérdéseket illetően felülvizsgálóként az Egészségügyi Minisztériumot jelölte ki.
2. A 29/1964. (XI. 23.) Korm. sz. r. és a végrehajtása tárgyában kiadott 9/1965. (VIII. 23.) IM sz. r. a korábban hivatkozott rendeleteknek a szakértői szervezetre vonatkozó rendelkezéseit tovább finomította és létrehozta az igazságügyi szakértői irodákat. De alapvetően fontos rendelkezésként a kormányrendelet 8. § (1) bekezdésében a szakértői vélemények felülvizsgálatára hivatott intézményeket is kijelölte a következők szerint:
a) az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága,
b) az Igazságügyi Könyszakértői Bizottság,
c) az Igazságügyi Műszaki Szakértői Bizottság,
d) az Állatorvostudományi Egyetem Felülvéleményező Bizottsága,
e) az igazságügy-miniszter által az érdekelt miniszterrel és a legfőbb ügyésszel egyetértésben kijelölt egyéb testület, illetve szerv.
A kormányrendelet 9. §-ában már a szakértők továbbképzését is szabályozta.
Az elmélet és a gyakorlat igényének, mondhatni sürgető igényének eleget téve az igazságügy-miniszteri rendelet 4. §-ában az eljárási jog által meghatározott tényezőket meghaladóan a)-tól g) pontig terjedő felsorolásban megjelölte azon adatokat, amelyeket a szakértőt kirendelő határozatnak tartalmaznia kell. De a rendelet 13. § (1) bekezdésében három pontban megjelölte a bíróság kirendelése alapján készítendő szakértői vélemény kötelező tartalmi kereteit is, melyek három fogalom körül kellett, hogy csoportosuljanak: lelet - szakmai ténymegállapítás - vélemény. Ezekkel az előírásokkal a jogszabályok megtették az első lépéseket annak érdekében, hogy a szakértői vélemények tartalmi kereteinek, az anyagi jogszabályok által meghatározott jogilag releváns tényeknek kijelölésével a bíróság a szakértőnek világosan meghatározott és végrehajtható feladatot adjon. Szakértői oldalról a kötelező tartalmi tényezők kijelölése azt jelentette, hogy a szakértő köteles lett szakmai (illetve tudományos) szempontból megalapozott tényeket közölni, nem pedig az ügy "elbírálójaként" megfellebbezhetetlen "döntést" bejelenteni.
A bírói, illetve másik oldalról a szakértői gyakorlat azonban meghatározóan a jogszabályi előírások ismeretének hiánya, vagy azok hézagos ismerete miatt igen sok esetben a jogszabályi előírásokat feledni látszott. Ennek következményeként jelentkezett az a furcsa állapot, hogy a szakértők egy része - felhasználva a bírósági eljárások során "ráragadt" jogi ismereteket - igyekezett ténymegállapítások helyett magának ügydöntő szerepet követelni. Sokéves bírói, illetve fellebbviteli bírói gyakorlat alapján nyugodtan lehet állítani, hogy sok ügyben a bíró általános műveltségét bizonyítandó szakértői kompetenciába tartozó kérdésekről nyilvánított véleményt, míg a szakértő lényegében hasonló indítékokkal a jog területén igyekezett széles körű, s a jog területére is kiterjedő műveltségét, képzettségét kimutatni. Teljes mértékben megalapozott így Dr. Novák István megállapítása, hogy egyes pereknél a bíró és a szakértői szerepcseréjének lehetünk a tanúi (Dr. Novák István ny. megyei bírósági tanácselnök: "A bíró és a szakértő - Gondolatok egy gyakorlati témáról - több változatban" - Magyar Jog 1991. évi 6. sz.) Szó sincsen és nem is lehet tehát arról, hogy az igazságszolgáltatásban valamiféle "szakértői rémuralom" következett volna be.
3. A 4/1976. (III. 4.) MT sz. r. és a végrehajtása tárgyában kiadott 2/1976. (III. 15.) IM sz. r. lényegében három vonatkozásban jelentett haladást a bírósági szakértői bizonyítást illetően. Igen fontos volt ebben a tekintetben, hogy a minisztertanácsi rendelet 1. § (1) bekezdésében az igazságügyi szakértő feladatát abban jelölte meg, hogy "a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvélemény útján segítse az igazság megállapítását", azaz a perben releváns tényeknek a bíróság elé való tárását. A minisztertanácsi rendelet és ugyanígy az igazságügyminiszteri rendelet is továbbfejlesztette az - igazság- ügyi szakértői szervezetet az állandó és a kijelölt szakértőket, valamint az "esetileg igénybevett" szakértőket illetően. Bővítette a szakvélemények felülvizsgálatára jogosultak körét az Igazságügyi Mezőgazdasági Szakértői Bizottsággal.
A gyakorló bíró számára - de ugyanígy a más munkaterületeken dolgozó jogászok, kivált pedig az ügyvédek tevékenységét illetően - visszalépést jelentett az említett minisztertanácsi és igazságügy-miniszteri rendelet abban a tekintetben, hogy mellőzte egyik oldalon a bíróság szakértői bizonyítást elrendelő végzésének, másik oldalon pedig a szakértő véleményének kötelező tartalmi elemei kijelölését.
