A bizonyítás a polgári per legidőigényesebb szakasza, emellett ez okozza a legtöbb költséget a felek számára. Egyben központi eleme a polgári pernek, mivel itt történik a tényállás megállapítása, a felek által a bíróság rendelkezésére bocsátott bizonyítékok alapján. Itt történik a nem releváns tények kiszűrése, és a bíróságnak nagy szerepe van abban, hogy a bizonyítás irányát meghatározza, kijelölje a bizonyításra szoruló tények körét, illetve tájékoztassa a feleket, ha egy tényt fennállónak tekint, bizonyítás nélkül. Ehhez kapcsolódóan szintén a bíróság osztja ki a bizonyítás kapcsán a felekre háruló kötelezettségeket, és alkalmazza a bizonyítási teher szabályait.
Ebben az eljárási szakaszban az érdekek ütközése még szembetűnőbb lehet, mivel a felek számára érdemi kihatása is lehet annak, ha sikertelen, vagy elmarad a bizonyítás. A per ésszerű időben való befejezése nemcsak a felek érdeke, de egyben közérdek is, amit a bizonyítási szakasz minél racionálisabb lebonyolítása nagyban elősegít. Minthogy azonban a fél érdeke nem minden esetben a per hamarabbi befejezése, a bíróságnak a bizonyítási szakaszban is megfelelő eszközökkel kell rendelkeznie az eljárás célszerű és időszerű menetének biztosítására. Az igazságszolgáltatás megfelelő működése érdekében szükséges tehát racionalizálni a tényállásmegállapítási folyamatot - minél hatékonyabban történjen, megfelelő alapossággal, de mégis ésszerű időben. Egyik oldalon megfelelő jogi szabályozásnak kell ezt biztosítani, mind perrendtartási, mind az ügyviteli szabályok szintjén, másrészt a bírósági gyakorlatban ezeket érvényre is kell juttatni, azaz adekvát módon alkalmazni a konkrét ügyekben.
Tanulmányomban áttekintem a bizonyítás optimális lefolytatásának kritériumait, majd azt, hogy ezek érvényre jutnak-e a hatályos perrendtartásban. Ezután megvizsgálom az új Polgári perrendtartás elfogadott tervezetét abból a szempontból, hogy milyen várható változásokat fog hozni a bizonyítási eljárás hatékonyságát tekintve. Végül a bírói gyakorlatból hozott példákkal rávilágítok a bizonyítási eljárás egyes kritikus pontjaira. Minderre a kodifikációs munka eddigi eredményei és egyes európai jogrendszerek összehasonlító jellegű tanulmányozása nyújt elméleti alapot.
A bizonyítás optimális lefolytatása kapcsolatban van a hatékonyság fogalmával, de annál szélesebb körben használjuk a fogalmat. A hatékonyság maga sem egysíkú fogalom, többféle igényt hordoz magában: időbeli, mennyiségi és minőségi elemeket. A bírósági munkát így összefüggéseiben vizsgálja. A hatékony ítélkezési munka csak akkor éri el a kívánt hatást, ha minél rövidebb idő alatt, minél kisebb idő-és munkaráfordítással (nemcsak az eljáró bíróság, hanem a peres felek vonatkozásában is), minél jobb minőségű döntést érünk el.[1]
Az optimalizálás kifejezés alatt nemcsak a hatékonyságot, azaz egységnyi idő alatt maximális teljesítményt értjük - mivel ez nagyon egysíkú lenne a peres eljárás vonatkozásában - hanem, ez kifejezi, hogy más, főképp szakmai szempontokat is figyelembe veszünk, ám nem vizsgáljuk a hatékonyság költség-oldalát. A bizonyítást mint eljárási cselekmények láncolatát vesszük figyelembe, e lépések időbeliségét, sorrendjét, továbbá a felek és a bíróság közötti feladatmegosztást. Ehhez először a jogszabályi környezetet tekintem át, majd annak gyakorlati megvalósulását értékeljük, végül megfogalmazok néhány de lege ferenda javaslatot.
Negatív megközelítés szerint, bizonyosan nem optimális a bizonyítási eljárás lefolytatása akkor, ha másodfokon hatályon kívül helyezték az ítéletet megalapozatlanság, vagy a bizonyítással összefüggő lényeges eljárási szabálysértés miatt. Hiszen, ekkor valami olyan eljárási cselekmény történt, aminek nem kellett volna ideális esetben (például, a bizonyítás nem a releváns tényekre folyt), vagy éppen, elmaradt valamilyen szükségképpeni eljárási cselekmény, gondoljunk például a bizonyítási kötelezettségről és teherről adott tájékoztatásra. Metzinger rámutat[2], hogy ennek fordítottja nem feltétlenül igaz, tehát ha a jogorvoslat során nem helyezik hatályon kívül az elsőfokú ítéletet, az nem jelenti azt, hogy a bizonyítás hatékony volt (hiszen a másodfokú bíróság nem ezt a szempontot vizsgálja).
A hatályos Polgári perrendtartás a bíró feladatává teszi a bizonyítás elrendelését, de főszabály szerint csak a fél indítványára. Mérlegelési jogköre van ebben, tehát nem köteles elrendelni az indítványozott bizonyítást, ha azt nem látja szükségesnek az
- 304/305 -
ügy eldöntéséhez. Köteles is mellőzni a bizonyítási indítványt, a Pp. 3.§ (4) bekezdése szerinti esetben.
A Pp. 163. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett bizonyítást rendel el. Az anyagi jogszabályok jelölik ki a bizonyítandó tények körét egy adott jogviszonyban. Ez alapján tudja a bíró meghatározni, hogy az érdemi döntéshez milyen tények ismeretére van szükség, a felek által előadott tények mennyiben relevánsak, illetve lényegtelenek. Fontos, hogy a bíró a peranyagot már kezdettől fogva ismerje, így alakíthat ki egy perspektívát az ügy menetével kapcsolatban. A pertartam hosszát leginkább befolyásoló tényező a per lényegét képező jogvita mibenlétének ismerete. A jogi norma megjelölése nélkül a fél nem releváns tényeket, nem tényállást ad elő, hanem csak semleges tényeket.[3] A jogviszony helyes minősítése a fél (illetve képviselője) által ezért meghatározó a sikeres bizonyítás szempontjából. Nem mennénk most bele a megfelelő jogalap megválasztásának problematikájába, és abba, hogy ezt hogyan korrigálhatja a fél vagy a bíróság a per során, ezzel számos tanulmány foglalkozik. Témám szempontjából feltételezzük, hogy a jogalap helyesen van megjelölve a keresetlevélben, és csupán a bizonyítással összefüggő kérdéseket vizsgálom.
Nyilvánvaló, hogy amennyiben a bíróság pontosan tudja, miről kell döntenie, a döntéshez vezető eljárás vezetése célirányos és kerülők nélküli lehet, a döntés, azaz az ítélet meghozatala pedig egy ilyen eljárás után optimálisan rövid időn belül megtörténhet. Ezért értékelődik fel legtöbb európai országban az előkészítő szakasz jelentősége, illetve annak hatékony szabályozása. Tehát a következő lépés a döntéshez szükséges tények körülhatárolása. A felperes által a keresetlevélben tett nyilatkozatok alapján sokszor nem lehet még következtetni a jogvita lényegére, hanem az csak az alperesi védekezés után ismerhető meg. Ilyenkor a pervezetés csak a jogvita lényegének felderítése után tervezhető meg, miután a vitás és nem vitás tények körvonalazódnak, ami alapot ad a bizonyítás körének és módjának meghatározására.
A felperes részéről a bizonyítási indítványoknak először a keresetlevélben kellene megjelenniük. Ám jelenleg erre még az első tárgyaláson is lehetősége van, sőt, az alperes ellenkérelmére tekintettel még újabb bizonyítási indítványokat is tehet a felperes, lényegében az egész elsőfokú eljárás alatt. A bíró ezt némiképp korlátozhatja határidő tűzésével, és a 141. § (2) és (6) bekezdése szerinti felhívással, majd a jogkövetkezmények alkalmazásával. Az alperesnek pedig az ellenkérelemben kellene először megtennie bizonyítási indítványait, amit a bíróság rendelkezése szerint vagy előkészítő iratban, vagy a tárgyaláson szóban kell előadnia. Ez indokolatlanul hosszú időt jelent az alperesi ellenkérelem előterjesztésére, valamint kiüresíti az első tárgyalást, hiszen, ha a felperes csak ott szembesül először az alperesi védekezéssel, szinte bizonyos, hogy el kell halasztani a tárgyalást, mivel immár felperesnek is megfelelő időt kell biztosítani, hogy reagáljon az alperesi védekezésre, ahhoz igazítsa a bizonyítási indítványait, vagy esetlegesen módosítsa, kiegészítse a keresetét.[4] A Pp. 124. §-a nem osztályoz kötelezettségek tekintetében akként, hogy mi a felek és képviselőik, illetve mi a bíróság feladata. A szakasz vége azonban világossá teszi, hogy az alperesnek semmiféle teendője nincsen, ezzel szemben a bíróságnak kötelessége számos előkészítő cselekményt tenni. Hatékonyabb lenne azonban az előkészítés, ha a feleket is rászorítanák a per megfelelő előkészítésére, majd a későbbi szakaszban a tárgyalás előkészítésében való aktív közreműködésre.
Látszólagos szigorúsággal fogalmaz a törvény a 141. § (6) bekezdésben. Ha a felek valamelyike tényállításának, nyilatkozatának előadásával, bizonyítékainak előterjesztésével - a (2) bekezdésben előírt kötelezettsége ellenére - alapos ok nélkül késlekedik, és e kötelezettségének a bíróság felhívása ellenére sem tesz eleget, a bíróság a fél előadásának, előterjesztésének bevárása nélkül határoz, kivéve, ha álláspontja szerint a fél előadásának, előterjesztésének bevárása a per befejezését nem késlelteti. Ezt támasztja alá a Pp. 3. § (4) bekezdés, mely szerint a bíróság a bizonyítás elrendelését mellőzni köteles, ha a bizonyítási indítványt a fél neki felróható okból elkésetten, vagy egyébként a jóhiszemű pervitellel össze nem egyeztethető módon terjeszti elő, kivéve, ha a törvény eltérően rendelkezik. Tehát, itt a bíróság köteles mellőzni a késedelmesen előterjesztett bizonyítékot, kivéve, ha egyébként sem lehetne még befejezni a pert. Ez tehát pontosan megfogalmazott kötelezettség a bíróság részére, amire figyelmezteti is a felet a bizonyítási eljárás kezdetekor, és a késedelem felmerülésekor szintén.
