Ez a tanulmány arra a kérdésre szeretne választ adni, hogy bizományi szerződésnek minősül-e az a szerződés, amellyel az egyik fél díjazás nélkül arra vállal kötelezettséget, hogy a saját nevében a másik fél javára fog szerződést kötni. Másként és pontatlanabbul megfogalmazva: létezik-e ingyenes bizomány? Egyes jogirodalmi szerzők szerint a bizományi díj kizárásával nem lehet bizományi szerződést kötni, mások ennek nem látják akadályát. A dogmatikai és terminológiai tisztánlátás érdekében figyelmet érdemelhet a vitában felhozott érvek-ellenérvek rendszerezése, illetve ütköztetése.
A dilemma nem új keletű a magyar jogirodalomban. Sem a hatályos Polgári Törvénykönyv szabályait elemezve nem jutottak egységes álláspontra jogtudósaink, sem az 1875. évi kereskedelmi törvény vonatkozó rendelkezéseit vizsgálva, holott a két törvény szabályozási koncepciója eltérő. Ezeknek a különbségeknek a figyelembevétele teszi szükségessé azt, hogy az említett jogszabályokat és a hozzájuk kapcsolódó jogirodalmi álláspontokat külön-külön vonjam vizsgálat alá.
A címben foglalt kérdés körüljárásán túl egy látszólag nem szorosan a témához tartozó problémával is foglalkoznom kellett, nevezetesen azzal, hogy amennyiben elfogadjuk a bizományi díj kizárásával kötött bizományi szerződés létezését, az ilyen szerződésből származó kötelmet az egyoldalú vagy a kétoldalú kötelmek közé kell sorolnunk. Ez az elméleti jellegű tanulmány ugyanis talán azzal nyeri el létjogosultságát, ha didaktikai szempontból is használható ismereteket közvetít, úgy mint az "ingyenes" és "visszterhes" szerződések, illetve a belőlük fakadó egy- vagy kétoldalú kötelmek közötti kapcsolatok rendszerezését. A dolgozat utolsó fejezetében erre teszek kísérletet.
A Polgári Törvénykönyv (az 1959. évi IV. törvény, a továbbiakban: Ptk.) előtti magyar jogban a bizományt a kereskedelmi törvény (az 1875. évi XXXVII. törvénycikk, a továbbiakban: Kt.) szabályozta, az 1928. évi magánjogi törvényjavaslat nem ismerte ezt a szerződéstípust. Az elmélet ennek ellenére megkülönböztette a magánjogi, illetve a kereskedelmi jogi bizományt, a bírói gyakorlat azonban előbbire - törvényi szabályozás hiányában - az utóbbi szabályait alkalmazta[1].
A Kt. 368. §-a a következőképpen határozta meg a bizományi ügylet fogalmát: "A kereskedelmi ügylet megkötése bizománynak tekintetik, ha ezt valaki megbízásból saját nevében, de más (a megbízó) részére eszközli." A Ptk. 507. §-a a bizomány mai fogalmára vonatkozik: "Bizományi szerződés alapján a bizományos díjazás ellenében köteles a megbízó javára a saját nevében adásvételi szerződést kötni".
A Kt. megalkotója a törvényi definícióban nem kívánta a bizomány alkalmazási körét leszűkíteni adásvételi szerződés kötésére. A Ptk. ezzel szemben csak az 513. § (1) bekezdésében terjeszti ki a bizományi szerződés fogalmát a bizományos által saját nevében, a megbízó javára kötött más szerződéstípusba tartozó szerződések megkötésére is. E bekezdés szerint bizományi szerződés az a szerződés is, amelynek alapján a bizományos nem adásvételi, hanem más szerződés kötésére vállalt kötelezettséget. A bizományos tehát nem csak adásvételi szerződést köthet, hanem bármilyen más szerződést is. Ha azonban a szerződés tárgya fuvarozási szerződés megkötése, az a Polgári Törvénykönyv alapján szállítmányozási szerződésnek minősül, amely a bizomány-tól önállósult, nevesített szerződéstípusként nyert szabályozást.
A két törvény fogalom-meghatározása - a már jelzett különbség mellett - nagyon hasonló, részletszabályaik azonban több tekintetben eltérnek egymástól. Ezeken kívül szembeötlő, hogy a Ptk. a bizományi szerződés, a Kt. pedig a bizományi ügylet definícióját adja, mely utóbbi a Kt. 259. § 3. pontja alapján kereskedelmi ügyletnek minősül. Az 1960 előtt született jogirodalmi állásfoglalások a bizományi ügyletre, a maiak pedig a bizományi szerződésre vonatkozóan fejtik ki érveiket. A Kt. szóhasználata arra vezethető vissza, hogy megalkotásakor német mintát vettek alapul a korabeli jogtudósok, amivel a német jog elvei és intézményei egyszerre nagy tömegben nyomultak be magánjogunkba[2]. A német dogmatika egyik központi fogalma pedig a jogügylet, amely így a magyar jogban is fontos szerepet kapott. Nem lehet azonban megkerülni azt a kérdést, hogy a Kt. miért a kereskedelmi ügylet fogalmát használta, és miért nem szerződésekről szólt.
A kereskedelmi ügylet és a szerződés fogalma mind a korabeli tételes jog, mind az elmélet alapján elhatárolható egymástól. A kereskedelmi ügylet a Kt. központi definíciója, ezért az csak a Kt. rendszerében értelmezhető. A Kt. tételesen felsorolta az alanyi jogkörtől függetlenül, objektíve kereskedelminek minősülő ügyleteket, éspedig előbb a mindenképpen ilyennek tekintendő ún. abszolút kereskedelmi ügy-
- 68/69 -
leteket (Kt. 258. §), majd a csak "iparszerű folytatás" esetén kereskedelminek minősülő ún. relatív kereskedelmi ügyleteket (Kt. 259. §); s végül - szubjektív alapon - kereskedelmi ügyletként határozta meg a "kereskedő" által kötött, "kereskedelmi üzlete folytatásához tartozó" ún. presumptív kereskedelmi ügyleteket[3]. Ez a törvényszerkesztési megoldás mind a korabeli mind a mai vélemények szerint szerencsétlen: a kereskedő a kereskedelmi ügylet, a kereskedelmi ügyletek nagy csoportja pedig a kereskedői minőség révén volt meghatározva[4].
