Az öreg kontinensen többféle szervezet igyekszik a lakosságnak demokratikus jogállamiságot biztosítani többnyire stabil, kiszámítható eszközrendszerrel, az állami kizárólagosság egyre szélesebb körű felpuhításával. Számos élethelyzetet már nem vagy nem csak a nemzeti jog, hanem az Európai Unió joga és az Európa Tanács keretében kialakított jogi játékszabályok uralnak, megnyitva a lehetőséget a jogviták európai bírói testületek előtti érvényesítésére. A nemzeti bíróságok, főként nyilván az alkotmánybíróságok így osztozni kénytelenek más bírói fórumokkal.
Az Európai Unió és az Európa Tanács tagállamai tudomásul vették, hogy működésük a jog uralma alatt zajlik,[1] sőt maguk voltak előidézői az említett állapotnak, nyilvánvaló történelmi előzmények okán. Különösen igaz ez az alapjogok védelme terén: az egyedülálló rendszerben működő strasbourgi emberi jogi bíróság hallatlan sikere nem utolsó sorban a viszonylag könnyű hozzáférésnek köszönhető. Éppen az előnye az, ami mostanában gondot is okoz, a sikere lett a veszte: 2007 végén több mint 100 000 ügy volt függőben a bíróság előtt, minden héten közel 1000 újabb ügy kerül elé. Jochen Frowein, az egykori Emberi Jogi Bizottság alelnöke süllyedő gőzhajóhoz hasonlította az Emberi Jogok Európai Bíróságát egy 2008 elején megjelent újságcikkben.[2]
Más alapokról indult a luxembourgi Európai Bíróság: alapjogokra vonatkozó hatáskört nem kívántak a tagállamok az Európai Közösségnek adni, így értelemszerűen írott joghatósági felhatalmazást sem találunk az Európai Bíróság számára alapjogi kérdésekben. A gazdasági integráció meghatározott fokán azonban - logikus következményként - felmerült a
- 365/366 -
közösségi alapjogok feltétlen, bár közvetett védelmének az igénye, amelyre vonatkozóan az Európai Bíróság kezdetben elutasítóan, majd tartózkodóan, később egyre aktívabb és tágabb jogértelmezéssel reagált.[3] A strasbourgi és a luxembourgi alapjogi ítélkezési gyakorlat hol egymást kioltva, hol egymást erősítve, de együtt létezik, legtöbbször éppen az érintetteknek okozva fejtörést az érvényesítés fórumát illetően.
Alapjogi átfedések tehát nem csak belül, vagyis a Közösség és a tagállamok közti viszonylatban léteznek, hanem kifelé mutató irányban is. Az Európai Közösség és más nemzetközi szervezet keretei közötti alapjogvédelem összefüggésében nem csak az előbb említett luxembourgi és strasbourgi bírói gyakorlat érdemel kiemelt figyelmet, hanem a közösségi jog és a nemzetközi jog érintkezési felületein az utóbbi időben felmerült alapjogi ügyeknek a kérdése is. Az Európai Közösség Elsőfokú Bírósága 2005 óta olyan ítéletsorozatot bocsátott ki az ENSZ keretében megszületett egyes határozatokkal összefüggésben, amely finoman szólva is vitatható, és amelynek korrekciója 2007 februárja óta zajlik az Európai Bíróság, mint fellebbviteli bíróság előtt.
Az ENSZ és vele összefüggésben az Európai Unió terrorizmus elleni gyakorlatának emberi jogi, alapjogi kontrollra van szüksége. A kérdés úgy merült fel, hogy vizsgálhatja-e, minősítheti-e egyáltalán európai, netán valamely nemzeti bíróság az Egyesült Nemzetek Szervezetének tevékenységét alapjogi szempontból? Hiszen bárhogy nézzük is, az ENSZ bizonyos döntései kötelezik a tagállamait! Luxembourgban mégis úgy vélik[4] - legalábbis Poiares Maduro főtanácsnok, és maga az Európai Bíróság is - hogy nem zárható ki az ENSZ határozatainak végrehajtása céljából kiadott közösségi rendelet belső jogszerűségi vizsgálata, és ezzel közvetetten véleményt nyilvánítottak az ENSZ határozat alapjoggal - nevezetesen például a tulajdonhoz való joggal és a védelemhez való joggal - ellentétes voltáról. Nem kétséges, csorbulni látszik a világszervezet autoritása a fent említett luxembourgi értelmezéssel, viszont az sem vitatható, hogy még az ENSZ Biztonsági Tanácsának is illik betartani a nemzetközileg elismert alapértéke-
- 366/367 -
ket. Természetesen kétélű fegyverről van szó, mint mindig, amikor a jog felett átlépnek a tények: nyilvánvalóan minden jóérzésű embernek és elhivatott nemzetközi szervezetnek érdeke a terrorizmus pénzügyi forrásainak felkutatása és befagyasztása. Ugyanúgy érdeke azonban az is, hogy az antiterrorista listákra került személyek hatékony bírósági felülvizsgálathoz való joggal rendelkezzenek.
Jelen tanulmányomban főként a közösségi és nemzetközi bírói testületek alapjogi gyakorlatának átfedéseire kívánok figyelmet fordítani, keresve azokat a jogi normák mögötti jelenségeket, amelyek az említett viszonyrendszert folyamatosan meghatározzák.[5] Az átfedésekből adódó anomáliákra különös hangsúlyt kívánok fektetni.
Az Európai Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága[6] között kialakult bizonytalan helyzetnek legfőbb oka az a tény, hogy az Európai Bíróság ma már széles körben értelmezi a közösségi jog működése kapcsán felmerült alapjogi ügyeket is. Teszi ezt annak ellenére, hogy az Európai Közösség alapító szerződése a bíróság elsődleges feladatát nem az alapjogok vizsgálatában jelölte meg, erre a célra közismerten egy másik bírói testület, az Emberi Jogok Európai Bírósága volt hivatott. Így nem csak az a kérdés merült fel, hogy az Európai Bíróság alá van-e vetve illetve alá legyen-e vetve az Emberi Jogok Európai Egyezményének és értelemszerűen a Emberi Jogok Európai Bírósága joghatóságának, hanem teljesen természetesen az a kérdés is, hogy vajon milyen viszonyban van, illetve
- 367/368 -
milyen viszonyban legyen a két bírói fórum egymással egy esetleges csatlakozásig.[7]
A továbbiakban - a számos lehetséges vizsgálódási irány közül - két szempont köré csoportosítom a gondolatmenetemet. Elsőként a Luxembourgban és Strasbourgban nyilvánvalóan eltérően alkalmazott alapjogi mércére, majd arra térek ki, hogy a strasbourgi bíróság elvégzi-e bizonyos közösségi jogi normák alapjogi kontrollját, és ha igen, hogyan és miért teszi ezt. Nem vizsgálom azonban jelen tanulmány keretei között az Európai Bíróság alapjogi gyakorlatát a maga egészében, csak annyiban, amennyiben a fő gondolatmenet alátámasztásához szükséges.
Nem kizárt, sőt az utóbbi években gyakran fordul elő, hogy az Európai Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága egy-egy alapjogot eltérően, akár ellentétesen értelmez. Az eltérő alapjogi mérce alkalmazása nagyjából két csoportban figyelhető meg. Az első csoportba olyan ügyek sorolhatók, amelyekben kifejezetten az Egyezménynek, illetve az Egyezményben foglalt jogoknak az eltérő, ellentmondásos értelmezését adta a strasbourgi és a luxemburgi bíróság. Az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt jogok védelmére főszabály szerint a strasbourgi bíróság jogosult. A luxembourgi bíróság pedig a közösségi alapjogok körének illetve tartalmának feltárása során szintén merítési bázisként használja az Egyezményben foglalt jogokat - a tagállami alkotmányos hagyományok mellett.[8] Mindkét bíróság tehát hivatkozik az Egyezményre. Tény mindazonáltal, hogy sem az Európai Unió sem pedig az Európai Közösség nem tagja az Egyezménynek, a luxembourgi bíróság tehát közvetlenül nincs alárendelve sem az Egyezménynek sem pedig a strasbourgi bíróság joghatóságának. Rögtön felmerül a kérdés, vajon mi történik, ha az Európai Bíróság másként értelmezi egy és ugyanazon alapjogot, mint a strasbourgi bíróság?
- 368/369 -
Ez utóbbi nem fellebbviteli fóruma a luxemburgi bíróságnak, így az eltérő értelmezés miatt keletkező konfliktus feloldásának nem adott a lehetősége. Számos alapjog tekintetében figyelhető meg disszonancia. Néhány közismert példa: a véleménynyilvánítás szabadsága (Egyezmény 10. cikk) kapcsán más álláspontra jutott a luxembourgi bíróság a Grogan-ügyben és másra a strasbourgi testület az Open Door and Dublin Well Woman-ügyben.[9] A fair eljáráshoz (tisztességes tárgyaláshoz) való jog (Egyezmény 6. cikk) is más tartalmat kapott az Orkem illetve a Funke-ügyben,[10] hasonlóképpen disszonancia érzékelhető a lakás és az üzlethelyiség sérthetetlenségéhez való jog tekintetében a Hoechst illetve a Chappel és Niemitz-ügyekben.[11]
Az eltérő alapjogi mérce alkalmazásának másik lehetséges csoportjába azok az ügyek sorolhatók, amelyekben az Európai Bíróság ugyan követi a strasbourgi bírói testület értelmezésének irányát, de tovább is megy azon, keresi és kialakítja saját alapjogi értékrendjét.[12]
Vajon mekkora valójában a probléma? A láthatóvá váló ellentmondások a gyakorlatban vajon mennyire súlyos következményekkel járnak?
A luxembourgi és a strasbourgi bíróság között egyfajta hallgatólagos, funkcionális munkamegosztás létezik. A Európai Bíróság főszabály szerint csak az Európai Közösség intézkedéseivel összefüggésben nyújthat alapjogi védelmet, a tisztán tagállami intézkedésekkel szemben nem. Az Emberi Jogok Európai Bírósága viszont a tagállamok tevékenységével, nem pedig a Közösség intézkedéseivel összefüggésben biztosítja az Egyezményben foglalt alapjogok védelmét - azt is csak a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítése után. Főszabály szerint tehát a két bírói fórum döntései alapvetően eltérő forrásból származó, eltérő intézkedésekre vonatkoznak. Így első megközelítésben - még ha eltérő is az Egyezményben
- 369/370 -
foglalt valamely alapjog értelmezése - az ebből eredő, belátható kár minden bizonnyal alacsony, és alapjában véve közvetlen ellentmondás nem is keletkezik.
A valóság azonban mégsem ennyire egyszerű. A két bíróság közti funkcionális munkamegosztás sérelme nélkül ugyan, de mégis adódhatnak átfedések. Egyre gyakrabban történik meg ugyanis, hogy mindkét bíróság belenyúl az alapvetően a másik joghatóságába tartozó ügyekbe. Az Európai Bíróság egyre többször vizsgálja a tagállami intézkedéseket alapjogi szempontból - főként az ún. agency-[13] és ERT-típusú[14] esetekben. Az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig a közösségi jogot közvetve, a végrehajtó illetve implementáló tagállami jogszabályokon keresztül ellenőrzi és értékeli az Egyezménynek való megfelelősége szempontjából. Ezzel az egymás irányába törekvő gyakorlattal pedig növekszik az átfedés a két bíróság joghatósága között, és így potenciálisan nő az átfedéssel érintett ügyekben az eltérő értelmezési gyakorlatból adódó esetleges problémák és károk mértéke is.