A Pp. 3. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezések alapelvi jellegűek és a bizonyításra kötelezett fél mulasztása alapján alkalmazható szankciók általános, elvi kereteit jelölik ki. Az ott írtak azonban csupán közvetett módon érvényesülnek, a bíróság döntését közvetlenül nem alapozhatják meg, önmagában a Pp. 3. § (4) bekezdése alkalmazásával egyetlen elkésett bizonyítás mellőzése sem indokolható. Ahhoz ugyanis szükséges a félnek a Pp. 141. § (2) bekezdése szerinti felhívása, majd annak megsértése esetén a Pp. 141. § (6) bekezdésében foglalt tényállási elemek megvalósulása.[5] Nem szerencsés a jogszabály jelenlegi megoldása, mert tulajdonképpen kétszer kell felhívni a felet a késedelmes előterjesztés jogkövetkezményeire, illetve, először magára a Pp. 141. § (2) bekezdésben foglalt kötelezettségre, majd, a késedelem bekövetkezésekor külön, a 141. § (6) alkalmazására. Ennek egy felhívásban, még a késedelem előtt kellene megtörténnie.[6]
- 305/306 -
A bizonyítási indítványok megtétele a felek feladata, ezt a törvény kötelezettségként írja elő, ám a rendelkezési elvből kiindulva jogként is értelmezhetjük. Ez a kettősség döntően meghatározza azt, hogy mit engedünk meg hivatalból megtenni a bírónak, és mi az, amit rábízunk a felekre, és ha ők nem teszik meg, csak nyugtázzuk, hogy ez a fél akarata volt. Amennyiben kötelezettségként értelmezzük, ezt támasztja alá a bírósági eljárások közjogi jellege, annyiban, hogy közérdek az, hogy ne vegyék igénybe feleslegesen a felek a bírósági apparátust, hiszen más ügyektől veszik el az időt, pénzt, munkát.[7] Amennyiben jogként értelmezzük, ahogyan a jelenlegi Pp, a félnek joga van nem csinálni semmit, a következményének viselésével. De van ennek jelenleg következménye? Azt mondhatjuk, előbb-utóbb van, mivel a bíróság végül az ilyen ügyeket is - a mulasztó félre valószínűleg hátrányosan - de mindenképp le fogja zárni. Ám addig eltelnek hónapok, évek. A jelenlegi szankciók nem elégségesek és nem alkalmasak arra, hogy elősegítsék az ügy megalapozott eldöntését. Több eszközt kellene adni a bíróság kezébe, hogy a bizonyítási eszközök rendelkezésre álljanak a tárgyalásra, azonban nem azért, hogy pótolja a felek nemtörődömségét, hanem azért, hogy megalapozottan tudjon dönteni, egy, a jelenleginél sokkal koncentráltabb bizonyítás eredményeképpen. A 164. § (2) bekezdése szűkszavúan annyit közöl, hogy a bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha azt törvény megengedi. A következő pontban kitérünk rá, hogy ezt hogyan valósították meg más európai perjogi rendszerekben.
A peres eljárás perbeli cselekmények sorozatából tevődik össze, mely folyamat szabályozása a bíróság feladata, és erre irányuló tevékenysége a pervezetés.[8] A pervezetés koncepciója kialakításának alapját a felek nyilatkozatai adják. Ez alapján lehet meghatározni a bizonyítás irányát és terjedelmét is. Amíg azonban a bíróság a tárgyalást be nem rekeszti, az érdemi döntés kereteit, valamint a bizonyítás irányát és terjedelmét meghatározó nyilatkozataikat a felek bármikor módosíthatják: keresetüket, jogi álláspontjukat megváltoztathatják, új tényeket adhatnak elő, viszontkeresetet, beszámítási kifogást, új indítványokat terjeszthetnek elő. Ennek megfelelően változnak az érdemi döntés határai és a bizonyítás keretei, amihez hozzá kell igazítani a pervezetési koncepciót is. A per vezetésének módja szorosan összefügg a Pp-ben foglalt szabályozással, mivel az adja meg a kereteit, illetve részletszabályokat is tartalmaz. Ezzel kijelöli a mozgásterét a bírónak, és a cselekvésének a határait, illetve némi szabadságot is hagy neki a spontán, esethez igazodó pervezetésre.[9]
Lényegében a jogszabályban megvannak az eljárásjogi eszközök arra, hogy az igény érvényesítőjét a bíróság rászorítsa a per hatékony előkészítésére és vitelére. Minthogy azonban látjuk, hogy ez mégsem minden ügyben tud megvalósulni, ezért mégis indokolt lehet a normaszöveg kiegészítése, pontosítása. A magyar Pp. ugyan megfogalmazza a perelhúzás általános tilalmát, és alapelvi szinten tartalmazza az ésszerű befejezés követelményét, de kategorikus rendelkezést keveset találunk benne. A peres eljárás alatt a fellebbezési határidő az első jogvesztő határidő, a többi határidő mulasztása legfeljebb bírságolással jár. A német, osztrák perrendtartás ennél szigorúbb szabályokat tartalmaz, nem is beszélve az angol és francia perkódexekről.
A jelenlegi szabály, ami a felek tényállításainak és bizonyítási indítványainak időszerűségét meghatározza, az a gondos és eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő idő. Ez jelenthet egy általános kritériumot, ami nehezen határozható meg a konkrét ügyben, hiszen lehetnek olyan körülmények is, ami a fél akaratán kívül esik, de mégis hátráltatja az eljárást. Másrészt jelentheti a bíróság által szabott határidő megtartását. Ez már sokkal konkrétabb, és módot ad arra, hogy az ügy körülményeit ismerő bíróság reálisan felmérje, hogy mennyi idő szükséges a fél számára az adott nyilatkozat megtételéhez, és ahhoz mérten állapítson meg határidőt. Ekkor fontos az elmulasztás jogkövetkezményeire felhívni a figyelmet, és ha ez megtörtént, és a fél ennek ellenére elmulasztja, akkor aggálytalanul alkalmazható a szankció (helyet adva kivételes jelleggel a kimentésnek). Célszerű lenne tehát a jogszabályt kiegészíteni ezzel, hogy a bíróság által szabott határidőben köteles megtenni a tényállításokat és bizonyítási indítványokat. Természetesen az eljárás keretéül szolgáló tények és bizonyítékok tekintetében az ügy urai a felek, ami azt is jelenti, hogy a bíróság hivatalból nem derít ki helyettük semmit, csak az alapján hozhat ítéletet, amit a felek elé tárnak. A felek ugyan maguk döntik el, hogy a rendelkezésükre álló tényekből, adatokból, bizonyítékokból a perben mit kívánnak felhasználni, de a jóhiszeműség és az időszerűség követelménye nem csak a bíróságot, hanem őket is köti. Főszabály szerint a szabad bizonyítás alapján a bíróság sem szűkítheti a felhasználható bizonyítékok körét, csupán azt rögzítheti, hogy egy adott bizonyítási indítvány már nem szükséges, mert más úton bizonyításra került az adott tény, vagy az indítvány elkésett, ezért mellőzi.
Az új Polgári perrendtartásban érvényesülő osztott perszerkezet részben választ adhat a fenti problémákra.[10] Ha ugyanis a perelőkészítés szakaszában rögzülnek a felek tényállításai, akkor számba vehetők bizonyítandó tények, telepíthető a bizonyítási
- 306/307 -
teher, megtehetők a bizonyítási indítványok. A jelenlegi bizonyítási eljárást részben a jogszabályok módosításával lehet optimalizálni, ám szükséges a gyakorlatban is megvalósítani egy olyan hatékonyabb pertervezést és ügymenetet, ami a jogszabályi keretek lehetővé tesznek, sőt támogatnak. Ilyen lehetőség a tárgyalás minél korábbi időpontra tűzése, a felek és a szakértő számára határidők tűzése és ezek elmulasztásának szankcionálása, a tárgyalások valóban érdemi kérdésekre szorítása, így a tárgyalások számának csökkentése, a felesleges bizonyítási indítványok elutasítása, és az indokolatlan "üresjáratok" kiküszöbölése.
Az új szabályozással remélhetőleg nagyobb hangsúlyt fog kapni a perelőkészítés szakasza nemcsak a felek kérelmeinek tisztázása, rögzítése, hanem a bizonyítékok beszerzése szempontjából is. Így kevesebb bizonyítást kell elrendelni a tárgyalási szakaszban, kevesebb tárgyalási napra lesz szükség. Az is kiderülhet, az előkészítő iratok alapján, hogy valójában ténykérdésekben nincs vita a felek között, hanem az ellentétek jogkérdésre vonatkoznak, ami pedig nem igényel bizonyítást.