A kereskedelmi ügyletet és a szerződést Grosschmid Béni élesen elhatárolta: "Nincs kereskedelmi szerződés, hanem van kereskedelmi ügylet (... ) a kereskedelmi ügyleti minőség nem a szerződésnek mint egésznek a karakterisztikonja, hanem a szerződésnek, mint egyik vagy másik fél ügyletének külön-külön; (... ) kereskedelmi ügylet lehet a szerződés az egyiknek részéről, holott a másiknak részéről nem az (...)"[5]. Grosschmid megállapítása a Kt. 264. §-án alapul. Eszerint a törvény második részében (a kereskedelmi ügyletekre vonatkozó részben) foglalt rendelkezések azoknál az ügyleteknél, melyek az egyik szerződő fél részéről kereskedelmi ügyleteket képeznek, mindkét félre nézve egyaránt alkalmazandóak. Kivételnek e tekintetben csak akkor van helye, ha a törvény egyes rendelkezései a felek közül csak azt kötelezik, akire nézve az ügylet kereskedelmi ügyletet képez.
A kereskedelmi ügylet tehát normatív fogalom, amely a Kt. hatályát hivatott meghatározni. Ugyanaz a szerződés lehet kereskedelmi ügylet a kereskedő részéről, és lehet általános kétoldalú magánjogi jogügylet a vele szerződő, kereskedőnek nem minősülő személy részéről. A törvény akkor nyer alkalmazást, ha a felek szerződése legalább az egyik szerződő fél számára kereskedelmi ügyletnek minősül. Ekkor főszabályként mindkét fél a Kt. hatálya alá kerül, kivéve azoknál a szabályoknál, amelyek csak azt a felet kötelezik, akinek a részéről a szerződés kereskedelmi ügyletnek minősül. A kereskedelmi ügylet tehát olyan szerződés, amelyre a Kt. hatálya kiterjed.
Az ügylet (jogügylet) és a szerződés ma is gyakran azonos jelentésben használt fogalmak. A magánjogi dogmatikában mégis úgy szokás elhatárolni azokat, hogy a jogügylet szélesebb jelentéstartalmú[6]: a szerződések, mint két- vagy többoldalú jogügyletek mellett magában foglalja az egyoldalú jogügyleteket is. A szerződés mindig két- vagy többoldalú jogügylet, mert annak létrejöttéhez két vagy több fél egyező joghatás kiváltására irányuló akaratnyilvánítása szükséges (szemben az egyoldalú jogügyletekkel, például a közérdekű célra történő kötelezettségvállalással, amelynél a joghatás kiváltásához egyetlen személy belső akaratelhatározása és annak kinyilvánítása elegendő).
A jogügylet természetét (egy- vagy többoldalúságát) azonban nem szabad összetéveszteni a belőle fakadó kötelem természetével, azzal, hogy az adott jogügyletből egy- vagy többoldalú kötelem származik. A két- vagy többoldalú jogügyletből nem feltétlenül keletkezik kétoldalú kötelem: az ajándékozási szerződés kétoldalú jogügylet, amelyből fakadó kötelem azonban egyoldalú. A szerződésből, mint két- vagy többoldalú jogügyletből tehát egyoldalú vagy kétoldalú kötelem keletkezik[7]. Egyoldalú a kötelem, ha csak az egyik fél tartozik a másiknak szolgáltatással (például az ajándékozási szerződés alapján létrejött kötelem), kétoldalú, ha a felek kölcsönösen szolgáltatásokkal tartoznak egymásnak (például a bérleti szerződésből fakadó kötelem esetében).
Ez a gondolatmenet tükröződik Grosschmid idézett fejtegetésében is, amelyben a fenti megkülönböztetés mellett egy további terminológiai problémára is rávilágít a vizsgált téma szempontjából releváns ingyenesség-visszterhesség fogalompárossal kapcsolatban. Eszerint - szemben a ma is gyakori szóhasználattal - nincsenek ingyenes, illetve visszterhes szerződések. "Kettős összetévesztés, ami itten zavarólag hat: a) az egy és kétoldalúságé az ingyenes és visszterhességgel. b) Az a bevett felfogás, mintha volnának lucrativ s onerosus (ingyenes, visszterhes) szerződések"[8]. Ingyenes csak az egyik fél kötelezettségvállalása, a kötelező nyilatkozat mint "a szerződés egyik alkateleme" lehet. Az ingyenesség illetve a visszterhesség az egyik vagy másik nyilatkozatnak, mint a szerződés részelemének a sajátossága, nem pedig a szerződésnek mint "két nyilatkozatot átfogó egésznek"[9]. "Nincs visszterhes, ingyenes 'szerződés'. Ellenben: van egyoldalú s kétoldalú (synallagmatikus) "szerződés"[10].
Szladits Károly megfogalmazásában a két fogalom (az ingyenesség, illetve a visszterhesség) a szerződés mögött meghúzódó értékkicserélődésre és a feleknek ebben elfoglalt helyzetére vonatkozik, azt jelzik, hogy a szerződő fél juttatását ellenérték fejében ígérte-e vagy nem. Ha igen: a juttatás és a szerződéssel elvállalt kötelezettsége visszterhes, ha nem: úgy a juttatás és a kötelezettség egyoldalúan terhes, ami a szemben álló fél szempontjából egyúttal ingyenességet jelent[11].
Grosschmid példájában a haszonkölcsön ingyenes a kölcsönadó, visszterhes a kölcsönvevő oldaláról: előbbi ingyen vállal kötelezettséget, utóbbi viszont nem ingyen kötelezi el magát[12]. Az első pillantásra talán meglepőnek ható kijelentés könnyen belátható. A kölcsönadó a szerződéssel arra vállal kötelezettséget, hogy a kölcsön tárgyát ingyenesen a kölcsönvevő használatába adja. A kölcsönvevő jogosult a dolog használatára, köteles azonban a dol-
- 69/70 -
got a szerződés megszűntekor visszaadni. Ez a kötelezettsége nem ingyenes: ennek fejében jogosult a dolgot használni. A kölcsönvevő kötelezettsége tehát nem egyoldalúan terhes, hanem visszterhes. Ugyanaz a szerződés tehát az egyik fél oldaláról ingyenes a másikéról visszterhes[13].
A visszterhesség, illetve az ingyenesség fogalma tehát nem a szerződésre, mint egészre vonatkozik, hanem az egyik vagy a másik fél kötelezettségvállalására. Az ingyenesen kötelezettséget vállaló személynek a vállalása egyoldalúan terhes. Aki viszont valaminek a fejében kötelezi el magát, nem sorolható ugyanebbe a kategóriába: kötelezettségvállalása visszterhes. Ingyenes lehet az egyik fél kötelezettségvállalása, amely alapján a szerződésből, mint két- vagy többoldalú jogügyletből főszabályként egyoldalú kötelem keletkezik.