A fent vázolt átfedések esetén nehéz helyzetbe kerülhet az egyén, a nemzeti bíró és mindkét nemzetközi bíróság - a luxemburgi és a strasbourgi - egyaránt. Az egyén szemszögéből nézve nem világos, hogy az egyik bíróság miért igen, és a másik esetleg miért nem biztosít számára ugyanazon alapjog és ugyanazon intézkedés tekintetében védelmet, miközben a viszonyítási alap ugyanaz, mégpedig az Emberi Jogok Európai Egyezménye. Másrészről pedig egyik bíróság sem akarhat olyan helyzetbe kerülni, melyben az általa biztosított alapjogvédelem gyengébb a másikénál. Kézenfekvő ezért a nemzeti,[15] a luxembourgi és a strasbourgi bíró-
- 370/371 -
ságok közötti feszültség megléte. A két nemzetközi bíróság tekintetében átmenetileg - amíg az Európai Unió esetleg csatlakozik az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez - célszerű lenne, ha az Európai Bíróság, főként az ERT-típusú ügyekben tudomásul venné a strasbourgi gyakorlatot, és nem akarna azon túllépni.[16]
A továbbiakban azokat a helyzeteket kívánom részletesebben szemügyre venni, amelyekben a strasbourgi bíróság az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján közösségi jogot értelmez. Köztudomású, hogy jelenleg sem a Közösség, sem pedig az Unió nem részese az Emberi Jogok Európai Egyezményének,[17] viszont minden EU-tagállam egyúttal tagja az Európa Tanácsnak és ezzel együtt részese az Egyezménynek is. Kérdés, vajon magához vonhatja-e a strasbourgi bíróság az alapjogi ítélkezés teljes kontrollját Európában, vagyis kiterjesztheti-e az autoritását ebben a vonatkozásban a közösségi jogra, és ezzel együtt felülvizsgálhatja-e az Európai Bíróság ilyen irányú gyakorlatát?[18] A kontrollfunkció gyakorlásának jogát már régen megkapta a strasbourgi bíróság, csak éppen nem sietett élni vele. Idővel azonban a közösségi jog matériájának bővülése, a nemzeti jogrendszerek egyre szélesebb körű közösségi jogi meghatározottsága lépéskényszert idézett elő: ha életbevágó, fontos ügyről, netán sok pénzről van szó, akkor az, aki esetleg Luxembourgban nem kap vagy nem remélhet megnyugtató segítséget, bizonyára szerencsét próbál a strasbourgi jogorvoslati fórum előtt. A közösségi jog végrehajtása zömmel a tagállamokban zajlik közvetlen és közvetett módon egyaránt. A végrehajtás megfelelő tulajdonságokkal rendelkező közösségi jogi normák esetén a közvetlen alkalmazhatóság és közvetlen hatály elve alapján történik, egyébként pedig az implementálást megvalósító nemzeti jogszabályok útján közvetetten zajlik. Evidens, hogy tagállami szinten számtalan esetben felmerülhet a közösségi jog alapjogi kontrollja - legtöbbször feltűnés nélkül
- 371/372 -
meg is oldódik főként olyankor, ha az adott élethelyzetben az alapjoggal védeni kívánt cél egyforma súllyal esik latba a Közösség és az adott tagállam számára is. Más a helyzet olyankor, ha a védendő alapjog korlátozná a Közösség valamely fő célkitűzését, például a belső piac részét képező valamely gazdasági alapszabadság érvényesülését. Ilyenkor egyik bíróság sincs könnyű helyzetben és nyilvánvalóan mindegyik - legalábbis főszabály szerint - a maga elsődleges szerepkörét szem előtt tartva dönt: a strasbourgi bíróság az alapjogi szemléletet, a luxembourgi pedig a belső piaci szemléletet fogja követni.[19] Mégis az elmúlt néhány év tapasztalata azt mutatja, hogy mindkét bírói fórum közeledést jelző gesztusokat tett egymás irányába. Az alábbiakban néhány strasbourgi eset segítségével kívánom a fenti gondolatmenetemet bizonyítani.
Az első, fenti szempontból értékelhető ügy[20] 1977-ben került a strasbourgi bíróság tulajdonképpeni elődje, az Emberi Jogok Európai Bizottsága elé.[21] Az Európai Szén- és Acélközösség[22] Tanácsadó Bizottságába történő kinevezési gyakorlat idézte elő a konfliktust. A Tanácsadó Bizottság az ESZAK alapító szerződése értelmében (18. cikk) a munkaadók, munkavállalók valamint a fogyasztók és kereskedők képviselőiből állt. A kialakult gyakorlatnak megfelelően a tagállamok javaslatot tettek a megfelelő tagállami szervezetekre, akik jelöltjeit utána a Tanács kinevezte. Az akkoriban második legnagyobbnak számító, kommunista irányultságú francia szakszervezetet, a CFDT-t (Confédération Française Démocratique du Travail) a francia kormány konzekvensen kihagyta a jelölési folyamatból annak ellenére, hogy kisebb szakszervezeteknek megadta a lehetőséget képviselők állítására. Ennek következtében a Tanács egyszer sem nevezett ki CFDT-t képviselő személyt a Tanácsadó Bizottságba. A CFDT kerese-
- 372/373 -
teit francia bíróságok és az Európai Bíróság is elutasította, mígnem az Emberi Jogok Európai Bizottságához fordult. Alperesként a Közösséget, az akkori kilenc tagállamot együttesen valamint minden tagállamot egyenként perbe vont a CFDT. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága - úgy is, mint a mai strasbourgi bíróság elődje - ebben a döntésében még teljes egészében elhárította magától a közösségi jog alapjogi kontrollját azzal az indokkal, hogy az ügy kizárólag a Közösség belső szervezetét, belső működését érintő kérdésnek minősül. A Közösség a ratione personae okán esett kívül a vizsgálhatóság körén - tekintettel arra, hogy nem részese az Emberi Jogok Európai Egyezményének -, a tagállamok együttese pedig azért, mert kollektív alanyként a Közösséget jelenítették meg, a tagállamok egyenként pedig azért, mert bár a Tanácsban részt vettek a döntésekben, de nem az Egyezmény 1. cikke szerinti "joghatóságuk" gyakorlása körében jártak el.[23] Erre tekintettel az Emberi Jogok Európai Bizottsága a panaszt egészében elfogadhatatlannak minősítette.
A strasbourgi bizottság álláspontja tehát 1978-ban, a döntés megszületésekor így hangzik: a tagállamok tevékenysége, amennyiben a Közösség szerveként járnak el (a Tanácsban például) nem vonható az Egyezmény alapjogi kontrollja alá. De talán más a helyzet - és ez a kérdés nyitva maradt a CFDT-ügyben -, ha a Közösség tagállamai más minőségben, például a közösségi jog végrehajtása illetve implementálása során járnak el. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága 1990-ben került újból abba a helyzetbe, hogy az említett nyitott kérdésről állást kelljen foglalnia.
A Melchers & Co.-ügy 1987-ben került a strassbourgi bizottság elé, a tényállás alapját az Európai Bíróság egy Németország által végrehajtott ítélete képezte.[24] Az Európai Közösségek Bizottsága a brémai székhelyű Melchers & Co. céget versenyjogi szabályok megsértése miatt megbírságolta.[25] A magas pénzbírságot kiszabó bizottsági határozattal szemben a cég az Európai Bírósághoz fordult, aki a határozatot helyben hagyta, bár az összeget némiképpen csökkentette. A Melchers cég a határozat végrehajtásának megakadályozása érdekében minden lehetséges német belső jogorvoslati lehetőséget végigjárt, még a német alkotmánybíróságot is, eredménytelenül. Következő lépésben a cég kártérítési pert indított a német
- 373/374 -
állam ellen, szintén eredménytelenül, és végül alkotmányossági panasszal élt, amelyet újfent a német alkotmánybíróság elutasított. Mindezek után a Melchers & Co. egyéni panaszt nyújtott be az Emberi Jogok Európai Bizottságához azzal az érveléssel, hogy Németország az Európai Bizottság határozatának végrehajtásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményében garantált jogait.
Az eljárásban Németország által előterjesztett védekezés érvei teljesen kézenfekvőek voltak: a német állam nem vonható felelősségre a Közösség és szerveinek cselekményei és intézkedései miatt, hiszen az állam csak azok végrehajtására köteles. Sőt, a tagállami hatáskör Közösségre történt átruházásából sem vezethető le a német állam Egyezmény alapján fennálló felelőssége - ha e felelősség fennállna, úgy minden közösségi intézkedés eleve az Emberi Jogok Európai Bizottságának illetve Bíróságának a kontrollja alatt állna. Márpedig ez ellenkezik azzal a ténnyel, hogy a Közösség formális tagfelvételéig az Egyezmény nem alkalmazható a Közösségre. Egyébként pedig a luxembourgi Európai Bíróság is védi az alapjogokat.
A strasbourgi bizottság először is megerősítette a CFDT-ügyben már megfogalmazott elvet, miszerint ratione personae valóban nincs hatásköre a Közösség intézkedéseinek vizsgálatára, tekintettel arra, hogy a Közösség nem tagja az Egyezménynek. Ezek után azonban áttért annak megállapítására, hogy a Közösség intézkedéseinek végrehajtása és alkalmazása során a tagállamok mégis kötve vannak az Egyezményhez, mégpedig annak 1. cikke alapján, így a tagállamok közösségi jogot végrehajtó cselekményei az Egyezmény kontrollja alatt állnak, és a strasbourgi bizottság illetve bíróság joghatósága ilyen esetekben megállapítható. A konfliktus teljesen nyilvánvaló: közvetlenül ugyan nem, de áttételesen, a tagállamok végrehajtó illetve jogalkalmazó tevékenysége körében a strasbourgi bizottság és bíróság vizsgálhat közösségi jogi aktusokat, a Melchers-ügyben éppen az Európai Bíróság egy ítéletét vetheti - közvetve - alapjogi kontroll alá. Németország feloldhatatlannak tűnő dilemma előtt állt: mi a megoldás, ha a közösségi jogból eredő kötelezettségeinek eleget tesz ugyan, de ezzel netán az Egyezményben foglalt valamely alapjogot sérti meg?
A Melchers-ügyben megszületett döntés konzekvenciái három pontban foglalhatók össze. Először: a strasbourgi jogorvoslati fórumok nem ellenőrzik közvetlenül a Közösség szerveinek intézkedéseit részben azért, mert a Közösség nem tagja az Emberi Jogok Európai Egyezményének, másrészt pedig azért, mert a tagállamok képviselői a Közösség intézmé-
- 374/375 -
nyeiben eljárva nem az Egyezmény alkalmazási körébe eső tevékenységet fejtenek ki. Másodszor: Strasbourgban közvetve mégis megtörténhet a közösségi jogi aktusok alapjogi kontrollja, tekintettel arra, hogy a Közösség minden tagállama egyúttal az Egyezmény részes állama is. Ha és amennyiben a tagállam nem a Közösség szerveként, pontosabban annak részeként jár el, hanem a Közösség aktusait alkalmazza illetve végrehajtja, úgy államként nem pedig közösségi szervként jár el, még akkor is, ha a közösségi aktus végrehajtása során semmilyen mérlegelési lehetősége nincs, tehát tagállami mozgásteret nem hagyó közösségi normát, például rendeletet - vagy mint jelen esetben az Európai Bíróság ítéletét - kell alkalmaznia. Ilyen esetekben tehát van strasbourgi alapjogi kontroll. A tagállami felségjogok gyakorlásának átruházása (például a Közösségre) pedig nem mentesíti a tagállamot az Egyezmény betartásának kötelezettsége alól: a tagállamnak arról is gondoskodnia kell, hogy az átruházott hatáskörben keletkező normák is összhangban álljanak az Egyezmény által védeni rendelt jogokkal. Harmadszor: az előzőekben rögzített tagállami kötelezettség főszabálynak tekintendő, amely alól kivételt képezhet, ha a tagállamtól átruházott hatáskörben felségjogot gyakorló nemzetközi szervezet maga is garantálja az alapjogokat. Ha ez az alapjogvédelem anyagi és eljárásjogi szempontból is az Egyezményhez hasonló védelmet képes nyújtani, úgy a strasbourgi jogorvoslati fórum ratione materiae okán nem fogja elfogadhatónak tekinteni a panaszt.[26] Amint ezt végül a Melchers ügyben a strasbourgi bizottság is tette. Álláspontját többek között azzal támasztotta alá, hogy a Közösség már hitet tett az alapjogok védelme mellett, amit az 1977-ben a Parlament, a Tanács és a Bizottság által közösen kiadott alapjogi nyilatkozat[27] és az Európai Bíróság egyre szélesedő alapjogi gyakorlata is igazol.
Az Emberi Jogok Európai Bizottsága sajnálatos módon a ‘hasonló mértékű' alapjogvédelem elemzésébe a Melchers-ügyben, az 1990-es évek elején még nem bocsátkozott. Nem volt világos ezért, vajon önmagában a tudat, hogy a Közösség igyekszik megfelelő alapjogvédelmet biztosítani, elegendő-e a hasonlóság megállapításához, vagy pedig minden egyes esetben, konkrét vizsgálat alapján dőlhet csak el. Maga a bizottság a Melchers-ügyben nem végzett érdemi vizsgálatot: absztrakt és igen általános összefüggésekben érintette az Európai Bíróság Németország által végrehajtott
- 375/376 -
ítéletét, kritikus alapjogi kontrollnak nem vetette alá. A német alkotmánybíróság Solange II-ítéletére[28] emlékeztető felfogással a strasbourgi bizottság gyakorlatilag de facto elhárította magától a tagállami felelősség megállapítását közösségi jogi aktusok kapcsán.[29] Tekinthetjük ezt a hozzáállást okos önmérsékletnek, vagy kényelmes pozíciónak, de akár barátságos gesztusnak is a strasbourgi jogorvoslati fórum részéről.