Fontos kiemelni, hogy a bizonyítási szakasz lerövidülése és a kevesebb bizonyítás elrendelés nem vezet ahhoz, hogy a bíró nem kellő részletességgel állapítaná meg a tényállást, mivel a tények ugyanúgy a bíró rendelkezésére fognak állni, csupán más módszerrel jut el azokhoz, és korábbi eljárási szakaszban. Ehhez szükséges a perelőkészítés ilyen célú szabályozása, tehát, hogy megkönnyítse, optimalizálja a későbbi bizonyítást, biztosítsa azt, hogy az érdemi tárgyalásra már rendelkezésre álljanak a bizonyítékok, és csak csatolni kelljen azt az iratokhoz, kevesebb további bizonyítás elrendelésre legyen szükség. Még szigorúbb álláspontot képvisel HAUPT, aki szerint már az eljárás megindítása előtt el kell végeznie a félnek a bizonyítékok teljes körű számbavételét, összegyűjtését.[11]
A következőkben néhány de lege ferenda javaslatot vetnénk fel arra vonatkozóan, hogyan lehetne a jelenlegi szabályokat a hatékonysági követelményekhez igazítani. Okiratok esetében a tényállás megállapítását segítené, ha a feleknek általános okirat csatolási kötelezettségük lenne, tehát az üggyel kapcsolatos a birtokukban lévő okiratokra terjedne ki, nemcsak arra, amire bizonyítékként kívánnak hivatkozni. Jelenleg ugyanis ezekre létezésére sem derül fény, ha az ellenfélnek nincsen tudomás az iratról, nem tudja indítványozni annak bemutatását. Ez különösen aszimmetrikus bizonyítási helyzetekben lenne fontos, amikor a bizonyításra kötelezett fél nem, vagy aránytalan nehézséggel tudna eleget tenni a kötelezettségének, mivel nincs birtokában az ehhez szükséges információnak.[12] Ugyancsak elkerülhető lenne a bizonyítási eszközök megsemmisítése, így a bizonyítás meghiúsítása.[13] A fél eljárási helyzetét könnyítené meg, a bíróság számára pedig nem jelentene lényeges többletterhet, ha a más bíróságnál, hatóságnál, közjegyzőnél vagy egyéb szervezetnél lévő irat beszerzése iránt a fél kérelmének hiányában is intézkedne a bíróság, és nem csak akkor, ha a fél közvetlenül nem kérheti az irat kiadását, hiszen az adott szerv általában rövid határidővel, elektronikus úton eleget tud tenni a megkeresésnek. Míg, jelenleg a fél sikertelen próbálkozása megelőzi a bírósági megkeresést, ami szintén elhúzza az eljárást. Nem ellentétes ez a rendelkezés elvével, illetve, itt a tényállás megállapítása, és annak hatékonysága élvez elsőbbséget.[14] Az új Pp. tervezete az ellenfélnél található irat vagy egyéb bizonyíték beszerzését úgy mozdítja elő, hogy a keresetlevélben, az ellenkérelemben, illetve az arra adott válasziratban a fél fel lehet hívni az ellenfelet a meghatározott bizonyítási eszköz csatolására.[15] A bizonyítási szükséghelyzet tervezet szerinti jogkövetkezménye a tény fennállásának megállapítása, ha a bíróban kétely e tekintetben nem merül fel.[16]
Tovább kell azonban tekinteni az okiratokon, mivel a többi bizonyítási eszköz használatát is lehet optimalizálni. A szakértői vélemény, mint a bizonyítási eljárás egyik problematikus eleme, a fél által csatolható lenne a keresetlevélhez, illetve alperes által szintén beszerezhető lenne. Efelett lehetne még kirendelni szakértőt, de az esetek nagyobb részében erre nem lenne szükség, mivel a rendelkezésre álló egy vagy kettő véleményből a bíróság állást tudna foglalni a vitatott tények tekintetében. Ezt az irányt követi az új Pp. tervezete, a megbízott szakértő elsődlegessé tételével.[17] A jelenlegi gyakorlat szerint, nyilvánvaló, hogy az egyik félnek nem fog kedvezni a szakértői vélemény, ezért megkérdőjelezi, ami felveti a szakvélemény aggályosságát. Ez esetben a bíróság nem meri megkockáztatni, hogy elutasítja a fél indítványát, nehogy másodfokon hatályon kívül helyezzék az ítéletet megalapozatlanság miatt.[18]
A tanú meg nem jelenéséből adódó elhúzódást ki lehetne küszöbölni például, a tanúvallomás írásban is benyújtható lenne, akárcsak a szakértői vélemény. Meg lehetne oldani olyan módon, hogy kérdéseket a tanút indítványozó iratban, vagy a tárgyaláson szóban - jegyzőkönyvbe rögzítéssel - lehetne feltenni, az ellenfél pedig a válaszában, pl. az alperesi ellenkérelemben vagy szintén a tárgyaláson szóban tehetné fel. A tanú pedig a bíróság által kijelölt határidőn belül írásban válaszolna, illetve, teljes tanúvallomást adna az általa észlelt, vagy tudomásában lévő tényekről. A tanúk kihallgatása előzetesen most is ismert lehetőség, amennyiben az előzetes bizonyítás törvényi feltételei fennállnak. Ha az előzetes bizonyítást kiterjedtebben alkalmazza a bíróság, hamarabb kiderül, hogy egyáltalán érdemes-e a tanút kihallgatni, vagy semmilyen releváns információt nem tud megosztani, tehát, más
- 307/308 -
módon kell a félnek bizonyítani a tanúval alátámasztani kívánt tényeket. Jelenleg az előzetes bizonyítás szabályai legtágabb körben a szakértői vélemény előzetes beszerzésére adnak lehetőséget, akár a pert megelőzően nemperes eljárásban.[19] Ez segítheti a per hatékony lebonyolítását, mivel ez a szakértői vélemény ugyanolyan bizonyítási eszköz, mintha azt a perben kirendelt szakértő készítette volna, jóval később.[20]
Az egyéb bizonyítási eszközök, gondolunk itt a modern kor vívmányaira, mint a kép-vagy hangfelvételek, e-mail, merevlemezek vagy más adathordozók tartalma, és egyéb elektronikus információk, szintén beszerezhetők az előkészítési szakaszban. Ehhez bírói rendelkezésre (végzés) lenne szükség. A beszerzés formáját tekintve viszont nehezebb a helyzet, mivel biztosítani kell a teljességet, sértetlenséget, integritást, és a szakszerű kinyerést és tárolást, amire nem biztos, hogy maga a fél képes vagy alkalmas. Esetleg megoldható lenne szakértő útján, akit a bíróság rendelne ki ebből a célból, vagy ha a fél feladatává tesszük, akkor egy ilyen (adatmentési, adattárolási) tevékenységet végző cég vagy személy útján tehetné ezt meg.
Ami a jelenlegi szabályozásban szűkíti a bíróság mozgásterét, hogy nem hívhatja fel a fél figyelmét, ha egy tényre további bizonyítás szükséges, vagy, hogy milyen típusú bizonyítási eszközt tartana alkalmasnak a tény bizonyítására. Megfontolandó egy ilyen tartalmú szabály megalkotása, de figyelemmel kell arra lenni, hogy ne sértse a pártatlanságot a felek irányában, és ne vezessen az ügy prejudikálásához. A bírói mérlegelésre csak a bizonyítási eljárás végén kerülhetne sor elméletileg, amikor már a felek minden bizonyítékot előterjesztettek. De a célszerűség nem engedi, hogy a feleket bizonytalanságban hagyjuk a tekintetben, hogy kell-e még egy adott tényre további bizonyítékot szolgáltatnia, vagy már elegendőek a rendelkezésre álló adatok. Sok felesleges bizonyítási indítványt lehetne megelőzni, ha a bíróság aktívabb szerepet vállalhatna a bizonyítás kereteinek meghatározásában. A jelenlegi bírósági gyakorlatot vizsgálva, számos ügyben tetten érhető a felek részéről a végtelenségbe menő újabb tanúk indítványozása, másik szakértő kijelölésének kérelmezése, és olyan már legkevésbé releváns tényekre hivatkozás, amitől remélik a bíró meggyőzését. Ha ez a magatartás találkozik olyan bírói hozzáállással, ami a tények mind teljesebb feltárására törekszik (ami egyébként a megalapozott döntésnek valóban egyik feltétele), akkor ebből egy szerteágazó, hosszadalmas és költséges bizonyítási eljárás lesz, aminek a végén kiderül, hogy az elrendelt bizonyítás jó része felesleges volt.[21]
Az új Pp. tervezete az anyagi pervezetés körében próbálja megteremteni ezeket a kereteket. Egyfelől, bírói felhívás lenne a hiányos, ellentmondó nyilatkozatok korrigálására, másrészt, ami a bizonyítás szempontjából lényeges, hogy ha a fél nem indítványoz valamely szükséges bizonyítást, vagy vitatott a bizonyítási kötelezettség, akkor a bíróságnak szintén tájékoztatással kell élnie. A tervezet szerint a bíróság az ügy körülményeitől függően, szükség szerint a leghatékonyabb módon a félhez intézett kérdéssel, nyilatkozattételre felhívással, illetve a tájékoztatással járul hozzá ahhoz, hogy a felek eljárási kötelezettségeiket teljesíthessék.[22]
Amennyiben a tényállás nem kellően megalapozott, ez az ítélet hatályon kívül helyezéséhez vezet, ami az ítélkezés szakmai színvonalát áshatja alá. Ezen okból történhet meg egy adott ügyben, hogy a szükségtelenül elrendelt bizonyítás miatt húzódik el az eljárás, és keletkeznek felesleges költségek. A túlbizonyítás fogalmi körét tekintve a Kúria vizsgálatát vesszük alapul.[23] Eszerint a túlbizonyítás a perben jelentheti azt, hogy a bíróság olyan tények megállapítása érdekében vesz fel bizonyítást, amelyek a jogvita érdemi elbírálása szempontjából érdektelenek (túlterjeszkedés az eljárásban figyelembe vehető releváns tények körén). Ehhez hasonló helyzet állhat elő akkor, amikor a bíróság a bizonyítást olyan tényekre is kiterjeszti, amelyek vonatkozásában a felek tényállításokat nem tettek [Pp. 206. § (1) bekezdés]. Túlbizonyításnak minősülhet az is, amikor a bíróság a jogvita érdemi elbírálása szempontjából releváns tényállítás tekintetében annak ellenére vesz fel bizonyítás, hogy az eljárási szabályok rendelkezéseire tekintettel a jogvita enélkül is érdemben elbírálható lenne.[24] Ebben az értelemben túlbizonyításnak minősül, hogy ha annak ellenére vesz fel a bíróság további bizonyítást, ha például a konjunktív feltételek egyikének fennálltát nem sikerül bizonyítani, vagyis amikor a bíróság annak ellenére vesz fel további bizonyítást, hogy a jogvita a további tényállítások bizonyítottságától függetlenül már eldőlt (utóbb szükségtelenné vált bizonyítás foganatosítása). Végül túlbizonyítás alatt érthetjük azt is, amikor adott - az eljárási szabályok szerint bizonyításra szoruló - tényállítás tekintetében kevesebb bizonyítási eszköz felhasználása is elegendő lenne az adott tényállítás valóságtartalmának eldöntéséhez. E körbe tartozik az alkalmatlan bizonyítási eszköz felhasználása, amikor az adott bizonyítási eszközből az adott tényállítás valóságtartalmának megállapítása szempontjából érdemi bizonyíték nem nyerhető (pl.: olyan személy meghallgatása tanúként, aki a tényről tudomással nem bír). A bizonyítási eszköz alkalmatlansága gyakran már a bizonyítási indítványból is kitűnik, ezért ez a fajta túlbizonyítás sokszor megelőzhető lenne.