4. A 4/1976 (III. 4.) MT sz. r. végrehajtásáról szóló és az előbbiekben említett igazságügy-miniszteri rendeletet - nagy valószínűséggel annak a gyakorlatot nem mindenben szolgáló rendelkezéseire figyelemmel - a 2/1988. (V. 19.) IM sz. r. hatályon kívül helyezte és a minisztertanácsi rendeletben rögzített alapvető szabályok végrehajtására új eszközöket vezetett be, illetve visszahozott a gyakorlatba olyan korábban bevált szabályokat, melyeket a 2/1976 (III. 15.) IM sz. r. a jogi szabályozásból száműzött.
Külön fejezetet szentelt - méghozzá az elsőt - a szakértői szervezet kialakításának, s ezen szándék pontossága végett a rendelet l., 2., 3. és 4. sz. melléklete részletes eligazítást is adott. Az eseti szakértő igénybevételének szabályait a 19. §-ban külön részletesen szabályozta. A szakértő működését szabályozó II. fejezet azután olyan elemeket hozott, melyek alapvetően a 9/1965. (VIII. 23.) IM sz. r. rendelkezéseiben is felsejlettek.
A2/1988. (V. 19.) IM sz. r. 24. §-ában visszahozta azt a korábbi rendelkezést, amely a bíróság szakértői bizonyítást elrendelő végzésének kötelező tartalmi elemeit jelölte ki. Kivált a miniszteri rendelet 1988. július 1-jei hatálybalépését közvetlenül követő időszakban lehetett tapasztalni a fellebbviteli bírósághoz felterjesztett iratokban, hogy a szakértői bizonyítást elrendelő bírói végzések tartalmasabbak, színvonalasabbak, érthetőbbek és célratörőbbek lettek. Ez a tény igazolta azt, hogy a szakértői bizonyítás elrendelésének és lefolytatásának sajátos metodikája van, amit nem pótolhat a kezdő bíró kiváló minősítésű egyetemi diplomája, illetve a jogi szakvizsga letételéről szóló bizonyítványa sem.
A 2/1988 (V. 19.) IM r. 33. § (1) bekezdése a)-d) pontjaiban visszaállította a szakértői vélemények kötelező tartalmi elemei kijelölését is. A korábbi elemek - lelet - szakmai ténymegállapítás - vélemény - mellett kötelezővé tette a szakértői vizsgálat módszerének rövid ismertetését is. Ez lehetőséget adott a bíró számára, hogy a szakértői vélemény kialakításának módját és a később részletezendők szerint a szakmai megfelelőségét is nyomon kísérje. Ezzel pedig a bíró lehetőséget kapott arra, hogy a Pp. 182. § (3) bekezdésében írt negatív tényezőket egyáltalán érzékelhesse. Így megállapíthassa, hogy a szakértői vélemény homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértő véleményével, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként is nyomatékos kétség fér. Ez pedig jól járható utat biztosított a hibaforrások törvény szerinti megszüntetéséhez. Egyáltalán: a szakértői bizonyítást kötelező tartalmi kellékek kitűzése mellett elrendelő bírói végzést most már össze lehetett vetni a miniszteri rendeletben meghatározott kötelező tartalmi elemekkel szerkesztett szakértői véleménnyel. Az igazságügy-miniszteri rendelettel kijelölt mód és tartalom adott végre a bírónak mérlegelési lehetőséget annak érdekében, hogy a szakértői bizonyítás által észlelhetővé tett tényeket és azoknak az ítélet irányadó tényállásába való beilleszthetőségét mérlegelhesse, s ennek megfelelően közelebb juthasson a releváns tények vonatkozásában a valósághűséghez, ha úgy tetszik: az igazsághoz.
Az igazságügy-miniszteri rendelet 57. §-ában az előbbiekben említettek mellett további fogódzót is adott a bírák, illetve a szakértők kezébe a módszertani levelek intézményére vonatkozó szabályozással. A szakértői tevékenységet koordináló vezető szakértői intézmények ugyanis jogosítványt szereztek arra, hogy "a szakértői tevékenység egységes és magas színvonalú ellátása érdekében módszertani levelet" adjanak ki. Ami nagyon lényeges - bár igen sokszor elkerüli a szakértői bizonyítást elrendelő bíróságok figyelmét - a rendelet 57. § (2) bekezdésének első mondata szerint: "a módszertani levél a kirendelő szerv számára tájékoztatásul szolgál", míg az ezt kísérő mellékmondat szerint "a szakértő a tevékenységét a módszertani levél figyelembevételével végzi". Ezzel a szabályozással a szakértői bizonyítás alanyai - a bíróság és a szakértő - az elérendő közös cél szolgálatában közös nevezőre juthattak és a mindkét oldalról értett nyelv elősegíthette a perben releváns és előbb csak a szakértő, majd az ő véleménye alapján az eljáró bíró által is felismerhető tények észlelését. Az előbbiek szerint szakértői közreműködés alapján a bíró által már észlelhetővé vált tények azután az ítélet alapjául szolgáló tényállás tény-elemeivé válhattak.
