Az ókori Egyiptomban még nem mutatható ki egyértelműen a társasági szerződés létezése. A babiloni jogban már fellelhető volt, azonban keveredtek benne az ügynöki és a kölcsönszerződés elemei. Az antik Görögországban a mai polgári jogi társaságnak megfelelő alakzat létezett, de a társaság sok esetben összemosódott az egyesület jogi elemeivel. Az ókori jogokban a közös vállalkozás folytatására irányuló szerződések elsősorban reálszerződések voltak, vagyis a közös tevékenység végzéséhez szükséges vagyon átadásával jöttek létre. Ebben a klasszikus római jog jelentett áttörést, amikor e szerződés megkötéséhez már a felek megegyezése is elég volt (Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2005. 73-74.).
A Római Birodalomban kialakuló élénk kereskedelmi élet és az ezzel együtt járó "cizellált" joggyakorlat a társaságok területén is kialakított egy olyan szabályozást, amely jogi konstrukcióját tekintve a mai napig érvényesül. A római jogban nem beszélhetünk elkülönült társasági jogról, azonban a szerződéstípusok körében a gazdasági igények mégis magukkal hozták a societas - mint a személyegyesítő gazdasági társaságok római jogi előzményei, gyökerei - különböző formáinak kialakulását. A societas-on kívül további, a mai társasági jogi formákhoz hasonló alakzatok is létrejöttek, így például a collegium, az universitas, illetve ide sorolhatók a korlátolt helytállási kötelezettség lehetőségét magában hordozó egyes családjogi hatalmi viszonyra épülő jogi megoldások. Érdekes jelenség volt továbbá a római jogban a societas publicanorum, amely az adók beszedésére szerveződött. Ez utóbbi egy olyan societas volt, amely esetében a társasági vagyon a tagok magánvagyonából állt össze, ugyanakkor a collegium mintájára szerveződött. Számos, a társaságok jogi természetét taglaló műben található hivatkozás a societas publicanorum speciális jogi természetére, mivel a korporatív szervezetek vonásaival is rendelkezett ez a szerződéses alakzat, jelentős szerepet játszva a társasági szerződés kialakulásában (Schadl György: A társaságok és a társasági jog előzményei a római jogban. Acta Universitatis Sapientiae, Legal Studies Vol. 2. 2013/2. 243-269.).
A szerződéselmélet szerint a társaság nem több, mint szerződések egy csoportja, vagyis egy olyan szerződési csokor, amely a társaság működésében résztvevők közötti kapcsolatokat szabályozza (Schadl György: A társaságok és a társasági jog fontosabb dogmatikai kérdéseinek elemzése. PhD disszertáció, Szeged, 2011. 81.). Ami ezen elmélet társasági jogról alkotott felfogását illeti, ennek jelentősége azért is kiemelkedő, mert a jelenlegi szabályozási viszonyok nagyban hasonlítanak annak kiindulópontjaira, így az a társasági jog jelenlegi állapota és funkciója meghatározása kérdésében is jelentős segítséget nyújt. A szerződéselmélet logikájának kiindulópontja, hogy valamennyi társasági szerződés tartalmának meghatározása kisebb-nagyobb költséggel jár. A társasági jog elsődleges funkciója a gazdasági szereplők szerződéseivel kapcsolatos költségek minimalizálása. Ezt a funkciót oly módon tudja érvényre juttatni, hogy olyan általános szabályokat alkot meg, amelyek a felek kapcsolatának azokat az aspektusait szabályozzák, amelyekről a felek nem rendelkeztek (Schadl György: A társaságok és a társasági jog fontosabb dogmatikai kérdéseinek elemzése. PhD disszertáció, Szeged, 2011. 81-82.).