Úgy vélem, fentiektől meg kell különböztetni azokat az eseteket, amikor a törvény csak lehető-
- 308/309 -
ségként írja elő a bizonyítás mellőzését, mivel ekkor a bíró célszerűen és jogszerűen jár el akkor is, ha mérlegelése során arra jut, hogy szükséges az adott bizonyítás lefolytatása. Ilyen például, ha a Pp. 163. § (2)-(3) bekezdése szerint jár el. E mérlegelés során a bíró az elé tárt tényállítások és bizonyítékok, a köztudomású és hivatalosan ismert tények koherenciájáról kialakult véleménye alapján dönt arról, hogy a valós tények megállapítása érdekében az adott esetben szükséges-e az eljárási szabályok alapján valósnak is elfogadható tények körében a bizonyítást elrendelni.[25] Ekkor csupán az ésszerű idő mint alapelvi követelmény az, amire figyelemmel kell lenni, ahogyan a per teljes folyamata alatt.
A kulcskérdése a bizonyítás elrendelésének vagy mellőzésének, hogy mikor tekinthető a tény kellőképpen alátámasztottnak. A bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg [Pp. 206. § (1) bekezdés]. Az, hogy a bíróban adott tényállítás tekintetében milyen mennyiségű és minőségű bizonyítási anyag alakítja ki az adott tényállítás valóságtartalmának elbírálásához szükséges meggyőződést, mindenképpen függ a bíró személyiségétől is.[26] Azonban például az okiratok bizonyító ereje kapcsán találunk olyan szabályt, ami kifejezetten elegendőnek tekinti egy tényállítás kapcsán az okirati bizonyítékot (Pp. 193.§), illetve a közokirat és a teljes bizonyító erejű magánokirat esetében a bizonyító erőhöz is kötve lesz a bíróság.
A túlbizonyítás jelenségének vizsgálatára - legalábbis ami az objektív elemeket illeti - leginkább alkalmas eszközként az ügyiratok tanulmányozása és feldolgozása szolgálhat. A Kúrián végeztek szúrópróbaszerű aktavizsgálatot ezzel a módszerrel, ahol a bizonyítás indokoltságát az ítéletben rögzített tényálláshoz és az abban kifejtett jogi állásponthoz viszonyítva vizsgálták.[27]
Három esetet emelnénk ki a vizsgálatukból, mivel ezekben fellelhetők mindazon elemek, amik a bizonyítási eljárás optimális lefolytatása ellen hatnak. A tényállások részletes ismertetését mellőznénk, csak azokat a tényezőket emelnénk ki, amelyek az optimális lefolytatás ellen hatottak. Az első esetben (Pfv. I. 20.610/2015.) a tényállás az ellenkérelem benyújtásával rögzült. A bíróság az eljárást két alkalommal, összesen két évre és egy hónapra felfüggesztette. Az egyik tanú kihallgatását 2013. februárban indítványozta a fél, azonban a tanú meg nem jelenése miatt végül csak november 11-én hallgatták ki (ráadásul nem emlékezett az ügyre). Másrészt, a bíróság megállapította, hogy hiányzott az elbirtoklás egyik feltétele, a sajátjakénti használat. Ennél fogva minden további bizonyítás felesleges arra nézve, hogy az ingatlan közterület-e, alperes is használta-e, és megosztható-e az ingatlan. Az iratokból kitűnően a bíróság sem a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatást nem adta meg, és a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésére alapított figyelmeztetést is elmulasztotta. Az első tárgyaláson (2012. november 19.) lényegében semmi olyan tényállítás nem hangzott el, ami merőben új helyzetet teremtett volna, de a bíróság mégis elhalasztotta a tárgyalást 2013. április 3-ra (több mint négy hónappal későbbi időre), és 30 napos határidővel felhívta a feleket bizonyítási indítványaik előterjesztésére, illetve egyes okiratok csatolására. A Pp. 3. § (3) bekezdésére alapított, de csak részleges kitanításra, illetve a Pp. 141. § (1) és (2) bekezdésre való figyelmeztetésre először és utoljára a harmadik tárgyaláson került sor. Ekkortól kezdve azonban a tárgyalások gyakorisága is megnőtt: korábban a bíróság a tárgyalásokat legalább 5 hónapra halasztotta (2012. november 19., 2013. április 3., 2013. szeptember 9.), ezután két-három hónapra (2013. november 11., 2014. február 24.). Ennek oka valószínűleg az, hogy közeledett az ügy 5 éven túlivá válása, ami szorosabb igazgatási figyelmet jelent.
A második ügyben (Pfv. I. 20.712/2015.) a keresetlevél benyújtásától (2007. december 11.) a jogerős részítélet meghozataláig (2014. szeptember 11.) közel hét év telt el. Ebben az ügyben a tényállási elemek vitatottak voltak, és a felek igen részletekbe menő - nem feltétlenül szükséges - bizonyítási indítványokkal éltek, amiket a bíróság el is rendelt. Ezeket a felperes kisebb részben a keresetlevélben tette meg, de nagyobb részben ezt követően, a tárgyaláson, majd írásbeli beadványokban, a folytatólagos tárgyalások között. A felperes csak az utolsó, tízedik tárgyaláson jelölte meg a bíróság felhívására a végrendelet érvénytelenségének okát. A bíróság ekkor a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján tájékoztatta a feleket, hogy az érvénytelenségi okok tekintetében a bizonyítás a felperest terheli, majd a keresetet részítéletével elutasította, lényegében az érvénytelenségi okok bizonyítatlansága miatt. A Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatás csak részleges volt, és nem volt konkrét, a bizonyítandó tényállítások számbavétele nem történt meg, ráadásul e tájékoztatásra csak a bizonyítási eljárás lezárásakor került sor, így a bizonyítási eljárás menetére semmilyen befolyást nem gyakorolhatott. Az ügyben indokolatlanul sok tárgyalás elhalasztás történt (összesen tíz tárgyalást tartottak, amelyek jó részén nem történt érdemi cselekmény), részben a felek késedelmesen tett bizonyítási indítványai, részben a szakértői részvétel miatt. Szintén volt egy több mint egyéves inaktív szakasz az eljárásban a második tárgyalás és az első szakértő kirendelése között, majd pedig két év telt el a második szakértő kirendelése és a szakértői vélemény beérkezése között.
A harmadik esetben (Pfv. I. 20.988/2015.) a felperes keresetében kötelesrész iránti igényt kívánt érvényesíteni, elsősorban természetben kérte kiadni, másodlagosan pénzben, az értéknövekedésre
- 309/310 -
tekintettel nem a juttatáskori, hanem a hagyaték megnyíltakori értéken. Az ügy a keresetlevél benyújtásától (2009. szeptember 17.) a jogerős ítélet meghozataláig (2015. február 12.) öt évig és öt hónapig tartott. Az első érdemi tárgyalás 2010. május 17-én volt (a keresetlevél hiányossága miatt hiánypótlást kellett elrendelni). A felperes 2010. október 21-i beadványában szakértő kirendelését indítványozta a hagyaték megnyíltakori forgalmi érték meghatározására. A bíróság nem látta szükségesnek a szakértő kirendelését. A 2010. október 25-i tárgyaláson ítéletet hozott, amelyben az alpereseket 125 000 forint megfizetésére kötelezte, a bíróság a kötelesrész alapjául a jutattáskori értéket az alperesi elismerő nyilatkozatra tekintettel fogadta el. Le kell szögezni, hogy az elsőfokú eljárás ez esetben igen gyorsan lezajlott, a túlbizonyítás problémája nem ebben a szakaszban merült fel. Az elsőfokú ítéletet a felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította, egyebek mellett azért, mert az elsőfokú bíróság nem folytatta le a szükséges bizonyítást: az alperesek állításait elfogadta anélkül, hogy azokat részletesen kidolgozták és alátámasztották volna; a másodfokú bíróság szerint az érték megállapításához szakértő kirendelése mellőzhetetlen lett volna.
A megismételt eljárásban, új bíró által tartott első tárgyaláson (2011. október 24.) a bíróság figyelmeztette a feleket a Pp. 8. §-ában, a Pp. 3. § (3) bekezdésében, a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésében foglaltakra. A bíróság felhívta a feleket, hogy 15 napon belül tegyék meg bizonyítási indítványaikat; megkereste az önkormányzatot annak közlése végett, hogy kinek a kezdeményezésére történt a belterületbe vonás, és intézkedett a tartási per és a hagyatéki iratok beszerzése végett. A következő tárgyaláson (2012. január 25.) a bíróság figyelmeztette a felperest a Pp. 164. §-ra utalással, hogy neki kell bizonyítani, mi illeti meg. A bíróság ebben az ügyben keretek között tartotta a felek bizonyítási indítványait és nyilatkozatait, megfelelően kilátásba helyezték a késedelem esetére előírt szankciókat, és alkalmazták is azokat, ami a feleket láthatóan a határidő betartására szorította. Inkább az egyes eljáró bírók eltérő megközelítése figyelhető meg. A második bíró ejtette az ajándékozási szerződéssel kapcsolatos irányt, ugyanakkor hangsúlyosan vette figyelembe a felperes terhére a megegyezéstől való elzárkózását, az alperesek méltányolható érdekeit. A harmadik bíró ezzel szemben hajlott az elsődleges kereset teljesítésére, míg a negyedik bíró szinte újrakezdte a pert, majd a juttatáskori érték figyelembevételével a kereset elutasításáról határozott.