Aligha vitatható a megszokásnak a gyakorlatra nézve meghatározó hatása. A bírói - és hozzátehetjük a szakértői - gyakorlat a rendeletalkotói határozatlanság és a kényelmes "kialakult gyakorlat" hatására alig-alig vette figyelembe annak tényét, hogy mint korábban a 9/1965. (VIII. 23.) IM sz. r. 4. §-a, a hatálybalépett igazságügy-miniszteri rendelet 24. §-a is kijelölte a szakértői bizonyítást elrendelő végzés kötelező tartalmi elemeit. Nem vitatható, hogy a miniszteri rendelet a)-g) pontjaiban kijelölt tartalmi elemek peranyaghoz igazodó kitöltése pontos, alapos munkát kíván meg, ugyanakkor az egy-két mondatos szakértői bizonyítást elrendelő végzés csak minimális munkát igényel. Épp ezért - a jelen sorok írójának fellebbviteli ügyekben szerzett tapasztalatai szerint - a bírói gyakorlat egyre inkább hajlott a gyors, de nem pontos és épp ezért megalapozott és részletes szakértői véleményekhez aligha vezető határozatokhoz. Ha pedig az említett pongyolaság mellé még az is társult, hogy a szakértői bizonyítást elrendelő végzés hozója az igazságügy-miniszteri rendelet 57. § (2) bekezdésében írtak szerint neki címzett szakértői módszertani levelet sem ismerte, a bíró és a szakértő olyan mértékben eltávolodtak egymástól, hogy az általuk használt öncélú szakmai zsargon mellett egyszerűen képtelenek lettek egymást megérteni. Ez a helyzet vezetett - és sajnos még most is vezet - arra, hogy a bírák közül többen panaszkodnak a "szakértői rémuralomra", míg a szakértők közül ugyancsak többen a bírák szűklátókörűségére és értetlenségére. A "szakértői rémuralom" kísértete még a jogi szakirodalomban is kísért a következő szerint: "reális veszély az, hogy a szakértő tevékenysége fokozatosan kicsúszik a bírói kontroll alól, majd egy csapásra szinte észrevétlenül bekövetkezhet a szerepcsere" (Dr. Lábady Tamás - Dr. Kengyel Miklós: A polgári perbeli szakértői bizonyítás időszerű kérdései - Magyar Jog 1982. évi 11. sz. 1006-1013. oldal). Az idézett mű kissé pesszimista hangvételű a szakértői vélemények bírói kontrollját illetően is, amikor megállapítja, hogy a "szakvélemény szabad mérlegelése gyakorlatilag illúzió, valójában a bíróság döntései messzemenően kötődnek a szakvéleményekhez" (idézett mű 1012. oldal második bekezdésének utolsó sorai). Apesszimisztikus megállapítás azonban szem elől téveszt két tényezőt. Nevezetesen elsőként azt, hogy bizony a bíróság ténymegállapításai is "messzemenően kötődnek" a perbeli bizonyítás egyéb adataihoz is, hisz a bírói mérlegelés aligha jelentheti azt, hogy a bíró a tényeket ízlése szerint mérlegelje. Aligha mérlegelheti tehát a bíró azt a szakértői véleményt, ami természettudományos tényezőkön nyugszik, s amelynek a szakmai megállapításait - s nem a jogvita eldöntését - természettudományos pontosságú bizonyítéknak jelölt meg a Legfelsőbb Bíróság is (figyelemmel az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának a származástani vércsoportvizsgálatokkal összefüggő állásfoglalására). Másodikként az került ki az értekezés látóköréből, hogy a bíróságnak a szakértői véleményeket elsődlegesen a kirendelő végzés rendelkezéseivel, az adott szakterületre vonatkozó közismeret adataival, s végül is a szakvélemény logikus meggyőző erejével kell összevetnie.
Meg lehet állapítani, hogy teljességgel megalapozott Dr. Novák István azon, nem épp hízelgő megállapítása, miszerint "eljárásainkra, különösen pereinkre általános fegyelmezetlenség jellemző" (Dr. Novák István: A kiszolgáltatott bíró című cikke a Bírák Lapja 2001. évi 1. számában a 18. oldal 3. pont első bekezdésének 7. sora).
Ha mind a bírák, mind pedig a szakértők figyelembe veszik eljárásuk, tevékenységük teljesítése során azt, hogy
a) a szakértői bizonyítást elrendelő végzésnek, másik oldalról pedig a szakértői véleménynek kötelező tartalmi elemeit és egyben a keretét is igazságügy-miniszteri rendelet pontosan szabályozza;
b) a szakértői bizonyítás módszereit, illetve várható ténymegállapítási korlátait, a szakvélemények tudományosan megalapozott megállapítási korlátait - az egyes szakterületeknek megfelelő - szakértői módszertani levelek közérthetően tartalmazzák;
c) a szakértői bizonyítással kapcsolatos eljárásjogi szabályok alkalmazási módjának értelmezését illetően a Legfelsőbb Bíróság Tanácselnöki Értekezletének BKT-PKT-GKT 1/1981. számú állásfoglalása I-IV. pontjában pontos eligazítást ad, végül
d) a Pp. rendszerében a "Bizonyítás" címet viselő fejezetben helyezte el a törvényalkotó a szakértői bizonyítást, tehát azt ténymegállapítás célját szolgáló kategóriaként vette figyelembe, akkor aligha van mód és ok arra, hogy a szakértőt az ügy "bírájaként" vegyük figyelembe, s ezen téves vélekedésre alapítottan a "szakértők rémuralma" kísértetétől féljünk.