A tanulmány további részében felhozott források többsége azonban magára a bizományi szerződésre vonatkozóan használja az ingyenes, illetve a visszterhes jelzőket. Az egyes álláspontok ismertetésénél ezért az adott szerző terminológiájához ragaszkodtam.
A Kt. által adott definíció nem tartalmaz a bizományi díjra vonatkozó utalást. Nyelvtani értelmezés alapján azt a következtetést lehetne levonni, hogy a Kt. alapján a bizományos mind ingyenesen, mind díjazás ellenében eljárhat. Az okfejtés helyességét megkérdőjelezi a Kt. 377. §-a, mely szerint a bizományos az ügylet után díjazást követelhet. Bár a bizományi díj nem eleme a bizomány Kt.-ben található fogalmának, amennyiben a felek nem zárták ki kifejezetten a megbízó díjfizetési kötelezettségét, a bizományos jogosult azt követelni.
Azonos a kiindulópontja Bozóky Gézának, aki a bizományi ügyletről szóló monográfiájában megállapítja, hogy teljesen irreleváns, hogy a bizományos kap-e díjazást vagy sem, "mert a nyerészkedési szándék a kereskedelmi ügyletek fogalmának nem képezi lényeges kellékét"[14]. Hasonlóan érvelt az a Budapesti Tábla által meghozott és a Curia által helybenhagyott bírósági ítélet is, amely kimondta, hogy a kereskedelmi törvénynek a bizományról rendelkező II. Rész III. czíme a bizományi ügylet kelléke gyanánt nem kívánja meg, hogy a szerződés bizományi díj kikötése mellett jöjjön létre. "Bizományi ügyletnek tekinthető az ügylet akkor is, ha az meghatározott árak mellett köttetett is, s a bizományos ezen meghatározott áron felül sem bizományi díjhoz, sem költséghez igényt nem tarthat"[15]. A bizományi ügylet tehát létrejöhet bizományi díj nélkül is.
A törvény egészének koncepciójából indul ki Neumann Ármin rendszertani természetű értelmezése, aki a Kt.-re vonatkozóan megállapítja, hogy a bizományos mint kereskedő a Kt. 284.§. alapján ipso jure joggal rendelkezik "provisiora", bizományi díjra, vagyis az általa teljesített ügyletek és munkálatok díjazására[16]. A szakasz szerint "A kereskedő, ki üzleti körében más kereskedő vagy, nemkereskedő részére ügyleteket végez, vagy szolgálatokat teljesit, ezekért előleges kikötés nélkül is, a helybeli szokásnak megfelelő dijt, s a mennyiben valamely dolog megőrzése forog kérdésben, a raktári dijt is követelheti". A bizományi ügylet tehát nem lehet ingyenes. A kereskedelem a más tevékenységek által előállított javakat közvetíti, ezért nem saját, hanem idegen szükségletek kielégítésére szolgál, a kereskedő a javak forgalmának csak eszköze; saját célja pedig csupán a javak forgalmának közvetítése által elérhető nyereségben rejlik. A kereskedelmi ügyletek tehát fogalmilag visszterhes ügyletek[17].
A Kt.-hez fűzött kommentárokban a 284. §-hoz kapcsolódóan ugyanakkor ennél árnyaltabb álláspont is megjelenik. Nagy Ferenc kiemeli, hogy a vélelem a Kt.-ben szabályozott bizományi ügylet (mint kereskedelmi ügylet) esetében - akárcsak a Ptk. 201. § (1) bekezdése alapján - a visszterhesség mellett szól. A korabeli jogirodalmi álláspont ezt a szabályt úgy értelmezte, hogy míg a magánjog területén a főszabály az ingyenesség és ennek megfelelően külön kikötés szükséges ahhoz, hogy a kapott dologért vagy szolgáltatásért ellenértéket lehessen követelni, addig a kereskedelmi jogra ez éppen fordítva áll. A kereskedők hivatása "nyerészkedésre, a meglévő tőkék és munkaerők értékesítésére van irányozva, az ő gazdasági felfogásukban az ingyenes szolgáltatásoknak nincs helye, a kereskedőkkel szemben a viszontszolgáltatás, ellenérték magától értetődik, azt ők külön kikötés nélkül is követelhetik. A viszontszolgáltatás kötelezettsége tehát a kereskedőkkel szemben már a törvényből (ex lege) folyik, ezért nem a viszontszolgáltatást, hanem az ingyenességet kell külön kikötni."[18]. A magyar jogban tehát nem volt ismeretlen az ingyenes bizomány. A Kt. ugyan csak visszterhes szerződésként ismerte, a felek azonban külön megállapodással a díjfizetést kizárhatták[19].
Apáthy István szerint a bizományi ügylet kereskedelmi ügylet, a bizományos pedig foglalkozásánál fogva kereskedőnek tekintendő, s mint ilyen ingyenes szolgálatra nem kötelezhető[20]. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bizományi szerződésben a felek közös megegyezéssel ne állapodhatnának meg abban, hogy a bizományos ingyenesen vállalta a szerződés teljesítését. A bizományi díj (tehát a bizományi ügylet visszterhességének vélelme) következik egyrészt a bizományos kereskedői minőségéből, másrészt a
- 70/71 -
törvény expressis verbis kimondja, hogy a bizományos azt követelheti; a bizományi díj törvényen alapul, külön szerződési kikötés csak a díj nagyságára vagy a díj kizárására vonatkozhat[21]. Ami a bizományi díj nagyságát illeti, az szabad egyezkedés tárgyát képezi, ha azonban ilyen megállapodás nem létezik, akkor azt a helybeli kereskedelmi szokás alapján, szokás hiányában pedig a bíróság saját belátása szerint fogja megállapítani[22]. Érdemes megjegyezni, hogy a Curia egyik döntése értelmében a bizományi díj követelésének nem áll útjában az a körülmény, hogy a bizományos a másik fél részéről is meg volt bízva és attól is kap bizományi díjat[23]. Az ilyen szerződés a mai jogalkalmazói gyakorlat értelmében jó erkölcsbe ütköző, ezért a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmis volna.[24]
A Kt.-hez kapcsolódó jogirodalmi állásfoglalások többsége elfogadja, hogy bizományi ügylet létrejöhet a bizományi díj kizárásával is. Ezek nagyobb része a diszpozitivitás elvéből indult ki. Bár a Kt. kifejezetten nem tartalmazott olyan tartalmú általános rendelkezést, hogy a felek a törvény szabályaitól eltérhetnek, ha az eltérést a törvény nem tiltja, ez a gondolat több részletszabályban is tetten érhető[25]. A korabeli bírói gyakorlat pedig - ahogy az a fent idézett Curiai határozatból is kitűnik - magától értetődőnek tekintette, hogy a felek közös megegyezéssel a törvénytől eltérő módon alakíthatják jogviszonyukat. Nyilván ez a két tényező motiválta a korabeli jogtudósokat, hogy a törvény szabályaitól való eltérés lehetősége alapján elismerjék a díj kizárásával kötött bizományi ügylet létezését.