Fenti ügyek csak a bizonyítási eljárás egyes problematikus pontjainak illusztrálására alkalmasak, általános következtetéseket ilyen kisszámú ügyből nem lehet levonni. Mégis kitűnik belőle, hogy mennyire fontos eleme a bírói pervezetésnek a bizonyítási eljárás menetének megtervezése és megfelelő mederben tartása. Ennek elengedhetetlen feltétele a Pp. 3. § (3) bekezdésének illetve a Pp. 141. § (2) és (6) bekezdésének megfelelő alkalmazása. Csak akkor tud ugyanis a fél teljes körűen eleget tenni a bizonyítási kötelezettségének, ha pontosan körülhatárolt a bizonyításra szoruló tények köre, hogy melyik félnek mely tényt kell bizonyítania, és ezt milyen határidőn belül teheti meg, azaz mi számít késedelemnek az eljárás szempontjából. Amennyiben a bíróság nem válaszol a határidő hosszabbítási kérelmekre, csupán befogadja azt, utóbb nem szankcionálhatja a kérelmek és nyilatkozatok, indítványok késedelmes előterjesztését.
Főképp a második ügyben látszott, hogy a bíróság minden indítványozott bizonyítást elrendelt, függetlenül attól, hogy az mennyire releváns, annak foganatosítása szükséges-e egyáltalán. Nyilvánvaló, hogy a per állása szerint és az addigi bizonyítás eredménye szerint változnak a felek tényállításai, de ennek nem feltétlenül kell teret adni. Több ügyben is voltak viszonylag hosszabb inaktív időszakok, illetve olyan tárgyalások, amelyek érdemben nem vitték előbbre az ügyet. Az ésszerű időn belüli befejezést szolgáló jogkövetkezményeket (mellőzés, pénzbírság, költségben marasztalás) is csak a harmadik ügyben alkalmazták.
A Pp. 3. § (4) bekezdésében írt bizonyítás elrendelésének mellőzése, valamint a Pp. 141. § (6) bekezdésében meghatározott, a fél nyilatkozatának bevárása nélkül történő döntés igen súlyos szankció, amely azzal a következménnyel jár, hogy az azzal érintett tényelőadás, nyilatkozat, vagy bizonyítási indítvány a per során többé már nem terjeszthető elő, megtétele, vagy elhangzása esetén pedig nem vehető figyelembe. Ezért fordulhat elő, hogy a gyakorlatban ritkán alkalmazzák. Általánosságban erre akkor van lehetőség, ha a bíróság a felet kellő részletességgel és pontossággal - szükség esetén az eszközökre is kiterjedően - tájékoztatta a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, valamint a bizonyítás sikertelenségének következményeiről, valamint felhívta őt tényállításainak, nyilatkozatainak, bizonyítási indítványainak a megtételére. A felhívásnak lényeges tartalmi eleme a megfelelő határidő tűzése, mert csak ez teheti határozottá, hogy a fél az érintett perbeli kötelezettségének mikor köteles eleget tenni és mely időtől kezdve alkalmazhatók vele szemben az esetleges mulasztás jogkövetkezményei. Ugyanilyen elengedhetetlen az is, hogy mulasztás esetén a bíróság csak a féllel előzetesen már közölt jogkövetkezményt alkalmazhat, attól az alkalmazott szankció nem térhet el.
A következő probléma, amelyre érdemes kitérni, a nem megfelelő, vagy elégtelen bizonyítás előfordu-
- 310/311 -
lásának esetei és ennek lehetséges okai. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az elégtelen bizonyítás oka lehet maga a fél is, ha bírói felhívás ellenére nem képes vagy nem szándékozik bizonyítékot szolgáltatni egy releváns tény vonatkozásában. Ennek következménye az érdemi pervesztés lesz, és nem róhatjuk fel a megalapozatlanságot az elsőfokú bíróságnak, ha egyébként az eljárási szabályoknak megfelelően folytatta le a pert. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor a bizonyítás nem a megfelelő irányba halad, vagy a perben jelentős tények nem lesznek megállapítva, vagy bizonyítékkal alátámasztva. Ezeket leginkább a másodfokon vagy felülvizsgálati eljárásban történt hatályon kívül helyezésekből tudjuk kiszűrni.
Felderítetlenségről van szó akkor, ha a jogvita elbírálása szempontjából releváns tényállási elemek részben, vagy egészben hiányoznak. Itt is megállapíthatjuk, hogy a tényállás felderítetlenségét okozhatja, ha már a bizonyítás körében adott bírói tájékoztatás is hiányos volt, vagy nem megfelelő. Másrészről viszont, a bíróság csak akkor tudja megadni a tájékoztatást, ha a kereseti kérelem és ellenkérelem egyértelműen tisztázott. Addig az elsőfokú bíróság nem ismerheti fel azokat a tényeket, amelyekre nézve a tájékoztatást meg kell adnia, és amelyekre nézve kellő bizonyítási indítvány esetén a bizonyítási eljárást le kell folytatnia. Azonban sokszor ez nem rögzül a per korai szakaszában, mivel a jelenlegi szabályozás széles keretet ad az elsőfokú eljárás során a kereseti kérelem megváltoztatására, kiegészítésére, és hasonlóképpen az ellenfél nyilatkozataira, és a viszontkeresetre.
A bizonyítási teher téves telepítése maga után vonja, hogy a felek nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy perbeli kötelezettségeiket teljesíthessék. Ilyen tévedésnek minősült például, amikor a bíróság a felperes által követelt használati díj összegének bizonyítását az azt vitató alperes kötelezettségévé tette, vagy úgy foglalt állást, miszerint az ügyvédi munkadíj összegét az azt vitató alperesnek kell bizonyítania. Tévesnek bizonyult az a tájékoztatás is, amely szerint a vállalkozó késedelmét nem saját magának, hanem a megrendelőnek kell kimentenie.[28]
A bizonyításra szoruló tényekre, valamint a bizonyítási teherre vonatkozó tájékoztatás hiányosságai olyan helyzetet eredményezhetnek, amelyben releváns tények vagy bizonyítékok szorulnak a per keretein kívülre és hiányoznak a bíróság által megállapított tényállásból, így azokra nem is folyhatott bizonyítás a perben. Fentiek szellemében, a Kúria elvi éllel mondta ki, aminek nyilvánvalónak kell lennie, miszerint bizonyítatlanság miatt a kereset csak abban az esetben utasítható el, ha a felek a bizonyítandó tényekre és a bizonyítási teherre vonatkozó megfelelő tájékoztatásban részesültek.
A Kúriai joggyakorlat elemző csoport által vizsgált ügyekben előfordult, hogy a bíróság az egyetemleges felelősség alapjául szolgáló jogviszonyt nem tárta fel, nem vizsgálta az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonásához, vagy a birtokháborítás megszüntetésének módjához szükséges tényeket, nem tisztázta a boka-és lábszár sérülést szenvedett felperes baleseti végállapotát, a károsult felperesnek a baleset bekövetkezésében való közrehatását, nem tárta fel, hogy a per alapjául szolgáló vállalkozási szerződés ténylegesen kik között jött létre, illetőleg a felperes legitimációját megalapozó engedményezési szerződés milyen követelésekre terjedt ki. Előfordult azonban olyan alkalom is, amikor a másodfokú bíróság a gépjármű adófizetési kötelezettség megállapításához szükséges közlekedési hatósági iratok, vagy a földhivatal által záradékolt megosztási vázrajzok hiányára alapította a tényállás felderítetlenségét és ezek beszerzése érdekében látta szükségesnek az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését.[29]
A Kúria gyakorlatából a Pfv.III.20.763/2010/5. ügyben a bizonyítási teher téves telepítése okozta a szükséges bizonyítás elmaradását és a megalapozatlan ítéletet. Téves álláspont a másodfokú ítéletben, hogy a károsultnak kellene bizonyítania a nem gondos ellátást. A bizonyíték értékelési eljárás szabályából következik, hogy mindig a károsultnak kell bizonyítania, hogy az egészségkárosodás az őt kezelő egészségügyi intézmény magatartásával okozati összefüggésben következett be. A felróható magatartás alóli mentesülés bizonyítását azonban nem a felperestől kell várni. Az alperesnek kell azt igazolnia, hogy előírt magatartás követése ellenére következett be a felperes egészségkárosodása. Az orvosi dokumentáció hiányosságait az alperes terhére kell értékelni, a bizonyítatlanság következményeit neki kell viselni.
A tényállás felderítetlensége volt a hatályon kívül helyezés oka a következő esetben is (Pfv.VI.20.497/2010/4.). A jogerős ítéletet hozó bíróság a keresetet teljes egészében elutasította. Ítéletének indokolása szerint a felperest a szerződésben kikötött alvállalkozói díj megilleti, ugyanakkor a teljesítési határidő túllépése miatt kötbér fizetésére köteles. A felperes követelésébe az alperesek a kötbért, illetőleg más követelést is beszámítani jogosultak. Az alperesi beszámítási kifogás összege így meghaladta a felperes díjigényét. A Kúria szerint a késedelmi kötbérre vonatkozó rendelkezéseket a jogerős ítéletet hozó bíróság tévesen alkalmazta. Nem megalapozott az az álláspontja sem, hogy a hátralévő munka elvégzésekor az I. r. alperes közvetlenül létesített szerződéses kapcsolatot az alvállalkozóval. Miután a szerződéses kapcsolat az alvállalkozó és a felperes között nem szűnt meg, ugyanazt a munkát az alvállalkozó egyidejűleg a felperes, és az I. r. alperes alvállalkozójaként nem
- 311/312 -
végezhette el. A rendelkezésre álló adatok arra utalnak, hogy a felperes alvállalkozójaként teljesítette a munkafeladatokat, erre azonban további bizonyítás lefolytatása szükséges. A Kúria a késedelmi kötbér mértéke tekintetében is azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet a rendelkezésre álló bizonyítékokkal ellentétes, megalapozatlan, a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltakat sérti. A rendelkezésre álló adatok ugyanis arra mutatnak, hogy a téli időszakban az időjárási viszonyok akadályozták a festési munka elvégzését, ez pedig a kötbérfizetési kötelezettséget kizárja.