Közel tíz év elteltével azonban barátságtalanabb üzenetek keltek útra Strasbourgból a Közösség irányába: a Denise Matthews kontra Egyesült Királyság ügyben[30] az Emberi Jogok Európai Bírósága keményebb hangot ütött meg. A vita kiváltó oka végső soron Gibraltár, mint volt brit koronagyarmat különleges státusa volt. A közösségi jog szempontjából Gibraltár a Közösség alapító szerződésének 299. cikk (4) bekezdése értelmében olyan európai területnek minősül, melynek külkapcsolataiért egy tagállam felel, és amelyre a szerződés rendelkezései vonatkoznak, ugyanakkor Nagy-Britannia csatlakozási szerződése értelmében a Közösség alapító szerződésének bizonyos részei nem vonatkoznak Gibraltárra.[31] Az Európai Parlament képviselőinek közvetlen és általános választójog alapján történő választásáról szóló, a 76/787-es tanácsi határozathoz csatolt 1976-os okmány[32] II. melléklete szerint "Az Egyesült Királyság ezen okmány rendelkezéseit kizárólag az Egyesült Királyság vonatkozásában alkalmazza" - így a gibraltári lakosság, sőt más brit tengerentúli területek lakói sem vehettek részt az Európai Parlament képviselőinek megválasztásában. A közvetlen választásról szóló 1976-os okmányt a tagállamok nem-
- 376/377 -
zetközi szerződés formájában fogadták el, így az a primer közösségi jog része, a Közösség alapító szerződéseivel azonos rangú nemzetközi megállapodás. Denise Matthews brit állampolgárságú gibraltári lakosként 1994. áprilisában szerette volna felvetetni magát az európai parlamenti választásokhoz kapcsolódó névjegyzékbe, e kérését azonban megtagadta az illetékes választói névjegyzéket kezelő tisztviselő. Matthwes asszony megkereste az Emberi Jogok Európai Bizottságát és annak megállapítását kérte, hogy az Egyesült Királyság megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezménye 1. kiegészítő jegyzőkönyve 3. cikke alapján fennálló jogait.[33] A Bizottság a keresetet elfogadhatónak, de megalapozatlannak minősítette, tekintettel arra, hogy álláspontja szerint a kérdéses cikk nem alkalmazható szupranacionális képviseleti szervekre, mivel az ilyen értelmezés túlmenne az Egyezmény alkotóinak szándékán. Az ügyet végül az Emberi Jogok Európai Bíróságának nagykamarája döntötte el.
A korábban tárgyalt Melchers-ügyben tett megállapításokhoz képest a Matthews-ügy két összefüggésben is eltérést mutat. Egyrészről a vita tárgya az európai parlamenti képviselők közvetlen választását szabályozó okmány, és ilyenként, szűkebb értelemben véve a Közösség belső szervezetét érintő aktus. Ennyiben a Matthews-ügy inkább CFDT-ügyhöz áll közelebb. Másrészről pedig a tényállás nem sorolható valamely közösségi jogi norma végrehajtására, implementálására irányuló tagállami intézkedés körébe. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tagállamok egymással a primer közösségi jog körébe tartozó nemzetközi megállapodást kötöttek, még ha nem is feltétlenül tekintendő a megkötött szerződés "hagyományosnak", vagy tipikusnak.[34] A helyzet megítélése megosztotta a nagykamara bíráit: ketten különvéleményt[35] csatoltak az ítélethez, melyben óvatosabb, visszafogottabb álláspontot képviseltek, és arra intették a strasbourgi testületet, hogy lehetőleg tartózkodjon a szupranacionális szervezetek belső szerveinek működését érintő kérdések megítélésétől, mert ezek sem egyszerűnek,
- 377/378 -
sem pedig állandónak nem nevezhetők. A nagykamara tagjainak többsége azonban különösebb okot nem látott a visszafogottságra és megállapította hatáskörét a szóban forgó primer közösségi jogi normának minősülő megállapodás vizsgálatára.[36] Egyúttal rögzítette azt is, hogy az Egyesült Királyság megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezménye I. kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkét, amennyiben teljes egészében kizárta a felperes Matthews asszony részvételét az európai parlamenti választásokból, holott garantálnia kellett volna a választásokon való részvétel jogát függetlenül attól, hogy nemzeti parlamenti vagy európai parlamenti választásokról van-e szó.
Az Egyesült Királyság felelősségét a strasbourgi bíróság az alábbiak szerint indokolta: igaz ugyan, hogy a közösségi jog és az Emberi Jogok Európai Egyezményének összhangját közvetlenül nem vizsgálhatja, mert a Közösség illetve az EU nem tagja az egyezménynek, de a megkötött megállapodások - az 1976-os választási okmány és az 1993-ban hatályba lépett maastrichti szerződés[37] - nemzetközi szerződések, és mint ilyenek nem a Közösség szekunder aktusai, hanem a szerződő tagállamok szuverén döntésén alapuló primer közösségi jogforrások. A tagállamok pedig minden körülmények között - még ha a megállapodás megkötésére Közösségen belüli okok miatt került is sor - felelőssé tehetők az általuk megkötött nemzetközi jogi aktusok Egyezménnyel való összhangjáért. A tagállamok tehát nem menekülhetnek az Emberi Jogok Európai Egyezményének betartása elől a közösségi jogba, mert az Egyezmény nemcsak elméletben és látszólag, hanem konkrétan és hatékonyan kívánja védeni az Egyezményben foglalt jogokat.[38] Ezzel teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a strasbourgi bíróság a Melchers-ügyben elfoglalt álláspontját revideálta és új alapokra helyezte. A közösségi jog primer forrásait a bíróság a Matthews-ügytől kezdve az Emberi Jogok Európai Egyezményének szűrő-
- 378/379 -
jén keresztül vizsgálja, és nem tekinti azokat olyan közösségi jogi aktusnak, amellyel szemben ne lehetne alapjogi kontrollt érvényesíteni Strasbourgban. Sőt, a Közösség illetve most már az Unió tagállamai egymás közti nemzetközi szerződései tekintetében gyakorlatilag eljut az egyetemleges felelősség megállapításáig.[39]
Kézenfekvőnek látszik a megváltozott strasbourgi álláspont mögötti indokok keresése. Mivel magyarázható a korábbi - főként az említett CFDT-ügyben és a Melchers-ügyben elfoglalt - értelmezéstől való eltávolodás? A Matthews-ügy indokolásából elég világosan kiderül, hogy a strasbourgi bíróság minden áron meg akarta előzni, hogy a tagállamok további nemzetközi szerződések megkötése révén kivonják magukat az Emberi Jogok Európai Egyezményének hatálya alól. A közösségi jog vonatkozásában mindez nyílt hadüzenet az Európai Bíróságnak Luxembourgba, amely viszont a közösségi jog értelmezése és alkalmazása szempontjából a legfőbb fórumnak tekinti magát - általában véve alappal, hiszen a tagállamok szándéka a Közösség alapító szerződésében is erre irányult. A strasbourgi bíróság nem bánt kesztyűs kézzel a nemzetközi jogi dogmatikában is ismert lex posterior-szabállyal sem, egyes vélemények szerint legalábbis kétséges a szokásostól eltérő alkalmazása.[40] A strasbourgi bíróság álláspontja esetleg magyarázható lenne azzal a ténnyel, hogy a luxembourgi bíróságnak nincs joghatósága a közvetlen választásokról szóló 1976-os nemzetközi szerződés, mint primer közösségi jogi aktus vizsgálatára - bár ez is csak az érvényesség tekintetében igaz, az értelmezésre nézve nem.[41] Ha elfogadjuk, hogy érvényesség tekintetében hiányzik a kontroll lehetősége az Európai Bíróság előtt, akkor talán összhangba hozható a Melchers-és a Matthews-ügyekben képviselt strasbourgi indokolás. A Melchers-ügyben a strasbourgi bíróság úgy vélte, akkor tud eltekinteni az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerinti alapjogvizsgálattól, hogy a közösségi jog hasonló mértékű védelmet képes biztosítani. A logikai sort folytatva vélhető, hogy ha a primer közösségi jog esetében hiány-
- 379/380 -
zik az Európai Bíróság kontrollja, akkor megnyílhat az Egyezménnyel való összhang strasbourgi vizsgálatának lehetősége. A Bíróság okfejtésében mintha utalna nagyon halványan erre a lehetséges magyarázatra, de igazán nem fejti ki, és az érvelését nem is alapozza erre a változatra. Így nem is fordít különösebb figyelmet arra, hogy valamiféle összhangot teremtsen a Matthews-ügy és a korábbi, Melchers-ügyben kialakított álláspontja között. Az 1999-ben meghozott Matthews-ítélet kemény, különösebb ellentmondást nem tűrő hangvételű ítéletnek tekinthető.
Az előző bekezdés elején feltett kérdés azonban még mindig megválaszolatlan: miért vajon ez a markáns különbség? Ha számba vesszük a két strasbourgi ítélet megszületésének időpontja közti eseményeket, főként azokat, amelyek valamilyen módon alapjogi kérdéseket érintenek, esetleg találunk választ. Nem hagyhatjuk tehát szó nélkül, hogy 1996-ban, az említett időszakban - 1990 és 1999 között - a luxembourgi bíróság megfogalmazta a 2/94-es tanácsadó véleményét az Európai Közösségnek az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozása tárgyában. Ebben a véleményében az Európai Bíróság úgy látta, hogy a Közösségnek nincs hatásköre alapjogi kérdésekben az alapító szerződések megfelelő értelmű módosítása nélkül, ergo csatlakozni sem tud az Egyezményhez.[42] Nincs kizárva, hogy a strasbourgi bíróság barátságtalan gesztusnak tekintette a luxembourgi bíróság véleményét, és maga is távolságtartóbb álláspontra helyezkedett. Az átértékelt viszonyrendszer szerint tehát ha Luxembourgban nincs kompetencia, akkor bizony van Strasbourgban - nemcsak közösségi jogon alapuló tagállami aktusok esetében (Melchers), hanem primer közösségi jogforrások esetében is (Matthews).
A fenti gondolatmenetet látszik alátámasztani az a döntés is, amelyet a Cantoni-ügyben[43] hozott az Emberi Jogok Európai Bírósága alig néhány hónappal az Európai Bíróság 2/94-es tanácsadó véleménye után. A vitát egy francia jogszabály szövegezésének pontatlansága illetve bizonytalansága váltotta ki, amely azonban - a francia állam védekezése szerint - jóformán szó szerint megegyezett a közösségi gyógyszer-irányelv szövegével.[44] A strasbourgi bíróság érdekes módon, kurtán-furcsán, különösebb
- 380/381 -
magyarázkodás nélkül irrelevánsnak minősítette és gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a francia jogszabály közösségi jogi meghatározottságát - legalábbis a sérülni látszó és az Egyezményben garantált alapjog vizsgálhatósága szempontjából. Az valóban evidens, hogy az irányelvek semmi esetre sem igényelnek szószerinti beültetést a nemzeti jogba, hanem meghagyják a tagállamok mérlegelési jogát az irányelvek által használt fogalmak konkretizálása, pontosítása terén. Ha pedig Franciaország nem használta ki a lehetőséget, és az implementálás során nem az Egyezménynek leginkább megfelelő, illetve azt nem sértő megoldást választott, holott megtehette volna, úgy joggal vethető alá a francia jogszabály az Egyezmény alapjogi kontrolljának. A strasbourgi bíróság, amint említettem, erre a következtetésre jutott, anélkül azonban, hogy igazán részletesen kielemezte volna az említett érvrendszerben rejlő lehetőségeket.[45] Azt sem vizsgálta igazán a bíróság, hogy hasonló alapjogi védelem közösségi szinten létezik-e - amint az következett volna korábbi, főként a Melchers-ügyben követett gyakorlatából. Ehelyett egyszerűen megengedhetőnek nyilvánította a panaszt, igaz ugyan, hogy végül az Egyezmény 7. cikkének sérelmét sem állapította meg és így megalapozatlanként elutasította a kérelmet. A Cantoni-ügyben 1996-ban hozott strasbourgi döntés talán éppen jelzés kívánt lenni a Közösség és az Európai Bíróság irányába: a közösségi jogi meghatározottságú nemzeti jogszabályokkal szembeni panaszok elfogadhatósága tekintetében a jövőben keményebb fellépésre kell Strasbourgban számítani. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának "öntudatosabb" fellépését még az is erősíthette, hogy a 11. kiegészítő jegyzőkönyv 1998. november 1-jei hatályba lépését követően immár az Egyezmény számára egyetlen és állandó jogorvoslati fórummá vált. Az előzőekben értékelt, 1999-ben eldöntött Matthews-ügyben már látszik is a hatása.