A Legfelsőbb Bíróság következetesen folytatta a Magyar Királyi Curia előbb idézett iránymutatását, amikor Gf. II. 31. 779/1986. sz. határozatában (közzétéve a Bírósági Határozatok 1997/9/411. sz. alatt) kimondotta: "a bíróság nem háríthatja át a szakértőre a per eldöntéséhez szükséges tények és körülmények felderítésének feladatát, és nem engedheti át a szakértőnek a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó jogkörét". Az előbbi idézet nem lenne teljes akkor, ha nem idéznénk a határozat indokolásának egy részletét a következők szerint: a "tények felderítését a bíróság elmulasztotta és a szakértőt anélkül hívta fel szakvéleménye kialakítására, hogy az ahhoz szükséges tényeket és körülményeket rendelkezésre bocsátotta volna", majd a következők megállapításával folytatta: a "kifejtett szabályok megsértésével készült szakvélemény nem illeszkedik a bizonyítási láncba, mert nagyrészt olyan tényeken alapszik, amelyeket a bíróság nem ellenőrzött".
Az előbb idézettnél jóval korábbi, de szövegében markánsabb kicsengésű a Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 20. 755/1975. számú határozatának indokolása (közzétéve a Bírósági Határozatok 1976/11/494. sz. alatt) a következők szerint: "a bíróság elé tartozó jogvitákban a jogszabályok alkalmazása és értelmezése a bíróság kizárólagos feladata. Ezért a bíróság jogkérdésben szakértőt nem rendelhet ki, szakvéleményt nem szerezhet be".
Ahhoz, hogy a bíróság az eljárásjogi szabályoknak, a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásainak, illetve az előbbiekben már hivatkozott szakértői módszertani levelekben meghatározott tájékoztatásoknak megfelelően járhasson el, egyáltalán ismernie kell a szakértői módszertani leveleket és azoknak az igazságügy-miniszteri rendeletben kitűzött célját.
A szakértői módszertani levelek az igazságügyi szakértői működést egy misztikus csodavilágból a bíróság számára tényismereteket biztosító eszközzé teszik. A bíró ezek segítségével olyan ismeretekhez jut, melyek egyfelől érthető és pontos szövegezéssel kijelölhetik a szakértői vélemény beszerzését célzó végzés megszerkesztését, meghozatalát, másrészt pedig lehetővé teszik azt, hogy a bíró - ha nem is az adott szakterület avatott ismerőjeként, de értő emberként - megfelelően értse, megértse és felhasználja a hozandó ítélet tényállásának alapjául a szakértői véleményből szerzett tényismereteket.
5. Az 53/1993 (IV. 2.) Korm. sz. r. - a 4/1976 (III. 4.) MT sz. rendelet hatályon kívül helyezése mellett -1. § (1) bekezdésében újólag és kiemelten abban határozta meg az igazságügyi szakértő feladatát, hogy "a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel segítse a tényállás megállapítását". Lényegében fenntartotta a szakértői szervezet kettős tagozódását igazságügyi szakértőkre és eseti szakértőkre [2. § (1) és (2) bekezdés], de az előbb említett szakértői kör szabályait tovább finomította. Kiegészítette a szakértői véleményeket felülvizsgáló szervek körét az Igazságügyi Pszichológiai Bizottsággal [7. § (1) bekezdés]. Külön szabályozta az igazságügyi szakértői működés felügyeletét (8. §) és a szakértők képzését (9. §). A kormányrendelet 10. § (4) bekezdésében felhatalmazta az igazságügy-minisztert, hogy az érdekelt miniszterekkel, a Legfelsőbb Bíróság elnökével és a legfőbb ügyésszel egyetértésben rendelettel állapítsa meg - összefoglalva - a kormányrendelet végrehajtásának szabályait. A jelen sorok írása idején azonban ez a miniszteri rendelet még nem jelent meg, de annyit mindenképp meg lehet állapítani, hogy annak létrehozása a magas színvonalon megszerkesztett 2/1988. (V. 19.) IM sz. r. rendelet után nem tekinthető könnyű feladatnak.
Ha a bizonyítás, a polgári perbeli bizonyítás kérdésével akarunk foglalkozni mindent megelőzően be kell ismernünk, hogy ebben a tekintetben általánosságban bizonyos rutinszerűség érvényesül. A szinte minden perben jelentkező tanúbizonyítás, az általában fajsúlyosabb perekben szükséges szakértői bizonyítás elrendelésének kérése és lefolytatása sokszor szinte unott kényszerfolyamatként jelentkezik. Durván fogalmazva sok esetben a folyamat a következő: bejelentik - elrendelik - lefolytatják - (és sok esetben nagyvonalúan) értékelik.