A Pfv.X.20.869/2010/6. számú ügyben a bíróság téves jogi álláspontja okozta a megalapozatlanságot. Egy hongkongi cég feladóként mobiltelefonokat adott át légi fuvarozásra a fuvarozónak. Az I.r. alperes a légi fuvarozó megbízottjaként értesítette a címzett felperest a küldemény Budapestre történt megérkezéséről. A felperes az előzetes bejelentésének megfelelően át akarta venni a küldeményt, az I.r. alperes azonban a raktárából nem tudta azt kiadni. A felperes a szerződésen kívüli kártérítési felelősség szabályaira hivatkozással kártérítés fizetésére kérte az alpereseket egyetemlegesen kötelezni, az elsőfokú bíróság azonban ítéletében a keresetet elutasította, mivel szerinte az alperesek a fuvarozási szerződés részesei voltak. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és a II.r. alperest marasztalta. Az I. fokú alperessel szembeni keresetet elutasító rendelkezést helybenhagyta. A II.r. alperes felülvizsgálati kérelme folytán megindult felülvizsgálati eljárásban a Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott - a II.r. alperest érintő - rendelkezését az elsőfokú ítélet e részére kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot ebben a körben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A határozat indokolása szerint a II.r. alperes a fuvarozó által megbízott I.r. alperes teljesítési segédje volt. A károsult felperes pedig közvetlenül is jogosult fellépni a teljesítési segéddel szemben a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint. Az elsőfokú bíróság azonban eltérő jogi álláspontja miatt a II.r. alperes kártérítési felelősségét e vonatkozásban érdemben nem vizsgálta, a bizonyítandó tényekre és a bizonyítási teherre vonatkozó szükséges tájékoztatást a felek részére nem adta meg, és a tényállást nem derítette fel. Erre tekintettel a másodfokú bíróság sem volt abban a helyzetben, hogy ebben a kérdésben megalapozott döntést hozhasson.
Szintén nem új keletű probléma a bizonyítási eljárás elhúzódása más kelet-közép európai országokban sem. Egy horvátországi vizsgálat adatai szerint az érdemi tárgyalások összidőtartama (az első és utolsó érdemi tárgyalás közötti időtartam) átlagosan mintegy 500 nap. Ezen idő alatt a bíróság átlagosan 3.4 tárgyalást tartott, azaz átlagosan 145 naponként egyet.[30] Nem mondhatjuk tehát, hogy feleslegesen gyakran tartottak volna tárgyalást. Ahol viszont szakértő kirendelésére is szükség volt, ez az átlagos időtartamot 1049 napra növelte. Habár a horvát jogszabály is 30 napos határidőt ír elő a szakértői vélemény előterjesztésére, az ehhez szükséges idő azonban valójában átlagosan 158 nap.[31]
A horvát perjogban az aktív bírói szerep nem segítette elő a hatékonyabb pervezetést, hanem éppen ellenkezőleg hatott. Elvitte az eljárásokat egy végeláthatatlanul hosszadalmas bizonyítás irányába, mert a materiális igazság kiderítése volt a bírói aktivitás egyetlen célja.[32]
Az új román polgári perrendtartás[33] indokolásában szerepel a hatékonyság fogalma, de a jogirodalomban ezidáig kevéssé volt jelen mint az eljárással szembeni követelmény. Azonban ennek egyes elemei, különösen a gyorsaság alapelvként is megjelent.[34] Az optimális és előre látható időn belüli perbefejezés alapvető eljárási jogként került megfogalmazásra. Ennek érdekében, a bíróságnak minden jogszerű intézkedést meg kell tennie, és a feleknek kötelessége késedelem nélkül előmozdítani a per lefolyását, és a jogvita lezárását.[35] Ez a fél eljárás támogatási kötelezettsége, ami a magyar Pp. tervezetében is megjelenik. Konkrétabb kötelezettséget is előír a fél számára, mivel a bíróság és a jogszabály által szabott határidőkhöz köti a fél cselekményeit, és kimondja, ha egy fél rendelkezik egy bizonyítékkal, a bíró a másik fél kérelmére vagy hivatalból elrendelheti annak csatolását, pénzbírság terhe mellett. A tárgyalások között nem hagynak hosszú időközt, akár egymást követő napokon is lehetnek. A bírói tárgyaláson kívül is hozhat szükséges intézkedéseket, amiről a feleket akár telefonon vagy e-mailben is értesítheti. Az előkészítő szakasz tárgyaláson kívül zajlik. Itt a per kereteit kijelölő iratokra, tehát az alaposabb írásbeli előkészítésre irányult a figyelem. A 138/2000. számú törvény több eszközzel is próbálta az eljárás elhúzódását megakadályozni, itt különösen a felek általi perelhúzást célozva. Az alperesi ellenkérelem írásbeli benyújtását kötelezővé tették. Itt sem léptek azonban túl azon (ahogy hazánkban sem), hogy a bizonyítást ezen iratokban csupán indítványozni kell, tehát felajánlani (a tanúk nevét és idézési címét meg kell jelölni). Az ügyvéd által nem képviselt fél enyhébb szabályozás alá esik, mivel őt még az első tárgyalási napon felhívja a bíróság, hogy terjesszen elő védekezést, bizonyítási indítványokat, és ez okból az alperes kérheti a tárgyalás elhalasztását.[36]
Érdekesség, hogy a román törvény ismer egy nemperes eljárást, amely a felek jogi képviselőire telepíti a bizonyítékok összegyűjtését. Ezt azonban
- 312/313 -
a gyakorlatban sem a bíróságok nem ösztönzik, sem a jogi képviselők nem használják. Tulajdonképpen a jogi képviselő veszi fel a bizonyítást, és csak ennek anyagát nyújtja be a perbíróságnak, aki nem rendel el bizonyítást, csak az iratok alapján mérlegel és hoz döntést. Nem csodálkozhatunk, hogy nem gyökeresedett meg a gyakorlatban, hiszen a közvetlenség elvének sérelmétől kezdve a bírói és ügyvédi funkciók összemosásáig számos problémát felvetett ez az eljárás.[37]
A román perjog mindig is - a szovjet rendszertől függetlenül, attól régebbi hagyományokból eredően - az aktív bírói szerepet képviselte. Ezért tudott fennmaradni ez a szemlélet az új perrendtartásban is.[38] Azonban annyira széles maradt ez a jogkör, hogy a bíróság a szükségesnek vélt bizonyítást elrendelheti hivatalból, sőt a felek tiltakozása ellenére is. Ez a fajta aktivitás nem feltétlenül van egyensúlyban a rendelkezési elvvel, azt túlzottan korlátozza. A CPC 254. szakasza fejezi ki ezt az aktív szerepet.
A bizonyítási indítványokat a keresetlevélben kell előadni, vagy az első tárgyaláson legkésőbb. Az okirati bizonyítékokat már csatolni kell a keresetlevélhez illetve az ellenkérelemhez.[39] A tanúk nevét és idézési címét szintén meg kell adni.[40] Az írásbeli tanúvallomást a román perjog is alkalmazza, ha a tanú külföldön él, beteg, vagy más okból nem tud megjelenni a bíróság előtt. Szakértőt a bíróság hivatalból is kirendelhet.[41] Az elhúzódás egyik fő oka itt is a szakértői vélemény. Továbbá, a felek gyakran megkérdőjelezik a szakértői véleményt. A másik szakértő bevonása az eljárásba rendkívül meghosszabbítja azt.
A bizonyítási indítványokat a bíróság elutasíthatja, ha megítélése szerint az szükségtelen vagy nem jogszerű. Kizárhatja az elkésetten benyújtott bizonyítási indítványokat. A nem jogszerű itt azt jelenti, hogy nem esik bizonyítási tilalom alá. További feltétele a bizonyítási indítvány befogadásának, hogy az releváns legyen, tehát az üggyel kapcsolatos tények bizonyítását szolgálja, és az ügy eldöntését szolgálja. Emellett vannak speciális kritériumok is, például nem lehet tanúval bizonyítani, ha a követelés értéke 250 leit meghaladja. Ha a nyilatkozatra a jog írásbeli formát ír elő az érvényességhez, nem lehet azt tanúval bizonyítani. Okirat tartalmával szembeni ellenbizonyításra sincs lehetőség tanúval.[42] A bizonyításra azonban itt is alapvető elv, hogy a feleknek kell szolgáltatnia a bizonyítékokat.[43] Számos bírói döntés megerősítette, hogy a bíró nem léphet fél helyébe és nem képviselheti a fél érdekeit a perben.[44] Azonban, ha a tény megállapításához nem elegendő a fél által szolgáltatott bizonyíték, a bíróság elrendelheti a bizonyítás kiegészítését.[45]
A szlovén polgári perrendtartás 1999-ben született, és majdnem minden évben módosították.[46] Az eljárás hatékonyságát több típusú eszközzel próbálták fokozni. Egyrészt a tárgyalás előkészítő szakasz erősítése itt is megjelenik, másrészt a felek szélesebb körű tájékoztatását is előírták, az eljárás koncentrálásával együtt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az új tények, bizonyítékok felhozására csak a keresetlevélben, az ellenkérelemben, és az első tárgyaláson van mód. Kivételesen akkor lehet későbbi időpontban, ha önhibájukon kívüli okból nem tudták ezt hamarabb megtenni.[47] Ha ennek a fél nem tesz eleget, a bíróság a tényt, bizonyítékot köteles figyelmen kívül hagyni. Ez a szabály igen szigorú a felekre nézve, éppen ezért ellentmondásos a megítélése. Az új tények és bizonyítékok felhozásának korlátozása ahhoz vezetett, hogy minden tényt és bizonyítékot, ami eszébe jut a feleknek, legyen az lényeges vagy lényegtelen az ügy szempontjából, megjelölnek a beadványban, mert nem akarnak abba a hibába esni, hogy később nem tudják azt előadni. Ráadásul, az ügyvéd által nem képviselt fél nem is tudja megítélni azt, hogy mely tények lehetnek relevánsak és azok mely bizonyítékokkal támaszhatók alá.[48]
Továbbá, szélesítették a tárgyalás nélküli ítélethozatal lehetőségét (pl. mulasztási ítélet), és szankciókat írtak elő a felek túlzott passzivitásának orvoslására. A mulasztási ítélet alatt azt értik, ha az alperes elmulasztja a megfelelő, kellőképpen alátámasztott védekezés előterjesztését. Tehát, nemcsak formálisan kell nyilatkozni a keresetről az alperesnek az írásbeli védekezésben, hanem érdemben megalapozottnak kell lennie, tartalmaznia kell a kifogásokra való hivatkozást. Ha ennek nem felel meg, a bíróság a védekezést figyelmen kívül hagyja.[49] Az okirati bizonyítékokat, és más felajánlott bizonyítást szintén csatolni kell a védekezéshez. Ez élesen eltér például a magyar gyakorlattól, ami védekezésképen bármilyen nyilatkozatot elfogad az alperestől, amiből kiderül, hogy vitatja a keresetlevélben foglaltakat (legyen az alaki kifogás, vagy érdemi védekezés). Véleményem szerint nem alaptalan elvárás azonban a felektől egy perben, hogy felkészülten érkezzenek a tárgyalásra, felelősséggel álljanak hozzá az ügyük célszerű, koncentrált viteléhez, ehhez pedig jogos az elvárás, hogy megfelelő iránymutatást kapjanak a jogszabályból és a bíróságtól, az eljárási jogaikat és kötelezettségeiket tekintve.