A Ptk. a bizomány fogalmi elemévé teszi a bizományos díjazását. Szigorúan a törvényi definícióból kiindulva - nyelvtani értelmezés alapján - megfogalmazható olyan álláspont, hogy hatályos jogunk alapján bizományi díj nélkül nem jöhet létre bizományi szerződés. Ez a vélemény jelenik meg a Polgári Törvénykönyv javaslatának eredeti miniszteri indokolásában, amely elvi éllel rögzíti, hogy a bizományi szerződés alanyainak főkötelezettségéről rendelkező 507. §-ból következik, hogy a bizomány a javaslat szerint mindig visszterhes. Az ingyenes bizomány gyakorlati jelentősége a miniszteri indokolás szerint a Ptk. megalkotásáig is rendkívül csekély volt[26]. A legtöbb mai jogirodalmi álláspont a rendszertani értelmezést követi. Az elméletek vagy a megbízási és a bizományi szerződés elhatárolásán vagy a törvény egészének szabályozási koncepcióján alapulnak. Jelentősen eltérnek azonban következtetéseiket tekintve.
Általában a szerzők - így az Eörsi-Kemenes-Sárándi-Világhy féle tankönyv is - a hatályos jogot elemezve a megbízás, és az ebből önállósult szerződéstípus, a bizomány egyik megkülönböztető ismérveként említik, hogy a bizomány mindig visszterhes, a megbízás pedig lehet ingyenes is[27]. Érdemes itt vázlatosan kitérni arra, hogy a megbízás a vizsgált tekintetben külön utat járt be. A római jog az ingyenességet eredetileg a megbízás fogalmi elemévé tette; később elterjedt ugyan a honorált megbízás, de a honoráriumkikötést a megbízástól különálló, azt kísérő pactumként kezelték. Az újkori társadalmakban bár már kivételes jelenség volt az ingyenes megbízás, a szabályozás nem ezt tükrözte: megtartották az ingyenességből folyó jogkövetkezmények különböző nyomait a díjazott megbízásra vonatkozólag is[28].
A bizomány és a megbízás közötti különbség oka Sándor Tamás teleológiai ihletésű nézete szerint a két szerződés egymástól eltérő alkalmazási körében rejlik. A megbízás elsődlegesen az állampolgárok egymás közti szívességi - bizalmi viszonyait volt hivatva szabályozni; a bizománynál, noha a Ptk. előtti jelentőségét elvesztette, figyelembe kellett venni a gazdasági forgalom követelményeit is. Ezt tükrözi a Ptk.-féle bizomány kizárólagosan visszterhes formája, szemben a megbízással, amely egyaránt lehet ingyenes vagy visszterhes[29].
A miskolci szerzők által írt tankönyv abból indul ki, hogy a bizomány azért tipikusan visszterhes szerződés, mert a jog ingyenes formáját nem szabá-lyozza[30]. A bizományi szerződésnek fogalmi eleme a visszterhesség, hiszen amennyiben a szerződésnek ingyenes alakzata van, azt a jogszabály kifejezetten tartalmazza (például a megbízási szerződésnél). A letétnek is lehet ingyenes alakzata, hiszen a Ptk. nem tartalmazza a szerződés fogalmi elemeként a díjazás kikötését. Az adásvételi szerződésnél és a vállalkozási szerződésnél - ugyanúgy, mint a bizományi szerződésnél - lényeges tartalmi elem az ellenszolgáltatás kikötése. Ha a felek a megállapodást adásvételi szerződésnek vagy vállalkozási szerződésnek nevezik is, de a kötelezett ingyen vállal kötelezettséget, az adott esetben ajándékozási szerződésnek, nem pedig adásvételi vagy vállalkozási szerződésnek minősülhet[31].
A rendszertani értelmezés körében a bizományi díj kizárásával kötött bizományi szerződést elismerő álláspontok elméleti alapja a Ptk. esetében is a diszpozitivitás elve, amely hatályos tör-
- 71/72 -
vénykönyvünkben - szemben a Kt.-vel - expressis verbis kifejezésre jut. A 200. § (1) bekezdése szerint a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.
Harmathy Attila nem tartja kizártnak, hogy a bizományi szerződés ingyenes jellegű legyen, s a bizományos ne kapjon díjat, a Ptk. 201.§ (1) bekezdése szerint azonban az ingyenes jellegnek egyértelműen ki kell derülnie a szerződésből vagy a körülményekből[32]. Az idézett bekezdés szerint a szerződéssel kikötött szolgáltatásért - ha a szerződésből vagy a körülményekből más nem következik - ellenszolgáltatás jár. A hatályos Ptk. is felállítja tehát a visszterhesség vélelmét: ha a szerződő felek akarata ingyenes szerződés megkötésére irányult, az ingyenességnek vagy a szerződésből vagy a körülményekből egyértelműen ki kell derülnie.
Ezzel a véleménnyel szemben felhozható az a nézet, mely szerint a Ptk. 201. § (1) bekezdése, amely a visszterhesség vélelmét mondja ki, olyan szerződések esetében alkalmazható, amelyek a törvényben visszterhes és ingyenes formában egyaránt előfordulnak[33]. Eszerint az álláspont szerint a fogalmilag ingyenesen vállalt szerződések esetében a visszterhesség vélelmének alkalmazása tárgytalan, mint ahogy tárgytalan a fogalmilag visszterhes szerződéseket (pl.: adásvétel, bérlet stb.) illetően is[34]. Az ingyenes és visszterhes alakzatban egyaránt előforduló szerződésnél (például megbízásnál vagy letétnél) kétség esetén a törvényi vélelem a visszterhesség mellett szól, pontosabban amellett, hogy a megbízott, illetve a letéteményes visszteher mellett vállalta a szerződés teljesítését. A Ptk. 201. § (1) bekezdését megszorítóan értelmező vélemény szerint azoknál a szerződéstípusoknál azonban, amelyeknek fogalmában szerepel a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás (tehát például a bizományi szerződésnél), nem fordulhat elő ingyenes változat.