A polgári eljárás során bármiféle bizonyítási eljárás elrendelésénél, foganatosításánál és annak anyaga értékelésénél alapvető szükséglet, hogy a bíró egyáltalán a bizonyítás, mint perbeli kategória fogalmával és az ennek megfelelő gyakorlat kialakításával tisztában legyen. Ne hagyja magát az események által, illetve igen sok esetben a jogi képviselők vagy épp a szakértők által sodortatni. Annál is inkább így van ez, mivel a bizonyítás nem homogén, hanem egyfelől általános, másfelől pedig mindig specifikus fogalom, illetőleg kategória.
A bizonyítás, mint általános fogalom meghatározását a Magyar Értelmező Kéziszótárban is megtalálhatjuk. E definíció szerint a bizonyítás "az a logikai művelet, amely a szükséges és elégséges feltételekből kiindulva kimutatja valaminek igaz voltát" (Akadémiai Kiadó - Budapest, 1978. 139. o.) Továbblépve a logika szemszögéből még jobban felhasználható fogódzót kapunk. Eszerint a bizonyítás valamely állítás helyességének kutatása. (Fogarasi Béla: Logika - Akadémiai Kiadó - Budapest, 1955. 278. o.) Erre a kutatásra mind a mindennapi életben, mind pedig a bírói munkában akkor van szükség, amikor valamely tényállítás helyessége képezi vita tárgyát. A tényállítás helyességét, igaz voltát (bizonyítandó tény) az említett "kutatás" folyamatában mindig nem vitásan igaz tényekkel való összevetés útján állapíthatjuk meg. A logikai folyamatban tehát a nem vitásan igaz tények a bizonyítékok és az ezen tényekkel a vitás tényt összevető művelet a bizonyítás.
Az igazság, a valóság megállapítását illetően összehasonlító tényezőként, vagy ha úgy tetszik próbakőként a legjobb segítséget azok jelentik, amelyek vitathatatlan igaz voltát minél kevesebb tényező teszi vagy teheti vitathatóvá. A bizonyítás, a perbeli bizonyítás tekintetében a tanúvallomás - a lelkiismeretesen eljáró bíró számára - azért jelent gondot, mert a tanúk által a kihallgatásuk kapcsán reprodukált tényeket, az általuk visszaidézett emlékképeket számos tényező befolyásolja anélkül, hogy maga a tanú a tényreprodukálást illetően akár kismértékben is rosszhiszemű lenne. Igen sok pszichés és más, sokszor orvosi szakterületre tartozó tényező, akár betegség is zavarja, vagy zavarhatja a helyes emlékkép reprodukciót. Elég talán itt arra hivatkozni, hogy az egyes pszichológiai típusokhoz tartozó személyek másként és másként tesznek tanúvallomást. Másként reprodukál és ad vissza vallomásában a tárgyaláson tényeket egy introvertált és egy extrovertált személyiségű tanú (lásd: Carl Jung elmélete).
Sokszor említik fel Carl Jung példáját a különböző pszichológiai típushoz tartozó személyek bemutatására, amikoris két diák egy várkastélyhoz közeledve annak meglátogatása kapcsán más és más képzetekkel és célokkal mutatkozott. Az extrovertált a külső megjelenésre, a kastélyban elérhető programokra, míg az introvertált a történelmi múltra, illetve a kastély műkincseire, könyvtárára összpontosította érdeklődését. Ez a példa azonban nem csupán egy pszichológus, hanem a perekben eljáró bíró számára is hasznos tanulságokat hordoz. Erre a tényre hívja fel a figyelmet Kengyel Miklós pécsi eljárásjog professzor "A tanúk a polgári perben" (Magyar Jog 1983/9. sz.) és "A tanúbizonyítás a polgári perben" (Budapest 1988.) című munkájában. A tanú-bizonyítás tehát "próbakő" szerepében sok bizonytalansági tényezőt hordoz magában.
Ha a bizonyítási eljárás "próbakő" szerepét illetően a legnagyobb stabilitás, megbízhatóság fennállását vizsgáljuk, azt kell mondani, hogy a legbiztosabb ösz-szevetési próbakő az a bizonyíték lehet, amely mögött a tudomány, közelebbről szólva a természettudomány áll. Ilyen természettudományos megalapozottságot, megbízhatóságot pedig a bíróság számára a szakértői vélemény adhat. A Pp. 177. § (1) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy "ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki". A törvény rendelkezése tehát kifejezetten az, hogy a szakértői bizonyítás a korábban kifejtettek szerint a felek által állított tényeket illetően a "próbakő" szerepét tölti be. A felek perbeli tényelőadásainak valós voltát tehát a szakvélemény természettudományosan megalapozott tényfeltárása verifikálja.