A mulasztási ítélet a szlovén perjogban azonban valódi ítélet abban a tekintetben, hogy a bíróságnak mérlegelnie kell a keresetben foglaltakat és a felperes által felhozott bizonyítékokat, és elutasító ítéletet is hozhat, ha a tényalap nem támasztja alá az adott kereseti követelést. Ha a bizonyítékok nem ellentétesek a felperes által állított tényekkel, akkor nem merül fel bizonyítás szükségessége, mivel úgy tekintik, hogy az alperes elismerte a keresetben állított tényeket. Ha viszont a csatolt bizonyíték (pl.
- 313/314 -
egy okirat tartalma) ellentétes az állított tényekkel, a bíróság nem bocsátja ki a mulasztási ítéletet.[50]
Nem egyedülálló jelenség a tárgyaláselőkészítési szakasz megerősítése, hiszen az már megtörtént a common law jogrendszerekben.[51] Az angol CPR-ben erre szolgálnak az ún. pre-action protokollok, amelyek meghatározott ügytípusokban tartalmazzák azokat a lépéseket, amelyeket a feleknek kötelezően meg kell tenniük. Bizonyos jogvitákra irányadó protokollok vannak, amelyek előírják a kötelezően csatolandó okiratokat, dokumentumokat, és teljes okiratcsatolási kötelezettséget (disclosure) rendelnek a keresetlevél és a védekezés vonatkozásában, illetve bizonyos esetekben tanúvallomások csatolását, pl. az orvosi műhiba perek, az építési ügyek, és a szakmai felelősséggel kapcsolatos jogvitákban. Ez azt jelenti, hogy minden fél köteles egy listát készíteni azokról az okiratokról, amik a birtokában vannak vagy voltak, ami rá nézve a perben előnyös vagy hátrányos, vagy ami másik fél előnyére vagy hátrányára szolgál. Az okiratokba az elektronikus okiratok is beletartoznak. A félnek ésszerű mértékű kutatást kell végeznie annak érdekében, hogy megnevezze az okiratokat, és ennek megtörténtét igazolnia kell egy disclosure statement (nyilatkozat) csatolásával. Ezután általában kicserélik a tanúk írásbeli vallomásait, akiket majd a tárgyaláson a felek meg kívánnak hallgatni. A fél nem használhatja fel a tanú szóbeli vallomását a tárgyaláson, ha megelőzőleg nem volt az írásbeli vallomása vagy annak kivonata csatolva a másik fél számára.[52] Az iránymutatások általában határidőt szabnak az okirati bizonyítékok csatolására, az írásbeli tanúvallomások kicserélésére, a közös szakértői vélemény elkészítésére.[53]
Mivel az információk birtokában a felek megalapozottan tudnak dönteni, hogy érdemes-e eljárást indítani, vagy adott esetben érdemesebb megállapodást kötni, a protokollok arra is szolgálnak, hogy kevesebb bírósági eljárás induljon. A protokollok ösztönzik a feleket, hogy peren kívül oldják meg a jogvitát, vagy segítséget nyújtanak abban, hogy ha már pert indítanak, hogyan fogják felépíteni a felek az ügyet. Ezt a protokollt a feleknek követniük kell. Ha nem teszik, annak a későbbi per során lehetnek jogkövetkezményei, így a bíró figyelembe veszi a határidők meghatározásánál és a költségek viseléséről való döntésnél.
Hollandiában a 2002-es reformok előtt az eljárás elején két írásbeli forduló volt, ami kb. 6 hónapot vett igénybe. Ezután került csak a bíróhoz, aki ekkor vizsgálta először az ügyet, és meghatározta a további eljárási lépéseket. Az érdemben vitatott ügyek átlagosan 525 napot vettek igénybe. Az ügyek 10%-a 4 éven túl is tartott, 0,5%-a pedig 10 évnél is tovább. A reform fontos eleme, hogy meghatározták, hogy az első fordulóban adott írásbeli nyilatkozatoknak milyen információt kellett tartalmaznia. Eszerint a feleknek meg kellett adni minden releváns információt (kérelmeiket, bizonyítékaikat, tanúk adatait) az első fordulóban, ezért a második forduló a továbbiakban feleslegessé válik. Ezt követi a bíróság előtti személyes megjelenés. Ekkor a bíró további tájékoztatást adhat a feleknek vagy lezárhatja a jogvitát. A 2002-es reformok eredményesnek tekinthetők, az átlagos elintézési idő a vitatott ügyekben 20%-al, négy bíróság esetében 50%-al csökkent.[54] A reform tovább szélesítette az információ és dokumentum átadási kötelezettséget, mivel általános lett, a fél bírói felhívásra köteles rendelkezésre bocsátani. Valamennyi ügyben, és az eljárás valamennyi szakaszában, a feleket kötelezheti a bíróság a tényállításaik tisztázására, és az üggyel kapcsolatos bizonyos dokumentumok átadására. Mentes ez alól például az orvosi titok, üzleti titok egyes esetei.
A bizonyítás elrendelése sajátosan alakul a francia peres eljárásban. A törvény (NCPC) előírja, hogy a felek kötelesek bizonyítani azon tényeket, amelyek szükségesek a kérelem vagy a védekezés sikeréhez, és a bíró nem rendelhet el hivatalból intézkedést (mesure d'instruction) kivéve, ha a fél, aki a tényt állítja, nem tudja azt semmilyen módon bizonyítani, és az intézkedés nem szolgálhat a fél saját mulasztásának pótlására a bizonyítás körében. Ám a törvény azt is mondja, hogy a bíró elrendelhet hivatalból bármilyen intézkedést (a tényállás megállapítása érdekében) és ezt bármikor megteheti, ha a döntéshez nem rendelkezik elegendő információval (NCPC 10., 143., 144. szakaszok).[55]
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottság R (84) 5 számú Ajánlása az igazságszolgáltatás működését elősegítő polgári eljárásjogi irányelvekről javaslatként fogalmazza meg, hogy a bíróságnak különösen hivatalból kellene rendelkezni többek között azzal a joggal, hogy a bizonyítást irányítsa, kizárja azokat a tanúkat, akiknek a tanúvallomása esetlegesen az ügyre vonatkozóan nem relevánsak, korlátozza az ugyanabban az ügyben tanúvallomásra idézendők számát, amennyiben az szükségtelenül magas. (3. elv).[56] Az 5. elv szintén az időszerű ítélkezés egyik biztosítéka: a felek kérelmeinek és a bizonyítékoknak a megjelölése történjen meg az eljárás minél korábbi szakaszában, és csak különleges esetekben megengedett új tények állítása másodfokon. A 8. elv egyes különleges vagy egyszerűsített eljárások szükségességét emeli ki, és ezek között a bizonyításra vonatkozóan olyan szabályok beépítését, hogy hivatalból lehessen szakértőt kirendelni, vagy aktívabb legyen a bíróság szerepe a bizonyítás elrendelésében és foganatosításában is.
Eme ajánlások egy része érvényesül a hatályos perjogunkban, ám vannak olyan területek, ahol érdemes lenne továbbfejleszteni a hatályos szabályozást, különösen a jogvita kereteinek minél korábbi szakaszban történő rögzítése, és ezzel össze-
- 314/315 -
függően a bizonyítási indítványok koncentráltabb megtétele körében.
Amellett, hogy elfogadjuk azt, hogy a perbe vitt anyagi jog felett továbbra is a fél rendelkezik, látnunk kell, hogy az időszerűség és célszerűség - az optimális eljárás - nem mellőzhető kritériumok a polgári peres bizonyítás során. A bíróságnak elsődleges szerepe van ennek megvalósításában, ami azonban csak a felek együttműködésre szorításával érhető el. A pertartam hosszát leginkább befolyásoló tényező a per lényegét képező jogvita mibenlétének ismerete. Elengedhetetlen, hogy a bizonyítás keretei pontosan meghatározottak legyenek, ami a kereseti kérelem és ellenkérelem korai rögzítésével, a bizonyítási kötelezettség helyes megosztásával, és a bizonyítási teher megfelelő telepítésével érhető el.