A rendszertani értelmezés körében a Ptk.-ra vonatkoztatva felvethető egy további megközelítés is az ún. del credere felelősségre alapozva. A del credere felelősség alapján a bizományos a megbízó irányában felel azért, hogy a vele szerződő harmadik személy a közte és a bizományos között fennálló szerződésből folyó kötelezettségeinek eleget tegyen. A két vizsgált törvény bizományra vonatkozó szabályozási koncepciója közötti egyik fő különbség, hogy míg a Ptk. a bizományi szerződések általános tartalmi elemévé tette a del credere felelősséget (Ptk. 509. § (2) bekezdés), addig a Kt. szerint ez a rendkívül szigorú felelősségi forma a bizományost csak akkor terheli, ha ezt kifejezetten elvállalta, vagy ha a felelősség őt kereskedelmi szokásnál fogva terheli (Kt. 376. §). A kereskedelmi törvény a del credere felelősség kivé-telességét azzal is kifejezi, hogy ha a bizományos a szerződő fél kötelezettségeiért jótállást vállalt (star del credere), ezért külön díjat igényelhet (Kt. 377. § (2) bekezdés).
A Ptk. szerint létrejött bizományi szerződésnek - amennyiben a felek kifejezetten nem rendelkeztek másként - része a del credere helytállási kötelezettség. Annak a bizományosnak tehát, aki ingyenesen vállalta a szerződés teljesítését, egyrészt ellenszolgáltatás nélkül szerződést kellene kötnie harmadik személlyel, amely szerződés harmadik személlyel szemben őt fogja jogosítani és kötelezni. Másrészt - szintén ingyenesen - felelősséggel tartozik a megbízó irányába azokért a kötelezettségekért is, amelyek a harmadik személyt a szerződésből kifolyólag terhelik. Ez a szigorú felelősségi szint nem áll összhangban az ingyenes szerződések alanyait terhelő enyhébb felelősségi szinttel.
Az ingyenes kötelmeknek ugyanis vannak bizonyos sajátosságai. Ezek abból fakadnak, hogy az ingyenes kötelmek nem áruviszonyt fejeznek ki, tehát a rájuk vonatkozó szabályozás sem felelhet meg teljesen az áruviszonyok szabályozásának. Jogilag a fő eltérést az okozza, hogy aki vagyoni szolgáltatáshoz ingyenesen jutott hozzá, annak a szolgáltatáshoz fűződő érdekét a jog kevésbé ismeri el, mint azét, aki visszteher ellenében. Ezért az, aki ingyenesen szerez, érdekek összeütközése esetén gyakrabban kénytelen engedni a vele szemben álló érdeknek, mint az, aki visszterhesen szerzett[35]. Az ingyenes szolgáltatás egyik - témánk szempontjából releváns - sajátossága, hogy az ingyenesen szolgáltató személy nem ugyanazon szabályok szerint áll helyt, mint a visszterhesen szolgáltató: az "általában elvárható" helyett rendszerint a "tőle elvárható" a gondossági mérce[36].
Az a személy tehát, aki ingyenesen szolgáltat, enyhébben felel, mint aki visszterhesen vállal kötelezettséget. Ha a bizományos ingyenesen vállalta a szerződés teljesítését, az általános elvek szerint alacsonyabb felelősségi szintet kellene rá telepíteni. A bizományi szerződés szabályai szerint ugyanakkor a bizományos felelőssége az átlagosnál szigorúbb. A
- 72/73 -
vázolt ellentmondást a Ptk. 314. § (2) bekezdésének alkalmazásával lehet feloldani. A bekezdés szerint a szerződésszegésért való felelősséget - ha jogszabály másként nem rendelkezik - nem lehet kizárni, illetve korlátozni, kivéve, ha az ezzel járó hátrányt az ellenszolgáltatás megfelelő csökkentése vagy egyéb előny kiegyenlíti. Ha tehát az ingyenes bizományos nem tud helytállni a megbízó felé harmadik személy kötelezettségeiért - amennyiben a del credere felelősséget a bizományi szerződésben kifejezetten nem zárták ki - megszegi a szerződésből fakadó kötelezettségeit. Az ingyenes bizományi szerződésbe azonban bele lehet foglalni olyan kikötést, amely szerint miután a bizományos ingyenesen kötelezte el magát a szerződés teljesítésére, a harmadik személy kötelezettségeinek teljesítéséért való felelőssége korlátozott, vagy egyenesen kizárt. Az ilyen kikötés a Ptk. 314. § (2) bekezdésére tekintettel nem érvénytelen. Erre a - szintén a diszpozitivitáson alapuló - lehetőségre a magyar bírói gyakorlat is rátalált: "nincs jogi akadálya annak, hogy a bizományos felelősségének körét, terjedelmét a szerződésben meghatározzák és így saját kockázatvállalását erősítsék vagy gyengítsék"[37].
A most kifejtett nézet alapján tehát a Ptk. értelmében sem kizárt, hogy a bizományos bizományi díj kizárása mellett vállalja a szerződés teljesítését. Ahhoz azonban, hogy felelőssége összhangban legyen az ingyenesen kötelezettséget vállaló felek felelősségére vonatkozó törvényi rendelkezésekkel, harmadik személy kötelezettségeinek teljesítéséért való felelősségét a Ptk. 314. §-a alapján korlátozni kell.
A magyar jogirodalomban megfogalmazott álláspontok többsége elfogadja, hogy a bizományi díj kizárásával is lehet bizományi szerződést kötni. Teszik ezt annak ellenére, hogy a Kt. a bizományi ügyletet kereskedelmi ügyletként szabályozta, és a kereskedelmi ügyletekben a díj kikötése fogalmi elem, a Ptk. bizományi szerződést definiáló szabályában pedig szerepel a bizományos díjazása.
A felsorakoztatott érvek közül azok tűnnek a legerősebbeknek, amelyek a diszpozitivitás elvéből kiindulva elismerik a bizományi díj kizárásával kötött bizományi szerződés létezését. A diszpozitivitás érvényre jutása a Kt. megalkotásakor egyértelműen megfigyelhető. Ebben az időszakban már Magyarországon is "lezárult az a - hosszúra nyúlt - periódus, amelyben a jog csak az általa meghatározott sémákba, típusokba illő szerződésekhez adott segítséget. A szerződés általános kötelező erejének elismerése után, amikor a jog - elvileg - a szerződő felek minden megállapodásához kilátásba helyezi a maga kényszerítő eszközeit, az egyes szerződéstípusok alapvető funkciója az ügyletkötők orientálása és a bíróságok igazságszolgáltatásának támogatása lesz. A jog ezentúl elsősorban csak mintákkal szolgál a vagyoni forgalom leggyakoribb ügyletfajtáihoz. A szerződéstípusok szabályai ettől kezdve mindenekelőtt a szerződő partnerek érdekpozícióit figyelembe vevő, az ügylet kockázatát arányosan elosztani hivatott normák szerepét játsszák. Iránytűk az esetleges jogviták elbírálásához, de semmiképpen sem a jogi védelem biztosításának egyedül üdvözítő útjai. A megváltozott funkciónak egyik jele az is, hogy a szerződéstípusok szabályainak döntő többsége diszpozitív jellegű"[38].