Ha visszatérünk a logika tudománya által elénk tárt bizonyítási formulára azt kell megállapítani, hogy a szakértői vélemény olyan, természettudományos, illetve műszaki vagy egyéb tudományos törvényszerűségeken alapuló tényadat, ami objektíve biztos összehasonlítási tényt szolgáltat a fél, vagy a felek perbeli tényelő-adásai valós, vagy valótlan voltának megállapítása érdekében. Egyszerűbben fogalmazva a szakvélemény olyan perbeli ténypróbakő, ami a perbeli tényelőadások igaz voltának tisztázására szolgál. Ebből kifolyólag azonban további következtetést, ha úgy teszik törvényszerűséget is meg kell állapítanunk annak ellenére, hogy a felszínes gondolkodás számára esetleg riasztó megállapítást tartalmaz. Nevezetesen arról van szó, hogy a szakértői vélemény épp tudományos alapjaira tekintettel - bárhogy nézzük is - egyfajta megítélést, ítéletet tartalmaz. Ez a megítélés azonban mindig és kizárólag tények tudományos alapon való megítélése, a tények fennállásának megállapítása, oksági összefüggések szaktudományos kimutatása, ténykomponensek összefüggései alapján következmények, illetve várható következmények tudományos, szaktudományos alapon való kimutatása. Az adott körülmények, a szakértői bizonyítás tárgyát képező tények tekintetében a megítélés - ha ez első látásra talán nem is szimpatikus megállapítás - a szakértő feladata. Épp azért az ő feladata, mert a bíróság akkor [Pp. 177. § (1) bekezdés] rendelhet el szakértői bizonyítást, ha a perben létezik olyan vonatkozás, amelynek megismeréséhez különleges szakértelem szükséges. Aligha vonható kétségbe, hogy a speciális szakértelem körébe tartozó kérdésekben a tény-megítélés a szakértő joga és feladata. Ugyanakkor a szakértőnek szakvéleményét olyan módon kell elkészíteni és a bíróság, valamint a felek elé tárnia, hogy az tisztán, ellentmondásoktól mentesen, jól érthetően és következtetéseiben a per egyéb anyagával összecsen-gően meggyőző legyen. A bíró ugyanis a Pp. 206. § (1) bekezdésének utolsó fordulata szerint a bizonyítékokat meggyőződése szerint bírálja el, s ennek következményeként állapítja meg az ítéleti döntése alapjául szolgáló tényállást.
A bírónak tehát a szakértő véleményét tényei, logikai következtetése, tapasztalata és az általános intelligencia keretei között vizsgálnia kell. Ha ebben a körben - és nem szaktudományos vonatkozásban - azt állapítja meg, hogy a szakvélemény "homályos, hiányos, önmagával, más szakértő leletével vagy a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér", akkor kötelessége az említett hibák kiküszöbölése érdekében mindent megtenni [Pp. 182. § (3) bekezdés]. A bíró által teendő intézkedésekre a Polgári perrendtartás kifejezett rendelkezésein túlmenően a Legfelsőbb Bíróság Tanácselnöki Értekezletének BKT-PKT-GKT 1/1981. sz. állásfoglalása is iránymutatást ad. Az állásfoglalás napjainkban való alkalmazására a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. tv. 105. § rendelkezése ad lehetőséget.
A perbeli bizonyítás kapcsán a szakértői ténykedést igénylő kérdések esetén azt lehet mondani, hogy a jogvita eldöntése kapcsán kettős megítélés folyik:
1. a szakismeretet igénylő kérdések körében a szakmai megítélés, a tények, okozati összefüggések és következtetések megítélésével összefüggő tény-felismerés és tényközlés, a tények bíróság elé tárása, logikai folyamat utáni és logikai ítéletalkotás, a szakértő feladata, míg
2. a pereldöntéséhez szükséges tények - közte a szakértői bizonyítás logikai ítélete tényei - megítélése, azoknak az anyagi jogi jogszabály által jelölt ítéleti tényállás kialakítására való felhasználása és ehhez igazodóan a perbevitt jogkérdés tekintetében az ügyet eldöntő ítélet meghozatala a bíróság kizárólagos joga és egyszersmind kötelessége is.
Épp az előbbiekben írtakra is figyelemmel a bíróság nem háríthatja át az általa kirendelt szakértőre a per eldöntéséhez szükséges tények és körülmények felderítésének a feladatát, hisz a perben releváns tények és azok teljes körének ismerete jogi szakkérdés. Erre adott iránymutatást a Legfelsőbb Bíróság Gf. II. 31779/1986. sz. határozatának indokolása is (közzétéve a Bírósági Határozatok 1997/9/41. sz. alatt).