Másodsorban, fontos, hogy a felek tudomására jusson, ha egy tényt nem szükséges bizonyítani, akár azért, mert már más bizonyítékok elégségesek voltak, akár mert hivatalból veszi azt figyelembe a bíróság, vagy mert nem tartja relevánsnak. Végül, a jogkövetkezmények alkalmazása körében, egyszerűsíteni kellene a jelenlegi kétszeri figyelmeztetést, a Pp. 141. § (2) bekezdésben foglalt kötelezettségre, majd, a késedelem bekövetkezésekor külön, a 141. § (6) alkalmazására. Ennek egy felhívásban, még a késedelem előtt kellene megtörténnie. A jogszabálynak konkrétabb preklúziós rendelkezéseket kellene tartalmaznia, és a bíróságnak alkalmaznia kellene ezeket, amennyiben a felek nem működnek együtt a bírósággal a bizonyítási szakaszban. Viszont, ehhez az is szükséges, hogy az ítéletet megalapozatlanság miatt ne helyezzék hatályon kívül, hanem mondjuk ki azt, hogy csak abban a körben és terjedelemben lesz megítélve a követelése amennyiben a perben tényállításokat és bizonyítási indítványokat tett. A bíróság nincs ugyan kötve a bizonyítási indítványokhoz, de a hivatalból elrendelhető bizonyítás, és a tényállás, valamint a szükséges és elégséges bizonyítás felekkel történő megvitatása terén nagyon is meg van kötve a keze. Amíg ez így van, a felekkel szemben alkalmazott szankciók sem lehetnek szigorúak, mivel ha a fél nem szolgáltatja a megalapozott döntéshez szükséges peranyagot, akkor az sehonnan sem fog a bíróság rendelkezésére állni. Akkor pedig csak olyan döntést tud hozni, amely a rendelkezésre álló (hiányos) adatokból egyáltalán lehetséges.[57]
Az új Polgári perrendtartás a perelőkészítés jelentőségét növeli, és arra szorítja a felperest, hogy a perindításkor alaposan előkészített keresetlevél, konkrét kereseti kérelem és bizonyítási indítványok álljanak rendelkezésre. Elősegítheti a bizonyítási eljárás optimális lefolytatását, ha a tárgyalások valóban érdemi kérdésekre szorítkoznak, így a tárgyalások száma csökken, ha a bíróság határozottabban megszabja a bizonyítás irányát és terjedelmét, a felesleges bizonyítási indítványokat elutasítja.
Nem alaptalan elvárás a felektől egy perben, hogy felkészülten érkezzenek a tárgyalásra, felelősséggel álljanak hozzá az ügyük célszerű, koncentrált viteléhez, ehhez pedig jogos az elvárás, hogy megfelelő iránymutatást kapjanak a jogszabályból és a bíróságtól, az eljárási jogaikat és kötelezettségeiket tekintve. A bizonyítási eljárás során a felekre és a bíróságra a jogszabály által telepített feladatok átgondolása szükséges, és olyan módosítása, amely hozzájárul a bizonyítási szakasz optimalizálásához, ezáltal meggyorsítja az egész per lefolytatását és az érdemi döntés meghozatalát. További részletes vizsgálat végezhető az egyes bizonyítási eszközök hatékonysága vonatkozásában. ■
JEGYZETEK
[1] Imregh Géza: Tárgyalás előkészítés és hatékonyság a polgári perben. Magyar Jog 1980. 2. sz. 139-145. o.
[2] Metzinger Péter: A szakértői bizonyítás hatékonysága a gazdasági perekben, de lege lata és de lege ferenda. In: Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai, HVG-ORAC, Budapest 2014. 548. o.
[3] Haupt Egon, Perrend és bizonyítás. In: Németh - Varga (szerk.): i.m. 480. o.
[4] Erre utal Metzinger: i.m. 548. o.
[5] A Kúria Polgári Kollégiuma Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló vélemény. A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata (A másodfokú és felülvizsgálati bíróság kasszációs jogköre), Budapest 2013. december 2., 46.
[6] A problémára Metzinger Péter is felhívja a figyelmet. i.m. 552. o.
[7] Az új Pp. tervezete is utal arra, hogy a per közjogi jogviszonyt hoz létre, abban a közhatalom képviselőjeként a bíróság is részt vesz, ami a felek rendelkezési jogának korlátozását olykor szükségessé tevő közérdekű szempontok érvényesítését is magával hozza. A Polgári Perrendtartásról szóló törvény tervezete, http://www.kormany.hu/download/c74c/a0000/20160411%20Pp%20el%C5%91terjeszt%C3%A9s_honlapra.pdf (2016. 08. 26.), 235.
[8] Salamonné dr. Solymosi Ibolya, Az anyagi jog és a pervezetés. In: Módszertani útmutató a bírói munkához, 7, Tanulmányok a pervezetés köréből, Budapest 1985
[9] Novák István: A polgári pervezetés stratégiája és taktikája, Magyar Jog, 1998/7, 398-402.
[10] A Polgári Perrendtartásról szóló törvény tervezete (a továbbiakban Pp. tervezet) http://www.kormany.hu/download/c/4c/a0000/20160411%20Pp%20el%C5%91terjeszt%C3%A9s_honlapra.pdf (2016. 08. 26.)
[11] Haupt: i.m. 482. o.
[12] Lásd bővebben Légrádi István, Gondolatok a bizonyítás általános kérdéseihez. In: Németh - Varga (szerk.): i.m. 469. o.
[13] Az eljárási jogviszonyon alapuló okirat-felmutatási kötelezettség bővítését veti fel Varga István - Légrádi István, Az egyes bizonyítékok. In: Németh - Varga (szerk.): i.m. 507. o.
[14] Hasonlóan, a német ZPO 142., 143.§ szakasza sem kívánja meg a fél ez irányú kérelmét.
[15] Pp. tervezet 85. o.
[16] Pp. tervezet 231. o.
[17] Pp. tervezet 383. o.
- 315/316 -
[18] Lásd Parlagi Mátyás: A szakértői bizonyítás újraszabályozásának szükségességéről. In: Németh - Varga (szerk.): i.m. 521. o.
[19] 2005. évi XLVIII. törvény az igazságügyi szakértő nemperes eljárásban történő kirendeléséről és ezzel összefüggésben a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról
[20] Metzinger: i.m. 546. o.
[21] A szükséges tájékoztatás hiányának egyéb, a félre hátrányos következményeiről lásd Ádám György: Bizonyítás a polgári peres eljárásban, Jogtudományi Közlöny 1999. 10. sz. 430-442. o.
[22] Pp. tervezet 101. o.
[23] Kúria Közlemény. A túlbizonyítás jelensége vizsgálatának lehetséges módszerei, forrás: https://www.opten.hu/optijus/lawtext/1047309/listid/1465542646369#ws0_0 (2016. 08. 15.)
[24] Uo.
[25] Uo.
[26] A bírói meggyőződés szintjeiről és a bizonyítottság fokáról lásd Kengyel Miklós, A teljes bizonyosságtól a valószínűség magas fokáig, avagy változatok a bizonyítás céljára a polgári perben, Magyar jog, 2005/11, 674-680.
[27] Kúria Közlemény...
[28] A Kúria Polgári Kollégiuma Joggyakorlat-Elemző Csoport Összefoglaló vélemény. A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata (A másodfokú és felülvizsgálati bíróság kasszációs jogköre) Budapest, 2013. december 2., 39. o.
[29] Uo. 55. o.
[30] Uzelac, A.: Turning Civil Procedure upside down:From Judges' Law to Users' Law, Bicentenaire Code de Procédure Civile, Kluwer uitgevers, Mechelen 2008. 413-427. o.
[31] National Center for State Courts, International Programs Division, Functional Specifications Report for Computerization in Zagreb Municipal Court of the Republic of Croatia, Municipal Courts Improvement Project - Croatia, Sponsored by the U.S. Agency for International Development Delivery Order # 801, AEP-I-00-00-00011-00, September 2001. 13-14.
[32] Uzelac, A.: Survival of the Third Legal Tradition? In: Walker, J., Chase, O.G. (eds.), Common Law, Civil Law and the Future of Categories, LexisNexis, Markham 2010. 384. o.
[33] Codul de Procedura Civila republicat 2015. Legea 134/2010 privind Codul de procedura Civila republicat
[34] Spinei, S.: Rules of Evidence in Romanian Civil Procedure and their Impact on Truth and Efficiency, in: van Rhee, C. H., Uzelac, A., Truth and Efficiency in Civil Litigation, Antwerp, Intersentia, 2012. 263. o.
[35] CPC 6. és 10. szakasz
[36] Spinei: i.m. 266. o.
[37] CPC 371. szakasz
[38] Spinei: i.m. 267. o.
[39] CPC 194. szakasz
[40] CPC 186-188. szakasz
[41] CPC 330. szakasz
[42] CPC 309. (2) szakasz
[43] CPC 254. szakasz
[44] Boroi, G., - Spineanu-Matei, O., Codul de procedura civila - adnotat. All Beck, Bucuresti 2005. 236. o.
[45] CPC 254. (5) szakasz
[46] ZPP, Zakon o pravdnem postopku, 26/1999.
[47] Art. 286. ZPP
[48] Butala, A., Pravdni postopek brez nepotrebnega odlaąanja, Podjetje in delo, Ljubljana, 1999, 6-7., 1159.; Rijavec, V., Posledice pasivnosti strank v pravdnem postopku, Pravnik, Ljubljana, 1999, 54 (6-8), 393-410.
[49] Art. 278. ZPP
[50] Rijavec, V.: Efficiency versus fairness in civil procedure in Slovenia, in: van Rhee, C. H., Uzelac, A., Truth and Efficiency in Civil Litigation, Intersentia, Antwerp 2012. 283-299. o.
[51] Lásd pl. Verkerk, R. R.: Fact-finding in Civil Litigation, Intersentia, Antwerp 2010. 130. o.
[52] Nicola Haye, Geoff Prevett, England and Wales. In: Shelby R. Grubbs, International Civil Procedure. The Kluwer International, Hague 2003. 179-200. o.
[53] Az okiratbemutatási kötelezettség terjedelmét más európai országok vonatkozásában lásd Harsági Viktória: A polgári perbeli okirati bizonyítás legújabb fejlődési tendenciái, Iustum aequum salutare, 2006. 1-2. sz. 131-146. o.
[54] Eshuis, R.J.J.: Justice in better times. On the effectiveness of measures to accelerate civil proceedings. The Hague 2007
[55] Lásd Nyilas Anna: A polgári per egyszerűsítésének és gyorsításának eszközei az európai jogrendszerekben, különös tekintettel a kis értékű követelésekre vonatkozó eljárásokra. (PhD értekezés) Debrecen 2011. 68. o.
[56] Európa Tanács Miniszteri Bizottság R (84) 5 számú Ajánlás az igazságszolgáltatás működését elősegítő polgári eljárásjogi irányelvekről, http://kuria-birosag.hu/hu/etmb/r-84-5-az-igazsagszolgaltatas-mukodeset-elosegito-polgari-eljarasjogi (2016. 08. 25.)
[57] A bírói tényállásmegállapítás módjáról és annak kényszerű voltáról lásd Novák István: Tényállás a polgári perben. Magyar Jog 1997. 7. sz. 416-420. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, DE ÁJK Polgári Eljárásjogi Tanszék.
Visszaugrás