A Kt.-ben még nem nyert jogszabályi megfogalmazást, hogy a felek a szerződésekre vonatkozó törvényi rendelkezésektől eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja, ez a magánjogi vezérmotívum azonban számos szabályából kiolvasható. A Ptk. 200. § (1) bekezdése már törvényerőre emelte a diszpozitivitás gondolatát. Nincs és nem is volt tehát törvényi akadálya sem a kereskedelmi törvényben, sem a polgári törvénykönyvben annak, hogy a felek a törvény rendelkezéseivel szemben úgy kössenek bizományi szerződést, hogy abban kizárják a megbízó díjfizetési kötelezettségét. Ennek azonban egyértelműen ki kell derülnie a szerződésből vagy az eset körülményeiből, ellenkező esetben a vélelem mindkét törvény alapján a szerződés visszterhessége mellett szól.
A Kt.-ben szereplő kereskedelmi ügyletek mindegyikére vonatkozik ugyanis a visszterhesség vélelme (Kt. 284. §). A Ptk.-ban annyiban bonyolultabb a helyzet, hogy a törvény rendelkezik olyan szerződésekről is, amelyeknek mind ingyenes, mind visszterhes formáját szabályozza. A Polgári Törvénykönyvben azonban nem található olyan szabály, amely kimondaná, hogy a Ptk. 201. § (1) bekezdése (a visszterhesség vélelme) csak azoknál a szerződéseknél értelmezhető, amelyekben az egyik fél akár ingyenesen akár visszterhesen kötelezettséget vállalhat (például megbízás, letét esetében). A diszpozitivitás elvéből kiindulva nincsenek "fogalmilag visszterhes" vagy "fogalmilag ingyenes" szerződések, amelyekre a visszterhesség (megdönthető) vélelmének alkalmazása tárgytalan lenne. Bizományi szerződésnek minősül tehát az a szerződés is, amelyben a felek a megbízó díjfizetési kötelezettségét kizárták.
Az elemzés során felmerült egy további elméleti-dogmatikai kérdés is, amely megválaszolatlan maradt. A bizományi szerződés kétoldalú jogügylet, még akkor is, ha a felek a megbízó díjfizetési kötelezettségét kizárták, miután létrejöttéhez két fél joghatás kiváltá-
- 73/74 -
sára irányuló egybehangzó akaratnyilvánítása szükséges. Ingyenesen elvállalt szerződésből rendszerint egyoldalú kötelem származik. Jogosan merül fel a kétely, hogy vajon ez a tézis alkalmazható-e a bizományi díj kizárásával kötött szerződésre is? Felvethető, hogy az ilyen szerződés egy- vagy kétoldalú kötelmet hoz-e létre. Általánosabban megfogalmazva: az egyik fél részéről ingyenes szerződés minden esetben egyoldalú kötelmet eredményez-e ?
A bizományi szerződés, illetve a bizományi ügylet alapvető tartalma mind a két vizsgált törvény alapján azonos, az említett eltérések az elméleti következtetés levonása szempontjából irrelevánsak. A dogmatikai kérdés vizsgálatához tehát szükségtelen a két törvény szabályait illetve az azokhoz kapcsolódó irodalmat külön-külön vizsgálni.
Ahhoz, hogy a megbízó élvezni tudja a bizományos által kötött szerződésből származó előnyöket, a megbízónak mentesítenie kell a bizományost az általa vállalt kötelezettségek alól. A megbízónak ezt a kötelezettségét a Kt. 377. §-a tartalmazza, mely szerint a megbízó köteles a bizományosnak mindazt megtéríteni, mit ez az ügyletre készpénzben kiadott, vagy arra szükségképp vagy hasznosan fordított. A Ptk. bizományra vonatkozó szabályai között nem szerepel azonos tartalmú rendelkezés. A törvény 513. § (2) bekezdése szerint azonban a bizo-mányra - a rá vonatkozó fejezet eltérő rendelkezései hiányában - a megbízás szabályait kell alkalmazni. A bizományi szerződésre is vonatkoztatni kell tehát a Ptk. 479. § (3) bekezdését, amelynek értelmében a szerződés megszűnésekor a megbízó köteles a megbízottat (itt: bizományost) a szerződés alapján harmadik személyekkel szemben vállalt kötelezettségei alól mentesíteni, valamint szükséges és hasznos költségeit megtéríteni[39].
A megbízónak a bizományi díj kizárásával kötött szerződésben is kötelezettségei vannak a bizományos irányában: ezeknek a kötelezettségeknek a teljesítése azonban nem képezi a bizományos tevékenységének ellenértékét. Kérdés marad: vajon ennek tudatában a bizományi díj kizárásával kötött szerződéssel létrehozott kötelmet egyoldalú vagy kétoldalú kötelemnek kell-e tekintenünk?
Szladits szerint nem kétoldalú az olyan kötelem, amelynek egyik alanya csak jogtechnikai értelemben vett szolgáltatással tartozik a másik szerződő félnek. A kétoldalú kötelem ugyanis mindig értékcserét takar: az egyik fél a másik félnek szolgáltatást, ez utóbbi pedig az előbbinek szolgáltatásáért ellenszolgáltatást ígér. A jogi szerkezet szempontjából azonban szolgáltatásnak szoktak tekinteni olyan "tényleges jószágmeneteket is egyik vagyonkörből a másikba, amelyek nem jelentenek valóságos értékmozdulást". Az ilyen, tisztán jogtechnikai értelemben vett szolgáltatás az értéknek csak átmeneti helycseréjét jelenti. Ide tartozik például a kölcsönösszeg le- és visszafizetése, a letétel, a letét visszaadása, a megbízás során a pénz beszedése és kiszolgáltatása a megbízónak stb. Ezek a tisztán jogtechnikai értelemben vett szolgáltatások mindig egy oda- és egy visszaadást jelentenek, az ellenérték gondolata bennük nem nyilvánul meg és ezért a kétoldalú szerződés szinallagmatikus szerkezetéhez fűződő jogkövetkezmények (pl. visszatartási jog) ezeknek kölcsönös viszonyában nem merülhetnek fel. Így ezeket a pusztán formai szempontból "kétoldalú" kötelmeket meg kell különböztetnünk az értékcserével járó materialiter kétoldalú kötelemtől[40].