A Senator Lines-ügyben 2004-ben megszületett döntés[46] további bizonyítéka a strasbourgi bíróság magabiztosabb fellépésének. Az ügy még 2000 előtt indult: a közösségi versenyjog szabályainak megsértése miatt az Európai Bizottság több hajózási vállalatot megbírságolt, köztük a Senator Lines GmbH-t is, melyet közel 14 millió eurós bírság megfizetésére kötelezett. A érintett brémai székhelyű vállalat a bírságról szóló bizottsági határozatot megtámadta az Elsőfokú Bíróság előtt és egyidejűleg kérelmez-
- 381/382 -
te az azonnali fizetés helyett nyújtandó bankgarancia alóli mentesítését is, amely kérelmet azonban az Elsőfokú Bíróság, majd pedig az Európai Bíróság is elutasított. Tekintettel arra, hogy a Senator Lines által kezdeményezett jogorvoslati eljárást egyik luxembourgi bírói testület sem fogadta el halasztó hatályúnak a fizetendő bírság ill. bankgarancia alól,[47] a vállalat eljárást kezdeményezett a strasbourgi bíróság előtt az Egyezmény 6. cikkére hivatkozással. A Bizottság közben végrehajtást kezdeményezett Németországban a cég ellen, de hajlandónak mutatkozott arra, hogy a végrehajtás foganatosítását felfüggessze arra az időre, amíg Strasbourgban megszületik a döntés. A Bizottság végül 2003-ban visszavonta a bírságról szóló eredeti határozatait. Erre tekintettel 2004-ben a strasbourgi bíróság az Egyezmény 34. cikke alapján - a sértetti (áldozati) minőség hiányára tekintettel - a kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánította és az ügyet lezárta.
Néhány érdemi és taktikai lépésre érdemes a fenti ügy kapcsán figyelmet fordítani. Az eljárás tárgya egy közigazgatási típusú közösségi intézkedés, mégpedig az Európai Bizottság bírságoló határozata volt. A Senator Lines elismerte ugyan, hogy a Közösség jogi aktusai közvetlenül nem támadhatók meg az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, de azt mégsem kívánta tudomásul venni, hogy a tagállamoknak módjuk legyen kivonulni az Emberi Jogok Európai Egyezményének kontrollja alól azáltal, hogy hatásköreiket a Közösség intézményeire ruházzák át. Senator Lines nem kevesebbet kért, mint hogy a strasbourgi bíróság menjen szembe saját korábbi álláspontjával, melyeket a CFDT-ügyben és a Melchers-ügyben kialakított - tehát lényegében végezze el esetenként az Egyezmény szerinti alapjog-kontrollt akár az Európai Bizottság, vagyis a Közösség intézményeinek egyedi aktusai tekintetében is. A strasbourgi bíróság azonban nem válaszolt erre a felvetésre. A kérelem elfogadhatóságát elutasító határozatában nem a korábbi indoklását alkalmazta, miszerint a Közösség aktusai nem képezhetik közvetlen vizsgálat tárgyát, hanem a panaszos sértetti minőségének hiányát állapította meg tekintettel arra, hogy 2003-ban (!) az Európai Bizottság a kifogásolt határozatot visszavonta.[48] A strassbourgi bíróság tüntetően kerülte a valódi kérdésről való állásfoglalást: négy évet várt határozatának meghozatalával, amit lehet udvarias gesztus-
- 382/383 -
nak is tekinteni a Közösség irányába, de nyilvánvalóbbnak tűnik az a feltételezés, mely szerint hallgatásával inkább azt kívánta sugallni, hogy a jövőben nem elégszik meg a közösségi jogot végrehajtó, implementáló tagállami aktusok alapjogi kontrolljával, hanem közvetlenül górcső alá fogja venni magát a közösségi jogi aktust is.[49]
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának erőteljesebb üzenetei nem tévesztettek irányt: az Európai Bíróság is mintha nagyobb igyekezettel keresné a harmóniát a közösségi jog és az Egyezményben garantált alapjogok között, de még a Bizottság is mintha nagyobb hajlandóságot mutatna ezek betartására, amint azt a Senator Lines-ügyben is tanúsított előzékenysége bizonyítja. A két bíróság közti bizonytalan erőviszonyok újabb állomása a 2005 májusában Strasbourgban lezárt Bosphorus-ügy.
1998-ban került az Emberi Jogok Európai Bíróságához a Bosphorus Hava Yollari Turizm v. Írország ügy.[50] Az alapvita gyökerei azonban már jóval korábbra, az 1990-es évek elejére nyúlnak vissza. A Jugoszlávia-konfliktus során az ENSZ szankciókat léptetett életbe a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal szemben, többek között elrendelte földi, vízi és légi járművek lefoglalását ill. elkobzását is.[51] Az Európai Közösség az említett BT-határozat végrehajtása érdekében kibocsátotta a 990/93/EGK tanácsi rendeletet.[52] 1993-ban a Yugoslav Airlinestól lízingelt gépekkel charter-járatokat működtető, Törökországban bejegyzett Bosphorus légitársaság egy gépe Dublin repterén landolt. Ott ezt a gépet a 990/93/EGK rendelet 8. cikke alapján az ír hatóságok lefoglalták. A török légitársaság az ír hatóságok határozatát annak rendje és módja szerint az illetékes ír bíróságok előtt megtámadta. 1994 júniusában az ír elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek és megállapította, hogy az EGK tanácsi rendelet nem volt alkalmazható a repülőgép vonatkozásában. Az ír állam fellebbezését követően az ír Supreme Court előzetes döntési eljárást kezdeményezett az Európai Bíróság előtt. A feltett kérdés arra irányult, hogy vajon a lefoglalás alap-
- 383/384 -
ját képező rendelet 8. cikke a konkrét helyzetre valóban alkalmazható-e. Az Európai Bíróság 1996. november döntésében alkalmazhatónak ítélte az említett közösségi rendeletet a konkrét ügyre - nem állapította meg sem a tulajdonhoz való jog, sem pedig az arányosság elvének sérelmét.[53] Ezek alapján az ír legfelső bíróság helyt adott az ír állam fellebbezésének, vagyis úgy döntött, hogy az ír hatóságok eljárása jogszerű volt: kötötte őket a közösségi rendelet 8. cikke. A repülőgépre időközben megszűnt a Bosphorus Airways bérleti jogviszonya. Miután a Jugoszlávia elleni szankciók alkalmazását felfüggesztették, az ír hatóságok a repülőgépet visszaadták a tulajdonos jugoszláv légitársaságnak. A kérelmező török légitársaság ugyanakkor a négyéves bérleti időszakból három évet elveszített azáltal, hogy a légi járművet Írországban lefoglalták.[54] Az ír legfelső bíróság ítélete ellen a Bosphorus légitársaság kérelmet nyújtott be az Emberi Jogok Európai Bíróságához, az Egyezményhez csatolt kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmét panaszolva. Állítása szerint az a mód, ahogyan az ír hatóságok a szankciókat végrehajtották és a gépet lefoglalták, a tulajdonhoz való jog sérelmét jelentette.
A strasbourgi bíróság nagykamarája elé került ügyben tehát egy rendelet, vagyis közvetlenül alkalmazandó, mérlegelést nem engedő szekunder közösségi jogi aktus tagállami végrehajtása váltotta ki a vita tárgyát képező alapjog feltételezett sérelmét. A bíróság ítéletére 2005-ig várni kellett.[55] Az előbbiekben elemzett ítéletek fényében arra lehetett számítani, hogy a bíróság folytatja keményebb hangvételű gyakorlatát és függetlenül közösségi jogi meghatározottságától, a tagállami végrehajtási intézkedéseket - jelen esetben a repülőgép lefoglalását elrendelő ír hatósági határozatot,
- 384/385 -
és ezzel közvetve a közösségi rendeletet - saját alapjogi vizsgálatának rendeli alá.
A várakozások ellenére mégsem egészen ez történt: a strasbourgi bíróság ugyanis hajlandóságot mutatott némi kompromisszumra. Ellentétben a Melchers & Co. üggyel, itt az első lépésben nem vizsgálta a közösségi joggal való összefüggést és ezért elfogadhatónak minősítette a panaszt. Hasonló módon zajlott az Egyezmény 1. cikke alapján a joghatóság vizsgálata: Írország azzal érvelt, hogy közösségi jogszabályból eredő végrehajtási kötelezettségét teljesítette csupán, melynek során - amint azt a luxembourgi bíróság is megerősítette - semmiféle mérlegelési lehetősége nem volt. Éppenséggel közösségi jogsértést követett volna el, ha elmulasztja lefoglalni a Bosphorus által használt, de jugoszláv tulajdonban lévő gépet. Következésképp - érvelt Írország - a feltételezett jogsértést nem a lefoglalást elrendelő hatósági határozat, hanem maga az EK-rendelet idézte elő. Közösségi jogi normák alapjog-kontrollja azonban nem tartozik az Emberi Jogok Európai Egyezményének alkalmazási körébe. A strasbourgi bíróság nem fogadta el az említett érvelést, helyette azt hangsúlyozta, hogy a gép lefoglalása ír hatóságok által ír területen történt, következésképp a Bosphorus cég Írország joghatósága alatt állt és ezért az Egyezmény alkalmazási köre ratione personae, materiae és loci egyaránt adott. A bíróság az ügy érdemének vizsgálata során azonban visszatért Írország érvelésére.
A bíróság az ügy megalapozottságának vizsgálata során különösebb teketória nélkül megállapította az Egyezmény kiegészítő jegyzőkönyve 1. cikkének, vagyis a tulajdonhoz való jognak a sérelmét.[56] Álláspontja szerint a jogalapot ehhez az érintett közösségi rendelet lefoglalást előíró 8. cikke szolgáltatta. A kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikk második bekezdése[57] azonban menthetővé teszi az államok intézkedéseivel előidézett tulajdonjog sérelmet, ha az a köz érdekében történik. Az adott helyzetben a lefoglalással védeni kívánt közérdek Írország Európai Közösséghez való tartozása, illetve az abból adódó kötelezettségei teljesítése, amely legitim,
- 385/386 -
súlyos érdek.[58] Indokként a bíróság a nemzetközi együttműködések növekvő jelentőségét, a nemzetközi szervezetek zökkenőmentes tevékenységének biztosítását fogalmazza meg, amely körülmények az Európai Közösség számára döntő fontosságúak.
A strasbourgi bíróság fenti, szimbolikusnak tekinthető álláspontjával baráti jobbot látszott nyújtani a Közösségnek és a luxembourgi bíróságnak is. A gesztus valódi jelentősége az érdekegyensúly mérlegelésekor vált nyilvánvalóvá. Mi esik nagyobb súllyal latba a bíróság gondolatmenetében: a közérdek - Írország közösségi jogból adódó végrehajtási kötelezettsége - vagy a tulajdonhoz fűződő magánérdek - a kérelmet előterjesztő Bosphorus cég géphasználatot érintő érdeke? A bíróság a helyzet megoldására egy megdönthető vélelmet állított fel - amely a Közösséget eleve kedvező pozícióba helyezte. Ebből talán megengedhető a következtetés, hogy a Bíróság rendezni szerette volna az Egyezményben foglalt alapjogok és a közösségi jogrendszer közötti viszonyt.