Összegezve az eddig kifejtetteket azt kell megállapítani, hogy amennyiben a szakértői bizonyítást a Pp. 177. § (1) bekezdésben írtak szerint elrendelő bíró a speciális jogszabályban írtaknak megfelelően rendelkezik, s szabja meg a szakértő feladatait, nem merülhet fel annak veszélye, hogy a szakértő tudatosan vagy eshetőleges szándékkal a jogvita eldöntésére törekedne. Ha azonban a bíró vagy a speciális jogszabály - a 2/1988. (V. 19.) IM sz. r. 24. § a)-g) pont - figyelmen kívül hagyásával vagy épp kényelemszeretetből mintegy átengedi a szakértő kezébe a jogvita indirekt módon való eldöntését, aligha lehet arra jogunk, hogy emiatt a "szakértői rémuralom" kísértetével ijesztgessük a jogalkalmazókat. Ha a szakértő egyes esetekben a jogvitának eldöntését ragadja magához, ebben meghatározóan a bizonyítást elrendelő bíró felelősségét kell keresnünk.
A szakértői bizonyítás buktatói kapcsán azt kell mondanunk, hogy a bírónak e tekintetben is a jogszabályoknak megfelelően kell eljárni, s akkor a szakértő személyében és magában a szakvéleményben is szinte támadhatatlan segítőre talál.
Napjainkban elterjedt és igen tetszetős vélemény szerint a bíró a polgári eljárás kiszolgáltatott szereplője. A kiszolgáltatottság ténye megalapozására többen hivatkoznak arra, hogy a bíró ítélkező tevékenysége kapcsán ki van szolgáltatva maguknak a peres feleknek (lásd: a felperes a per "ura"), a szakértőknek (lásd: a szakértő szakismereténél fogva szinte vezetheti a bírót), sőt a tanúknak is (lásd: a tanú vallomásában a szubjektumának megfelelően reprodukálja a perbeli tényeket) és végül magának a törvénynek is. A jelen írás céljának és tartalmának megfelelően a bíró szakértővel kapcsolatos "kiszolgáltatottságával" és ezzel összefüggésben a törvénynek való "kiszolgáltatottságával" kell foglalkoznunk.
Ami a bírónak a szakértővel szembeni "kiszolgáltatottsága" kérdését illeti a IV. részben írtakat is figyelembe véve azt kell megállapítani, hogy a bíró a szakvéleményben megállapított és a szaktudományok eredményeire és törvényszerűségeire alapított tudományos pontosságú bizonyítékokhoz valóban kötve van. A tényeket illetően azonban a szakértői véleményt is mérlegelnie kell abban a tekintetben, hogy az alkalmas-e a szaktényeket illetően a bírói meggyőződés kialakítására. Figyelmen kívül kell azonban hagynia a bírónak a -kirendelő végzéssel ellentétesen - a szakértő esetleges "jogi jellegű" fejtegetéseit. Ez a "jogászkodás" pedig bizony - különösen az állandó igazságügyi szakértők esetében, de olykor a kijelölt szakértőknél is - elég gyakran előfordul. A bíró feladata, sőt kötelessége az, hogy a szakértői vélemény ilyen "vadhajtásait" kellő tapintattal megmetssze, s a szakértői vélemény kereteit a valóban a különleges szakértelmet igénylő kérdésekre szabja meg.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a tárgyalóteremben sem képes senki levetkőzni a pszichológiai típusának megfelelő magatartását akkor sem, ha azt az élete során szerzett ún. fenotipikus tényezők kétségkívül befolyásolhatják és befolyásolják. Nem mentes a pszichés típus hatásai és az ennek megfelelő magatartás tanúsítása alól sem a bíró, sem a szakértő, sem a perbeli más személyek. Már Hippokratész (Kr. e. 460-377.) is felismerte a különféle pszichológiai típusokat és az ezekhez tartozó jellemző magatartásformákat. De rendszerét továbbfejlesztve a későbbi pszichológiai tipológiai iskolák is - C. Jung, E. Kretschmer, P. Pavlov, majd Wilhelm Stern, G. W. Allport, a magyar Fekete József, Pálhegyi Ferenc, Sár László (közelebbiek Pálhegyi Ferenc: Személyiséglélektani kalauz - Tankönyvkiadó Budapest, 1995. című munkájában) - abban mindenképp egyetértettek, hogy vannak velünk született (genotipikus) és az életünk során kialakult (fenotipikus) személyiségjegyeink, amelyek alapján - bár tendencia jelleggel - várható reakcióinkat, cselekvéseinket prognosztizálni lehet. A bíró, illetve a perben kirendelt szakértő is szükségképp rendelkezik veleszületett, genotipikus személyiségjegyekkel, melyek egész magatartását alapvetően meghatározzák. Ezzel a tényezővel számol a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény akkor, amikor a 3. § (3) bekezdésében előírja, miszerint "a bírói kinevezés előtt pályaalkalmassági vizsgálaton kell részt venni". Az említett vizsgálattal kapcsolatos törvény 5. §, valamint a törvény idevágó rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 1/1999 (I. 18.) IM-EüM sz. r. - bár e sorok írójának véleménye szerint sajnos nagyon távol van a pályaalkalmassági vizsgálatok mai elméletétől és gyakorlatától - lehetőséget adnak arra, hogy kiszűrjék azokat a pályázókat, akik nagy valószínűséggel genotipikus személyiségjegyeik negatív volta miatt alkalmatlannak látszanak a bírói pályára. Nincs azonban és nem is lehet ilyen pályaalkalmassági vizsgálat a szakértői kar tagjait illetően, s így nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a bíróság által kirendelt szakértők között olyan is akadhat, akinek - pl. agresszív vagy épp introvertált - személyisége a perbeli bizonyítás kapcsán a bírósággal való aggálymentes együttműködést, ha úgy tetszik a szakkérdéseket illetően az irányadó tényekkel kapcsolatos közös munkát megnehezíti vagy épp ki is zárja.