Ilyen, pusztán jogtechnikai értelemben vett szolgáltatásnak minősül-e a megbízó azon cselekménye, amellyel mentesíti a bizományost harmadik személlyel szemben vállalt kötelezettségei alól? Miután a bizományossal szerződő féllel szemben a szerződés a bizományost jogosítja és kötelezi, az e szerződésből fakadó előnyök és kötelezettségek először a bizományos vagyonában állnak be. A bizományi szerződés célja azonban, hogy a bizományos által kötött szerződésből fakadó előnyöket a megbízó élvezze. Ennek elengedhetetlen eszköze, hogy a megbízó mentesítse a bizományost a harmadik személlyel szemben vállalt kötelezettségei alól. A megbízónak ez a cselekménye az ügylet lényegéhez tartozik, az értékeknek nem csak átmeneti helycseréjét eredményezi, mint például a dolog letétele. Valóban értékek cserélnek gazdát a bizományos és a megbízó között, és nem csak oda-, illetve visszaadás történik, mint a kölcsönösszeg kölcsönvevőnek történő kifizetésekor.
A feltett kérdés egy másik oldalról is megközelíthető. A kétoldalú kötelem olyan kötelezettségvállalásokat tartalmaz, amelyek külön-külön visszterhesek, tehát a szerződő felek juttatásukat ellenérték fejében ígérték (lásd a Terminológia című részben kifejtetteket). A kétoldalú kötelemhez kapcsolódó - részben Szladits által is említett - jogkövetkezmények a jogirodalom általános felfogása szerint a visszatartási jog (exceptio non adimpleti contractus) és a követelés megszűnése a viszontteljesítés elmaradása miatt[41]. Meg kell tehát vizsgálni, hogy ezek a következmények a bizományi díj kizárásával kötött bizományi szerződésben érvényesülnek-e.
A visszatartási jog alapján az egyik fél mindaddig visszatarthatja saját szolgáltatását, amíg a másik fél a maga szolgáltatását fel nem ajánlja. Nyilvánvaló, hogy
- 74/75 -
a bizományi díj nélkül vételi bizományi szerződést kötő bizományos mindaddig nem köteles a dolgot a megbízónak kiszolgáltatni, amíg ez utóbbi nem fizeti meg a bizományos által kifizetett vételárat. Az is belátható, hogy ha a megbízó nem mentesíti a bizományost harmadik személlyel szemben vállalt kötelezettségei alól (tehát nem hajlandó megfizetni a bizományos által előlegezett vételárat), nem követelheti a dolog kiadását.
Eladási bizománynál a megbízó köteles a bizományos rendelkezésére bocsátani az eladni kívánt dolgot, emellett köteles a bizományos szerződéskötésével felmerült költségeket megtéríteni. Ez utóbbinak a megtörténtéig a bizományos nem köteles a vételárat a megbízónak kiszolgáltatni, és ezt a megbízó nem is követelheti.
Az említett jogkövetkezmények tehát a bizományi díj kizárásával kötött bizományi szerződésből fakadó kötelemben is érvényesülnek, ezért az valóban kétoldalúnak tekinthető, nem pedig pusztán formai szempontból kétoldalú kötelemnek.
Nem kizárt természetesen, hogy a felek úgy állapodjanak meg, hogy a vételi bizományos amellett, hogy bizományi díjra nem jogosult, ingyenesen ruházza át az általa megvett dolgot a megbízóra. Ebben az esetben azonban a szerződésnek ajándékozási szerződéssé minősítése tűnik a megfelelő megoldásnak.
Helytelen lenne azonban elfeledkezni arról, hogy a megbízó vázolt kötelezettségeinek teljesítése nem jelenti a bizományos tevékenységének ellenértékét. A kötelem kétoldalú, a két oldal azonban nincs egyensúlyban. Szladits ír olyan "viszonos", tehát kétoldalú kötelemről is, amely eredetileg egyoldalú, de a jogviszony lebonyolítása során kétoldalúvá válhat. Például ingyenes letét esetében csupán az egyik fél, a letéteményes áll eredetileg kötelezettségben: a letett tárgyat visszaadni tartozik. De, ha a letett tárgyra költekezett, költségeinek megtérítését követelheti a letevőtől; a kötelem tehát utólag kétoldalúvá válik. Az ilyen kötelmek a római jog óta ismert ún. egyenlőtlenül kétoldalú kötelmek. Egyenlőtlenül kétoldalú kötelem keletkezhet haszonkölcsönből, zálogszerződésből vagy megbízásból is[42]. Ezek a kötelmek tehát kivételt képeznek az alól a tétel alól, mely szerint az ingyenesen elvállalt szerződésből egyoldalú kötelem fakad. Az egyenlőtlenül kétoldalú kötelmekből ugyanis az ingyenesen szolgáltatáshoz jutó félnek is származnak kötelezettségei.
Az ingyenesen vállalt letéti vagy megbízási szerződések esetlegesen eredményeznek egyenlőtlenül kétoldalú kötelmet: akkor, ha a megbízottnak vagy a letéteményesnek költségei merültek fel. Előfordulhat olyan ingyenes megbízási vagy letéti szerződés, melynek teljesítése során a megbízottnak, illetve a letéteményesnek nem merülnek fel költségei. Ebben az esetben a szerződésből nem egyenlőtlenül kétoldalú kötelem fakad.
A bizományi díj kizárásával vállalt bizományi szerződés azonban szükségszerűen egyenlőtlenül kétoldalú kötelmet keletkeztet. A bizományos szerződéskötésre köteles, amelynek költségeit, illetve az általa kifizetett vételárat akkor is követelheti a megbízótól, ha a bizományi szerződést kifejezetten a bizományi díj kizárásával kötötték meg. Vételi bizománynál a megbízónak meg kell fizetnie a bizományos által megvásárolt áru ellenértékét, eladási bizománynál pedig a bizományos rendelkezésére kell bocsátania a szerződés tárgyát és mindkét bizományi szerződési forma esetében meg kell térítenie a bizományos szerződéskötéssel felmerült költségeit. Az ingyenesen vállalt bizományi szerződésből tehát nem egyoldalú, hanem egyenlőtlenül kétoldalú kötelmet keletkezik.