A bíróság határozatában először megismételte a korábbi döntéseiből már jól ismert formulát. Eszerint az Egyezmény a szerződő államoknak egyrészt nem tiltja hatásköreik nemzetközi, sőt szupranacionális szervezetekre való átruházását. A nemzetközi szervezetek pedig nincsenek alávetve a strasbourgi bíróság joghatóságának mindaddig, amíg az említett szervezet nem válik az Egyezmény részesévé.[59] Másrészről a szerződő államok az Egyezmény 1. cikke értelmében szerveik minden intézkedéséért felelősséggel tartoznak függetlenül attól, hogy az intézkedés tisztán nemzeti jogból vagy netán nemzetközi kötelezettségből fakad. Az Egyezmény ti. - mondja a bíróság - nem enged semmiféle kivételt az 1. cikke szerinti "tagállami joghatóság" alkalmazása alól.[60] Tény viszont, hogy a fenti két szempontnak valahogyan összhangban kell állnia. Nem engedhető meg ugyanis, hogy a szerződő államok korlátozzák, vagy ‘kiszerződjenek' az Egyezmény hatálya alól azzal, hogy más nemzetközi szervezetre átruházott hatásköreik gyakorlása során nem érvényesül az Egyezmény szerinti alapjog-kontroll.[61] Éppen ezért a strasbourgi bíróság felállított egy jogszerűségi vélelmet. Az állam valamely nemzetközi szervezetben való tagságából következő intézkedési kötelezettsége mindaddig jogszerűnek tekintendő, amíg az érintett szervezet anyagi és eljárási szabályokkal az
- 386/387 -
alapjogokat védeni rendeli - mégpedig legalább az Egyezmény által garantált védelemmel megfelelően ("equivalent").[62] Majd így folytatja: a megfelelő védelem igénye pusztán hasonló ("comparable") mértékű, de nem azonos védelmet jelent. Az Egyezménnyel azonos ("identical") alapjogvédelem követelménye sérthetné ugyanis az érintett nemzetközi szervezet érdekeit. A megfelelő, hasonló mértékű alapjogvédelem vélelme azonban nem végleges, hanem minden lényeges változás fényében vizsgálat tárgyát képezheti. Amennyiben látható, hogy a nemzetközi szervezet az Egyezményhez hasonló mértékű alapjogvédelmet biztosít, vélelmezendő, hogy az állam - az érintett szervezetben való tagságából folyó kötelezettségeit teljesítve - nem tér el az Egyezmény követelményrendszerétől.[63] A vélelem akkor megdönthető - folytatja a bíróság - ha konkrét esetben bebizonyosodik, hogy az Egyezményben foglalt jogok védelme nyilvánvalóan elégtelen ("manifestly deficient"). Ilyenkor a nemzetközi szervezet érdekeivel szemben az Egyezménynek, mint az európai "ordre public" alkotmányos eszközének[64] érvényesülését kell tudomásul venni.
A strasbourgi bíróság tehát három lépésben kívánt eljutni a megoldáshoz:
- Van-e a Közösség jogrendjében anyagi és eljárásjogi értelemben is megfelelő (nem azonos) alapjogvédelem (egyenértékűség elve)?
- Ha igen, akkor fennáll a jogszerűség vélelme, ti., hogy a tagállam a közösségi jogból fakadó kötelezettségei teljesítése során nem tér el az Egyezmény követelményrendszerétől (jogszerűség vélelme)
- A vélelem azonban megdönthető, ha konkrét ügyben feltételezhető az Egyezményben foglalt jogok nyilvánvaló sérelme.
Összességében a bíróság a Közösség számára kedvező megoldást vázolt fel. A közösségi alapjogvédelemnek az Egyezménnyel egyénértékűnek: tehát nem azonosnak, csupán hasonló mértékűnek kell lennie - ami nyilván alacsonyabb szintű védelmet is jelenthet. Ha az egyenértékűség általában véve adott, gyakorlatilag megfordul az indokolási és bizonyítási teher: a kérelmezőnek kell igazolnia, hogy az általánoshoz képest a konkrét ügy körülményeiben rejlő lényeges változás következett be. A vélelem megdöntése pedig akkor lehetséges, ha bizonyítást nyer, hogy az Egyez-
- 387/388 -
ményben foglalt jogok védelme a konkrét ügyben nyilvánvalóan elégtelen volt.
A fent vázolt megoldás lépésein végighaladva a strasbourgi bíróság a Bosphorus-ügyben a Közösség számára kedvező döntésre jutott. Első lépésben igen aprólékosan megvizsgálta a Közösség materiális alapjogvédelmét, tankönyvszerű áttekintést adva az írott közösségi jogi rendelkezésekről és a luxembourgi bíróság gyakorlatáról.[65] Ezt követően ugyanilyen alapossággal számba vette az eljárásjogi garanciákat - még a közvetlen hatályról és az állami kárfelelősségről sem feledkezve meg.[66] A strasbourgi bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi jog által garantált alapjogvédelem egyenértékűnek tekinthető az Egyezmény követelményrendszerével.[67]
A bíróság ilyen értelmű állásfoglalása azonban korántsem volt magától értetődő. Először is az egyenértékű alapjogvédelem vizsgálata túl absztrakt és túl általános szinten zajlott[68] - a bíróság láthatóan törekedett arra, hogy megtalálja és megállapítsa az egyenértékűséget. Nem véletlen ezért, hogy az eljáró nagytanács hat bírája éppen ezt kifogásolta. Közös különvéleményben[69] amellett érveltek, hogy az egyenértékűséget ne általában és eleve létezőnek fogadják el, hanem minden egyes esetben konkrét ellenőrzésnek vessék alá, mert ha nem, megtörténhet, hogy az Egyezmény követelményrendszerét a közösségi alapjogvédelem rendszere váltja fel - ami nyilvánvalóan nem kívánatos. A hat bíró ezen kívül arra is emlékeztetett, hogy a Közösség nem részese az Egyezménynek, hogy az EKSz 230. cikk (4) bekezdése alapján fennálló jogorvoslat igénybevételének lehetősége magánszemélyek számára igen korlátozott, valamint hogy az előzetes döntéshozatali eljárás csak az eljáró nemzeti bíró számára teszi lehetővé a jogértelmezés tisztázására irányuló kérdés feltételét, de nem nyitja meg a magánszemélyek számára a perlési jogosultságot. Továbbá az EKSz 234. cikke alapján a nemzeti bírák ugyan kötve vannak a luxembourgi bíróság ítéletéhez, de az alapügyet végül mégis maguk döntik el.[70]
- 388/389 -
Hasonló kritikát fogalmazott meg Georg Ress német bíró különvéleményében: a nagykamara egyedileg nem vizsgálta a közösségi alapjogvédelmet, továbbá a korlátozott egyéni jogérvényesítés lehetősége problémákat vethet fel az Egyezmény 6. cikke szemszögéből (tisztességes tárgyaláshoz való jog) is. A jogszerűség vélelmét ezért nem szabad túlfeszíteni - mondja Ress bíró - nem kellene úgy értelmezni, mint ami kizárja az esetenkénti kontroll lehetőségét.[71] Az említett két különvélemény is azt bizonyítja, hogy a Bosphorus-ügyben eljáró nagykamarán belül komoly viták zajlottak a közösségi alapjogvédelem minőségéről, szintjéről, az Egyezménnyel fennálló egyenértékűségéről. A nagykamara által végül is összességében kinyilvánított, a Közösség szempontjából pozitív döntés, a jogszerűség vélelmének bevezetése nem élvezte a tizenhét bíró egyhangú támogatását.
A jogszerűség/egyenértékűség vélelmének megdöntése kapcsán sem alakult ki egyhangú álláspont a nagykamarán belül. A többség, és így végül az ítélet szövege szerint a nagykamara vizsgálata során figyelembe vette a tagállami intézkedéssel okozott jogkorlátozást, a lefoglalás alapjául szolgáló közérdeket, a szankciórendszer elemeit és a luxembourgi bíróság előírásait, amelyeknek az ír legfelső bíróság igyekezett döntésében eleget tenni. A strasbourgi bíróság álláspontja szerint nem volt megállapítható, hogy a Bosphorus Airways Egyezményben rögzített jogai indokolatlan és szükségtelen korlátozás alá estek volna.[72] Éppen ezért az a vélelem, miszerint a közösségi jogi szabályozás az Egyezménnyel összhangban van, illetve azzal egyenértékű alapjogvédelmet biztosít, nem volt megcáfolható. A bíróság így arra a végső következtetésre jutott, hogy a repülőgép lefoglalása nem eredményezte az Egyezmény kiegészítő jegyzőkönyve 1. cikkének - a tulajdonhoz való jognak - a sérelmét.[73] Igazán komoly egyedi vizsgálatnak azonban nem nevezhető a döntéshez vezető szempontok fentiekben is jelzett puszta felsorolása a nagykamara részéről. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a nagykamara által meghivatkozott luxembourgi bírósági ítélet korábban maga is eléggé részletes alapjog-vizsgálatot végzett.[74]
Az előzőekben már említett két különvélemény a jogszerűség vélelmének megdöntésével kapcsolatban is tartalmazott kritikát. Mindkettő kiemelte az egyedi vizsgálat szükségességét konkrét esetekben. Ezen felül a
- 389/390 -
különvélemények túl alacsonynak tartották azt a mércét, ami a vélelem megdöntéséhez szükséges: az Egyezményben foglalt jogok "nyilvánvaló" sérelme, vagyis a közösségi jogi kötelezettségből eredő tagállami intézkedés "nyilvánvaló alkalmatlansága" az érintett alapjog védelmére (manifestly deficient) túl kevés.[75] Különösen Ress-bíró óvott attól, hogy a bíróság a jövőben két alapjog-standardot érvényesítsen: egy alacsonyabb színvonalút a Közösség tagállamai számára, és egy magasabbat a Közösségen kívüli államok számára.[76] Ebből is látható, hogy az ügyben eljáró nagykamara bíráinak zöme egyértelműen barátságosabb hangnemet kívánt megütni a Közösséggel és a luxembourgi bírósággal egyaránt. A különvéleményen lévő bírák sem elutasítóak voltak, pusztán óvatosabb álláspontot képviselve hívták fel a figyelmet a közösségi jogrendszer alapjog-kontrolljával összefüggő újabb strasbourgi hozzáállás esetleges veszélyeire.
A Közösség irányába tanúsított megengedőbb srtasbourgi magatartást természetesen nem érdemes túlértékelni sem. A strasbourgi bíróság azért nyilvánvalóan fenntartotta magának azt a lehetőséget, hogy szükség esetén újból szorosabbra vonja az ellenőrzést. Hiszen mi is történt voltaképpen a Bosphorus-ügyben? Már nem kell elfogadhatatlanság miatt elutasítani a közösségi joggal összefüggő tagállami intézkedésekkel szembeni alapjog-kérelmeket, függetlenül attól, hogy a közösségi jog enged-e a tagállamnak a végrehajtás vagy implementálás során mérlegelést, vagy sem. A bíróság újonnan kialakított módszere - a jogszerűség vélelme - az ilyen okból való elutasítást elkerülhetővé teszi. Így a bíróságnak fennmarad az a lehetősége, hogy a saját alapjog-kontrollját fenntartsa és keményebb ellenőrzés alá vonja az érintett intézkedést. A luxembourgi bíróság döntését így adott esetben felülbírálhatja, és a jogszerűség vélelmét - a két alapjogvédelmi rendszer egyenértékűségének elvét - is megdöntheti. A közösségi alapjogvédelem szintjének "nyilvánvaló alkalmatlansága" is rugalmasan kezelhető kategória, s ennek következtében elképzelhető, hogy adott esetben a strasbourgi bíróság magasabbra emeli a szükséges és elégséges védelem szintjét a Közösség tagállamaival szemben is. Hiszen az még nem világos, hogy a "nyilvánvaló" sérelem mit jelent: lehet világos, komoly vagy akár súlyos sérelemre utaló kifejezés is, vagy akár a kialakultnak tekintett korábbi gyakorlattól eltérő magatartás is.
- 390/391 -
A bíróság egyébként a biztonság kedvéért felelevenítette és fenntartotta a Cantoni és a Matthews ügyekben képviselt álláspontját is, kiemelve az említett ügyek és a Bosphorus-ügy közti különbségeket.[77]
Jelen tanulmányban - amint azt az elején már jeleztem - igyekszem a közösségi és nemzetközi bíróságok alapjogi gyakorlatának átfedéseire figyelmet fordítani, keresve azokat a jogi normák mögötti jelenségeket, amelyek az említett viszonyrendszert folyamatosan meghatározzák. Így az előzőekben leírtakhoz még néhány szempontot, kérdést-választ egyfajta következtetésként érdemesnek tartok megemlíteni. Megengedve természetesen, hogy döntéssel felhatalmazott testületek - így bíróságok - tevékenységének "oknyomozó" módszerrel történő vizsgálata nyilvánvalóan spekulatív eredményre is vezethet. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának a közösségi jogrendszer irányába mutató megváltozott hozzáállását nagyjából három körülményre lehet visszavezetni.