A polgári jognak jelentős részét a szerződések, a relatív szerkezetű jogviszonyok joga teszi ki. A tulajdon statikus, abszolút szerkezete, a tulajdonosok polgári jogalanyként való legitimálása alapvetően - leegyszerűsítetten kifejezve - azt a célt szolgálja, hogy az áruviszonyok dinamikája, a relatív szerkezetű szerződések funkcionálni tudjanak. A társasági szerződés azonban igen különös, a tipikus polgári jogi szerződésektől meglehetősen eltérő szerződés. Mindenekelőtt a társasági szerződés főszabály szerint többalanyú szerződés - két alany ritkábban fordul elő, a jogi szabályozás sok tagra modellez, a tagok száma az olyan testületeknél, mint a részvénytársaság több százezres vagy akár milliós is lehet. A polgári jog általános szerződésekről szóló része sem mondja ki ezt, de elég egyértelmű, hogy az árucsere szerződések szabályait két, legfeljebb három pozícióra tervezi (eladó-vevő, megrendelő-vállalkozó, bérbeadó-bérlő, illetve megbízó-bizományos-harmadik személy, feladó-fuvarozó-címzett) (Sárközy Tamás: A magyar társasági jog Európában. HVG-ORAC, Budapest, 2001. 69-70.).
A polgári jogi szerződések túlnyomó többsége árucsere-szerződés, a társasági szerződés viszont nem csereszerződés. Az árucsere-szerződéseknél a felek egy konkrét áruviszony eltérő pólusain állnak. Nyilván az árucsere-szerződéseknél is kívánatos az együttműködés a szerződő felek között, huzamosabb szerződéses kapcsolatok esetén az együttműködés tartóssá, intézményessé is válhat (pl. fővállalkozási szerződés nagyberuházásra), de mivel a felek az áruviszony egymással ellentétes oldalán állnak, az együttműködési elem szükségképp alávetett az árucsere főszolgáltatáshoz fűződő érdekellentétnek (adásvételi szerződésnél az eladó alapérdeke a minél magasabb, a vevőé a minél
- 10/11 -
alacsonyabb ár). Ugyanakkor a társasági szerződés lényege a társulók között együttműködés szervezése. Az együttműködés is piaci jellegű, üzletszerű vállalkozásra irányul (Sárközy Tamás: Gazdasági státusjog. Aula, Budapest, 2007. 128-129.).
A társasági szerződés tipikusan nem kétoldalú jogviszony. Egyrészt a társaság - jellemzően - többszemélyes kötelem, többnyire kettőnél több tag köti a szerződést. Abban az esetben is, ha a szerződésnek két aláírója lenne, ők ketten nem egymásnak nyújtanak szolgáltatást. Kettejük jogállása egyforma, nem lehet közöttük jogosultat, illetve kötelezettet elkülöníteni. Nem érvényesülhet az árucsere-szerződés jellegzetessége, a szinallagma, ugyanis a szolgáltatások egyenértékűségéről nem beszélhetünk. Az egyik szerződő akár ezerszer nagyobb értékű kötelezettséget is vállalhat, de ha a vagyoni hozzájárulások azonos értékűek lennének is, mivel azokat nem egymással szemben, nem a másik fél számára teljesítik, értékegyenlőségről klasszikus értelemben nem beszélhetünk.
A társasági szerződés nem csak azért különbözik a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: Ptk.) szabályozott áruszerződésektől, mert nem érvényesülnek benne azok jellemző vonásai, hanem azért is, mert olyan sajátosságokkal rendelkezik, amelyek viszont az árucsere-szerződésekből hiányoznak.
Legjellegzetesebb vonása a társasági szerződésnek, hogy jogalanyt létesít. Az a célja, hogy a gazdasági forgalom egy új szereplőjét hozza létre, a belőle fakadó jogok és kötelezettségek döntően ezzel az új jogalannyal szemben illetik és terhelik a szerződő feleket. A társasági szerződés tehát szükségképpen kihat harmadik személyekre, olyannyira, hogy ez nem egy járulékos hatás, hanem a társasági szerződés magja, veleje (Miskolczi Bodnár Péter: A társasági szerződés sajátosságai a Ptk.-ban szabályozott szerződésekhez képest. Gazdaság és Jog, 2001/7-8. 27-37.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