Álláspontom szerint tehát nincs és nem is volt törvényi akadálya annak, hogy a bizományi szerződést kötő felek megállapodásukban a megbízó díjfizetési kötelezettségét kizárják. Az ingyenes szerződésekből általában egyoldalú kötelem fakad. A bizományi díj kizárásával kötött bizományi szerződéssel azonban a felek nem egyoldalú kötelmet hoznak létre. A szerződésből a megbízónak is fakadnak kötelezettségei: mentesítenie kell a bizományost az általa harmadik személlyel szemben vállalt kötelezettségei alól és meg kell térítenie a bizományos szerződéskötés kapcsán felmerült költségeit. A megbízó e kötelezettségeinek a teljesítése az ügyleti cél megvalósulásának a feltétele. A kötelem ezért nem minősíthető csupán formai szempontból kétoldalúnak. Ha azonban a megbízó kötelezettségének teljesítése nem képezi a bizományos tevékenységének az ellenértékét. Így a bizományi díj kizárásával kötött bizományi szerződésből fakadó kötelem az egyenlőtlenül kétoldalú kötelmek közé sorolható. ■
JEGYZETEK
[1] Zlinszky Imre: Magyar magánjog mai érvényében különös tekintettel a gyakorlat igényeire. Franklin Társulat, Budapest 1897. 610. o. 2. lábj.
[2] Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest-Pécs 2000. 85. o.
[3] Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2001. 52. o.
[4] Neumann Ármin: A kereskedelmi törvény magyarázata. III. kötet. Budapest 1880. 444. o., Vö: Vékás: i.m. 52-53. o.
[5] Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből. Jubileumi kiadás. Budapest 1932. I. kötet 46. o.
[6] Jelen tanulmánynak nem célja a jogügylet általános fogalmának vizsgálata. Erre vonatkozóan lásd: Bessenyő András: A jogügyletek érvényessége és hatályossága. In: JURA 2001. 2. sz. 7-11. o.
[7] Benedek Ferenc: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog. Pécs 1995. 144. o. Ezzel szemben Szladits Károly (lásd 40. lábjegyzetben) egyoldalú, illetve kétoldalú szerződésekről szól. A szerződés azonban mindig két- vagy többoldalú jogügylet, amelyből fakadhat egyoldalú, illetve kétoldalú kötelem. Vélhetően erre vonatkozik szerző szóhasználata.
- 75/76 -
[8] Grosschmid: i.m. 46. o.
[9] Grosschmid : i.m. 46. o.
[10] Grosschmid: i.m. 46. o.
[11] Szladits Károly: A kötelem lebonyolítása. Magyar Magánjog. III. kötet. Kötelmi jog általános része. Szerkesztette: Szladits Károly. Budapest 1941. 453. o.
[12] Grosschmid : i.m. 46. o.
[13] Grosschmid: i.m. 46. o.
[14] Bozóky Géza: A bizományi ügylet. Nagyvárad 1905. 34. o.
[15] Lásd: Curia 1184/86. Idézi többek között: Kuncz Ödön - Nizsalovszky Endre: A kereskedelmi törvény és joggyakorlata. Budapest 1942. 655. o.
[16] Neumann: i.m. II. kötet. 489-490. o
[17] Neumann: i.m. II. kötet. 3-4. o.
[18] Nagy Ferenc: A magyar kereskedelmi jog kézikönyve. Különös tekintettel a bírói gyakorlatra. Ötödik javított és bővített kiadás. II. kötet. Budapest 1901. 64. o.
[19] Sándor Tamás: A bizományi szerződés. Külkereskedelmi vállalatok belföldi szerződései. Szerkesztette: Eörsi Gyula és Harmathy Attila. Budapest 1978. 137. o. idézi: Kuncz Ödön: A magyar kereskedelmi és váltójog vázlata. Budapest 1928. 208. oldalát és Nagy Ferenc: A magyar kereskedelmi jog kézikönyve (különös tekintettel a bírói gyakorlatra és a külföldi törvényhozásra) II. kötet. Budapest 1904. 250. oldalát.
[20] Apáthy István: Kereskedelmi jog. (A magyar kereskedelmi törvény alapján tekintettel a nevezetesebb európai törvényekre.) Budapest 1876. 698. o.
[21] Nagy: i.m. 244. o.
[22] Neumann: i.m. III. kötet. 492. o.
[23] Curia 160/1900
[24] Lásd: Legf. Bír. Gfv. X. 32.209/1995. sz. - BH 1997.241.
[25] A kereskedelmi társaságokra vonatkozóan a 173., 231., 234., 237., 238. §.-okban, a kereskedelmi ügyletekre vonatkozóan pedig a 277., illetve a 381. §-okban jelenik meg a diszpozitivitás elve. Az utóbbi szakasz a bizományi ügyletre vonatkozó egyik törvényi szabálytól való eltérés lehetőségét biztosítja.
[26] A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. Az 1959. évi IV. törvény és a törvény javaslatának miniszteri indokolása. Budapest 1959. 401. o.
[27] Eörsi Gyula-Kemenes Béla-Sárándi Imre-ilághy Miklós: Kötelmi jog. Különös rész. (Egyes szerződésfajták). Budapest, 1985. 119. o. és Világhy Miklós-Eörsi Gyula: Magyar polgári jog. II. kötet. Budapest 1962. 147. o.
[28] Csanádi György: A megbízási jogviszony. Budapest 1959. 104-105. o.
[29] Sándor: i.m. 137. oldalán idézi: Kuncz Ödön: A magyar kereskedelmi és váltójog vázlata. Budapest 1928. 208. oldalát és Nagy Ferenc: A magyar kereskedelmi jog kézikönyve (különös tekintettel a bírói gyakorlatra és a külföldi törvényhozásra) II. kötet. Budapest 1904. 250. oldalát.
[30] Bíró György-Csécsy György-Fazekas Judit-Harsányi Gyöngyi-Jobbágyi Gábor-Miskolczi Bodnár Péter-Ujvári Andorné: Szerződési alaptípusok. Szerkesztette: Bíró György. Miskolc 1997. 256. o.
[31] Complex CD Jogtár. Lezárva 2002. július 31. KOMMENTÁR a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényhez. Szerzők: Baloginé Faiszt Judit-Holakovszkiné Pestovics Ilona-Kaszainé Mezei Katalin-Mecsér Györgyi-ke-Mohácsy Zsuzsanna-Pongrácz Eszter-Sósné Lajos Ilona-Szolnoki Józsefné-Udvary Katalin. Szerkesztette: Pongrácz Eszter. Az 507. §-hoz fűzött kommentár.
[32] Harmathy Attila: A bizomány. A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Második kötet. Negyedik, bővített és átdolgozott kiadás. Szerkesztette: Gellért György. Budapest 1998. 1490. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