Az Európai Unió és az Emberi Jogok Európai Egyezménye viszonylag gyors léptekkel közelít egymáshoz. Annak ellenére, hogy az Európai Unió tervezett alkotmánya már lekerült a napirendről, maga a tény, hogy az EU tagállamai az alapjogi chartát 2004-ben az alkotmánynak szánt szerződés szerves részévé tették - gesztus értékű. Ugyanez igaz a jelenleg terítéken lévő reformszerződésnek nevezett Lisszaboni Szerződésre, amely ugyan nem szövegszerűen emeli be az alapító szerződésbe az alapjogi chartát, de a reformszerződés hatályba lépésével egyidejűleg a charta[78] számára jogi kötőerőt ígér, sőt megnyitja a lehetőséget az Uniónak az Egyezményhez való csatlakozásra is.[79] Ezzel az Európai Bíróság 2/94-es
- 391/392 -
tanácsadó véleményének alapját képező hatáskör-hiány megszűnik. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez fűzött 14. jegyzőkönyv az Egyezmény 59. cikkét egy új (2) bekezdéssel tervezi módosítani, amely lehetővé teszi az Európai Unió szerződő félként való befogadását. A sors furcsa fintora, hogy a két tervezett módosítás egyike sincs még hatályban - mindkét esetben gyakorlatilag egy-egy állam ellenállásán múlik a teljes ratifikáció: a Lisszaboni Szerződés esetében Írország, a 14. jegyzőkönyv esetéen Oroszország hiányzó egyetértése az előrelépés akadálya - legalábbis a tanulmány lezárásának pillanatában.[80] Minden esetre a politikai elhatározás az Európai Unió és Európa Tanács részéről adott. 2008. június 18-án a két nemzetközi szervezet újabb lépést tett egymás irányába: együttműködési megállapodást írt alá Strasbourgban az Európa Tanács és az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége. A cél az, hogy a két intézmény egymást kiegészítő munkája szorosabbá váljék, másrészt, hogy elkerülhetőek legyenek a fölösleges átfedések a két szervezetnek az emberi jogok védelmében kifejtett tevékenysége során.[81] Ilyen körülmények között a strasbourgi bíróságnak különösebben nincs arra szüksége, hogy a luxembourgi bírósággal szemben saját jelentőségét túlhangsúlyozza, de a helyzet fordítva is igaz lehet. Egyébként - ha a két fent említett dokumentum hatályba lépése megtörténik - belátható időn belül a két jogorvoslati fórum között intézményesített kapcsolat jön létre, és így, optimális esetben, a feszültség és különbség is csökkenhet a két alapjogvédelmi rendszer között.
A strasbourgi bíróság egyre pozitívabban reagál a Luxembourgból érkező jelzésekre: az Európai Bíróság látható erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy saját alapjogi gyakorlatában az Egyezményt szélesebb körben alkalmazza, és igyekezzen az Egyezmény és a közösségi jogrendszer közötti összhangot megerősíteni és kihangsúlyozni.[82]
Végül nem elhanyagolható az a szempont sem, amely az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyre elviselhetetlenebb túlterheltségével függ össze. A közösségi jogi relevanciával bíró esetekben a Bosphorus-ügyben kialakított jogszerűségi vélelem lehetőséget ad majd a viták gyorsabb és egyszerűbb elintézésére, sőt - talán éppen az egyéni kérelmezőt terhelő nagyobb bizonyítási teher miatt - a közösségi jogot érintő új ügyek száma is
- 392/393 -
kevesebb lesz. Tekintettel arra, hogy a tagállamok jogrendjének egyre nagyobb hányada közösségi jogi meghatározottságú, a jövőre nézve nem érdektelen, hogy a Bosphorus-ügyben kialakított Solange-szerű strasbourgi felfogással hány konkrét vitát sikerül távol tartani vagy legalábbis gyorsan lezárni. Ugyanis mindaddig, amíg a Közösség/Unió egyenértékűnek vélt alapjogvédelmet képes felmutatni, addig a strasbourgi bíróság valószínűleg nem fog kiegészítő kontrollt végezni.
Feszültségek nemcsak a közösségi jog/uniós jog és az Emberi Jogok Európai Egyezménye közti viszonylatban keletkezhetnek, hanem a közösségi jog és a nemzetközi jog érintkezési felületein is, főként, ha alapjogi kérdések is felmerülnek. A nemzetközi kapcsolatokban jelentkező "alkotmányos"[83] jelenségek hasonló elvárásokat eredményeznek az ENSZ jogával összefüggésben, mint amilyenek érzékelhetővé váltak a közösségi jogrenddel szemben is. A nemzetközi jogi normativitás erősödése együtt jár a nemzeti szuverenitás egyre erőteljesebb relativizálódásával. Ezzel együtt az egyén már nem csak a tárgya, elegánsabban fogalmazva már nem pusztán kedvezményezettje, hanem egyre inkább alanya is a nemzetközi jognak.
Az alkotmányosodás jelensége azonban eltérő ütemű és intenzitású a nemzetközi jogban és a közösségi jogban. Paradoxnak tűnhet, de főként az egyén státusát érintő rendelkezések kapcsán látszik legerősebben a különbség.
A terrorizmus elleni nemzetközi harc jegyében az ENSZ Biztonsági Tanácsa általában a terrorizmussal, különösen pedig Oszáma bin Ládennel, az Al-Qaida hálózattal és a Tálibánnal összeköttetésben álló egyes személyekkel és szervezetekkel szemben meghatározott szigorító intézkedések
- 393/394 -
bevezetéséről döntött. Ennek érdekében 1999-től kezdődően az ENSZ BT határozatok sorozatát bocsátotta ki - konkrétan nevesített személyek, valamint csoportok és szervezetek listáival. Jogalap az ENSZ Alapokmány VII. fejezet 41. cikke. Ilyen például a 2001. szeptember 28.-án kibocsátott 1373 (2001) BT-határozat a terrorizmus leküzdése, különösen a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelem érdekében kialakított széleskörű stratégiák megállapításáról. A Biztonsági Tanács szankcióbizottsága az említett határozatokhoz csatolt listákat általában hathavonta köteles frissíteni. A határozatokat - vagyis a listákon szereplő személyek vagyonának elkobzását és pénzeszközeinek befagyasztását az ENSZ-tagállamok kötelesek végrehajtani. Az Európai Unió tagállamai helyett a Közös Kül- és Biztonságpolitika keretében maga az Európai Unió teljesíti a BT-határozatokat ún. közös álláspontok kibocsátásával. Ezek konkretizálását és végrehajtását a Tanács illetve a Bizottság közösségi rendeletek és határozatok megalkotásával biztosítja.[84] Az ilyen módon megalkotott közösségi jogforrások tudvalevően az EU-tagállamok nemzeti jogrendjének szerves részeként feltétlen érvényesülést igénylő jogszabályok.
Az említett helyzetekben szoros összefüggés keletkezik az ENSZ által kibocsátott nemzetközi jogi norma és a közösségi jog között, és ezért e két jogrendszer viszonya számos problémát felvető átértékelésre szorul. Jelen tanulmány előző részeiben tárgyalt, a közösségi alapjogok és az Emberi Jogok Európai Egyezménye által garantált alapjogok közti konfliktusokat, de akár az itt nem tárgyalt közösségi jog - nemzeti jog keretében fennálló alapjogvédelem közti konfliktusokat ma már viszonylagos egyensúlyi helyzetbe lehet hozni. E két utóbbi viszonylatban ugyanis a kialakult illetve kialakulóban lévő álláspont szerint létezik "egyenértékű" alapjogvédelem, és ezért egyik esetben a strasbourgi bíróság - a Bosphorus-ügyben -, a másik esetben pedig a nemzeti bíróság - például a Solange II-ügyben a német alkotmánybíróság - korlátozza saját joghatóságának gyakorlását a másik bírói testület javára. Megjegyzendő, hogy mindkét viszonylatban a "másik" bírói testület éppen a luxembourgi Európai Bíróság. Persze a joghatóság korlátozása mellett az említett két bíróság mindvégig fenntartotta ill. fenntartja saját magának a végső kontroll lehetőségét. A három bíróság (nemzeti-luxembourgi-strasbourgi) közti hatásköri villongások kezelhetősége hosszú csatározás eredménye: nagyobbrészt az érintett alapjogvédelmi rendszerek feltételezett egyenértékűségéből fakad.
- 394/395 -
A terrorizmus elleni harc jegyében megszületett ENSZ-határozatok azonban más felállást eredményeztek: a nemzetközi jogi normák és a közösségi jog közötti alapjogviszonyról az Elsőfokú Bíróságnak Luxemburgban először 2005 szeptemberében kellett nyilatkoznia.[85] A probléma abban mutatkozott meg, hogy általában a nemzetközi jogból, különösen pedig a BT érintett határozataiból hiányzik a közösségi jogban immár megszokott alapjogvédelemmel egyenértékű védelem. Materiális értelemben, és eljárásjogi értelemben egyaránt, hiszen a BT nem állított fel sem bíróságot sem pedig egyéb jogorvoslati fórumot, amely előtt az érintettek a meghallgatáshoz való jogukat gyakorolhatták volna, vagy legalább a neveket tartalmazó listák felülvizsgálatát kérhették volna. Mindehhez meg kell említeni azt a tényt is, hogy - a dolgok természete szerint - a BT és a szankcióbizottság legtöbbször titkosszolgálati eszközök igénybevételével szerzi a listák alapját képező információkat - ezekről sem az érintettek, sem pedig az Uniós szinten eljáró bírói testületek nem értesülhettek.
Az ENSZ BT határozatai és a közösségi jogrendszer egymásba kapcsolódása rendkívül feszült, kiélezett helyzetben történt ill. történik meg. A két jogrend közötti feszültség elemei politikai és intézményi jellegűek, valamint jogi értelemben és a kollektív identitás kapcsán értelmezhetőek. Politikai természetű a feszültség, hiszen a nemzetközi terrorizmus elleni harc vitathatatlan szükségessége és az univerzális értelemben vett közbiztonság garantálása érdekében el kell fogadni, hogy az alapjogokat ismeretlen - pontosabban: nyilvánosságra nem hozható - információk alapján korlátozzák. Intézményi jellegű is a feszültség, hiszen a közösségi/uniós intézmények - jogszabályok által rögzített keretek között, konfliktus esetén bírói vitarendezés alapján járnak el - nemzetközi jogi kötődésük ellenére az uniós jogrend sajátosságai miatt a nemzetközi bíróságok esetében megszokottnál lényegesen nagyobb hatásfokkal működnek. Az ENSZ viszont főként a diplomácia eszközrendszerével, a politikatudomány által is vizsgált tárgyalási technikák segítségével, a nemzetközi kapcsolatok realitásainak figyelembe vételével zajlik. Jogi értelemben véve pedig abból
- 395/396 -
adódik a feszültség, hogy az egyénnek több forrásból is táplálkozó igénye van a védelemhez, a hatékony jogorvoslathoz, a tulajdonhoz való jogához - különös tekintettel arra, hogy a vagyonelkobzás illetve a pénzeszközök befagyasztása igen nagy mértékben érinti az egyén személyes életvitelét illetve annak körülményeit. Másrészről bármely bíróság - így az európai bírói testületek esetleges alapjogi kontrollja tovább rontaná az ENSZ amúgy is viszonylag gyenge lábon álló - ámde egyre kevésbé nélkülözhető - normativitását. Végül a két jogrend közti feszültség elemei között meg kell említeni a kollektív identitás eltérő felfogásában rejlő különbséget is. A Közösség/Unió - amely sokáig kereste, és talán még ma is keresi az önazonosságát, legitimitásának legfőbb forrását éppen a jogközösségként való felfogásban találja meg - anyagi és eljárásjogi értelemben véve is rendezett keretek között képzeli el saját működését. Ezzel szemben más politikai entitások a jogot főként eszköznek tekintik, identitásukat, integrációjukat más alapokra és más mechanizmusokra vezetik vissza - ezért a jogvédelemmel szemben a biztonságot helyezik előtérbe, főként 2001. szeptember 11. után.[86]
Ebben a feszültségekkel teli légkörben mozognak évek óta a luxemburgi bírói testületek, az Elsőfokú Bíróság és az Európai Bíróság, amelyek kénytelenek a BT-határozatokat végrehajtó KKBP közös álláspontok és közösségi rendeletek érintettjei által kezdeményezett ügyekben jogorvoslatot biztosítani. Az Elsőfokú Bíróság 2005-ben, a fellebbezésről az Európai Bíróság 2008 szeptemberében döntött először,[87] ellentétes érvelés alapján ellentétes eredményre jutva. Az ENSZ BT-határozatok a közösségi alapjogok mérlegére kerülnek több más ügyben is. Általában véve megállapítható, hogy az Elsőfokú Bíróság korlátozza saját hatáskörét alapjog-ügyben, és előzékenyen tudomásul veszi - némi fenntartással - a közösség joggal szemben a nemzetközi jog elsőbbségét, míg az Európai Bíróság - a közösségi jog szemszögéből nézve legalábbis - korrigál, és úgy véli, hogy a listára helyezett és vagyonuktól megfosztott személyek joggal tarthatnak igényt a közösségi jogból fakadó alapjogaik védelmére. Az ügyek részletes bemutatása, a felmerülő nemzetközi jogi és főként közösségi alapjogi kérdések elemzése terjedelmi korlátok miatt egy másik tanulmányom tárgya.
