A szocialista polgári eljárásjog a polgári jogviták eldöntését az igazság alapján kívánta biztosítani. 1952 és 1999 között a törvény a bíróság feladatává tette azt, hogy az igazság kiderítésére törekedjék. A Pp. eredeti szövegében még az anyagi igazság szerepelt, de az anyagi jelző az 1957. évi novella után már kimaradt a szövegből.1 A törvény céljával és a bíróság feladatával összhangban a jogirodalom a bizonyítás célját az (objektív) valóságnak megfelelő tényállás feltárásában jelölte meg: "Az igazság megismerhető. A bíróságnak tehát megvan a lehetősége a valóságos tényállás kiderítésére. De nemcsak filozófiai értelemben tartjuk megismerhetőnek az igazságot, hanem gyakorlati síkon is. A bíróságnak kötelessége és meg is van a lehetősége, hogy a per során az igazságról meggyőződjék... Az igazság kiderítéséhez a bíróság meggyőződésének a bizonyosság fokáig kell terjednie. A meggyőződés megszerzésénél a bizonyosság elérése, más szóval a tények olyként való megállapítása, ahogyan azok az objektív valóságban megtörténtek, feladat és követelmény a polgári perben. Bizonyítási műveletnek tehát csak azt a tevékenységet tarthatjuk, amely erre a bizonyossági fokig terjedő meggyőződés szerzésre irányul. (Abizonyí-tási művelet természetesen nem minden esetben eredményez a bizonyosság fokáig terjedő meggyőződést, ez nem is fogalmi ismérv, de erre irányul.) A sikertelen bizonyítás is bizonyítás!"2
A szocialista jogirodalom évtizedeken keresztül próbálta megmagyarázni azt, hogy a bíróság meggyőződésének miért kell a polgári perben is a "teljes bizonyosságig" terjednie, miközben ez a felfogás egyrészről ellentmondott a gyakorlat követelményeinek, másrészről a Pp. szabályainak is. A hatvanas évek első felében lezajlott egy vita a magyar jogirodalomban az abszolút igazság és a polgári perbeli tényállás megállapíthatósága körül.3 Erre a vitára egyébként az adott alkalmat, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. Kongresszusa után
a szovjet büntetőjogászok elvetették azt a nézetet, miszerint a bíróság megelégedhet a jogilag mérlegelhető tényezők "maximális valószínűségének" a megállapításával. A hír hallatán a polgári eljárásjogászokban is "akarva-akaratlan felötlött a kérdés, vajon a polgári jogi vitákban is szükséges-e érvényesíteni azt a tételt, hogy a bíróság csak az abszolút igazság biztonságával megállapított tényállás mellett hozhat ítéletet, vagy ettől valamilyen meggondolás alapján (kiemelés: KM) a polgári perekben is el lehet-e térni, és ha igen, akkor ezt az eltérést milyen elvi és gyakorlati okok teszik lehetővé?"4
Habár a Pp. szövegében 1957 óta az igazság "jelző nélkül" szerepelt, a fogalom körül a vita még mindig nem jutott nyugvópontra. A jogirodalomban rendre felbukkant az abszolút, a relatív és az objektív igazság, sőt az - egyszer már száműzött - anyagi igazság kifejezés is.5 "Mivel a megismerés folyamatában a relatív igazság is objektív igazság, az objektív igazság fogalmának használatakor ez alatt a relatív igazságot is érteni lehet. A relatív igazság ugyanis az abszolút igazság egy részét, nagyobb vagy kisebb részét magában foglalja."6 A zavart az is fokozta, hogy a hatvanas évek elején közzétett tervezet "a Szovjetunió polgári törvényhozásának és polgári eljárásának alapjairól" már az objektív igazság kifejezést sem tartalmazta, hanem a "törvényesség alapján" megjelölést használta. (Egyetértés csak abban volt, hogy a "burzsoá jog" által kialakított alaki igazság kategóriája nem használható.7)