A tényeknek, a valóságnak megfelelően csak akkor lehet "szakértői rémuralomról" beszélni, ha a bíróság a kirendelt szakértőben olyan személyiséget talál, akinek negatív személyiségjegyei a feltétlenül szükséges együttműködést megnehezítik, vagy épp ki is zárják. Az agresszív személyiségjegyekkel terhelt szakértő a valóban meglévő, sőt olykor igen magas színvonalú szakértelmét, szakmai ismereteit a "hozzá nem értő bíró" kioktatására, keményebb kifejezéssel élve: leroha-nására igyekszik felhasználni. Ilyen esetben - ha a bíró nem eléggé felkészült, rutinos, s talán szabad ezt mondani, nem rendelkezik kellő általános intelligenciával - a tárgyalás átalakulhat, sőt át is alakul a szakértő "szakmai tanfolyamává", ahol a kizárólagos szakértelemmel rendelkező szakértő kioktatja a bírót éppúgy, mint a perben szereplő más személyeket is.
A fent leírt képlet azonban semmiképp sem ennyire egyszerű és negatív kicsengésű. Igaz, hogy a fentebb leírt helyzet kialakulásában alapvetően mindkét részvevő, vagy esetleg csak az egyik részvevő pszichológiai típusának megfelelő magatartása megnyilvánulásáról beszélhetünk. Az extrovertált személyiségtípus jeles külső megnyilvánulása az állandó szereplési vágy és a sikerélmény szélsőséges hajszolása. Ez párosulhat - korlátozottság érzése mellett vagy épp annak következményeként - agresszivitással is. Ezeket a személyiségtípusból fakadó vonásokat, megnyilvánulásokat azonban a fenotipikus személyiségjegyek "bevetésével" el lehet leplezni, korlátok közé lehet szorítani. A sokak által "jólneveltségnek" nevezett vonások a negatív személyiségjegyek manifesztálódását fékezik, vagy épp ki is zárják. Az ember élete során a család, az iskola, a társadalmi környezet olyan személyiségjegyeket alakíthatnak ki, amelyek a genotipikus tényezők intenzív kitörését szinte kizárják, s a negatív tényezőket látens személyiségjegyekké szűkítik. A bíró és a szakértő személyiségjegyeinek ily módon való hasonulása lehetővé teszi azt, hogy a bíró és a szakértő, mint a peranyag teremtő párosa a valóságnak megfelelő, azaz igaz tények "kibányászása" során egymás tevékenységét segítő társként támogassák, s így közösen érjék el a per megalapozott ítélettel való eldöntését.
Arra van szükség a perbeli szakértői bizonyítás lefolytatása kapcsán, hogy a bíró és a szakértő ne "kivagyisággal" (Veres Péter író szóhasználata), hanem kellő önfegyelemmel és a saját hivatásuk iránti szakmai alázattal végezzék munkájukat. Ahhoz tehát, hogy a bizonyítás és ezen belül a szakértői bizonyítás betölthesse tényadat szolgáltató szerepét, illetve a bíróság a jog és ezen az alapon az igazságszolgáltatás szeplője legyen, két alapvető tényezőegyüttes biztosítására van szükség:
a) a bíró maradjon mindenkor a jog ismerője és alkalmazója, s ne igyekezzék vélt ismereteire alapozva a szaktudományban járatos szakértő szerepét átvenni és
b) mind a bíró, mind pedig a szakértő igyekezzék - az esetleg saját maga által is jól ismert - negatív személyiségjegyei érvényesülését háttérbe szorítani, s a per céljainak elérése érdekében az optimális együttműködés légkörét és gyakorlatát kialakítani.
Az előbb említettek folyományaként talán azt is lehet mondani - bár lehet, hogy ez egyesek számára régimódiasnak tűnik -, hogy a bíró és a szakértő együtt őrizzék meg a bírósági tárgyalás tekintélyét. Ha a perbeli személyek, a felek, a tanúk, esetleg a tárgyalás hallgatósága azt látják, hogy a bíró, a jogi képviselők, a szakértők a bírósági tárgyalást az igazságszolgáltatás helyszínének, tekintélyt és tiszteletet parancsoló helynek és alkalomnak tekintik, magának a bíróságnak és a bírói határozatoknak a tekintélye is megnövekszik. Ez a tekintélynövekedés kihat a bírói ítéletek elfogadására és az ítéleti rendelkezések önkéntes teljesítésére is. Ez a tekintélynövekedés - e sorok írójának véleménye szerint - kihat az állampolgári fegyelem javulására, a törvények önkéntes betartására, a törvénytiszteletre. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Imregh Géza, címzetes egyetemi docens, PPKE
Visszaugrás