- 396/397 -
Európában többféle szervezet igyekszik a lakosságnak demokratikus jogállamiságot biztosítani, többnyire stabil, kiszámítható eszközrendszerrel. Számos élethelyzetet már nem vagy nem csak a nemzeti jog, hanem a nemzetközi jog mellett az Európai Unió joga és az Európa Tanács keretében kialakított jogi játékszabályok uralnak. Az Európai Unió és az Európa Tanács tagállamai tudomásul vették, hogy működésük a jog uralma alatt zajlik, különösen igaz ez az alapjogok védelme terén. A strasbourgi emberi jogi bíróság hallatlan sikere nem utolsó sorban a viszonylag könnyű hozzáférésnek köszönhető, bár ez az előnye mostanában számos gondot is okoz. A luxemburgi bíróság más alapokról indult: a tagállamok nem kívántak az Európai Közösségnek alapjogokra vonatkozó hatáskört adni, de a gazdasági integráció meghatározott fokán felmerült a közösségi alapjogok feltétlen, bár közvetett védelmének igénye - ezért az Európai Bíróság kezdetben elutasítóan, majd tartózkodóan, később egyre aktívabb és tágabb jogértelmezéssel reagált. A strasbourgi és a luxemburgi alapjogi ítélkezési gyakorlat ma már hol egymást kioltva, hol egymást erősítve, de együtt létezik. Alapjogi átfedések azonban nem csak belül, a Közösség és a tagállamok ill. az Európa Tanács emberi jogi intézményei közti viszonylatban léteznek, hanem kifelé mutató irányban is. A közösségi jog és a nemzetközi jog érintkezési felületein az utóbbi időben felmerült az alapjogi ügyeknek a kérdése is. Az Európai Közösség Elsőfokú Bírósága 2005 óta olyan ítéletsorozatot bocsátott ki az ENSZ keretében megszületett egyes határozatokkal összefüggésben, amely finoman szólva is vitatható, és amelynek korrekciója 2007 februárja óta zajlik az Európai Bíróság, mint fellebbviteli bíróság előtt. Kérdés: az ENSZ és vele összefüggésben az Európai Unió terrorizmus elleni gyakorlatának emberi jogi, alapjogi kontrollját ki jogosult elvégezni? A tét nem kicsi: vizsgálhatja-e, minősítheti-e egyáltalán európai, netán valamely nemzeti bíróság az ENSZ tevékenységét alapjogi szempontból? Akár igenlő, akár tagadó a válasz, a három jogrendszer viszonyának minden bizonnyal újszerű megfogalmazására lesz szükség.
* * *
- 397/398 -
by Erzsébet Sándor Szalay
In Europe, several different organizations strive to guarantee democracy and the rule of law, mostly utilizing a stable and calculable institutional structure. Several situations of life are regulated not (or not only) by national law, but by international law and norms developed by the European Union and the Council of Europe. The European Union and the Council of Europe have acknowledged that their actions are subject to the principle of the rule of law, especially concerning the protection of fundamental rights. The unparalleled success of the European Court of Human Rights in Strasbourg can mostly be attributed to its relatively easy accessibility - but nowadays, this advantage is starting to cause several problems. The European Court of Justice has a different starting point: the member states did not, at the outset, wish to give the European Community competences in the field of fundamental rights, but at a certain degree of economic integration, the demand for the unconditional - although indirect - protection of fundamental rights within the Community system arose. The reaction of the European Court of Justice progressed from refusal through forbearance to - later - a wider and more active interpretation. Today, the Strasbourg and Luxembourg case law co-exists, with the judicial interpretations sometimes extinguishing, sometimes strengthening each other. However, overlaps concerning fundamental rights not only arise in an internal dimension, that is, between the European Community and the Council of Europe, but in an external sense as well. In areas of contact between Community law and international law, the problem of fundamental rights related cases emerged. Since 2005, the Court of First Instance of the European Community has, in relation to certain decisions of the United Nations, produced a string of judgements which are somewhat questionable, to say the least, and the correction of which is in progress since 2007 by the European Court of Justice, acting as a court of appeal. The question is: who is authorized to conduct the human rights/fundamental rights based review of the anti-terrorist practice of the UN and the related practice of the European Union? The stake is high: may a European, or perhaps, a national court examine or review the activities of the United Nations from the viewpoint of fundamental rights? Whether the answer is yes or no, a restatement concerning the relation of the three legal systems will presumably be needed.■
- 398 -
JEGYZETEK
[1] MÜLLER, R.: Eine Autorität geht unter. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2008. január 17. 10.
[2] Idézi MÜLLER: i. m. 10.
[3] Ld. ehhez részletesebben a magyar szakirodalomból többek között SULYOK G.: Az emberi jogok nemzetközi jogi és európai uniós védelmének összehasonlítása. Acta Humana, 2005/2. 30-56; WELLER M.: Emberi jogok a luxembourgi bíróság gyakorlatában. Acta Humana, 2005/2. 64-75.
[4] Poiares Maduro főtanácsnok C-402/05. P. sz. ügyben kiadott záróindítványa, Kadi kontra Tanács és Bizottság, 2008. január 16., illetve az Európai Bíróság C-402/05.P. és C-415/05.P. sz. egyesített ügyekben hozott ítélete, Kadi és Al Barakaat kontra Tanács és Bizottság, 2008. szeptember 3., EB 45 2008, I-6351.
[5] A szerző társszervezője volt annak a konferenciának, amelyre 2005. szeptember 2-án került sor az Amsterdam Center for International Law, University of Amsterdam keretében. A konferencia előadásainak anyaga könyvalakban megjelent: WOUTERS J.-NOLLKAEMPER A.-DE WET E.: The Europeanisation of International Law. The Status of International Law in the EU and its Member States. T.M.C: Asser Press, The Hague, 2008.
[6] A tanulmányban az Európai Közösség ill. Unió bírói testületeit, az Európai Közösségek Bíróságát váltakozva Európai Bíróság vagy Bíróság vagy luxembourgi bíróság néven használom, az Elsőfokú Bíróságot ilyenként nevezem meg. Az Emberi Jogok Európai Bíróságát pedig esetenként strasbourgi bíróság megjelöléssel használom. Mindezt az említett intézmények hosszú neve miatt, a szöveg nehézkességének elkerülése érdekében teszem. Az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Egyezményt (1950) az Emberi Jogok Európai Egyezményeként vagy Egyezményként fogom röviden alkalmazni.
[7] A magyar és idegen nyelvű szakirodalomban ehhez a témakörhöz már számos forrást találunk, amelyek az Európai Közösség illetve az Unió csatlakozását, annak előfeltételeit, lehetőségeit taglalják. Ezért ebben a tanulmányban részletekbe ezügyben nem bocsátkozom. Megjegyzendő azonban, hogy az Európai Unió ratifikációra váró reformszerződése, a Lisszaboni Szerződés már kifejezett felhatalmazást ad az Uniónak az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozásra.
[8] Az Európai Bíróság ilyen irányú tevékenységének az eredményeként a primer közösségi jog mai állapotában az írott jog mellett íratlan primer közösségi jogként tartalmazza a speciális jogelvek mellett az ún. általános jogelveket, melyeknek részét képezik a luxembourgi bíróság által megfogalmazott közösségi alapjogok is.
[9] Lásd: C-159/90 - SPUC/Grogan, EBHT 1991, I-4685., illetve EJEB Open Door and Dublin Well Woman v. Ireland, Ser. A, 1992, No. 246-A. vagy éppenséggel a C-260/89 - ERT, EBHT 1991, I-2925., illetve EJEB Informationsverein Lentia v. Austria, Ser. A, No. 276.
[10] Lásd: 374/87 - Orkem, EBHT 1989, 3283., illetve EJEB Funke v. France, Ser. A, 1993, No. 256-A
[11] Lásd: 46/87 és 227/88 - Hoechst egyesített ügyek, EBHT 1989, 2859., illetve EJEB Chappel v. United Kingdom, Ser. A, 1989, No. 152-A és Niemitz v. Germany, Ser. A, 1992, No. 251-B.
[12] Tipikus ebből a szempontból az Európai Bíróság Hauer-ügye (44/79, EBHT 1979, 3727, 17. és 19.), ahol a tulajdonhoz való jog tekintetében hivatkozik ugyan az Egyezményhez csatolt I. Jegyzőkönyvre, de azután a logika és a gyakorlatiasság jegyében, tekintettel a "közérdekre", túl is lép azon.
[13] Agency-típusú esetek: a közösségi jog végrehajtása többlépcsős módon valósul meg, a tagállamok tipikusan a Közösség végrehajtó szerveként lépnek fel és eközben közösségi jogot alkalmaznak (pl. C-2/92 - Bostock, EBHT 1994, I-955, vagy 5/88 - Wachauf, EBHT 1989, 2609).
[14] ERT-típusú esetek: a tagállamok a gazdasági alapszabadságokat korlátozó intézkedéseik kimentése céljából a közbiztonságra, közrendre, közegészségre és hasonló, a közérdek körébe tartozó indokra hivatkozhatnak, ezek megalapozottsága tekintetében a Bíróság 1991 óta alapjogokat is vizsgál. A Cinéthèque-ügyben (60 és 61/84, EBHT 1985, 2605) még elhárította magától, az ERT-ügytől kezdve azonban átszűri a közösségi alapjogokon is a tagállami kimentési kísérleteket (C-260/89 - ERT, EBHT 1991, I-2925). További példák: C-62/90 - Deutsches Arzneimittelrecht, EBHT 1991, I-2675; C-368/95 - Familiapress, EBHT 1997, I-3689; C-112/00 - Schmidberger, EBHT 2003, I-5659., stb.
[15] Különösen kényelmetlen helyzetben lehetnek a nemzeti bírák ilyen esetekben. Ld. ehhez BERGMANN J.: Diener dreier Herren? Der Instanzrichter zwischen BverfG, EuGH und EGMR. Europarecht, 2006. 101. és köv.
[16] Ezen az állásponton van pl. WEILER, J. H. H.: The Constitution of Europe. Cambridge University Press, Cambridge (Engl.), 1999. 125.
[17] Lásd erről pl. SZALAYNÉ SÁNDOR E.: Az Európai Közösség csatlakozásának kérdése az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez - néhány gondolat a közösségi jog és az alapjogok viszonyáról az Európai Közösségek Bíróságának 2/94-es véleménye kapcsán. Acta Humana, No. 32 (1998) 20-31.
[18] Lásd ehhez többek között LAWSON, R.: A sarki fény nyomában. Milyen mércét alkalmazzon az EU Alapvető Jogok Ügynöksége? Fundamentum, 2005/1. 19-20.
[19] Lásd erről többek között SZALAYNÉ SÁNDOR E.: Interferencia az Európai Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában. Acta Humana, No. 16 (2005) 2. 13-29.
[20] Application No. 8030/77, Decision of 10.7.1978. Decisions and Reports (DR), 13, 213.
[21] Az Emberi Jogok Európai Bizottsága 1954 és 1999 októbere között működött, mellette ad-hoc bíróságként járt el az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatolt 11. Jegyzőkönyv (hatályos: 1998. november 18-tól) rendelkezett az állandóan ülésező Emberi Jogok Európai Bíróságáról, mely 1999 októberétől végzi tevékenységét.
[22] A továbbiakban: ESZAK.
[23] Egyezmény 1. cikk: "A Magas Szerződő Felek biztosítják a joghatóságuk alatt álló minden személy számára a jelen Egyezmény I. fejezetében meghatározott jogokat és szabadságokat."