Hartai mondta ki elsőként a hatvanas évek elején azt, hogy a magyar polgári perben az abszolút igazság alapján való ítélkezés nem mindig valósítható meg.8 Ezt a megállapítását a Pp. 1., 3. és 206. §-ának az ösz-szevetésével támasztotta alá, megállapítva azt, hogy "nem teljes az összhang a rendelkezések között, ha abból a szempontból vetjük a szöveget vizsgálat alá, vajon a perrendtartásunk a polgári viták eldöntését az abszolút igazság alapján kívánja-e, vagy megelégszik a ,maximális valószínűséggel' történő ítélkezéssel." A Pp. 1. §-a ugyan még elbírná azt az értelmezést, hogy az eljárásjogi törvényünk az abszolút igazság alapján történő ítélkezést követeli meg a polgári perben, de a 3. § már megtöri ezt az elvet. Eszerint ugyanis a bíróságnak az a feladata, hogy a törvény céljának megfelelően az igazság kiderítésére törekedjék. Ha csak törekedni kell, akkor a "maximális valószínűség elegendő, de ha az elért igazság alapján kell ítélkezni, akkor az abszolút igazság követelményének kell megfelelni. A Pp. 1. §-ának előbbi értelmezését a 206. § (3) bekezdése is kérdésessé teszi, amennyiben a kártérítés és egyéb követelések összege tekintetében - a bizonyítás eredménytelensége esetében - kifejezetten a bíró belátására bízza a marasztalás összegét. "Ez utóbbi rendelkezés ekként nyíltan elismeri, hogy a polgári perben lehetnek fel nem deríthető körülmények." A Pp. idézett rendelkezései - Hartai szerint - szerencsés kompromisszumot biztosítanak az elvileg kívánatos és a gyakorlatilag elérhető eredmény között. Ez a kompromisszum csak tükrözi azt az ellenmondást, ami a polgári perben az igazságra törekvés és más oldalról az igazság elérésére szolgáló polgári peres korlátok között valóságosan, a mindennapi ítélkezésben is fennáll. Az igazság "elérésétől" mindazonáltal csak akkor tekinthet el a bíróság, akkor pótolhatja a bizonyítás által fel nem tárt részt valószínűsítéssel és mérlegeléssel, "ha a bizonyítás már emberi számítás szerint nem hozhat ügydöntő eredményt, vagy mert nincs olyan bizonyítás, amely lehetővé tenné az igazság megállapítását, vagy a bizonyítás olyan költséggel, illetve időveszteséggel járna, ami már nincs arányban a perben érvényesített igényhez fűződő érdekkel".9
Hartait követve, Hámori is feltette azt a kérdést, hogy a bírói ítélet alapja csak abszolút bizonyossággal megállapított tényállás lehet, vagy meg kell elégednünk a bizonyosság alacsonyabb fokával is? Az abszolút bizonyosságon az abszolút igazság olyan kritériumát értette, amelyet a rendelkezésre álló adatok teljes mértékben alátámasztanak, és amelyet más bizonyítékok később sem fognak tudni előreláthatóan megdönteni. De mi történik akkor, ha a bíróság számára - pl. valamelyik fél passzivitása folytán - nem állnak rendelkezésre a szükséges bizonyítékok. A bíróságnak a perbevitt jogkérdést feltétlenül el kell döntenie, ilyen esetben a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján kell megállapítania a tényállást. "Ez pedig szükségképpen oda vezet, hogy esetleg nem tudja a tényállást feltétlen bizonyossággal megállapítani, csak azt, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékokból, azok mérlegelésével milyen tények megtörténtére vagy meg nem történtére lehet következtetni. A bizonyítási nehézségeken az ügyésznek a perbeli részvétele is legfeljebb kismértékben segíthet, hiszen a polgári perekben annak sem áll rendelkezésére nyomozó szerv."10 A bizonyítási nehézségek felemlegetésével Hámori a szocialista bizonyításelmélet legsebezhetőbb területére tévedt, hiszen: a "burzsoá" polgári eljárásjogokban rendszerint éppen a bizonyítási szükséghelyzet (Beweisnot) nyitja meg az utat a valószínűségen alapuló bizonyítás előtt. Ezért nyomban hozzá is tette, hogy a bizonyítási nehézségek elismerése nem jelent agnoszticizmust.11 Az agnoszticizmus a megismerés lehetőségének a tagadása, a marxista-leninista ismeretelmélet viszont reálisan figyelembe veszi a tudás fejlődését és annak egyes időszakokban fennálló hiányát is, még inkább az eszközök fogyatékosságából eredő megismerési nehézségeket.12
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