[24] Application No. 13258/87, Decision of 9.2.1990, DR 64, 138
[25] A tényállás részletes leírását lásd pl. HUMMER W.-VEDDER Ch.: Europarecht in Fällen, Nomos, Baden-Baden, 2005. 321-323.
[26] A strasbourgi jogorvoslati fórumok előtti panaszok elfogadhatatlanságáról általában jó áttekintést ad: GRÁD A.: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Strasbourg Bt., Budapest, 2005, 58-85.
[27] Szövegét lásd: HL 1977, C 103, 1.
[28] A szekunder közösségi jog elsőbbsége a német alaptörvényben foglalt alapjogokkal szemben a témája a német alkotmánybíróság Solange II ítéletének. Lásd 2 BvR 197/83. - az ítélet 1986. október 22-én kelt: BVerfGE 73, 339. A tényállás és az ügy menetének részletes leírását tartalmazza pl. HUMMER W.-EDDER Ch.: Europarecht in Fällen. Nomos V., Baden-Baden 2005. 52-53. A Solange-ítéletek hatásairól részletesebben ld. LAVRANOS N.: Das So-Lange-Prinzip im Verhältnis von EGMR und EuGH-Anmerkung zu dem Urteil der [sic] EGMR v. 30.06.2005, Rs. 450 36/98. Europarecht, 2006. 79-92.
[29] A német alapjogi szakirodalomban többen is ezen a véleményen vannak. Lásd: EHLERS, D (szerk.): Europäische Grundrechte und Grundfreiheiten. De Gruyter, Berlin, 2005. 41-42. Hasonlóképpen ír MEYER-LADEWIG J.: Die Konvention zum Schutz der Menschenrechte und Grundfreiheiten. Handkommentar. Nomos, Baden-Baden, 2003. 40.
[30] Denise Matthews v. The United Kingdom, no. 24833/94. ECHR, 1999-I, 251
[31] Pl. a közös mezőgazdasági politika, a közös kereskedelempolitika szabályai. A Matthwes-ügy tényállásának, előzményeinek és következményeinek részletes leírását és elemzését lásd: MOHAY Á.: A Matthews-ügy utóélete. Az Európai Parlament választására vonatkozó gibraltári szabályozás közösségi jogba ütközésének kérdése. Jogtudományi Közlöny, 63. évf. (2008) 10. sz. 489-496.
[32] HL 1976 L 278. 1.
[33] 3. cikk: "A Magas Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy ésszerű időközönként, titkos szavazással szabad választásokat tartanak olyan körülmények között, melyek a törvényhozó testület megválasztását illetően biztosítják a nép véleményének kifejezését". Lásd: 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről.
[34] DOUGLAS-SCOTT, S.: A Tale of Two Courts: Luxemburg, Strasbourg And The Growing European Human Rights Acquis. Common Market Law Review, Vol. 43. (2006) 3. 636-639.
[35] Lásd a Matthews ítélet 2. és 3. pontját. A két bíró: Sir John Freeland és Karel Jungwiert volt.
[36] Az ügy sajátosságairól lásd még: PACZOLAY P.: A magyar alkotmány jövője és az uniós csatlakozás, Politikatudományi Szemle, XIII. évf. 2004/1-2. szám, 42-43. illetve LAWSON: i. m. 19-20.
[37] Érdekes fordulat az ítélet indokolásában, hogy a nagykamara a maastrichti szerződést is bevonja az érvelésébe, amennyiben az Európai Parlamentet az EJEE 1. kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikke szerinti törvényhozó testületnek tekinti éppen a maastrichti szerződéssel bevezetett módosítások okán. Főként kibővített jogalkotási hatáskörei (együttdöntési és hozzájárulási eljárás), illetve egyéb olyan közösségi kompetenciái, mint a Bizottság feletti politikai ellenőrzés gyakorlása tette a közösségi rendszerben a parlamentet a valódi politikai demokrácia hordozójává. Lásd a Matthews ítélet 33., 49-52. pontjait.
[38] Lásd uo. 34. pont.
[39] Lásd uo. 32. pont utolsó mondat.
[40] Az elvet lásd a nemzetközi szerződések megkötéséről szóló 1969. évi egyezményben. A szerző, aki kifogásolja az elv alkalmazásának módját a Matthews-ügy kapcsán, pedig HARTLEY T.: European Union Law in a Global Context: Text, Cases and Materials. Cambridge University Press, Cambridge (Engl.) 2004, 350.
[41] Lásd az állítás igazolására az Európai Közösség alapító Szerződésének 234. cikk a) pontját, továbbá lásd még GAITANIDES, Ch.: Artikel 234. Vertrag über die Europäische Union und der Vertrag zur Gründung der Europäischen Gemeinschaft. Kommentar. Bd. 4. (Hrsg.: Groeben-Schwarze, von der). 6. Auflage. Nomos, Baden-Baden, 2004, 531.
[42] Lásd SZALAYNÉ S. E.: Az Európai Közösség csatlakozásának kérdése. i. m. 30-31.
[43] Cantoni v. France, no. 17862/91, ECHR, 1996-V, 1614.
[44] A közösségi jogforrás a 65/65/EGK irányelv volt, a vita francia átültető jogszabályban rögzített gyógyszertár-monopólium megsértése miatti büntetőeljárás volt, amellyel szemben a panaszos az Egyezmény 7. cikkének sérelmét igyekezett érvényesíteni a strasbourgi bíróság előtt.
[45] Ezen a véleményen van pl. BREUER M.: Offene Fragen im Verhältnis von EGMR und EuGH: der Fall Emesa Sugar. Europease Grundrechts Zeitschrift, 2005. 231. és köv.
[46] Senator Lines GmbH v. 15 Member States of the European Union, no. 56672/00.
[47] C-364/99 P (R) DSR-Senator Lines GmbH-ügy, EBHT 1999, I-8733.
[48] Az Elsőfokú Bíróság tizenhat felperes hajózási vállalat - köztük a Senator Lines - ügyében 2003. szeptember 30-án hozott ítéletet, melyben a kifogásolt bizottsági határozatot részben hatályon kívül helyezte. T-191/98, T-212/98-214/98 egyetesített ügyek, Atlantic Container Line és társai v. Bizottság, EBHT 2003, II-3275
[49] Hasonlóképpen vélekedik pl. EHLERS D. Europäische Grundrechte und Grundfreiheiten (ed.: Ehlers D.). De Gruyter Recht, Berlin 2005, 42-43.
[50] No. 45036/98, ECHR 2005-IV.
[51] ENSZ BT 820 (1993) határozat - olyan járművek lefoglalására terjedt ki, amelyek teljes egészében, vagy többségében jugoszláv tulajdonban vagy legalábbis jugoszláv ellenőrzés alatt állnak.
[52] HL 1993 L 102, 14.
[53] C-84/95 Bosphorus Hava Yollari, EBHT 1996, I-3953. Ld az ügyről többek között SCHORKOPF F.: The European Court of Human Rights'Judgment in the Case of Bosphorus Hava Yollari Turizm v. Ireland. German Law Journal, Vol. 06 (2005) No. 09., 1257-1260; BESSELINK, L. F. M.: The European Union and the European Convention on Human Rights after the Lisbon Treaty: From Bosphorus sovereign immunity to full scrutiny? (2008. január 13.) - további forrásokra utalásokkal. Elérhető: http://ssrn.com/abstract=1132788; BRÖHMER, J.: Die Bosphorus-Entscheidung des Europäischen Gerichtshofs für Menschenrechte. Europäische Zeitschrift der Wirtschaft (EuZW). 2006, 71-76.; SCHWEITZER, M.: Bosphorus Hava Yollari Turizm Ve Ticaret Anonim Şirketi v. Ireland. Menschen Rechts Magazin (MRM), 2006/1. 87-94.
[54] Az ügy érdekessége, hogy ez volt az egyedüli ilyen jellegű intézkedés az EU és az ENSZ által bevezetett embargó alapján. Ld. az ügy körülményeinek és a strasbourgi bíróság határozatának rövid magyar nyelvű bemutatását: Fundamentum, 2005/4. 139-140.
[55] Az 1998-ban a Bírósághoz került ügyben az ítélet végül 2005. június 30-án született meg.
[56] Ld. Kiegészítő jegyzőkönyv az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez. Párizs, 1952. március 20.
[57] Kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikk második bekezdés: "Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák."
[58] Ld. Bosphorus Hava Yollari Turizm v. Ireland, no. 45036/98, ECHR 2005-IV. 150. pont.
[59] Ld. uo. 152. pont.
[60] Ld. uo.153. pont.
[61] Ld. uo. az ítélet 154. pont.
[62] Ld. uo. 155. pont - itt a bíróság hivatkozik arra, hogy ezzel az állásponttal egyetértettek a felek és az Európai Bizottság is.
[63] Ld. uo. 156. pont.
[64] Az Egyezmény ilyen értelemben felfogott szerepéről ("constitutional instrument of European public order") a bíróság a Loizidou v. Törökország ügyben 1995. március 23-án hozott ítéletében nyilatkozott. Ld. Series A no. 310., 27-28., § 75.
[65] Ld. Bosphorus Hava Yollari Turizm v. Ireland, no. 45036/98, ECHR 2005-IV. 72-84. pont.
[66] Ld. uo. 85-99. pont.
[67] Ld. uo. 165. pont.
[68] Ld. uo. 159-164. pont.
[69] Ld. a Bosphorus ítélethez csatolva a közös különvéleményt. A tizenhét tagú nagykamara hat bírája - C. L. Rozakis, F. Tulkens, K. Traja, S. Botoucharova, V. Zagrebelsky és L. Garlicki.
[70] Uo. 3. pont.
[71] Ld. az ítélethez csatolt Ress-féle különvélemény 2. pont.
[72] Ld. a Bosphorus ítélet 166. pont.
[73] Uo. 167. pont.
[74] Ld. C-84/95 Bosphorus-ügy, EBHT 1996, I-3953, 19. és köv. pont.
[75] Ld. pl. közös különvélemény 4. pont.
[76] Ld. különvéleményének 2. pontját.
[77] Ld. Bosphorus-ítélet 157. pont.
[78] Az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság 2007. december 12-én ünnepélyesen kihirdette az Európai Unió Alapjogi Chartájaként azt a szöveget, amely kis kiigazításokkal megegyezik a 2000. december 7-én kihirdetett változattal, és amely a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésének időpontjában annak helyébe lép. HL 2007 C 303/01.
[79] Ld. az Európai Unióról szóló szerződés 2007. december 13-án aláírt Lisszaboni Szerződés szerinti módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt változatának 6. cikk (1) bekezdése szerint: "Az Unió elismeri....; e Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések". A 6. cikk (2) bekezdése szerint pedig: "Az Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez.". A Lisszaboni Szerződés tartalmának bemutatását és magyar munkafordítását közli: HORVÁTH Z.-ÓDOR B.: Az Európai Unió szerződéses reformja. Az Unió Lisszabon után. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2008.
[80] 2008. december vége.
[81] Ld. Megállapodás az Európai Közösség és az Európa Tanács között az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége és az Európa Tanács közötti együttműködésről. HL 2008 L 186/07.
[82] Ld. például a Roquette Frères-ügy, EBHT 2002, I-9011, 29.
[83] PHILIPP, H.-NASKE, N.: Rechtsschutz gegen den UN-Sicherheitsrat durch europäische Gerichte? Zeitschrift für öffentliches Recht (ZaÖRV) Bd. 61 (2006) 600. és köv.; DE WET, E.: The emerging international constitutional order: the implications of hierarchy in international law for the coherence and legitimacy of international decision-making. Potchefstroom Electronic Law Journal (PER), 2007/2. 1-27.
[84] Ilyen pl. a 2001/931/KKBP tanácsi közös álláspont (HL 2007 L 344/93) és a 2580/2001/EK rendelet (HL 2001 L 344/70).
[85] Ld. T-315/01 Kadi-ügy, EBHT 2005, II-3649 és T-306/01 Yusuf-ügy, EBHT 2005, II-3533.
[86] Ld. DE WET: i. m. 2.
[87] C-402/05.P és C-415/05. P. Kadi-ügy, EBHT 2008, I-6351.
Lábjegyzetek:
[1] Szalayné Sándor Erzsébet, Egyetemi docens, PTE Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi- és Európajogi Tanszék, 7622 Pécs, 48-as tér 1., E-mail: zsoka@ajk.pte.hu.
Visszaugrás
